Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               ÖTÖDIK FEJEZET

      `amelyben a kisdiák családok életébe keveredik  bele, s  olyan
       dolgokról  hall,  és  olyanokat  lát,  amik  nem  tartoznak a
       gimnáziumi tananyaghoz; például szerelmes leveleket közvetít,
       ami szintén hiányzik az "államilag jóváhagyott" tantervből`


   Doroghyék  egy  nagyobb  parasztházban laktak, a ház végső végében. Hátul
laktak a házigazdáék.

   A  ház  kívülről  fehérre  volt  meszelve,  de belülről a szobák pingálva
voltak,  ez  tette  őket urasabbá. Két szobájuk volt, az utcainak volt három
ablaka, kettő az utcára, egy az udvarra, az udvarinak két ablaka a tornácra.

   Ők  a  belső  szobában tanultak mindig, az utcaiban, a nagy ovális asztal
mellett, s rendesen lámpát kellett gyújtani a végén, mert december felé járt
az idő, és hamar setétedett.

   Volt  ott  egy csomó ember abban a lakásban, magas, nagy nők, de ő valami
két hétig nem tudta őket megkülönböztetni egymástól.

   Azt  nem  szerette,  hogy annyi nő van ott, három felnőtt lány. Különösen
volt köztük egy kisebb, az mindig vihogott, nagyon utálta érte.

   Doroghyt  otthon  Sanyinak  hívták,  még  helyesírást  sem  tudott, még a
szorzótáblát  sem  tudta, latinból olvasni nem tudott, kétségbe kellett esni
rajta, hogy fogja ő ezt megtanítani valamire.

   Legokosabb az lett volna, ha megmondja a szüleinek vagy a tanár úrnak, de
ez  még  akkor nem jutott eszébe. Úgy gondolta, hogy őt nem azért állították
mellé,  hogy  vádaskodjon  rá, hanem, hogy megtanítsa arra, amit nem tud. Az
ám, de hogy?

   Ha  valamit  nem tudott, akkor ő mindig visszább ment egy kérdéssel, mert
ha nem tudja egy igének ragozni a conjunctivusát, akkor próbáljuk először az
indicativust.  Ha  nem  tudja a futurumot, a jövő időt, akkor lássuk előbb a
jelen időt, a praesenst.

   De aztán kiderült, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a praesens és a
perfectum,  a  jelen  és  a múlt közt. Akkor nekiállott, hogy ezt megértesse
vele: hogy a cselekvésnek a három fő történési idejét kivilágosítsa előtte.

   Igen,  de  aztán  észrevette,  hogy  nemcsak  a plusquamperfectumokat nem
tudja,  s nemcsak az igeragozással nincs tisztában, de még a főnévragozással
sem:  azt  sem  tudja,  hány  tő szerint osztályozzák a főneveket. Tehát még
visszább  kellett  menni  egy egész esztendővel, s legvégül vissza a legelső
leckére,  mert  még  azt  sem  tudta lefordítani, hogy alauda volat!... rana
coaxat... Pedig ez volt a Békési-nyelvtanban legelső lecke tavaly.

   Mivel  azonban mégis kellett a holnapi napra is készülni, borzasztó bajok
voltak a repetícióval.

   Hogy   lehet  ismételni  annak,  aki  mindennapra  új  leckét  kell  hogy
megtanuljon, jóllehet a tavalyit sem tudja.

   Kétségbeesett  vergődés  volt ez a tanulás, s neki a szája elfáradt a sok
kérdezésben,  mert  természettől  jó tanítónak születve, önkéntelenül inkább
tett  húsz  kérdést,  mint  hogy  egyszer megmondjon valamit: mindent belőle
magából  akart  kihozni; öntudatlanul is logikai kapcsolatok alapján építeni
fel.

   Erre azonban sem elég idő, sem elég erő nem volt egyiküknél sem.

   - Mit csinált maga, mikor ezt tanultuk? - mondta idegesen.

   Mivel   Sanyika   erre  sem  felelt,  ezt  is  végigkérdezte,  egy  csomó
keresztkérdéssel,  mert mégis kíváncsi volt, hogy lehet, hogy semmit nem tud
olyan  leckékből sem, amiket különös figyelemmel tanított meg s gyakorolt be
a tanár úr.

   - Mégis mondja el nekem: mit csinált maga ekkor meg ekkor?

   Sanyika törte a fejét, aztán azt mondta:

   - Akkor?... akkor éppen négyest fogtam be.

   - Mit?

   - Négyest.

   - Milyen négyest?

   - Az  nagyon nagyszerű: fogni kell négy legyet s cérnával összekötni,  és
szántanak, de az igazán nagyszerű.

   A kis nevelő tátott szájjal hallgatta.

   - Szántanak?

   - Igen,  ki  kell  csepegtetni  egy  jó  kis  tintacseppet,  és  azon  ha
keresztülmennek, akkor barázdát húznak...

   A  nevelő  maga  is  nevetett,  ezen  a  kis zsivány megbátorodott, s azt
mondja:

   - Számtanórán pedig, tudja, mi a nagyszerű?... Fog az ember pókot,  sokat
lehet  fogni  a  hátsó udvarba, a reterátba, akkor annak a lábát kiszedni és
megszámolni, hogy egy láb hányat kaszál...

   - Hát földrajzórán?

   - Földrajzórán?  -  mondta alamuszian Sanyika - akkor nincs rá idő.  Mert
akkor figyelni kell.

   - Mire?

   - Hát hogy mikor lehet röhögni az öreg Názón.

   Nyilas nevetett, aztán komoly arcot vett fel, s tovább vágta a fát: verte
a fejébe a leckét.

   Mert  azért jó fiú volt Sanyika, olyan szép tiszta kisfiúcska. A tornában
ugyan  feljebb  állott  vagy tízzel őnála, de azért nem látszott nagyobbnak,
mert  olyan  szerényen  összehúzta  magát, hogy senki se vegye észre, hogy a
világon  van:  ennek  köszönhette,  hogy  átcsúszott  az  első  osztályból a
másodikba. Sőt azt is, hogy nincs minden tárgyból intője.

   Egyszer,  úgy  két  hét  múlva,  a  középső lány mindennap kezdett beülni
hozzájuk  az  órára. A kis nevelő először zavarban volt, nagyon feszélyezte,
hogy  hallgatják, mert úgy érezte, hogy ellenőrzik, de a lány nem szólt bele
egy szóval sem a beszédjükbe, kézimunkázott.

   - Itt világosabb van, mint az udvari szobában - mondta egyszer.

   Így  aztán  hagyták, de halkabban beszélt Misi is, mint mikor csak ketten
voltak.

   Hanem egyszer éppen hónap utolsó napján este, csak megszólalt a lány:

   - Ennél a Sanyikánál butább gyereket én még nem láttam.

   Misi rémülten nézett fel erre a szakszerű megjegyzésre.

   A lány egész piros volt, előrehajlott a kézimunka felett, s gyönyörű szép
lány volt.

   Fekete  bogárszeme  volt,  s  az  úgy csillogott, mintha külön világított
volna, az arca piros volt, de azért gyenge fehér a széleken, s amikor szólt,
roppant sok porcelánfehér fog volt a szájában.

   Ez volt rajta a legfeltűnőbb.

   Sanyika  összehúzta  a  szemét,  arcát,  s  egészen  kicsi lett, a száját
kicsucsorította.

   Misi nem tudott szólni, úgy elcsodálkozott a lány szépségén.

   - Egészen megöli magát evvel a csacsival - kiáltott a lány -, no, én  nem
tanítanám  ezt,  ha nekem adnák a bécsi Szent István templomot gombostól - s
erre elkezdett nevetni.

   Ahogy  nevetett,  a  fogai  a  lámpavilágon  szikráztak,  s  a hangja úgy
csilingelt, mint valami kalitkában levő kis madáré.

   - Dehogy volna nekem hozzá türelmem!...

   Aztán újabb nevetéssel azt mondja:

   - Még a kétszerkettőt se tudja!...

   A  kis Nyilas szokása szerint rettentően elpirult, s jobban zavarba jött,
mint Sanyika.

   - Nem  lehet  hamarább  tudni neki, mert előbb pótolni kell a  tavalyit -
mondta mentegetődzve.

   - Pótolni kell neki az elemit - mondta újabb nevetéssel a lány.

   - Nem, kérem...

   A lány mosolyogva nézett rá.

   - Kitől tanult maga tanítani?

   A  kis  nevelőt újabb pirulási roham öntötte el, mert csakugyan neki nagy
vakmerőség volt vállalkozni erre a tanításra.

   - Hát én csak úgy segítek Sanyikának, hogy eszébe jusson, mert tudja  azt
ő is, amit én, csak nem jut eszébe.

   - Én  nem  tudnék  tanítani senkit a világon - mondta a lány, s a  hajába
nyúlt.  Nagy  haja  volt,  sötétbarna, nagy haja, s zilált frizurában volt a
fején, nagyon jól állt neki.

   - Pedig az jó - mondta Misi lelkesen.

   - Micsoda? Tanítani?

   A  lányon  a  legnagyobb  álmélkodás  látszott,  amely  a kacagással volt
határos.

   - Igen...  én  azt  hiszem,  annál  nincs  nagyobb   öröm,  mint  valakit
megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.

   Elzavarodott  ettől,  hogy  ilyen  nagyot  mondott,  mert  még  nem  volt
hozzászokva,  hogy  valamiről  nyilatkozzék;  talán  ez  volt  az  első eset
életében, hogy idegen előtt kijelentett valamit, amit igaznak tartott.

   - Én  nem  tudnék  tanítani - mondta a lány, s  elbiggyesztette a száját.
Aztán  újra  felnevetett -, de tanulni se, senkitől! Mikor a Dóczyba jártam,
én mindent tudtam, pedig sose néztem bele se a könyvbe.

   - Hová  járt?  -  kérdezte  figyelmesen  a kisfiú, mert nem tudta mi  az,
gimnázium?

   - A Dóczyba.

   - Mi az?

   - A Dóczy? - s a lány csengően felkacagott - maga még azt se tudja?

   A kisfiú zavarba jött, s elpirult, azt hitte, neki mindent tudnia kell.

   - No,  majd  megtudja  egypár  esztendő  múlva  -  mondta  a  lány  hamis
mosollyal, s furcsán nézett a kisfiúra.

   Ez rögtön elszemérmeskedte a dolgot, megérezte, hogy ez valami olyan fiús
dolog,  ahogy  a fiúk maguk közt beszéltek a lányokról, s olyan zavart lett,
hogy  alig  tudott  visszatalálni  a  könyvhöz,  isten  ments, hogy a lányra
ránézett volna még egyszer.

   Ez csendesen nevetett magában, s felemelte a hímzését.

   Néhány  másodpercig  szótlanul  ültek,  mert Misi nem tudta, mit szóljon,
hogy folytassa a leckét... Most már restellte magát, s nem mert a lány előtt
beszélni.

   Akkor újra megszólalt a lány.

   - Azér ilyen buta gyereket nem is képzeltem, mint ez a Sanyika.

   Sanyi  felemelte  a szemét, Misi észrevette, hogy a szeme éppen, de éppen
olyan, mint a lányé, csillogó és fekete, és hosszú szempillája van.

   - Buta! - mondta Sanyi nyújtott hangon. - Jobb vóna, ha nem  vennél japán
legyezőt.

   A lány bíborpiros lett, az arca csaknem kicsattant, a kisdiák látta, mert
odalesett rá, s látta, hogy pillanatokig nem tud szóhoz jutni.

   Akkor higgadtabb hangon így szólt:

   - Erre nem buta, a kis szemtelen... hogy pimaszkodjék...

   A  kis  nevelő  rettentő  kínosan  érezte  magát  a testvérek veszekedése
közben, megdöbbenve s rendreutasítólag nézett Sanyikára.

   - Hatvan krajcár! - mondta dünnyögve, de élesen Sanyika.

   A leány elvesztette a kevés higgadtságát.

   - No, még csak az van hátra, hogy a kis taknyosok is kritizáljanak.

   - Taknyos vagy te, tudod! Törüld meg az orrod.

   - Majd  én  megtörülöm  a  tied,  te  szemtelen - kiáltott fel a  lány, s
felpattant. - Nézzétek csak, inkább tanulnád meg, hogy mennyi hétszer nyolc!
Te gyalázatos! Így kell beszélni velem?

   Misi  egészen  elvesztette  a fejét, még ilyen veszekedést testvérek közt
nem  látott... legfeljebb otthon, ő meg az öccsei, de az nem számít, mert az
otthon volt, s ők fiúk s...

   Ebben  a  percben  felpattant  az  ajtó, s belépett rajta Viola, a tiszta
feketébe  öltözött  legnagyobb  lány, mint egy fúria. Úgy jelent meg, szinte
öldökölt  a szemével, már odakint régen kínosan lesték, hogy mit csinál ez a
Bella, megállította a tanulást, s mikor lesz már vége.

   Sanyika nem várt semmit, a nénje felé kiáltott nyávogva:

   - Nem hagynak tanulni! Minek kell nekik idejönni, mikor tanul az ember.

   A vénlány szigorúan szólt a húgához.

   - Légy szíves, gyere ki, kérlek.

   De a hangja olyan volt, mint a kés.

   - Mindig belebeszél a tanulásba - siránkozott álnokul Sanyika.

   - Oh, a hazugkirály! - kiáltott a lány.

   - Kérem szépen, még sose szólott bele - mondta Misi.

   - Most is azt mondta, hogy buta vagyok - dünnyögte árulkodva Sanyika.

   A vénlány el akarta simítani a dolgot, és édeskésen mondta:

   - Nem  kell  olyan érzékenynek lenni, Sanyika. Te csak tanulj,  fiacskám,
hogy jó legyen a bizonyítványka.

   - Ha nem hagynak.

   - Dehogynem  hagynak, dehogynem hagynak, szeretném azt látni, hogy  téged
valaki ne hagyjon tanulni!

   A másik lány összedobálta a holmiját.

   - Szemtelen kölyök, még hogy én nem hagyom: éppen megesett a szívem, hogy
hogy kell, de hogy kell vele kínlódni, még azt se tudja, hogy mennyi hétszer
nyolc.

   - Azzal nem fogja jobban tudni, ha valaki mérgesíti.

   - Mindig belebeszélnek.

   - No,  majd megkérjük Bellát, hogy többet ne jöjjön be a szobába, míg  ti
tanultok, ugye, kedves Nyilas.

   Nyilas,  a  kedves,  szerette  volna,  hogyha  Bella  bent  lett  volna a
szobában,  most  már  sajnálta, hogy nem fogja többet látni, mert igazán oly
gyönyörű  szép  lány,  kivált  a  nénje mellett, aki sovány, és a szemöldöke
teljesen össze van nőve.

   - Felőlem tanulhat; de éppen hogy nem akar! - mondta Bella.

   - Csak hagyjuk - mondta a vénlány -, ebben neked is van részed.  Ha annak
idején  egy  kicsit  foglalkoztál  volna vele, akkor most másképp nézne ki a
gyerek.

   - Inkább  felakasztom  magam  -  szólt  Bella indulatosan. - Lehet  evvel
foglalkozni!

   - Kell is!... - szólt kegyetlen hangsúllyal Viola.

   Szünetet tartott, aztán folytatta:

   - Ennek  `kell`  tanulni!...  ez  fiú... Ennek `cél` a tanulás!...  Ennek
`állása` lesz, s `kenyeret` fog keresni és `jövőt`...

   A  kisdiák  ijedten nézett a vénlányra, ő is találva érezte magát, mintha
neki  is  szólott volna a lecke. Mert erre még nem gondolt eddig: hogy ember
lesz  valaha  valakiből, s csibukkal fog sétálni a gangon... hogy azért kell
megtanulni  az  ablativus  absolutust... és bejön a cseléd megmondani, hogy:
tekintetes  úr, megellett a koca... vagy a hivatalba sétál fekete ruhában...
Az  még  nem tűnt fel előtte, hogy mindaz a lecke, amit el kell napról napra
végezni,  csak  valami  akadálysorozat,  amit  át kell ugrálni, hogy a végén
valami jó, békés, uras hivatalba kerüljön az ember... Ha erre gondolt volna,
még  kiállhatatlanabb  lett  volna  az  egész  tanulás...  Ezért  tanulni  a
törtszámokat?...  és  nem  azért,  mert az érdekes?... Ő mindig ezzel érvelt
Sanyika előtt: hogy nézze csak, milyen furcsa! furcsa, hogy ez igaz!...

   A  vénlány pláne egyenesen odafordult a kisdiákhoz, mint egy élő bíróhoz,
aki  most  az ő családi perpatvarukból levonja a maga véleményét, s hevesen,
erősen a következőket mondta hihetetlen erővel, gyorsasággal s egész szónoki
lendülettel.

   - Ne   gondolja  kedvesem,  hogy  mi  mindig  ilyen   koldusok   voltunk.
Hálaistennek,  most  sem,  annyira nem, mint amennyire látszik. Oh, de az én
nagyatyámnak még óriási uradalma volt, tíz-tizenkétezer hold, amit azonban a
lófuttatás,  a  bécsi  klubélet,  meg  a kártya elvitt. Többek között, mikor
építették  a  balatonsomosi vasutat, akkor ő az első vonatot kibérelte, hogy
abban  senki  más  nem ült, csak ő egymaga. Éppen úgy, mint a négyesfogatán.
Belekerült  neki  százhetvenezer  forintba,  mert  a  részvények nagy részét
megvette hozzá. Most jó volna, ha százhetven forint volna belőle...

   A  kisdiák  azt  gondolta,  hogy  ez  nagyszerű  és nagyon csodálatos, és
csodálkozva  hallotta,  és  restellte magát amiatt, hogy a lány erről beszél
neki,  mert  az felesleges, sőt illetlen, de egy kicsit büszke is volt, mint
mikor  az  édesanyja  egyszer elküldte otthon a levélhordó asszony lakására,
hogy  le  ne  maradjon a levél, s az a postásné akkor este úgy beszélt vele,
mint  egy felnőttel, s mindent elmondott, még azt is, hogy az urának kilóg a
hurkája,  úgy  kell  minden  este bepakolni, s nem tud miatta dolgozni. De ő
akkor  azt  igen komolyan hallgatta, mert akkor először érezte, hogy komoly,
felnőtt  emberszámba  veszi őt, a majdnem úri gyereket, a szegény, nyomorult
postásné.

   De a vénlány nagy hévvel folytatta.

   - Ez  azonban  mind  nem  baj,  ez a gyerek még mind elérheti!... Én  már
leszámoltam az élettel: én már csak cseléd maradok, a testvéreim szolgálója,
meg  lehet nézni a kezemet, veres, kifújta a szél, s fel van cserepesedve, s
a  ruhám  és  a  cipőm:  ez  nekem  mind  nem  fáj,  mert  tudom, hogy kicsi
gyerekkoromtól  én  vagyok  ennek az életnek itt az áldozatja: a drága mamám
beteges,  a  kedves  atyám  boldogtalan,  s  nekem kellett cselédnek lenni a
háznál,  mert  mégis vannak dolgok, amiket el kell végezni, ugyebár... Igen,
egy  igavonóra  szükség van, aki hajnalban kél, és éjféltájban fekszik, s ez
én  vagyok;  a  mi  házunk, az kórház és nevelde, az egyik ágyban fekszik! a
másik  kisasszony!  csak én vagyok a ló!... Mintha bírnám; de ha még bírnám!
Ezek  a  parasztok, akik arra születtek, ezek nem értik, persze, azt hiszik,
mindenki  olyan,  mint  ők,  de  az  én lábaim már odavannak... ha a piacról
hazahozok tíz kilót, akkor már csak esem ágyba. De ez mind semmi...

   Nagy  lélegzetet  vett  szegény  lány,  s  rámutatott Sanyikára, mint egy
győzelemre:

   - A  fő,  hogy ezt idáig neveltem... ez mindent rendbe hozhat, csak  neki
legyen jó bizonyítványa.

   Keserűen bólintott:

   - Én?  Én  hiába  tanultam volna!  Az én eszem olyan volt, mint a tűz, és
bennem volt akarat: aki most lát, az nem tudja, ki voltam én!... De mit érek
vele,   ha  kitanulok  is!  Lehet  belőlem  postáskisasszony!  Annyi  ma  is
vagyok!...  Vagy  mint ezek a kisasszonykák?... Őket kitaníttattam, de ez is
kár  volt...  mire mennek vele?... Szegény lánynak minél többet végez, annál
rosszabb, mert csak az igénye nő meg, de nem tehet semmit... Ez a gyerek, ez
szegényke,  akármilyen  keservesen  is, csak végezze el az érettségit, akkor
már  mehet  Pestre...  Akkor már kész: abban a pillanatban, ahogy a matúrája
megvan,  ő éppen ott van, ahol elhagyta a család ezelőtt negyven évvel; újra
Nagytárkányi  és  Bertóthi  Doroghy  lesz,  nyitva neki az összes rokonnak a
palotája,  a  kaszinó,  a  klubok, már az egyetemen gyerekség lesz átmennie,
akkor  már annyi pénze lesz az onkliktól meg a tantiktól, hogy lumpolhat, és
amit  akar...  De  most, csak most ebben a hét esztendőben kell összeszednie
magát, neki is, nekünk is, mint a hamupipőkének; a szegénységen, azon bizony
a  maga  erejéből  kell  mindenkinek átvergődni... Kihez menjen ez a szegény
lányka?  Van  Debrecenben  még  egy  ilyen  gyönyörű gyermek?... Bertóthi és
Mieskieviczky  vér,  s  itt kell neki elhervadni a parasztvityillóban... Mit
csináljak  vele,  hova  tegyem? ruha nélkül, cipő nélkül... Egy bálba el nem
vihetem:  hát  én?  én voltam bálba valaha?... Férjhez adni? Kihez adjam?...
lesz  belőle  polgárasszony:  ténsasszony,  és majd ő is fog járni a piacra,
igen, hiába nevetsz szegénykém, fogsz te még kosarat cipelni a piacról...

   A kisdiák úgy nézett rájuk, s a szép lányra, mint valami rettenetes sors,
valami iszonyú jövő reménytelen áldozatára.

   - Ez  a  gyerek?... Odeschalchi-lányt vehet feleségül, Eszterházy  lányt,
Károlyi lányt, akit akar, aki tetszik neki...

   Nagyot sóhajtott, s a homlokát megsimította vörös tenyerével:

   - Azért  kell  neki  jó  bizonyítványt szerezni... Azért nem sajnálok  én
semmi fáradságot, áldozatot érte...

   Rátette a kezét a kis Sanyi fejére, s gyengéden megsimogatta:

   - Tanulj,  fiacskám,  tanulj  tanulj,  kedves  kis  angyalom, kis  babám,
tanulj, édes kis gyémántom, tanulj, te ne törődj semmivel, neked mindig lesz
mindened,  csak  tanulj,  lesz  ruhád, cipőd, füzeted, rajzpapírod, írhatsz,
rajzolhatsz,  amennyit  akarsz,  tanulj  franciát, majd zongorázni, sportot,
mindent:  aztán  majd  meglátod,  milyen  hálával  gondolsz  vissza a te vén
zsémbes   nénédre  valaha...  csak  te  tanulj...  Dehogy  fogunk  mi  téged
zavarni... isten ments... sem én, se Bella!!... se senki... Érted?

   És  gyöngéden,  kimondhatatlan  szeretettel  ölelte át a fiúcska szép kis
fejét.

   A  másik  szobába  jött  valaki,  s  odafigyeltek  mindnyájan,  férfihang
hallatszott.

   A  kisdiák  mindjárt  gondolta,  hogy az apa lehet, mert mindenki zavarba
jött.

   A  vénlány  kinyitotta  az  ajtót,  s  abban  a percben megjelent ott egy
óriási, gyönyörű, szakállas, nagy prémbundás férfi.

   Egész  rémülettel nézett rá a kisdiák, mert még sose látta, olyan volt ez
a  férfi,  mint  egy hős a Történelmi Arcképcsarnokból, Petneházy a budavári
ostromon,  vagy Bercsényi Miklós, a Rákóczi vezére. Kivált itt, Debrecenben,
a kis köpcös emberek jókedvű, mosolygó, pedrett bajszú országában.

   Tisztelettel felállott előtte.

   Sanyika   felugrott,   s  furcsa,  bizalmas  bátorsággal  hozzászaladt  s
megcsókolta a kezét, azután a száját.

   A lányok kezét csókolommal köszöntek.

   - A  mi kis barátunk - mondta a vénlány -, a kis Nyilas Mihályka.  Tudja,
apa, aki együtt készül a leckére Sanyikával.

   Az  apa csendesen, derűs mosollyal bólintott a gyerekre, aztán leült, úgy
leeresztette  magát  az  asztal  mellett  egy  székre,  s szó nélkül, valami
kellemes mosolygó nézéssel bámult maga elé.

   - Megfázott papa? - kérdezte a vénlány.

   Nem szólt, nem is intett, csak az ajka mozdult meg a nagy bajusz alatt.

   - Ott nálatok annyira fűtenek, hogy az embert megütheti a  guta - mondta,
s az asztalra könyökölve a homlokát megsimította.

   - Tessék  ideadni  a  kabátot  - szólt Bella s lehúzta az apjáról a  nagy
bundát. A bunda kopott volt, de belülről is szőrmével volt bélelve.

   A kisfia az ölébe telepedett.

   - Mit tanulsz?

   A fiú vállat vont.

   A nagy ember most Misire nézett, s ez szolgálatkészen mondta:

   - Most a számtant tanultuk: közönséges törtekkel a négy alapműveletet.

   Az apának megmozdult a szemöldöke, s jobban ránézett Misire.

   - Ezt? - szólt.

   - Igen.

   Az apa szórakozottan forgatta egy ujjal a vékony könyvet.

   - Ez  az  egész?...  Hát  te  olyan  szamár  vagy, hogy még azt se  bírod
megtanulni - mondta, és az a szó, hogy szamár vagy, olyan kedves volt; pedig
látszott,  hogy  bántani akarta a fiacskáját, de az csudálatosan egy cseppet
sem félt tőle, belebújt a szakállába, s ujjaival simogatta.

   - Bizony,  csak  pirongassa  meg  apa  -  szólt  Bella  élesen  -, még  a
szorzótáblát se tudja, olyan buta...

   Az apa hallgatott.

   Misi félt, hogyha ez a nagy ember megmozdul, valami összetörik.

   - Buta...  Nem  buta  talán...  csak szamár... - s megint azzal a  furcsa
mosolygással ejtette előre a fejét.

   - Apa,  Bella  japán  legyezőt vett hatvan krajcárért - mondta  árulkodva
Sanyika.

   - Mi? - mordult fel az apa.

   - Azért mond engem butának, mer megmondtam.

   - Majd ki is hajítom a legyezőjével együtt! - morgott az apa.

   - Csak  ne szájaskodj, mert egyszer pofon ütlek, tudod! - nyelvelt  Bella
mérgesen.

   - Nagyon félek tőled.

   - Megkaphatod nagyon hamar.

   - Majd megkapod te is apától, biztosítalak.

   Misi egész odavolt, míg ezt hallgatta.

   És  a  legcsudálatosabb  az  volt,  hogy az apa nem szólt semmit, sem nem
haragudott,  se  fel  nem  háborodott, se nem nevetett, csak folyton azzal a
kissé merev s egyforma mosolygással nézett maga elé.

   Ők próbáltak volna az édesapjuk előtt ilyen hangon veszekedni! már réges-
régen  kirepültek  volna  a  szobából! Civakodnak ők eleget, mert a kisebbek
nagyon  rosszak,  nem  akarnak  szót fogadni, s még csúnyábban is lármáztak,
mikor  jól  összekaptak,  de idegenek előtt nem, s a szüleik előtt meg pláne
soha egy rossz szót se mertek volna.

   - Meg fog bukni? - kérdezé egyszer az apa, s rámeredt Misire.

   Ez  megrémült ettől, s elkezdett reszketni, minden pillanatban azt várta,
hogy átnyúl az asztalon s felkapja és kettétöri, mint egy mézeskalácsot.

   - Remélem, hogy nem, isten ments - mondta aztán.

   - Majd jó lesz suszterinasnak! - szólt az apa csendesen.

   - Apa  nagyon  könnyen  veszi  -  mondta  a  nagylány  -, ahelyett,  hogy
megfogná,  s megrázná egyszer... hogy tudná, hogy komoly dologról van szó...
Akit gyermekkorába nem vernek meg, abból nagy korába se lesz jó ember...

   - Hozd be a vacsorát - mondta az apa.

   Erre elhallgattak.

   Most  besomfordált  egy  sápadt asszony, a mama, meg a legkisebb lány, az
most  is  nevetgélt,  az  anyját  a  hóna  alatt fogva, támogatta, s a fejét
lesütötte, úgy nevetett.

   A  mama félt, hogy valami baj lesz, azért vánszorgott be. Leült az asztal
mellett egy székre, olyan sápadt volt, mint a vászon, s iszonyúan sovány.

   A kislány hamar elszaladt az ajtóhoz, az ajtófélfához, odatámaszkodott, s
csak a halk kuncogása hallatszott, akárki akármit mondott, ő csak nevetett.

   Egy ideig csönd volt a mama miatt, akkor a vénlány így szólt:

   - Nekem  tanul?... nekem nem tanul!... (a kislány erre felnevetett, de  a
kezével  betakarta  a  száját),  apának tanul?... mamának tanul?... Bellának
vagy  Ilikének?...  (Erre  a  kislány görcsösen felhahotázott, s kiszaladt a
másik szobába.) Saját magának tanul: amit tanul, az az övé...

   Újra  csönd volt, aztán a kis Ilike, aki olyan tizenhárom éves, hirtelen-
piros  arcú, kis, fekete lány volt, lassan újra besomfordált az ajtóig, mert
nagyon  kíváncsi  volt,  s  egy  szót  sem  akart  elveszíteni; akkor a mama
megszólalt, halkan:

   - Bizony magának.

   A vénlány kapott rajta:

   - Ha  én  tanulhattam  volna!  Én bizony tanultam volna! (Ilike  kacagása
hátulról úgy rezgett, mint egy gerlice turbékolása.) Jaj istenem: éppen most
végeztem  volna  el az egyetemet!... (Ilikéből erre kirüffent a hahota, most
már  teljes  tüdőből.) No, ez mit nevet!... Te, te rossz lélek, mit vihogsz!
(Ilike   sikkantva  kacagott,  s  a  két  öklével  tömte  a  száját.)  ...Te
tanulhatsz,  igen, éppen mondom, hogy milyen igazságtalanság: ha egy lány az
eszével  a  csillagokat éri is, akkor is csak egy rossz `szolgáló` marad, de
ebből,  ha  csak  fel  tudom  vakarni az egyetemig, mindjárt Nagytárkányi és
Bertóthi Doroghy lesz!...

   Ilike  újra  kitört,  és  sikoltó kacagását most már futva vitte ki még a
másik szobából is, ki az udvarra.

   Az apa hátradőlve ült a széken, s dúdolni kezdett egy nótát:

                           `Kis kutya, nagy kutya,
                            nem ugat hijába...`

   Ahogy  a  dalt dúdolta, a lehelete átcsapott az asztalon, s Misi rémülten
és iszonyodva érezte meg a bor szagát.

   Iszonyodva  és  rémülten nézett rá a gyönyörű férfira, mintha kígyót vagy
sárkányt  látna: az ő apja is ivott, mikor szerződést kötött a parasztokkal,
de olyankor ő, az édesanyjával hetvenhétszeres kínt állottak ki.

   Eszébe  jutott,  hogy  már ötre jár az idő, felállott, köszönt, s gyorsan
elment.

   Kint nagy szél volt, majd elvitte.

   Az  öregúrnál fáradt volt és szórakozott, az olvasás egy kicsit döcögött,
ez a mai délután nagyon a szívére ment.

   Nem   volt  tisztában  ezekkel  az  emberekkel,  mindeniket  szerette,  s
valamennyire  haragudott.  Sanyira persze legjobban, amiért nem tanul. Nincs
semmi más dolga. És neki érdemes!

   A nagylányt tisztelte, hogy olyan vörösek a kezei, s feláldozza magát, de
azért mégis nagyon goromba.

   Bella, istenem, milyen gyönyörű lány, mint egy királykisasszony; csak azt
a  kis röhincset csodálta, hogy senki se pofozta fel. Az még akkor is, mikor
ő  kijött,  ott  kuporgott  a  folyosón  s nevetett. De min is: igen, hogy a
vénlány most végezte volna az egyetemet... Hogy erre gondolt, egyszerre ő is
elkezdett  nevetni... s olvasás közben, hogy eszébe jutott, nevetni kellett,
alig  tudta  lenyelni a nevetést. Milyen buta az a kislány... Az a legbutább
az összes buták közt... S ezen ismét nevetni tudott volna.

   Este  éppen  november  harmincadika  estéje  volt, s az öregúr kikészítve
tartott neki három ezüst forintost.

   - Köszönöm szépen - mondta, s betette a kis tárcájába, amelyben nem  volt
csak   négy   krajcár,   ebben  a  hónapban  tizenkét  krajcárból  élt  meg,
szerencséjére nem kellett venni semmit.

   De most három forintja van, ott van jó helyen a reskontó mellett.

   Táncolva  s  boldogan  ugrált  hazafelé, nem bánta ő most sem a Doroghyék
bajait, sem a szelet, sem a jövőt: három forint volt a zsebében.

   Csak  azt sajnálta, hogy nem mutogathatja meg mindenkinek, de nem merte a
coetusban mutatni, mert félt, hogy el kell akkor fizetni.

   Most  már  szívesen  várta  holnap Csigainét, már ki tudja fizetni neki a
forint  húsz  krajcárt, mert a múlt hónapban adós maradt hatvannal, most már
jöhet.

   Forint  nyolcvana  marad  a  jövő  hónapra:  venni fog négy festéket, egy
aranyat, egy ezüstöt; az arany tizenöt krajcár, az ezüst festék tíz.

   Venni fog ceruzát is meg színházjegyet.

   Másnap vasárnap volt és december elseje.

   December:  ez  a  név  valami  ünnepélyes és titokzatos hatással volt rá.
Mintha  valami  nagy dolog jelentése volna az, hogy december lett: karácsony
is lesz ebben a hónapban, meg Szilveszter. December, karácsony, Szilveszter,
csupa olyan nagyszerű szavak.

   Mégis  valahogy  meg kellene ünnepelni, valahol meg kell jelennie: eszébe
jutottak Törökék.

   Régen  nem  volt náluk, mióta munkával van elfoglalva, azóta egyszer sem,
pedig  hátha  hazamehet  karácsonyra,  s  akkor  meg  kell mondani, hogy mit
üzennek.

   Ahogy az ebédről kijött, rögtön elment a Nagymester utcába.

   Mikor   meglátta  a  nagy  sarokházat,  amely  fehér  volt,  de  urasabb,
régiesebb,  mint a többi cívisház, megdobbant a szíve. Az volt a boldog idő,
mikor még itt lakott, s ártatlan gyermekségben élt tavaly...

   A  kapu  még mindig olyan rozoga volt, mint a múlt évben, a kilincsét még
most  sem  csinálták meg, nem lehetett bezárni, csak úgy behajlott. A lépcső
most  is fehérre volt meszelve, s a folyosó boltíves volt és olyan, mint egy
régi  vár.  A  fák  kopaszak voltak, fekete ujjaikat meresztették, mintha az
égre  emelnék,  nem  volt  olyan  szép lomb, mint a nyáron, mikor a kis első
elemista  lányok  nyüzsögtek  alatta.  Ott volt hátul a disznóól, ahol Török
bácsi  télen-nyáron  a  mangalicáit  etette  kukoricával;  a  fején  a tarka
hálósipkával  s  szájában a hosszú szárú csibukkal. Tavasszal kis malacok is
lettek,  gyönyörű  kis fehérségek, a bőrükön átvilágított a piros vér, tejet
ittak, és néha némelyik bement az anyjával a vályúba, s abból is evett.

   Úgy jutott fel a négy lépcsőfokon, mintha kergette volna valami, hazajött
ide, s a szíve erősen dobogott. Milyen régen nem volt itt, miért is? Persze,
mennyi dolga van neki!... Nem úgy, mint tavaly...

   A  konyhában  ültek  szokás  szerint,  a  néni  meg  Ilonka  kisasszony s
beszélgettek, nekik mindig volt elég beszélnivalójuk.

   Nagy  és  tágas konyha volt ez, s nemcsak konyha volt, hanem társalgó is,
volt  benne  ebédlőszekrény,  ebédlőasztal  is,  itt  laktak  nappal, itt is
ebédeltek.

   - Nini,  a kisdiák! - kiáltotta  Török néni, s kitárta a két nagy karját,
mert hatalmas, erős asszony volt, egész óriás, de jósága és a szívessége még
óriásibb volt, s az arca úgy ragyogott, mint a hold.

   - Jóisten, ki jön itt - sikoltotta Ilonka kisasszony is, aki az  anyjával
ellentétben csinos kicsi nő volt.

   Majd megették, ölelgették. Simogatták, méregették: mennyit nőtt! hízott-e
vagy fogyott? A néni azt mondta: csont és bőr, az a szerencsétlen konviktusi
koszt! Ilonka kisasszony azt mondta: egészen jól néz ki, szívós, erős gyerek
ez!

   - No,  mi  volt  az ebéd? - kérdezték egyszerre mind a ketten  rendkívüli
kíváncsisággal. Ezt sose mulasztották el, ezt mindig meg kellett kérdezni.

   Ő  pedig  törte  a  fejét,  törte; hogy erre sose gondol, már legközelebb
leírja,  mi  volt  az  ebéd,  hogy  meg tudja mondani. Mit törődött ő azzal:
beszaladtak,   mint   a   malackák   s  ham,  bekapták,  amit  adtak,  aztán
továbbfutottak a vályúról.

   De nem hagyták ám annyiba, ki kellett sütni.

   - Húsleves volt meg valami derelye.

   - No  nézd csak, hát a főtt húst hova tették? Azok jól csinálják, csak  a
levét adják oda?

   - Nem! volt főtt hús is mártással.

   - Mer azír... Oszt mijen mártás?

   - Mijen?... paradicsommártás.

   - Persze  hogy  az, anyám azt hiszi, van ott más mártás is:  hagymamártás
meg paradicsommártás.

   - És jó vót?

   - Igen.

   - No,  arra sokat adok, amit te mondasz: hiszen te megennéd a  fűrészport
is, tudod is te, mi a jó... Hát a derelyében mi volt?

   - Mi?... A derelyében?... Lekvár.

   - Persze,  hogy  lekvár!...  Húsleves,  paradicsommártásos tehénhús,  meg
lekváros   derelye,   majd   azok   kitalálnak   valami  mást.  Jó  penészes
szilvalekvárt bele: jó az a diákoknak.

   - Nem volt penészes, Ilonka kisasszony.

   - Tudod is te, mi volt, te azt hiszed, a penész az valami cukor.

   - Nem,  Ilonka  kisasszony,  a  brúgó  az  igen, az dohos, nem is  dohos,
penészes, nem is penészes, hanem dohos.

   - Teremtő  isten,  milyen  dohosnak  kell  annak  lenni,  ha  még  ez  is
észreveszi.

   - De azér, Török néni, kérem, nagyon jól főznek.

   - Ugyan mit főznek jól?

   - No, mit szeretünk legjobban? - kérdezte Ilonka kisasszony, s  megcsípte
az állát.

   - Legjobban szeretem a köleskását sok cukorral.

   Erre   aztán  mind  a  ketten  összecsapták  a  kezüket,  s  lemondtak  a
kisdiákról, látták, hogy ebből nem lesz semmi.

   - Neki  az  a  legjobb,  nálunk  meg a malac se enné meg - mondta  Ilonka
kisasszony.

   - Jó, most az is jó, de a Török néni főztje nem ízlett - mondta a néni.

   Erre a kisdiák elhallgatott, gondolta, hogy most valami ügyeset és szépet
kellene mondani, de semmi se jutott eszébe.

   - Ne  hozza  már  zavarba, anyám, nem a gusztus bizonyít, hanem a pofa, a
pofácska. Milyen volt tavaly, és milyen most!

   És  most  ő  sajnálgatta  el,  hogy  milyen  sovány,  s  most a néni kelt
pártjára:

   - De  bizony  nincs  is  olyan rossz bőrben, sovány volt ez tavaly is, ha
mindjárt mazsolával etettem is.

   Ilonka  kisasszony  nagyon  kedvesen  nevetett,  a  hangja  most is olyan
cérnaszál-vékony  volt,  mint tavaly. A kisdiáknak eszébe jutott, hogy azért
egynéhányszor  rossz  napja  volt,  mikor  az  édesapja  nem  tudta elsejére
pontosan  megküldeni a tíz forintot. Néha!... Talán egyszer sem. Nem ment az
úgy  odahaza,  mint  a hivatalnokoknál, akiknek elsején megfizetnek, ha esik
is,  fúj  is:  az  ő  édesapjának  először  munka után kellett járnia, aztán
vállalni, azután dolgozni, azután fizetnek, s a végén nem maradt semmi, mert
közben kiszedte az élelemre, ami kellett...

   - Hát az iskola hogy megy?

   Ilonka kisasszony felelt meg helyette:

   - Ni, hogy vonogatja a vállát, látom én az orráról ennek a Misinek,  hogy
van ott csikó bőven.

   Misi mosolygott a bajusza alatt.

   - De  fog  is  örülni  Géza bácsi neki!... Jaj, de fog... Mikor írt  Géza
bátyád?

   - Már régen nem írt.

   Itt  a  Géza  bátyja  körül  forgott mindig a szó, mert valaha itt lakott
Török  néniéknél, a fiuk mellett volt instruktor, mert egy osztályba jártak,
s  Ilonka kisasszony nagyon, nagyon sokat tudott kérdezősködni róla. Bizony,
neki  is  csak  a  Géza  bácsi  kedvéért  adtak  tavaly tíz forintért teljes
ellátást... S a Géza bácsi iránt való szeretet fénylik egy picit őreá is...

   Ez  a  konyhabeli  délután  oly  kedves volt, olyan megható, jó, a néni a
szalmából font karosszékben ült, ezt debreceni pásztorok csinálják, s minden
házban  van  belőle egy-két darab, ő az alacsony széken, úgy, mint régen, és
hűségesen  felelgetett  mindenre, s nevetgélt olyan jóízűen, tiszta szívvel,
mint sehol másutt. Milyen rideg volt ehhez képest a coetusbeli élet, s még a
Pósalaky  úrnál is az a nehéz, sebes hadarás, meg a Doroghyéknál az a csúnya
tegnapi délután. Itt nem volt semmi baj, itt szerették, itt minden úgy volt,
mint azelőtt, egy bútor sem változott, ezek boldog és jó emberek voltak.

   Így kellene élni mindenkinek örökké, de miért is nem él így...

   - Van egy tanítványom - mondta egyszer csak egész váratlanul.

   Már  rég  szerette  volna  kimondani,  de szégyellte, hogy még dicsekedni
gondolják.

   A két nő egyszerre fordult felé.

   - Micsoda! - kiáltották, s összecsapták a kezüket.

   - Tanítványa van! - mondta a néni.

   - Az Isaák Géza öccse! - mondta Ilonka kisasszony.

   Összekulcsolta finom vékony kis madárujjait.

   - Édes istenkém, micsoda fajta ez, micsoda fejük van ezeknek!... Tizenkét
éves, és tanítványa van!

   - No, osztán mit fizetnek? - kérdezte a néni.

   - Két forintot.

   - Ejha  -  mondta  Ilonka  kisasszony,  s  látszott  rajta, hogy meg  van
nyugodva,  hogy  mégis  nem  olyan  nagy  dolog az egész -, nagyon jó az!...
nagyon  derék!  nagy segítség a mai világban!... Két forint is szép!... Öröm
az az édesapának, akinek ilyen gyerekei vannak!... Ó, ó, ez a kis béka, hogy
ennek tanítványa van, ó, te zöld szilva! Már nem is merem tegezni!... nevelő
úr!... No, nézd csak...

   Misi  hallgatott,  s  boldogan  mosolygott, sőt nevetett, de aztán eszébe
jutott,  hányszor mondta tavaly neki a néni, hogy: "húzz bőrt a fogadra!", s
erőszakosan becsukta az ajkait.

   Akkor  bejött  a  bácsi.  Török  bácsi az udvar felől jött, örökös tarka,
bosnyák  házisapkájában,  amelyről  bojt  lógott.  Még  szürkébb  volt, mint
tavaly, s még hallgatagabb, most is csibukozott, s most sem égett a dohánya.

   - Nézze csak, apa, ki van itt.

   - Hó,  nonono  -  mondta  az öreg úr, s a csibukot kivette a szájából,  s
magasra  emelte,  aztán  visszadugta,  s  ugyanazzal a kézzel megsimította a
kisfiú fejét...

   - Derék.

   Ők  nagyon  szerették  egymást,  mert  tavaly egész télen együtt bújták a
könyveket  abban  a  belső  szobában, a bácsi regényt olvasott, ő meg a régi
`Ország-Világot`,  meg  tanult is vele, meg Jókait is olvasott, `A kétszarvú
embert`,  meg  az  `Ősmagyar  meséket`,  és  sakkoztak is sokat... Olyan jól
senkivel  sem  lehetett  meglenni,  mint  a  bácsival.  S a bácsi is egészen
másképp  bánt  vele, mint mással. Tudja isten, a családjával sohase beszélt,
jóformán  szót  sem  váltott,  ha meg beszélt, akkor mindjárt ideges pörölés
lett belőle.

   - Hajja  apa  -  mondta Ilonka kisasszony, aki az apjával nem is  szokott
beszélni  másképp, csak ha valami idegenről van szó, így közvetve -, itt egy
kis  nevelő  -  s  a kisdiák elpirult, hogy ilyen rögtön ezzel árulják el -,
nevelő: tanítványa van!

   - Derék - mondta a bácsi, s bólintott egy nagyot, aztán komolyan szólt: -
egy osztályba jár veled?

   - Igen  -  zavarodott  meg  Misi,  mert  leleplezve  érezte  magát,  most
egyszerre  úgy gondolta, hogy nem is illik, hogy nevelőnek adja ki magát, ha
osztálytársa...

   - Nagyon helyes: könnyebben készülsz te is, és jobban megmarad a fejedben
a tananyag.

   Olyan  jóakarat  s  meggondolás  volt  ebben  a  megjegyzésben, hogy Misi
egyszerre  úgy  érezte,  hogy  ő  tartozik  hálával  Doroghynak, azért, mert
taníthatja,  mert  tényleg,  most  átismétli  az  egész  latint  s  az egész
számtant,  pedig  ő is ebben a kettőben a leghibásabb. El is határozta, hogy
soha  többet  nem  mondja  ki azt a szót, hogy tanítványom, csak úgy mondja,
hogy: együtt tanul...

   - Két forintot fizetnek neki! - mondta Ilonka kisasszony. - Másnak  ilyen
gyereke  van,  a  mieink  pedig  még két forintot egész életükben nem hoztak
haza.

   Misi  egyszerre  csak  megérzett  valamit:  ez  itt  a baj. Antal úr nagy
szamár,  Imre úr meg egy nagy lump, János meg még nagyobb, arról másképp nem
is  beszélnek  soha, tavaly egész évben csak kétszer volt odahaza, és miatta
szoktak pörölni, szegény bácsi meg szegény néni.

   Felnézett  a falra, s nagy meglepetéssel látta, hogy nem volt ott a falon
a János szénnel nagyobbított arcképe, amit egy kollégája csinált, s tavaly a
bácsi  a  szobából  kidobta  a konyhába, azt mondta, tegyék a tűzre... Vajon
hova lett.

   Ettől  a  Jánostól  ő mindig félt, mert olyan heccelődő volt. Nagy legény
volt  a  kollégiumban,  és  iszonyatosan tudott lumpolni. Tavaly oda is volt
valahol,  s nem is volt Debrecenben, de mintha azt hallotta volna, hogy évek
óta  nem volt neki szabad otthon lakni, mert az apja nem tűrte: az édesanyja
egyszer  kifizette  az  adósságát  titokban,  akkor  Török bácsira nem lehet
ráismerni. Persze, neki nem mondták meg, de ő kispekulálta a sok pörölést...
Nem  sokat  törődött  ugyan  vele:  mi  volt ő még tavaly: egy valóságos kis
csacsi.

   És  most  kínos  csönd  volt  a konyhában, a bácsi parazsat keresett ki a
hamuból,  s  a  megtömött pipájába tette, s uramfia, akkor csak belép János,
csak úgy háziasan, a vállára vetett télikabáttal.

   Misi elijedt a róla most elgondolt rossz gondolatai miatt, s tisztelettel
állott fel előtte.

   - Gyere  csak, gyere! - mondta Ilonka kisasszony, s mindjárt  jelentette,
Misire mutatva: - nevelő...

   És nagyszerűen tette hozzá, rámutatva az ujjával:

   - Az Isaák Géza unokaöccse. Tizenkét éves és nevelő.

   János ránézett a gyerekre, s egy kemény barackot nyomott a fejére.

   - Nagyra nőj, öcskös! Hallod-e! Nagyra nőjön a füled!

   Misinek  könnyes lett a szeme, fájt a feje, ahogy megnyomta a nagylegény,
de  a  megszégyenítés  még  jobban  fájt, tudta, hogy most csúnyán kikapott.
Igyekezett eltakarni, hogy észre ne vegyék.

   Szeretett  volna  már  elszökni innen, már nem érezte jól magát, minek is
jött ide, persze, ha tudta volna, hogy János úr itthon lesz, akkor várhatták
volna!

   - Nézd ezt a gorombát - mondta Ilonka kisasszony -, eredj, te  pokróc - s
megsimogatta a kisfiú fejét.

   Ez nem tűrte a simogatást se, egyáltalán ne nyúljanak hozzá.

   Hirtelen lenyelte a könnyeit, várjatok csak, gondolta magában:

   - Meg  felolvasó  vagyok  egy  öreg  vak úrnál, minden délután egy  óráig
olvasok neki, s kapok érte egy hónapra három forintot.

   - Mit nem hallok - sikoltott Ilonka kisasszony -, elájulok! Öt forint egy
hónapra!...  Két darab elválasztott malacot lehet rajta venni, felibe akárki
felhizlalja,  s küldhetsz apádnak karácsonyra olyan debreceni sonkákat, hogy
az egész család elrágódik rajta egész télen.

   Ezt Misi megalázásnak érezte, nincs az ő apja arra szorulva, hogy malacot
vegyen neki ő, és hizlalja és azon rágódjanak.

   - Majd  nyerek  a  lutrin!...  - mondta hetykén, de mindjárt  röstelkedve
tette  hozzá:  -  az  öreg  Pósalaky úr álmodott egyet, s megtétette velem a
lutrin, ha nyerünk, akkor fele az enyém.

   Ilonka kisasszony nem értette meg, de borzasztó nagyot nézett:

   - Lutri!!  No csak a van hátra!... Már ez is lutri!... Szégyelld magad...
Már te se vagy tisztességes ember... - kiáltotta.

   De János nagyot kacagott.

   - Inkább ez az okos beszéd! Megvan a reskontó? Mutasd!

   - Hiszen  csak  őtőle kérj tanácsot, akkor osztán majd nézhet apád a  fia
keresete után.

   Misi  zavarba jött, s homályosan most már emlékezett, hogy tavaly hallott
valami  sírást,  hogy  lutri...  Biztosan  János  is  lutriz...  És most már
szégyellte magát a lutri miatt, sokért nem adta volna, ha nem volna reskontó
a zsebében.

   Előkereste a kis bugyellárisból a cédulát. Odaadta János úrnak.

   Ez szakértő szemmel megnézte s felkiáltott:

   - Egy forint!... Nem is bolondság!... Azt hittem, tíz krajcárt tettél rá.

   - Nem,  kérem,  János  úr,  nem  én  tettem rá - hárította el most már  a
kisfiú,  s szerette volna, ha soha nem keveredett vón bele, nagyon bántotta,
hogy belekerült ebbe a dologba: ami Jánosnak tetszik, az szégyen. - Pósalaky
úr  tette  meg, csak énvelem küldte el, s hogy legyen nálam, mert ő nem lát,
aztán, amit nyer, annak ideígérte a felét...

   De  ezt már úgy mondta. hogy máris el van határozva, félig-meddig, hogy ő
azt  a  szennyes pénzt nem is fogadja el, undorodott tőle, szerencsére úgyse
nyer semmit, s ez a legjobb.

   - Mék az a Pósalaky, aki a városnál volt tanácsnok?

   - Igen, most vak.

   - A lesz a.

   Csend  volt.  Az  asszonyok  szomorúan hallgattak. Valami fojtott s nehéz
érzés telepedett mindenkire.

   - Hát  aztán  miféle  gyereket   tanítasz?  -  mondta  János,   aki  most
érthetetlen s szokatlan módon érdeklődött a kisdiák iránt.

   - Doroghy Sanyit.

   - Doroghy? - s János nagyot nézett. - Doroghy?

   - Igen.

   - Van annak lánytestvére?

   - Van három.

   - Három... Nincs köztük egy olyan magas, nagyon szép lány?

   - De igen! - kiáltotta élénken Misi.

   Ilonka felfigyelt a merengéséből.

   - Nahát, ha lány van, akkor ő ismeri!

   - `Még`  nem  ismerem!  -  vágott  vissza  nevetve János. - De meg  fogom
ismerni!

   - Azt elhiszem!

   - Akkor meg lehetsz nyugodva, mert kívánságod beteljesül.

   - Bárcsak más kívánságom teljesülne már.

   - Az angyaloknak minden kívánsága teljesül.

   Misi kuksolt és szepegett, nagyon különös volt neki, hogy a néni egyetlen
szót sem szólott a fiához, pedig tavaly a bácsi volt így vele.

   János halkan fütyörészni kezdett.

   Odakint mozgás, zsinyegés. Misi megörült. Most az egyszer nem rettent meg
az idegenektől. Irtóztató volt neki a testvérharc. Szikszayék jöttek meg.

   Ezek  a Szikszayék a Török bácsiék legjobb barátai voltak, ritka vasárnap
volt,  hogy együtt ne lettek volna. Most jött az egész család, elöl a bácsi,
egy  hatalmas,  piros,  dúdolgató ember, aki az utcán egész hangosan szokott
dalolgatni  magában,  s  csak  úgy  ragyogott róla a jókedv s a megelégedés,
utána  a  néni,  aki  sovány volt, mint a kóró, s a karján egy pici gyereket
hozott,  akit ő még nem látott, mellette pedig két sovány és rossz fiú jött,
akik  mindig  pajkoskodtak,  s a nagyobbik csak csokoládét akart enni, semmi
mást, rossz is volt a foga, ritka, és kétoldalról romlott mindenik.

   Félrehúzódott,  hogy róla szó ne essék, s kézcsók után mindjárt beszökött
a  bácsi  után  a  szobába,  olvasni. Még volt vagy másfél órája, meg akarta
nézni, mi van a könyvszekrényben, amit ő még nem ismer.

   Róla  aztán  el  is  felejtkeztek.  Mikor el akar menni, János úr odajött
hozzá, s titokban ezt mondta:

   - Mihályka.

   - Tessék  -  mondta  csodálkozva  s pirulva, mert őt még sose  szólította
senki ezen a néven becézve, pláne János úr!

   - Kisöcsém,  itt  van  egy levél, e... vidd el ezt a Doroghy-lánynak,  de
annak a szépnek.

   Ő paffá lett és hallgatott.

   - De  fel  ne  bontsd,  kutyaházi,  mert  istenjézusuccse,  megírom  Géza
bátyádnak!

   Erre  ő  kétségbeesve elvette a levelet. Ettől kitelik, hogy bevádolja őt
Géza bátyjánál.

   Egész  boldogtalan  lett,  hogy ilyen megbízatása van, de nem mert ellene
szólni.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező