Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                              NEGYEDIK FEJEZET

      `mely az előbbinek folytatása, de  valami más történik  benne,
       mint amit vártunk, mert az élet  olyan, hogy  mindig  másképp
       történik minden, mint ahogy elgondolta előre az ember`


   Ahogy   távolodott   az   Orczy-háztól,   úgy   gyúlt  föl  benne  valami
nyugtalanság,  mikor  a  városháza  sarkához  ért, már megint úgy lángolt az
arca,  mintha  tűz  mellett járna. Nagyon megalázottnak, kicsinek, csacsinak
érezte   magát,  iszonyúan  szégyellte  magát:  ilyen  butaságot,  az  öklét
harapdálta:  hogy  nem csókolt kezet... és hogy eljött... és hogy az a sárga
hajú...  Most  mind  őróla  beszélnek...  elmondják  a  sárgának, hogy ő úgy
köszönt  be  az ajtón, hogy: Orczy... az ajtófélfához támaszkodva és: Orczy!
és megmondta azt is, hogy megverték...

   Azzal  mentette  süllyedező,  léket  kapott  önérzetét,  hogy  a barátját
böcsmölte:  de henceg! az ő szobája! nekik megvan Petőfi!... ez valami külön
jót  adott  neki:  hogy  a  barátja  Petőfivel  úgy  dicsekedett,  hogy az a
legnagyobb,  hogy az megvan nekik, meg hogy minden költeménye, mintha őnekik
nem volna...

   De  ez  mind  csak  olyan  marakodás volt magában, s ettől nem múlt el az
arcáról  a pirosság: azok most róla beszélnek, és Orczy most őt kicsúfolja a
lány  előtt,  mert  Orczy  nagyon  tud nevettetni, az énektanárt is igen jól
kifigurázza, hogy fehér kesztyűben hogy üti a taktust: kévem, kévem...

   Elkezdett  rohanni,  maga  se  tudta,  merre,  csak  futott: `most őrajta
nevetnek`,  hogy  elfutott a lyányok elől, és hogy neki nincs `kunyica` vagy
mi az ördöge, amit Orczy mondott.

   Még  nagyon  hamar  volt,  csak  négy óra, hát az öregúrhoz nem mehetett:
milyen    szépen   ott   lehetne   még   háromnegyed   óráig:   Orczy   most
felvilágosítja...  és  mikor  ránézett,  olyan  szürke szeme van... de minek
olyan nagy...

   Újra  elkezdett  rohanni,  s egész idő alatt, ha a kislány eszébe jutott,
mindjárt  rohant,  mint  a  bolond,  csak mikor a lélegzete is elfúlt, akkor
ocsúdott  fel  annyira, hogy újra ki tudott valami épkézláb gondolat verődni
benne.

   - Hát te hova szaladsz? - kiáltott rá Láng.

   Ő  borzasztóan  zavarba  jött,  még  két lépést futott, aztán megállt, de
minek van itt Láng.

   - Gyéres tanár úrhoz kell futni - mondta.

   - Gyéres?

   - Gyéres.

   Egymás  szemébe  néztek, ez a Láng mindig úgy nézett, mintha pofon akarná
ütni, de ő most úgy visszanézett!...

   Láng   intett   végre,   hogy   érti,   jól  van.  Látszott  rajta,  hogy
végigvizslatja  ruháját,  cipőjét,  kalapját,  meg  szeretné  kérdezni, hogy
minek,  de aztán nem firtatja, mert ez a Láng igen rossz tanuló volt, és nem
szeretett a tanárokról beszélni.

   Intett  neki  a  szemevágásával, hogy jól van, és elváltak, Láng is ment,
meg ő is továbbment.

   De mit akar ez a Láng, ő evvel még sohase beszélt, soha, de soha egy árva
szót  se: és éppen ma... Meg kellett volna kérdezni tőle, hogy mér verte meg
Orczyt.  Hű, hogy pofozkodtak... az Orczy szépen kikapott, hiába mondja most
az édesanyja előtt, így csalni egy édesanyát, hogy kicsi a rakás, szegény jó
édesanya,  kis  szőke,  mit  tudja  az, hogy a fia hogy pofozkodott Lánggal,
elhisz neki mindent, mert az édesanyát nagyon könnyű megcsalni...

   Tele  lett  könnyel  a  szeme,  és  kivette  a zsebkendőjét, és a templom
mellett  volt  éppen, hamar beszaladt a kertbe, és egy szomorúfa mellett egy
vaslóca volt, és ott erősen elkezdett zokogni.

   Sokáig  sírt,  csak  úgy  ömlött  a  könnye.  Leült  a  padra,  háttal  a
kollégiumnak,  hogy  valaki  meg  ne  ismerje,  és  olyan jól kisírta, olyan
kedvére  kisírta  magát, hogy puha lett, mint a vaj. Már régen szüksége volt
erre  a sírásra, annyi baja volt, de nincs itt hol sírni, vagy magában lenni
az  embernek, mindig rábámulnak: közben az óra kétszer is ütött, már érezte,
hogy háromnegyed lesz mindjárt...

   Még mindig iszonyú hosszúnak tetszett neki az idő, megtörülgette a szemét
megnyálazott zsebkendőjével, s elindult csendesen.

   Hideg  is  volt,  megfázott,  sötét  lett,  a lámpákat meggyújtották, s a
vékony gázlángocskák, mint lepkék libegtek az utcai lámpákban.

   Mikor  az öregúrhoz bement, egészen át volt fagyva, úgy didergett, hogy a
foga  vacogott,  s  nem  bírt olvasni, a nyelve minduntalan megbotlott, úgy,
hogy megint sírva fakadt.

   - Nono, nono - mondta az öregúr - mi az, mi az!

   - Semmi.

   Ha semmi, akkor az öregúr ugyan nem kérdezett tovább semmit.

   Mivel azonban mégsem tudott olvasni, megmondta:

   - Ma délután vendégségben voltam egy osztálytársaméknál...

   Az öregúr hallgatott.

   - És ott... ott...

   - Megbántották?

   - Nem kérem, csak én... Hát azok igen nagyurak...

   - Nagyurak!? Kik azok?

   - Azért  jók...  nagyon  jók  voltak,  csakhát  én... Orczyék, a  színház
mellett, elnök...

   Az öregúr hosszú csönd után csöndesen szólott:

   - Hát a maga apja?... Mi a maga apja?

   - Ács.

   - No... - az öregúr egyet gondolkodott s hozzátette - ajjó mesterség...

   Ennek megörült. Mer jó.

   - Van házuk?

   - Egy kicsike.

   - Tehenük is?

   - Az nincs.

   - Disznó se?

   - Van egy kis malacunk.

   Az öregúr hallgatott.

   - És hány testvéred van? - kérdezte egyszerre tegezve.

   A  kisfiú  lángvörös  lett,  mert büszke volt rá, hogy az öregúr komolyan
vette, mint egy felnőttet, s mindig magázta.

   - Öt.

   - Öt?... Fiúk, lányok?

   - Öten vagyunk fiúk.

   - Az  szép!...  Akkor  a  te  apád  nagy  ember: mer öt fiúval fel  lehet
fordítani az országot.

   Ezen  a  kisdiák  kínosan mosolygott, mintha az édesapja szájaíze szerint
mondták  volna,  de  mért  tegezi!...  hogy  meri tegezni!... Már ezután így
fogja? Akkor nem jön ide többet...

   - Mikor  még nem ebbe a faluba laktunk, akkor volt nekünk nagy  kőházunk,
sok   tehenünk,   egyszer,   még  én  kicsi  voltam,  egész  csorda  volt  a
szérűskertbe,  édesapám  kivitt,  s  feltett  egy tinónak a hátára, s én azt
mondtam:  `dennó  ne`... Akkor még tüzes gépünk is volt, de az felrobbant, s
akkor elköltöztünk egy más faluba s az édesapám ács lett...

   Ezt ki kellett mondania, úgy érezte, hogy ezt meg kell mondania...

   - Én vagyok a legnagyobb az öt testvérem közt, de van egy nagybátyám, aki
most Pozsonyban tanár... az édesanyám testvére... azt is édesapám taníttatta
ki.

   Hosszú csönd volt, szeretett volna még beszélni, de röstellt.

   Végre megszólalt az öregúr: - No, olvassa csak tovább.

   A  kisdiák  elmosolyodott,  s  boldogan kalimpált a kis szíve: már megint
`magázza`  az  öreg.  Megtanítottalak,  mondta magában, hogy nem vagyok csak
olyan,  akit  tegezhetnek... Már látta, hogy ha helyt akar állani az emberek
közt,  nem  szabad  soha  többet  kimondani senki előtt, hogy az apja ács...
Milyen  szerencse, hogy Orczy mamája ki nem kérdezte, mert annak is elmondta
volna...  Pedig ő olyan büszke volt eddig rá, hogy az apja ács: a faluban ők
mindenkivel jóba voltak, az urakkal, s uras nadrágban járt ő az iskolába is,
a  papékkel,  tanítóékkel  úgy  beszél  az  édesapja, hogy: "no, tiszteletes
úr!...  no,  tanító  úr"... így beszél mindenkivel... Még a szolgabírónak is
azt  mondja,  hogy:  "no,  tekintetes  úr,  hogy vág a bajusz?"... meg hogy:
"vesse  le má azt a macskanadrágot, nincs most sár!"... De az nem igaz, hogy
kőház,  ezt  az  osztályba  hallotta  a  kállósemlyéni  Vargától, hogy nekik
kőházuk  van,  s nagyon imponált neki. Az ő házuk se volt akármilyen, de nem
kőház...

   No,  nem  baj:  mit  kell ennek a vak embernek tudni, hogy vályogház vagy
milyen ház: kőház!

   Gyorsan  olvasta  az újságot, s most aztán frissen és bátran olvasott, és
egész hat óráig meg sem állott, úgy haladt, mint egy kis kövidaráló.

   Mikor az óra ütni kezdett, azt mondta az öregúr:

   - Haggyunk holnapra is.

   De  ő  úgy  érezte,  hogy  ma  az  ő  hibájából kevesebbet olvasott, mint
lehetett volna, s azt felelte:

   - Kérem szépen, én... elolvasnám még...

   - Nojsze, még elkísik a konviktusbúl - mondta az öreg.

   - Nem, Pósalaky úr kérem, csak negyedhétkor csengetnek.

   - Akkor szalaggyík, má öt percet kístünk.

   - Nem, Pósalaky úr kérem, csak félpercet.

   De az öregnek nem volt kedve hallgatni, nyugtalanul mozdult ültében.

   - Az íccaka má megint valami bolondot álmodnék tülle, mint a múlt íccaka.

   - Mit tetszett álmodni?

   Az öreg fejcsóválva, derűsen mosolyogva nyugodott vissza.

   - Azt  álmodtam,  hogy  egy nagy macska megfogott, oszt én egy kis  fíreg
vótam  a  szájába, egér, oszt átúszott a vízen, osztán akkor egy nagy felleg
lett belűle, úgy níztem utána. Aztán meg túrós derelyét ettem, oszt láttam a
Hortobágyot  bevetve borsóval vígestelen vígig, oszt én egy nagy ökör vótam,
oszt ott kellett hagyni a derelyét, oszt legelni a borsót, aztat meg én sose
állhattam  ki íletembe, a borsót, hát ijet álmottam, oszt nem felejtettem el
reggelre... mer megnyomta a gyomrom.

   A kisfiú jóízűen nevetett.

   - Má  a  takarítónénak  is  elmondtam  -  nevetett az öregúr is -, a  meg
megfejtette, hogy aszongya: macska: 85, felleg: 73, túrós derelye: 39, ökör:
45...  No valami kimaradt: az ám, a víz... 22... Rossz szám; fuccs! de rossz
is vízzel álmodni, mert halált jelent a családba.

   A gyerek nevetett, de hang nélkül:

   - Számja van mindennek?

   - Igen, a kislutrira.

   Ja,  a kislutri! Már hallott a kislutriról, otthon a parasztok mindig azt
szokták mondani: kijött a lutrid.

   - Nízze  csak,  mondok  egyet  - szólt az öreg - tegyük meg. Isten  neki,
legfeljebb  oda  lesz  egy  hatos. Ott van az asztal sarkán egy ezüst hatos,
írja le ezeket a számokat, hónap mennyen el a nagytrafikba, osztán tegye meg
lutrira.  Ha  nyerünk,  fele  a  magáé. Hadd legyünk gazdag emberek. Hogy is
mondta maga: nagyurak! Nagyurak!

   Cöcögve nevetett hozzá, hogy a hasa remegett.

   A kisfiúnak tetszett, s ceruzát vett elő, leírta a számokat. Az öreg újra
lediktálta, de a víz megint kimaradt.

   Má  e  nem  fog  kijönni  -  mondta hozzá - hogy e mindig kiesik, ki akar
maradni a sorbul.

   - Ezt a hatost? Pósalaky úr?

   - Haggya  csak azt a hatost, az reggelire van kitéve kávéra, itt  van egy
bankó forint e. Ha lúd, legyík kövér.

   Odaadott egy forintot, s a kisdiák eltette.

   Az  öregúr,  míg  a  gyerek  a  kabátját  felvette,  hosszabb  csönd után
jóakarattal megszólalt:

   - Azír:  nem  nagyurak!  Debrecenben  nem  ember,  akinek  kődökit  nem a
Basahalmán  belül  vágták  el...  Há,  van  nekik!... Elnök!... Azír, hogy a
Tisza-szabályozásnak ű az elnökje?...

   A  kisdiák  lesütötte a fejét, már megint Orczyékra kellett emlékezni, és
ez újra fekete szégyenbe sodorta.

   Mikor  a kollégiumhoz ért, csak akkor gondolt a kis csomagra, amit a hóna
alatt szorongatott.

   Hamar kibontotta a sötét folyosón: kalács volt benne meg sütemény...

   Ha ezt most beviszi a coetusba...

   Ijedten  nekiállt,  és  gyorsan  megette  az egészet a Hatvani professzor
sírkövénél,  mert  arra  senki  se  járt, s akkor csengettek a konviktushoz,
vacsorára.

   Be sem ment a coetusba, hanem a másik lépcsőn le.

   Borsó volt virslivel. Nevetett, mikor kitálalták.

   - Te mit nevetsz? - kérdezte Sándor Mihály, aki mellette ült.

   - Az egész Hortobágy be vót vetve borsóval.

   - Mi?

   - Semmi.

   - Az nem sok - viccelt Sándor Mihály.

   - Hónap megteszem a lutriba - szólt merészen Misi.

   Sándor Mihály rábámult.

   - Mit?

   - Itt van egy forint, hónap megteszem a lutrin.

   - Csak jár a pofája összevissza - szólt a többiekhez Sándor Mihály,  mert
már  irigykedtek a kisdiákra a többiek, hogy pénzt keres, mikor még a nagyok
se keresnek.

   Ez elvörösödött.

   - Nekem ezt hónap muszáj megtenni.

   - Kinek?

   - Az öregúrnak!

   - A lutriba?

   - Hát.

   - Akkor beszélj magyarul.

   Hozzáfogtak  enni.  Most először gondolta, hogy nagyon sovány ez a borsó.
De  a  virsli  ízlett,  ami tetejére volt téve. A brügó, az nem ízlett, mert
savanyú  volt,  meg  penészes  ízű.  El kellett mondani a lutrit, de már nem
szívesen tette.

   - Mér  olyan  penészes  ez  a  kenyér?  -  mondta Sándor  Mihálynak, hogy
kibékítse.

   - Dohos!... Mindig dohos, mert dohos lisztből sütik.

   Este  nem  volt kedve tanulni. Nézett a könyvbe, s mindig a szürke szeműt
látta, ha behúnyta a szemét, mindig rábámult az a szürke szem.

   A  feje is fájt a sírástól, s a meleg szobában úgy elálmosodott, hogy nem
bírta nyitva tartani a szemét.

   Hogy  felfrissüljön,  kiment  a  folyosóra. Az volt a szokása, hogy ha el
akart  bújni  mások  elől,  mindig  a félreeső helyre ment, annak öt rekesze
volt,  s  magas  deszkafala.  Ott úgy magában volt, mintha nem is lett volna
Debrecenben.  Furcsa,  erős szag volt ott, rózsaszínű karbollal volt bekenve
minden  sarok,  annak  szúrós,  kellemetlen  szaga volt, de mégis magában az
ember  is  jobban  érzi magát, mint a coetusban... Addig-addig üldögélt, míg
egyszer dörömbölni kezdtek a deszkaajtón...

   - Mi az? - mondta ijedten.

   - Tán elaludtál odabe?

   - Hogyisne.

   - Nyilas elaludt odabe.

   Csakugyan  elaludt,  s  most  nagyon  meg volt rémülve, hogy ezután ezzel
fogják csúfolni...

   Szökve  ment be a szobába, s leült az asztal mellé, a könyve, füzete mind
ott  volt,  kinyitva,  de  oly iszonyúan álmos volt, hogy sírni tudott volna
kínjában.

   Megváltás   volt,   mikor  csengették  a  kilenc  órát.  Egy  perc  alatt
levetkezett,  úgy  hányta  le  magáról a ruhát, azt se tudta, hogy húzta le,
kabátot, mellényt egyszerre, s egy pillanat múlva a takaró alatt volt.

   Szédült,  repült vele az ágy, s a szürke szemet látta, ahogy rámered, nem
lehetett   elbújni   előle,   de  nem  is  akart:  jólesett  belenézni,  úgy
szembenézett vele, a kisujja megmozdult, most úgy meg tudta volna markolni a
sárga  haját...  aztán  aludt.  Furcsákat álmodott, a Tisza-parti kertjükben
futkározott  a  szürke  szeművel,  és  úgy játszott vele, csupa lucsok volt,
mikor  felébredt.  Már  egyszer  első  elemista  korában  álmodott  így  egy
Zsuzsikával, de arról se mert beszélni senkinek.

   Napokig tartott ez a furcsa bódultsága.

   Hétfőn  Orczy  igen  figyelmes  volt  hozzá,  ő  várta is, hogy azt fogja
mondani,  hogy  a  lányok  sajnálják,  az  édes  mama  sajnálta,  hogy ő úgy
elszökött,  de  azt  nem  mondta  egy szóval sem. Szerette volna megkérdezni
tőle,  kik  voltak  azok  a lányok, a "kunyicok", de nem mert még célzást se
tenni rá, még mit gondolna...

   Tízpercben Orczy elment s vett két kiflit.

   Az egyiket ette, a másikat odahozta neki:

   - Nesze.

   Ő meg volt sértve, hogy csak úgy evés közben löki oda neki, s azt mondta:

   - Nem kell.

   - Mér?

   - Nem vagyok éhes.

   Orczy vállat rántott, s megette maga a másik kiflit is.

   Ezzel el volt intézve köztük a dolog, többet nem jött szóba.

   - Vótál náluk? - kérdezte Gimesi latinórán.

   Ő elvörösödött, s intett, hogy igen.

   Gimesi  kíváncsian nézett rá, látszott, hogy szeretne hallani valamit, de
ő nem mondott semmit. Csak azt súgta óra végén:

   - Gyéres tanár úr mondta, hogy muszáj elmenni.

   - Ő? - kérdezte Gimesi nagy szemet meresztve, s a tanárra nézett.

   - Igen - mondta vörösen Misi.

   Többet  nem  beszéltek róla, de ő adósának nézte magát, és kedden iskolai
ünnepély   volt  egy  alapító  emlékére,  aki  tízezer  forintot  hagyott  a
konviktusra, s délután nem volt tanítás: azt mondta Gimesinek:

   - Délután elmehetek hozzátok?

   - Persze.

   Ebéd  után  elment.  Már  régen  nem volt ott. A nagymamának szépen kezet
csókolt.  Gimesi festékkel festett madarakat az óriási nagy ablak mellett, s
egész délután pingáltak.

   - Orczyéknál szobrot lehet csinálni - mondta.

   - Szobrot?

   - Viaszból.

   És  megmagyarázta,  hogy. Ilyet Gimesi is szeretett volna. Azt mondta, ír
az anyjának, hogy küldjön neki.

   Még az anyjáról sohasem hallott egy szót sem; ezek egészen úgy éltek itt,
mintha  csak  ketten  volnának  az egész világon. Valóságos meglepetés volt,
hogy ilyen könnyen mondta ki Gimesi az anyját.

   De  ő  nem  merte  kérdezni,  csak azt gondolta, hogy milyen más fiú ez a
Gimesi,  mennyivel  jobb  fiú,  s ő ennek az igazi barátja! Ezt úgy szereti,
kisebb  is  nála,  meg  gyengébb is, ha igazán verekednének; meg a leckét se
tudja  jobban;  meg hátrább is van eggyel, és az anyja is biztosan nem olyan
szőke  tündér,  hanem  egy  rendes, komoly, barna asszony... Szóval szerette
volna  megcsókolni  Gimesit,  mint a testvérét, s azt mondani neki, hogy: mi
barátok vagyunk.

   - Jó  volt  Orczyéknál?  -  kérdezte  Gimesi,  s  új  festéket  csinált a
tuscsészébe.

   - Hát...  az  olyan  hencegő...  Nem  hencegő, de hát... - nem tudott mit
mondani, csak fintorgatta a száját.

   Gimesi  olyan  vékony  bőrű  fiú  volt,  a szeme egészen ferde volt, apró
fekete  szeme,  s  nem  is  volt  neki sem szemöldöke, sem szempillája, csak
nagyon  kicsi  és szép kis szája volt, s olyan kicsike, mint egy kislány, de
azért  nagyon  fiús  és  bátor gyerek volt. Nem volt olyan szép gyerek, mint
Orczy,  mert  az  náluk  nagyobb  volt,  az sem volt kövér, de szőke volt és
bársonyruhás, és aranyos volt a haja, de az orra hegyes, kicsit pisze: olyan
volt,  mint  egy finom, jószagú, sarjadzó virág. Ők Gimesivel ketten, sovány
kis  szegény  testecskék voltak hozzá képest, kivált ő, tudta, hogy ő nagyon
sovány  és  sárga  bőrű  s fekete szemöldökű, vastag hangú, nagy szájú, nagy
fogú;  nem  mert  nevetni,  mert  a  fogai  sárgák voltak; Gimesinek a fogai
vékonyak  voltak  és  hosszúak,  Orczyé pedig olyan volt, mint a gyöngy. Azt
mondják,  mindennap mossa, de azt ő nem tudta elképzelni, hogy lehet mosni a
fogat. Szappannal a mosdóvízbe? - hisz az utálatos.

   - Orczynak megint a fejébe szállott... - mondta.

   - Mi?

   Szeretett  volna  rosszat mondani róla, hogy pályázott és nyert. De minek
mondjon  rosszat,  hisz  Orczy  mindig jó volt hozzá, sőt ő érezte azt, hogy
Orczy  tudja, hogy nem érdemli az elsőséget, és azért is olyan figyelmes. És
ő  nem  is  tudta,  mi ellene a kifogása, csak szerette volna, ha ő abban is
különb  volna  nála,  hogy neki volna még szebb ruhája, szobája, könyve, meg
kunyicák, lányrokonok, szürke szemű, sárga hajú...

   - Sok  ronda  lány  jött  hozzájuk  -  mondta  hirtelen, mert félt,  hogy
kitalálja Gimesi az igazat.

   - Ne beszélj! - szólt Gimesi, s az ecset megállott a kezében. - Lányok?

   - Igen.

   - Kislányok? Olyan, mint én?

   - Igen.

   - Sok?

   - Sok, sok.

   - Mennyi, harminc?

   Hangosan, csiklandósan felkacagtak:

   - Nem; harminc nem volt, de sok vót.

   - Barátom! - mondta Gimesi.

   - De én eljöttem.

   - Eljöttél?

   - El.

   - Mikor a lányok jöttek?

   - Igen.

   - De marha vagy!

   Nevetett rajta, hízelgett neki.

   - Te nem jöttél volna el?

   - Majd meszet ettem!

   Gimesi mindig ilyen jókat tudott mondani.

   - Hát mit csináltál volna ott?

   Gimesi  megint  felegyenesedett  a festékről, s hosszan nézett az arcába,
úgy nevetett. Isten tudja, mit gondolt, csak nevetett.

   - Hát megbokszoltam vóna űket.

   Misi hangosan kacagott.

   - Igen, ahogy te szoktál, fejjel.

   - Fejjel hát!

   S  Gimesi  kijött  az  asztal mellől, és körülfutott a szobában, ahogy az
iskolában szokott, a fejét előre tartva, aztán jól nekiment Misinek, fejjel.

   Ez  kacagott és hanyatt bukott, úgy, hogy leesett a földre, de még ott is
kacagott.

   Akkor Gimesi lehajolt hozzá s elkezdte dögönyözni.

   - Röhögsz, röhögsz?... - s gyúrta, mint a tésztát.

   Ő hangosan nevetett, s hagyta magát, mert egész elgyengült a nevetéstől.

   Akkor bejött a nagymama:

   - Mi van itt?... Mit csináltok ti itt?

   Gimesi abbahagyta a birkózást, s futott tovább festeni.

   Nyilas is feltápászkodott restelkedve a földről.

   - Ezt  én nem szeretem! az ilyen játékot - mondta komolyan  a nagymama. -
Lajoska ilyenhez nincs szokva!

   Gimesi  lesütötte  a  fejét, Nyilas elsápadt, azután lassan elvörösödött.
Úgy  tűnt  fel,  mintha  a  nagymama  őt tenné felelőssé, hogy ő elrontja az
unokáját.

   A nagymama nagyon szigorú lett, s haragosan tett-vett a szobában.

   - Többet én ilyet ne tapasztaljak... - mondta - megértettétek?

   Gimesi egészen a tuscsészébe sütötte le a fejét, s az arca éle gyengén ki
volt pirulva.

   Nyilas sötétvörös lett s szinte reszketett a megszégyenüléstől...

   - Úrifiúk  ilyet  nem  tesznek  -  szólt egyre szigorúbban a  nagymama. -
Úrifiúk, ha vendégségbe elmennek, jól viselik magukat.

   Gimesi csodálkozva nézett fel a nagyanyjára. Merészen mondta:

  - Sz' én löktem fel!

   - Annál  nagyobb  szégyen; szégyelld magad. Eleget magyarázom neked.  Nem
vagy  már  olyan  kisbaba,  tudnod  kell, hogy mivel tartozol a nevednek. Az
ilyen  hancúrozó  sehonnaikból  semmi  se lesz. Olyan akasztófáravaló akarsz
lenni, mint... az a jóféle?... Nézze meg az ember...

   Ezzel  a kis öregasszony, akinek az arca ráncos volt, amilyen ráncosságot
sose látott még senki, és sárga az öregségtől, és az orra nagy volt s fekete
pontokkal tele, kiment.

   Egy  darabig  csendben  voltak.  Nyilas  nagyon meg volt sértve. Utóvégre
semmiség  volt  az  egész...  s  ő  nem érdemelte ezt... Gimesi egy papagájt
festett, s azt mondta dümmögve:

   - Már a lábába száradt az esze, nem érdemes meghallgatni.

   Ezen  a kisdiák még jobban megijedt, neki is volt nagyanyja, de ő sohasem
mert  volna  ilyen  megjegyzést tenni rá... Neki az szent volt, amit az édes
nagyanyám  mondott, s akármilyen igazságtalan lett volna is, mégis szótlanul
viselte volna el.

   - Hallgass - mondta csendesítve, ijedten.

   - De  igen,  megmondom  én neki is - és Gimesi olyan mérges lett, mint  a
paprika,  a  szeme  nedves  lett  s izzott, és pattogtatta a szókat, úgyhogy
szinte  elfulladt  a  lélegzete.  - Én már nem vagyok olyan kis taknyos, még
mikor  elsőbe  jártam, akkor szidhatott ok nélkül, de már tudom, hogy honnan
fúj a szél.

   Nyilas  valami családi titkot sejtett az életük mögött, s rettegett, hogy
Gimesi  most  haragjában ki fogja mondani, azért kétségbeesett elszántsággal
el akarta terelni a dologról a figyelmét.

   - Nézd csak: reskontó.

   Gimesi  nedves  szemeivel  zavarodottan nézett a kis cédulára, amit elébe
tartott.

   - Mi az? - kérdezte mogorván dünnyögve.

   - Lutri.

   Gimesi nagyot nézett.

   - Micsoda? - s a szája is nyitva maradt.

   - Lutriba megtettem ezt az öt számot.

   Gimesi  átmenet  nélkül elkezdett kacagni, hátratartotta a fejét, s a két
tenyerét a hasára tette, s hang nélkül sokáig görcsösen hahotázott.

   - Lutrira tettél?

   - Igen.

   - Barátom...  nahát,  ilyet  még nem kacagtam, mióta kétágú  vagyok... te
lutrira tettél?

   Ő  is  nevetett  úgy,  hogy köhögött utána, fuldoklott a nevetéstől, most
egyszerre neki is nagyon furcsa lett, hogy ő lutrira tett.

   - És fogsz nyerni?

   - Nem tudom.

   - És ha nyersz tíz forintot, mit veszel rajta?

   - Mit?... Hát... veszek egy penecilust.

   - Penecilust?... Milyet?

   - Milyet!  Gyöngyháznyelűt,  olyat,  hogy   hal  alakja  lesz...  -  s  a
Böszörményi késére gondolt, ott a szemetestáda mögött.

   - Barátom, ha nekem tíz forintom volna!

   - Mit vennél?

   - Ötöt elküldenék belőle anyámnak.

   A kis Nyilas lángvörös lett: hát ő nem gondol az édesanyjára?

   - Ötöt meg elcukrászdáznék - mondta Gimesi.

   Nyilas  nem  tudott  szóhoz  jutni, de ezt nem, ezt nem tenné. Cukrászda:
mire  az:  a  múltkor, mikor Orczyéktól kijött, a cukrászda ablakában ébredt
eszméletre,  de  azért  eszébe sem jutott, hogy vegyen egy darabot. Mire az:
színházra igen.

   - Ha  nyerek,  annak  csak a fele lesz az enyém, mert felét az  öregúrnak
kell adni - mondta.

   - Annak a vén totyakosnak? - szólt Gimesi.

   - Nem totyakos - szólt megsértődve Nyilas.

   - Jól van no, mán én csak úgy hívom az öreget mind: öreg, hát  totyakos -
és  Gimesi hangosan nevetett, mert még mindig nem fért a fejébe, hogy valaki
lutrira pénzt tegyen. - Ő adta rá a pénzt?

   - Igen.

   - Egy hatost?

   - Nem.

   - Kettőt?

   - Nem.

   - Többet?

   - Egy forintot!

   - Egy  forintot!  -  mondta  elhűlve  Gimesi.  - Baráték, egy forint  még
nyereségnek is elég vóna - s elkezdett újra nevetni. - Nekem még nem vót egy
forintom,  amit én elkőthettem vóna, mer az én kezembe a nagymama nem ad két
krajcárt se, hogy azt arra kőthessem, amire akarom.

   - Nekem van huszonhat krajcárom.

   - Huszonhat?

   - Vagyis  huszonegy,  mert  a  szállítólevélre  kétszer adtam öt-öt pízt,
levélre meg kettőt.

   - Ha nékem húsz pízem volna, akkor vennék rajta hat darab krémest,  neked
egyet,  Orczynak  egyet,  Tannenbaumnak  egyet,  nagymamának  egyet,  kettőt
megennék magam.

   Soká nevettek rajta.

   - Orczy nyert egy Magyar Történelmi Albumot.

   - Nyerte?

   - Igen  megírta  a  vakációt,  hogy  Nyári  gyönyörűségek,  és azt  Forgó
bácsinál kinyomtatták a Kis Lapban és azért.

   - Kinyomtatták?

   - Igen.

   - Amit Orczy írt?

   - Igen.

   Gimesi  megint  rákezdett  a  hangtalan  kacagásra,  de most már csak úgy
csuklott a végén.

   - A helyesírási hibákat is kinyomtatták? - mondta.

   - Azt kijavította a bátyja - mondta Nyilas.

   - A bátyja, az a hosszú?

   - Igen...  Az  írta  a  dolgozatot...  Ő  írta, de a bátyja beleírt,  meg
kijavította...

   Gimesi gyanakodva nézett Nyilasra.

   - Te tudsz - szólt.

   - Mit?  -  vörösödött el Nyilas, mert megérezte, hogy rosszat  tett, hogy
ezt elmondta.

   - Jól tudsz `rákenni`.

   Nyilas hallgatott.

   - Kíváncsi  vagyok  -  szólt  Gimesi  a  fejével intve -, hogy ha  elmégy
mitőlünk, akkor miránk mit fogsz mondani?

   A kis Nyilas rákvörös lett, aztán a vér egészen leszállt a szívére.

   Leült szédülve a székre, s csak nézett kétségbeesve Gimesire.

   Ennek feltűnt a némasága s rémült arca.

   - Énfelőlem mondhatsz - szólt, s megrántotta a vállát.

   Nyilas  kiáltani,  ordítani  szerette  volna,  hogy: én nem! rólad én nem
mondanék rosszat, ha darabokra vágnának is, mert téged szeretlek.

   De azután csak ennyit mondott:

   - Azt hiszed rólam?

   A csönd nagyon kínos lett.

   Sokáig ült az asztal mellett, s Gimesi is zavartan festegetett.

   - Hát honnan tudod te ezt? - mondta az orra alatt dünnyögve.

   Nyilas  elnézett az ablakra. Az ablakból le lehetett látni jól az utcára,
mert az ablak alja a lábuk alatt volt.

   Szerette  volna  dacosan  azt  mondani,  hogy:  maga találta ki, csak úgy
mondja! De nem volt képes hazudni, így sem, úgy sem.

   - Te tanáltad ki?

   Megrázta a fejét, hogy nem.

   - Hát beszélj, ne bosszants! Ne mérgesíts, mert mingyán hasba bokszollak,
mint az elébb.

   Nyilas lehajtotta a fejét az asztalra, és zokogásban tört ki.

   - Azért is én kaptam ki.

   Gimesi  ideges lett, tipett-topott, az ecsettel babrált, a szájába vette,
s a szájaszéle vörös lett a kármintól.

   - De nagy marha vagy - mondta, s a szeme izzani kezdett.

   - Mikor mondtam én terólad rosszat? Hát te tudnál énrólam mondani?

   - Hát Orczyékról is mondtál.

   - Mert  nekem oda muszáj volt elmenni, mert Gyéres tanár úr  parancsolta,
és  az  ő  szüleinek  is megmondta, hogy nekem muszáj oda elmenni, mert azok
engem  csak látni akartak, hogy kinevessenek, és kalácsot dugtak a zsebembe,
mint  egy  kisbabának,  és... azért jöttem el, mert én nem megyek oda többet
soha!

   Gimesi  megdöbbenve  nézte, éppen úgy, mint az előbb a nagyanyját, s újra
hozzáfogott festeni.

   - Hát csak bőgjél, én nem bánom, ha bőgsz - mondta.

   Akkor  letette  az  ecsetet, s úgy maszatosan odament a korsóhoz, töltött
egy pohár vizet, odahozta Nyilasnak.

   - Nesze, igyál.

   Nyilas  meg  volt döbbenve: ennyi jóságot még senkitől sem várt, s nem is
tapasztalt.

   Ivott.

   - Mosd meg a szemed, no, mer ha bejön nagymama, mindjárt felfal.

   Nyilas   megmártotta   az  ujját  a  vízben,  s  a  szemét  megtörölte  a
nedvességgel.

   Akkor ránézett kicsit a barátjára, s meglátta a száját.

   Veressel  be  volt  festve  az álláig, ahogy lenyalta a festékes ecsetet,
erre kitört rajta a kacagás.

   - Te, mosdjál meg - mondta neki.

   - Minek?

   - Nézd meg a szádat.

   Gimesi a tükörhöz ment s belenézett.

   - Ónnye, de jó pofa vagyok!

   Azzal  visszament  az  asztalhoz,  s  a másik csészéből zöldre festette a
másik szájaszélét.

   - Most már jól nézek ki, mi?

   És pojácásan ugrálni kezdett, s mindketten soká nevettek.

   Hamar észre tért, hogy erősen sötétedik, s neki menni kell felolvasni.

   Másnap az iskolában Gimesivel összenevettek, mert magyar órán kiosztották
a dolgozatokat, s Orczy kettest kapott.

   Orczy meg volt sértve, s dobálta a füzetet, mintha nem őt illetné.

   Már  ebben  az  időben  sokat  beszéltek  az  intőről.  Ő  voltaképp  nem
érdeklődött iránta, de az A) osztályban szokás szerint ezt is hamarább adták
ki, s egy délben azzal jöttek haza, hogy Böszörményi kapott két tárgyból.

   Kicsit  kárörömmel  gondolt  rá,  nem  bánta, hogy intőt kapott, úgy kell
neki,  haragudott  rá  a  bicska miatt. Egészen furcsán sosem jutott eszébe,
amiket  Böszörményi  vétett őellene, nem is tudta már, mi volt, sok apróság,
de  ahányszor  meglátta,  mindig  eszébe jutott a kés a szemétláda mögött, s
emiatt nem tudott vele beszélni, sem barátkozni, se megbocsátani neki. Pedig
mióta  ő  pénzkereső  volt,  s  annak  még mindig nem érkezett csomagja, sem
pénze,  azóta egyre jobban járogatott utána, szívesen megvendégeltette magát
lent  a kofánál, dacára annak, hogy ő csak B) osztályos volt, s az A)-beliek
még  harminc  év  múlva  is úgy beszéltek a B)-istákkal, hogy "hogy lehetett
B)-be járni"?

   Azután  aznap délután kiosztották náluk is. A helybelieknek átadták, hogy
vigyék  haza,  s  írassák  alá  szüleikkel, a vidékiekét csak felolvasták, s
hivatalból küldték el.

   Néhány  percig bizony szívszorulása volt, eddig nem gondolt rá, hogy ő is
kaphat  valaha  intőt,  hogy jó lesz vigyázni, mert szekundára áll, de tudja
isten,  mikor olyanoknak a nevét is hallotta, akik elsőbe jó tanulók voltak,
akkor  a szívébe nyilallott, s eszébe jutott, hogy mennyi mulasztása van: ma
sem érti a supinum-tőt...

   Hálaistennek kimaradt a neve...

   Három-négy nap múlva azonban latinórán valami nyugtalanítót vett észre.

   Gyéres  tanár úr, szokása szerint, ahányszor elment Orczy mellett, mindig
megcirógatta, de most azonfelül rá is többször ránézett.

   Mindig  sértette  őt, hogy a tanár úr kivételez Orczyval, de mióta ő maga
meggyőződött felőle, hogy bejáratos Orczyékhoz, azóta azon csodálkozik, hogy
ennyire  tartózkodó.  Valami  sértőt  talált  abban,  hogy a tanár igyekszik
ugyanolyan  hangon  beszélni  Orczyval,  mint  a többi fiúval. Otthon persze
Bébucinak szólítja: akkor itt miért mondja Orczynak?

   Ő  úgy  érezte,  hogy  kétféle  viszony  két  ember közt nem lehet: ha én
valakivel  jól  vagyok,  akkor azzal mindig egyforma jóba kell lenni. Hát ha
véletlenül  debreceni  tanár volna az ő Géza bátyja, s az őt tanítaná, akkor
az itt Nyilasnak szólítaná őt?

   Azt  akarta, hogy: igenis, a tanár úr legyen jóba Orczyval, nem úgy, mint
az  egészen idegenekkel, de akkor ővele is, mert ő is volt már Orczyéknál...
És  legyen  Gimesivel  is, aki neki olyan jó testvére, s K. Sántával is, aki
legjobb  tanuló.  Tannenbaumnál  megállott, az kivételes dolog, náluk otthon
falun, aki zsidó, nem számított a többiek közé, de a kollégiumban az másképp
van, és Tannenbaum még okosabb is náluk mindnyájuknál.

   Efféléken tűnődött, mikor óra végén így szólt a tanár úr:

   - Nyilas.

   Rémülten  állott  fel, mert egy csöppet sem figyelt, nem tudta, miről van
szó a felelésben.

   - Gyere be óra után a tanári szobába!

   Minthogy  nem  szólt  tovább  semmit,  kis  várás  után leült. Az osztály
összesúgott.  Mindenki suttogott, s ránéztek. Most talán először vette észre
az osztályt. Eddig csak ezzel a két fiúval volt csupán valami vonatkozásban,
meg  becsületből a következő kettővel, hárommal, s úgy járt iskolába, mintha
csak  ők  öten  volnának  itt. A padja ott is volt mindjárt az ajtó mellett,
ahogy bejött, mindjárt leült, az osztályt olyan kevéssé figyelte meg, mint a
réten a füveket s bokrokat.

   Mikor  csengettek,  szoruló szívvel, kalap és kabát nélkül rohant a tanár
után, s nagyon sokáig kellett várnia az előszobában.

   Az intők jártak az eszében s a szíve úgy szorult, majd elájult: talán már
értesítették  is  az  édesapját...  Szekundára áll... oh, istenem... Most az
első  padból  is leteszik... talán valahová hátra... S nem fog Orczy mellett
ülni,  és  Gimesivel  sem  barátkozhat  többet...  mert nem azért hívták meg
Orczyékhoz, mert ő jó fiú, mert olyan, amilyen, hanem a bizonyítványa miatt,
s  a  Gimesi  nagyanyja  sohasem  engedné meg, hogy a fia rosszabb tanulóval
barátkozzék...

   Valami  rettenetes  igazságtalanságot  érzett  ebben:  az élet legnagyobb
kegyetlensége  viharzott  le  benne: saját magát elválasztva látta a második
helytől.  Mindaz,  amit  eddig  kapott,  az  nem neki szólott, hanem annak a
helynek,  ahol  ül  az  osztályban.  Mindegy,  hogy  ki  ül  ott.  Akié az a
bizonyítvány,  az  kapja meg az ingyenes bentlakást, az ingyenes konviktust,
az  ösztöndíjat,  a  szobafőnök különös figyelmét, a tanárok érdeklődését, a
Nagy  úr  megbecsülését:  az kapta meg a felolvasómunkát, és ebben a percben
kétségbeesett  sikoly  volt  a  szívében:  görcsösen  kapaszkodott  ahhoz  a
helyhez.

   Szédülgetett, ahogy ott állott az előszobában, s halvány volt az arca, és
a  szíve  iszonyúan  vert,  s amint a tanári szoba ajtaját nyitották, mindig
meglátta Gyéres tanár urat, aki szivarozva állt vagy sétált odabenn, elegáns
világos  ruhájában,  s  kissé előrehajolva, figyelmesen beszélgetett, és nem
jött ki őhozzá.

   Persze, mit érdemel a tönkrement s lecsúszott diák, akinek intő jár.

   Báthori tanár úr jött be testhezálló, barna zsakettben, s rászólott:

   - Te kit vársz?

   Ijedten  felnézett a rideg hangra, a szája mozogni kezdett, de hangot nem
adott:

   - Gyéres tanár urat - rebegte végre.

   Báthori tanár úr nem szólt semmit, bement a tanári szobába.

   A  tanár  erélyes hangja egy kicsit magához térítette, mert már az ájulás
környékezte,  de  most  az édesapja jutott eszébe, aki bizony nem ijedne meg
még  a  nagyobb veszedelemtől sem. Hát, ha intő, legyen intő; dac támadt fel
benne:  ha  ő  az utolsó, legyen a legutolsó. Az is mindegy. Ő akkor is csak
annyit  tud  vagy  nem  tud,  mint  most,  akármilyen  kalkulust adnak, s ha
elveszik tőle a stipendiumot, akkor hazamegy, és kapálni fog a répaföldön...

   Nagyot,  mélyet,  keserveset  lélegzett,  mert tavaly is elájult egyszer,
mikor  odakint  kapált;  igaz, hogy az az ájulás egy kicsit nem volt tiszta,
mert  csak  elszédült,  s  boldog  volt,  hogy  el  tudott  szédülni, s hogy
csakugyan  minden  vér  lefutott  az  arcáról,  s izzadság verte ki az egész
testét:  láthatták,  hogy nem ő csinálta, s muszáj őt beküldeni Debrecenbe a
kollégiumba, mert otthon nem lesz belőle semmi.

   Gyéres  tanár  úr  most  kijött  a tanáriból, szivar volt az ujja közt, s
megállott előtte, egészen vidáman, és csaknem feléje hajolt:

   - Te, kis Nyilas...

   A  szivart  a  szájába  vette, s egyet szippantott. Nagyon jószagú volt a
ruhája,  a  szivarja, a kis Nyilas felemelte rá a szemét, s igyekezett olyan
szolgálatkészen figyelni, ahogy csak tudott.

   - Mondjad csak, elvállalnád te egy gyereknek a tanítását?

   Nem  felelt  rá,  megfordult  vele  a  világ,  s  azt  hitte, most rögtön
felrepül.  Mint  a  köd,  foszlott  le  róla  minden aggodalom, s egyenesen,
mereven állott s hallgatott.

   Intett aztán, hogy elvállalná.

   - Minden szerdán és szombaton délután kellene latint és számtant  tanulni
azzal a haszontalan kis Doroghy-gyerekkel.

   - Igenis.

   - Nálam  volt  a nénje, szegények, igen jó család, nagy família, és  ez a
kis béka elszórakozza az időt, nem képes figyelni.

   - Igenis.

   A  tanár  megállott,  s  az  igazgatói  iroda ajtajára nézett, ott valaki
kijött.

   - Hát akkor jól van, beszéld meg vele, és eredj el hozzájuk ma délután.

   - Igenis.

   - Igen... Két forintot fognak fizetni egy hónapra.

   Ezzel hátat fordított, s visszament a tanáriba.

   A  kisdiák  pedig futva ment el a vizsgálat helyéről, a féIelmes helyről,
remegő lábain.

   Az  osztályban  kíváncsian  várták,  még  akkor is alig bírta összeszedni
magát, csakhamar leült a helyére a padba.

   - No, mi az? - kérdezte Gimesi.

   - Azt mondta a tanár úr, hogy nekem muszáj tanítani Doroghyt.

   A hátulsó padból odatámaszkodott hozzájuk Barta, s odajött Tannenbaum is.

   - Tanítani fogsz?

   - Igen, megparancsolta a tanár úr.

   - És mit fizetnek? - kérdezte Tannenbaum.

   - Két forintot.

   - Két forintot?

   - Igen.

   - Barátom - mondta Gimesi - meg fogsz gazdagodni, öt forintot keresel egy
hónapba.

   Tannenbaum komolyan mondta:

   - Annyiért nem lehet tanítani, két forintért.

   - Mindennap? - kérdezte hátulról Varga János.

   - Csak kétszer egy héten, szerdán és szombaton délután.

   - Akkor elég - mondta Varga.

   Misi  ránézett  erre  a  Vargára, ez volt az a kállósemlyéni tiszta ruhás
kisfiú,  aki  azt  mondta,  hogy  kőházuk  van,  ez  mindig  üzletet szokott
csinálni: gombot cserélt üveggolyóért, meg csokoládét tollért.

   Tannenbaum ránézett Vargára, s azt mondta:

   - Akkor is kevés. Mert ha kétszer megy is el egy héten, de lényeges, hogy
meg fogja tanítani, s mi az, két forint? Most, mikor egy festék öt krajcár?

   Varga erre azt felelte:

   - Ez  nagyon  rendes  fizetés,  én ismerek egy ötödikest, az  szintén két
forintot kap heti két óráért, pedig ötödikes.

   - No, de ő nem két órát fog adni, hanem két délutánt.

   - Csak  két  órát  adhat  -  mondta  Varga hevesen -, mert öt órakor  már
felolvasnia  kell, tehát, ha elmegy az ebéd után, odaér két órakor, ott lesz
négyig, tovább nem, mert el kell neki jönni.

   - Akkor is négy óra - mondta Tannenbaum.

   - Igaz! - mondta Barta Imre, a legerősebb az  osztályban. - Tannenbaumnak
igaza van! - és a kezét ökölbe fogta.

   Ekkor  még  vagy  hárman beleszólottak, Orczy már télikabátban volt, mert
most  énekóra  lesz,  és  ő  nem  jár énekre, mert, katolikus; könnyedén azt
mondta, hogy:

   - Én részemről azt hiszem, hogyha én két forintot tudnék keresni a  magam
erejéből,  akkor  az  apától  kapnék  jutalmul  egy  százforintos kancát - s
hangosan nevetett, s elment.

   Hangosan  kacagott, de kedvesen, úgyhogy senki se vette neki rossz néven,
ő nem tehet róla, hogy olyan gazdagok.

   Csak  Misi hallgatott fáradtan s kimerülten, ő nem tudott ebből megítélni
semmit.  Ő  nem tudta, hogy kevés-e vagy sok, nem tudta, van-e rá ideje vagy
nincs,  képes-e  rá  vagy  nem; Ő csak azt tudta, hogy borzasztóan fáradt, s
legjobb volna lefeküdni, mert elszédül itt még ezen az órán.

   Bejött  Csoknyai  tanár  úr,  az  énektanár,  felállottak, s hamar helyre
futott mindenki, mert négy pad minden diákja odacsődült a vitába.

   Mikor  leültek, Misi hátrafordult, s Doroghy Sándort kereste, még őrá nem
is  gondolt. Ismerte egy kicsit, csaknem az utolsó padban ült, de nem látta,
sehogyse találta meg.

   - Te, melyik az a Doroghy?

   Gimesi hátrafordult:

   - Az a mulya?

   Mikor a tanár úr hátat fordított neki, felállott félig, s úgy kereste meg
a szemével.

   - Ott ül az ablaknál, utolsó előtti padba, az a mulya!

   Most már ő is ráismert. Ez egyszer nagyon furcsán felelt földrajzból. Azt
kérdezték  tőle,  hogy csak egy kérdésre feleljen legalább jól, hogy hol van
Konstantinápoly! S arra azt felelte, hogy Afrikában.

   De  most  olyan rendes, helyes kisfiúnak tűnt fel előtte, kivált, hogy az
ablakban ült.

   - Ez nem mulya.

   - Mulya  -  mondta csendesen, vagdalkozó módján Gimesi - amék ott  ül, az
nekem mind mulya.

   A  tanár  úr elvégeztette a feleltetést, s most újat kezdett tanítani. Az
énektanár nagyon furcsa ember volt, az összes tanárok közt a legfurcsább. Ez
olyan  furcsa  volt,  mintha  nem  is tanár lett volna, hanem vendég. Nagyon
udvarias  volt, mindig azt mondta, kérem szépen, kérem szépen, és egy kicsit
mintha selypített volna: kévem szépen...

   Ő  ebből  az  egy  tárgyból  egyáltalán  semmit  sem  értett.  Nem  bírta
megfigyelni  azt, hogy mi az a kotta. Egyet jól tudott: violin kulcsot senki
sem tudott szebben írni, mint ő; két-három gyakorlatot is el tudott dalolni,
éppen  úgy, mint a nótát: É, f, é, d, - f, é, d, c, - d, d, g, f, - é, é, d,
c,  -  tam,  f,  é,  d, c... Az a `tam` nagyon tetszett neki benne, csak nem
tudta, mit jelent.

   - Csöndet  kérek,  csöndet  kérek,  csöndet kéééveeeek... - mondta a  kis
kövér, vöröses Csoknyai tanár úr, s leintette az ő vitájukat.

   Aztán  hozzáfogott beszélni a skáláról vagy miről... Nem volt szégyen nem
érteni,  ment  az  osztályban  senki  sem  értette.  Orczy, persze, nevetett
rajtuk,  mikor  panaszkodtak,  hogy  így  butaság,  úgy  butaság, mert Orczy
zongorázni is tudott, hát neki bliktri volt az egész kotta.

   Még  legjobb az volt, mikor az egyházi énekeket énekelték, a zsoltárokat.
Ezekből  Misi is sokat tudott, sokkal többet, mint a többiek, mert ők otthon
a falusi iskolában egyebet se tettek, csak mindig énekeltek.

   Tudta  azt,  hogy  neki  "nincs hallása", s ez az édes anyjának igen nagy
szomorúság  volt, mert ő, szegényke, gyönyörűen dalol, az édesapja meg pláne
első énekes volt a faluban, akárhová ment, mindig a templomba ment vasárnap,
s úgy vezette az éneket, szinte hasított.

   Ő  a  szárazmalomban  tanult  meg egy kicsit dalolni. A Droftiék malmában
hajtotta  a  lovakat,  az  egy  nagy  szalmafedelű  szárazmalom  volt, s egy
kölcsönkért  lóval  őrölték  a  búzájukat, s ő hajtott egy kis ostorral, ott
ülve  a  rendkívül  nagy  vízszintes  kereken. Egyedül volt a malomban egész
délután,  s az egyhangú malomzúgásban hozzáfogott dalolni, s egyszerre csak,
maga  sem  tudja  hogy,  megtalálta a dallamot. Álmodozva ült a kerék hosszú
küllőjén, s tetszett neki, hogy a ló oly szelíden ballag körbe-körbe. Fent a
verebek csiripoltak, ő pedig azt dalolta, hogy:

                       `Hullámzó Balaton tetején,
                        csolnakázik egy halászlegény,
                        hálóját a szerencse,
                        őt pedig a kedvese,
                        elhagyta, el a szegényt.`

   Valahogy,  csak  úgy  véletlenül rányitott a dallamára. Ez olyan boldoggá
tette, hogy aztán késő, sötét estig, míg csak meg nem állították a malmot, s
ki nem fogták a lovat, folyton ezt dalolta.

   Abban  az  időben  épített  az  édesapja egy új csűrt az udvaron. Mikor a
szarufák  fel  voltak  rakva, s be is volt lécezve, az egy nagyon szép nyári
este volt, ő felmászott oda a magasba, s elkezdte dalolni, hogy:

              `Háromszínű, háromszínű a nemzeti lobogó,
               mind a három, mind a három becsülettel ragyogó,
               mind a három mutatja, hogy magyar vagy,
               ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak!
               mind a három mutatja, hogy magyar vagy,
               ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak!`

   Az   édesanyja  csak  hallgatta,  hallgatta;  egyszer  kijött  a  házból,
felnézett, s összecsapta a kezét:

   - Hisz ez a gyerek tud dalolni! - s lehívta, hogy összevissza csókolja.

   De azért valami nagyszerűen bizony ma sem tudott, különösen ezeket a fél,
meg  nyolcad,  tizenhatod  kottákat  abszolúte  nem bírta felfogni, pedig az
énekhangpróbán nagy büszkeségére bevette a tanár úr a karba altnak, ő tudott
legmélyebbre énekelni az osztályban. Ott azonban hatvanan fújták a kórust, s
ő is elsegített egy-egy hangot valahogy a többi közt. Szegény Csoknyai tanár
úr  nagyon  járt  volna a kedvébe, hogy olyan jeles volt a bizonyítványa, de
azért  még  a  legnagyobb jóakarat mellett sem tudott vele egyebet csinálni,
egyest adhatott, de hallást nem.

   Csak  óra  vége  felé  jutott eszébe, hogy ő ma el se mehet Doroghyékhoz,
mert  konviktusba  kell  menni,  azután  meg már kevés idő van, s két órakor
iskola,  ötkor  ő  megint  felolvasni  megy,  azután vacsora, azután már nem
szabad kimenni a kollégiumból...

   Tizenkettőkor kiáltott Doroghynak, mert látta, hogy hamarabb elmegy, mint
ő:

   - Doroghy!

   - Doroghy, Doroghy! - kiáltott Varga is.

   Így egész iskolai tanács gyűlt megint össze, néhány télikabátos felpakolt
fiú együtt állapította meg, hogy csak szerdán délután fog elmenni hozzájuk.

   A  kis  Doroghy  lángvörös  volt,  s  zavarban  volt, s alig mert Misihez
szólani.

   Misi  is  nagy zavarban volt, furcsán érezte magát, nem tudta, hogy fog ő
megtanítani valakit valamire.

   Igaz,  az  elemiben mindig ő volt a leckéztető. Egyszer a tanító úrtól ki
is  kapott,  a  tanító  úr  nagyon mérges ember volt, s kivette a dézsából a
dézsahordó  rudat,  s  azzal  vágott  végig a fején, mert nem tudott felelni
Drofti  Károly,  akit  a keze alá adott. Akkor az ő feje feldagadt akkorára,
mint  egy  dinnye;  az  édesanyja nagyon ingerült lett, véletlenül éppen ott
volt a faluban a doktor, s az édesanyja mindjárt elküldött érte.

   A  kisöccse ment el, a testvére, aki már szintén iskolás volt s az iskola
előtt  kellett  elmennie  a  községházára. A tanító úr pedig véletlenül kint
állt,  s  úgy  látszik, megbánt valamit, s megszólította figyelmeskedésből a
gyereket,  hogy  hova  megy.  Ez  pedig  egyszerűen  megmondta, hogy megy az
orvosért, mert a Misi feje akkorára dagadt, mint egy dinnye.

   - Hm,  de  nagy tudós az a ti anyátok! - mondta a tanító  mérgesen, azzal
fogta a gyereket, nem eresztette tovább, hanem eljött ő maga a beteghez.

   Misi  még most is emlékszik, hogy megrémült, mikor belépett az öccsével a
tanító  úr,  nem azért, mintha félt volna tőle, hogy újra kikap, hanem éppen
azért, mert restellte, hogy a tanító megtudja, hogy ellene áskálódnak...

   A  tanító  úr  aztán  leült náluk, elbeszélgetett, s nem hívattak orvost,
hanem  azóta  igen  jó  barátságban  vannak  a  szüleivel,  mert megismerték
egymást,  hogy  az ő édesanyja, ha ácsmesterné is, de paplány. S a tanító úr
is  elmondta,  hogy neki papnak kellene lenni, de szerelemből megházasodott,
azért lett csak tanító.

   Némi  aggódással  gondolt  rá a kis Misi, hogy vajon most is megkapja-e a
dézsarudat azért, mert tanít valakit...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező