Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                              HARMADIK FEJEZET

      `amelyben a kisdiák szorgalmasan  dolgozik,  tanul,  jelesekre
       felelget, és két barátra tesz szert`


   Az öregurat Pósalaky Úrnak hívták, s a patikán túl lakott egy nagy, sárga
háznak az udvarában, hátul, egy igen csinos kis faházban.

   A  kisdiák  igen szorgalmas akart lenni, azért mindjárt kezdetben csaknem
egy félórával hamarabb ment el hozzá.

   Az  öregúr  egy nagy, szalmával font karosszékben ült, egészen egyedül. A
kályhában  pattogott  a  tűz, s olyan különös volt ez a vak öregember, ahogy
teljes  rendben, szivarozva, s lobogó tűz mellett üldögélt. A lámpa is égett
az asztalon.

   - Jó estét kívánok.

   - Jó estét, ki az?

   - Én vagyok, felolvasni jöttem.

   - No, csak üljön le, fiam.

   Leült, az újságok oda voltak rakva az asztalra.

   - Melyiket olvassam?

   - No, még ráérünk; majd öt órakor.

   A  kisdiák  elröstellte  magát, mert úgy gondolta, hogy illetlenség, amit
tett.  Nagyon  is  mohónak  látszik most az öregúr előtt. Vagy rendetlennek,
hogy  ilyen összevissza jön. Az arca lángvörös lett, s nem mert megszólalni.
Csendesen ült hát, s hallgatta az óra ketyegését.

   A  barna politúros szekrényen volt egy alabástrom lábú óra, de nem olyan,
mint  tavaly  Törökéknél,  ahol  a  múlt  évben  lakott. Ott egy aranyhuszár
lovagolt az óra tetején, s az egész üvegburával volt leborítva, itt nem volt
üvegfedele  az  órának,  s fent fekete homlokzata volt, mint a tankönyvben a
görög  templomoknak: ezt sokkal urasabbnak találta, s különben is Törökéknél
el volt törve az üvegborító, s papírral volt beragasztva.

   Az  óra  lassan pergette a másodperceket, s ő szinte számolta. Rettenetes
sokáig  tartott,  míg  továbblépett a mutató, s az öregúr nem szólt egy szót
sem. Valamin gondolkozhatott, oly nyugodtan ült.

   No,  volt  ideje jól megnézni, egészen piros öregúr volt, nem is lehetett
nagyon öreg, vastag bajusza volt, olyan, mint mikor télen ráfagy a zúzmara a
rozmaringra,  dús  és  lobogó,  nagyon  gyönyörű fehér bajusz. Egészséges és
derült ember volt, s oly tisztán nézett kék szemével, hogy az ember zavarban
volt  előtte, nem hitte volna az ember, hogy nem lát, ha a homlokán nem lett
volna egy félkör alakú zöld selyem ellenző.

   Nagyon szeretett volna valamit mondani neki, de nem tudta, mit mondjon.

   Egyszer aztán megszólalt.

   - Nálunk nincs ilyen korán hó.

   Az öregúr nem felelt.

   Erre  ő megint elcsüggedt: de hogy meri ő megzavarni ennek az öregúrnak a
nyugalmát, ki tudja, mire gondol. És ilyen csacsiságot mondani. Bánja is azt
az öregúr, hogy őnáluk mikor van hó: itt most van.

   Szerette volna visszaszívni, szerette volna, ha nem mondta volna. Izgett-
mozgott, s harapdálta a száját.

   Aztán  szerette  volna  megkérdezni, hogy igazán nem lát-e Pósalaky úr? A
világosságot  sem  látja?  Azt sem tudja, mikor jött fel a nap, s mikor lett
este?

   De  az  öregúr  csak  szivarozott,  igen lassan, igen kényelmesen, testes
öregember volt, éppen betöltötte a karosszéket, a keze is puha és rózsaszínű
volt,  az arca frissen borotválva, s majd kicsattant az egészségtől, s olyan
derült volt s olyan kellemes, a szája mindig mosolygott egy kicsit.

   Így telt el egy negyedóra.

   Az  óra elkezdett ütni. Először hármat ütött lassan, magas, zengő hangon,
aztán újra négyet vastagabban és gyorsabban, huncutul, mintha nevetett volna
őrajta.

   Akkor megint magában maradt, újra nem volt többet semmi nesz, s újra csak
az egyes percpendüléseket figyelte.

   Végre belenézett az újságba. Csak félt, hogy az öregúr mégis lát valamit,
s akkor azt hiszi, hogy ő olvasgatni jön ide. Hát csak a lap címét olvasta s
a  vezércikknek  az  elejét, ami fent volt. Mikor elolvasta, szeretett volna
továbbfordítani,  mert  az  újság  kettőbe  volt  hajtva,  de  félt,  hogy a
papírsusogásra figyelmes lesz az öregúr, tehát átugrott a második hasábra, s
ott folytatta. A cikkben arról van szó, hogy a lóvasutat mindenütt át fogják
alakítani kisgőzösre, s ebben nagy érdeme van a polgármesternek, aki a város
fejlesztésére  oly sokat tett már eddig is, hogy hozzá hasonló polgármestere
még nem volt soha Debrecennek.

   Ez  érdekes  volt,  mert igen tisztelte a jeles embereket; hallotta, hogy
Pósalaky  úr  városi  tanácsnok  volt,  míg meg nem vakult, s szerette volna
megkérdezni, hogy mikor építették az első kisvasutat? hát az első lóvasutat?
hát  azelőtt  mi  volt Debrecenben, mikor lóvasút se volt? Éppen a patikából
nézte,  hogy  a  lóvasút  csak a Bikáig jön, itt a lovat kifogják, s a kocsi
hátához  ragasztják, s akkor megint felmegy a kalauz a hátulsó bakra, tülköl
egy  réztrombitával,  és  gyű,  elindul  a  kis  lóvasút. A kisvasút pedig a
Nagyerdőig  megy, de ő még nem ült rajta, mert fizetni kell érte, s ezért az
állomásról is gyalog jött be a pakkjával; meg a Nagyerdőre is gyalog ment ki
a  fiúkkal  vackort szedni; de nagyon szeretne egyszer felülni rá, az nagyon
finom volna, uras.

   Egészen megijedt, hogy odakint hirtelen a Nagytemplom órája ütni kezdett.
Lassan  ütött,  méltóságosan az óraütő, mint egy nagykalapács, jól ráütött a
harangra, s olyan messze volt egymástól a két ütés, hogy gyorsan ötig tudott
számolni  két  üres  közt.  Aztán  a nagyharangot kezdte kongatni, s azon is
kiverte  az  ötöt,  s  oly  közel  hallatszott, mintha csak beszólt volna az
ablakon, hogy: no, most kellett volna jönni, ipse!

   Ezen  a  szobai kis alabástrom óra elnevette magát, s egy-kettő, elkezdte
verni  zengő,  vékony  hangján  ő  is az órát, előbb négyet, vékony, kacagó,
magas hangon, aztán ráhuhogott gyorsan, vastagon ötöt.

   Akkor ő bátran felvette az újságot, s elolvasta a vezércikk címét:

   - `Debrecen jövője.` Most, mikor városunk óriási léptekkel halad előre  a
modern  csinosodás  útján,  legújabban is határozatba vétetett, hogy a város
területén még fennálló két lóvasúti vonal...

   Gyorsan,  gyorsan,  olyan  gyorsan  olvasta, hogy míg az elébb értette, s
foglalkozott  gondolatban  vele, most már egy szó sem hatolt be az elméjébe,
csak  olvasta  a szavakat, tisztán és értelmesen, a szája mozgására figyelt,
hogy  a  hangok össze ne folyjanak, s érezte, hogy a magas és mély hangoktól
hogy rángatódzik az ajka, mert egész lelkét beletette, hogy minden szó olyan
tökéletesen legyen kimondva, hogy no...

   Csakúgy  repült a sorokon. Egyik cím után jött a másik. Mikor valamit nem
akart hallani az öregúr, akkor azt mondta:

   - Ugorgyunk!

   Akkor azt átugrotta. De a címeket mind el kellett olvasni, egyet sem volt
szabad  kihagynia,  még  a legkisebb hírecske címét sem, de persze a legtöbb
után: "ugorgyunk" volt az utasítás.

   Mikor hatot ütött, éppen a közepén volt egy cikknek, ami érdekelte.

   Az  erdei  kaszálókról  volt  szó,  hogy a debreceni erdőben tízezer hold
szántóföld  van:  "Itt roskadozó, ideiglenes épületekkel beépítve, szélhordó
homokdombok-,  majd  vizenyős  lapályokon  küzd a gazda a természettel, hogy
kierőszakolja  egyik  évben  a  rozsot,  másikban  a  tengerit.  A körülálló
százados  tölgyek siratni látszanak elpusztult társaikat, és búsan néznek le
a ritka rozs- és vékony szárú tengerire, mely legtöbb helyen csak teng-leng.
Nem  is  annyira  a szántás-vetés, mint inkább a takarmánytermelés teszi oly
féltett  kinccsé e részeket a gazdák előtt. A kaszálókban nyert takarmány az
időnként  idehajtott  jószággal  felétettetik,  mert  annak  az elszállítása
borzasztó  igaerőbe  kerülne,  úgyhogy  a  szállítási  költség gyakran többe
kerülne, mint a megtermett takarmány."

   Az óra éppen itt ütött, s az öreg megszólalt:

   - No, hagy maraggyík hónapra is.

   Letette az újságot s felállott.

   Észrevette,  hogy  az  öregúrnak  megmozdult  a  szája,  s  szólni  akar.
Elvörösödött,  mert  gondolta,  hogy  most azt fogja mondani, hogy többet ne
jöjjön olyan hamar, de nem azt mondta, hanem ezt:

   - Hát...  itt se esik ilyen hamar hó minden esztendőben!... Nem is  tudok
visszaemlékezni,  hogy mék esztendőbe vót, mikor október 18-án már megjött a
hó...

   Ő  nem  felelt,  állott egy darabig, de az öregúr befejezte a beszédét, s
nem látszott rajta, hogy még folytatni akarná, hát elköszönt:

   - Jó éccakát kívánok.

   Az öregúr barátságosan bólintott:

   - Jó iccakát.

   Kint szél kotorta a havat a szemébe. Lehúzta a nyakát, s futva ment végig
az  udvaron.  Mindig félt, hogy nincs-e valami kutya. A kutyát nem szerette,
mert a falujukban sok kutya van, s mind mérges, már kétszer meg is harapta a
kutya, mikor tejért járt.

   A  kollégiumban  aztán  megmenekült  a széltől. Nemsokára menni kellett a
vacsorára,  most  megint  köles  volt cukorral, ez neki nagyon kedvenc étele
volt,  de  a  fiúk  rém  dühösek voltak, azt mondták, hogy ezt mind a falhoz
kellene csapkodni, egy azt mondta: "a szakácsné kípibe; az igen!"

   Este  a  lámpa  mellett  ültek  s  tanultak, de neki folyton az jutott az
eszébe,  hogy  a  Nagyerdőn  a  százados  tölgyek búsan nézik a vékony szárú
kukoricát,  meg a sovány gabonát, s szomorúan csóválják a fejüket, hogy az ő
jó  társaikat  ezek  miatt  kivágják...  Kint  ordított  a  szél, s verte az
ablakokat,  meg  a  tetőn  a csatornát, de a kályha forró volt, s a szobában
álmosító meleg.

   Mióta  pakkot  kapott, egy kicsit emberebb volt a többiek közt. Már ugyan
csak  veszekedéskor  kenték  a  Böszörményi  szemébe  a kenőcsöt, s így ő is
közömbösebb  lett, a károsult, de azért nem volt annyira idegen a fiúk közt,
mint  azelőtt.  egyszer labdázni is bevették, és nem is volt olyan ügyetlen,
mint  előre gondolta, de persze, most a rossz idők miatt már nem lesz többet
labdázás, csak tavasszal.

   Ezek  azért  szép  napok  voltak.  Kalapot  is  kapott otthonról, egy kis
barnát,  széles  karimájút,  s szalag volt rajta, és nem sörte meg köröm, ez
tetszett  neki,  ez  olyan kalap, diáknak való, komoly embernek, ez senkinek
sem  tűnik  a  szemébe.  De  az  édesanyja  levelén most is sokat sírt, mint
mindig,  ha  már  meglátta,  elfacsarodott  a  szíve,  s  maga sem tudta, mi
történik vele.

   Az  iskolában  mindennap  felelt  mostanában, s olyan jól tudott felelni,
mindent értett, s a tanárok mind meg voltak elégedve vele.

   Az  öregúrhoz  sose  ment többet olyan korán, a sárga ház előtt ácsorgott
addig,  amíg  a  Nagytemplom  órája  ütni nem kezdett. Kitapasztalta, hogy a
Nagytemplom  órája öt perccel az ütés előtt már egyet kicsit kondít, akkor ő
szépen bement az udvarra, mire beért, az óra verni kezdett, s mikor a székbe
leült, akkor az alabástrom lábú is hozzáfogott a kacagó csengetéshez.

   Egy nap Orczy azt mondta neki:

   - Te Nyilas, azt mondta a mamám, hogy ma szombat van, hívjalak meg: gyere
el hozzánk.

   - Én?

   - Igen.

   - Minek?

   - Hát csak.

   - De minek?

   Orczy nevetett.

   - Látogatás. Eljössz?

   Nem  bírt  magához  térni  a  meglepetéstől. Már második esztendeje ülnek
egymás mellett, s még sohasem hívta meg senki. Csak Gimesinél volt többször,
kivált tavaly.

   Orczy  első  volt  az  osztályban.  És ő ahhoz volt szokva otthon, hogy a
második  mindig  vakon  engedelmeskedjék  az elsőbbnek. Ő volt a legnagyobb,
neki  minden  öccsének  szót kellett fogadnia, de már a kisebb testvérének ő
nem   fogadott   volna   szót.   Orczy   előtte   volt  eggyel.  Igaz,  hogy
igazságtalanul,  mert  neki  jobb  kalkulusa volt eggyel, a szépírásból neki
jelese  volt,  s Orczynak csak kettese. Tornából mind a kettőjüknek hármasuk
volt,  a  többi  mindeniknél  egyes volt. De a fiúk mondták, hogy nem járja,
hogy Orczy az első, mikor neki szépírásból kettese van. Ő azonban nem bánta,
hogy  Orczy  az  első,  mert  Orczy kedvence volt a latintanárnak, és igazán
többet  tudott  nála  sok mindent. Például egyszer az volt a latin leckében,
hogy Julius Caesar. Gyéres tanár úr kérdezte, ki volt az a Julius Caesar, ki
hallott  már róla? Senki sem tudta, s akkor Orczy felállott, s megmondta: az
egy színdarab volt, amit ő is látott Budapesten, és Julius Caesart megölték.

   - Ki ölte meg?

   Azt már Orczy is elfelejtette.

   - No,  jól  van,  ülj  le - mondta mosolyogva a tanár, s megveregette  az
Orczy arcát.

   Ez  nagyon  imponált Nyilasnak, és Orczy sok ilyet tudott. Majdnem minden
órán  megmondott valamit, amit ők nem tudtak. Igaz, hogy nem volt magoló, de
hát  ő  se  volt,  ő nagyon jól tudta, hogy érdem szerint egyikük sem ül itt
jogosan,  mert  a legjobb az osztályban K. Sánta, a negyedik. Ez egy csizmás
fiú  volt,  az apja, azt mondják, favágó, nagyon szótalan fiú, debreceni: ez
mindent  tud. Persze, csak azt, ami lecke volt már, ennél ő is sokkal többet
tud, olyanokat, amiről még nem tanultak az iskolában, mert ő az édesanyjától
sokat tanult. De a coniugatiót senki sem tudta az osztályban, csak K. Sánta.
És  mégis  csak negyedik, mert igazságtalanul két kettese van. Gimesi is jól
tud  azért,  csak  minden  füzete  maszatos,  meg  folyton faricskál, és nem
figyel,  mikor  leckéztetnek  a tanárok, s ha váratlanul szólítják fel, igen
ritkán  tudja,  hogy miről folyik a tanítás, de ha újra felteszik a kérdést,
akkor aztán jól felel!

   A kis Nyilas odahajolt Gimesihez óra alatt.

   - Majd mondok valamit.

   - Mit?

   - Majd megmondom.

   Mikor  vége  volt  az  órának,  tizenkettő  volt,  Orczy  már bepakolta a
könyveit  fekete  viaszkosvászonba,  és  átkötötte  sárga  szíjjal, amelynek
acélnikli  fogója  is volt, s felvette a télikabátját, közben feléje hajlott
úgy, hogy a derekát is meghajtotta, s azt mondta:

   - Elvárlak.

   A  kis  Nyilas  nem felelt, mert sértette, hogy ilyen finom szót mondott:
"elvárlak!" Ő ezt nem tudta volna kimondani. Mi az, hogy: elvárlak.

   - No, hát mit akarsz - mondta Gimesi, s közönséges szíjjal kötözte  össze
a könyveit.

   - Te.

   - No.

   - Orczy engem meghíjt.

   - Hozzájuk?

   - Igen.

   - Ejha.

   - Tégedet nem?

   - Nem.

   - Akkor én se megyek.

   Gimesi hallgatott. Aztán csillogó szemmel nézett Nyilasra, a szeme nedves
volt.

   - Azér ne legyél marha.

   - Nem megyek.

   - Te vadszamár - mondta Gimesi, s fejjel mellbe taszította Nyilast.  Mert
ez volt az ő szokása, mindig fejjel verekedett.

   Nyilas hátraesett a padba, s tiszta szívből kacagott.

   A  fiúk tolongva mentek ki az ajtón, s őneki a könyve kihullott a kezéből
a  pad  alá. Mert neki se szíja nem volt, sem viaszkosvászonja, ő csak úgy a
markában  vitte.  Gimesi  mindig  elkésve pakolt, és csak úgy nagyjából, nem
olyan gondosan, mint Orczy.

   - Nem is megyek - mondta neki feltápászkodva.

   Gimesi a vállát rángatta.

   - Ha ojan buta vagy!...

   Akkor visszajött az ajtón futva, kipirulva Orczy.

   - Nyilas!

   Ijedten  nézett  rá, s lángvörös lett, azt hitte, Orczy már tudja, hogy ő
nem akar elmenni hozzájuk.

   - Gyere csak.

   Félrehúzta a falhoz, és suttogva kezdett beszélni.

   Gimesi egy darabig nézett rájuk, aztán sebesen elfutott.

   - Azt  akarom mondani - szólt Orczy -, hogy nem is magyaráztam meg,  hogy
hol lakunk.

   - Én  nem... - azt akarta mondani, hogy nem megy el, de megállott, s  nem
merte  kimondani,  mert most hirtelen nagyon vágyni kezdett, hogy Gimesi nem
volt itt.

   Akkor  Orczy  sokáig  magyarázta,  hogy  hol laknak, a Kossuth utcában, a
színház  mellett,  megmondta  a  számot,  s  hogy  csak  fel  kell mennie az
emeletre, ott ők laknak.

   - Azt  mondta az édesmamám, hogy okvetlen híjalak meg, mert Gyéres  tanár
úr is beszélt rólad.

   Erre a kis Nyilas paffá lett. Gyéres tanár úr!

   Orczy  barátságosan  biccentett,  s elfutott, mert utol akarta érni saját
magát, behozni a veszteséget, hogy elkésett.

   A  kis  Nyilas  sebesen  kifutott  az  udvarra,  hogy utolérje Gimesit, s
megmondja  neki,  hogy a latintanár azt mondta, hogy neki muszáj elmenni, de
már  sehol  sem  látta,  pedig kiment utána egészen a Csokonai-kertig. Akkor
addig  ácsorgott,  hogy  a  konviktusba  is  csengettek,  s  ő  a könyveivel
lélekszakadva  futott  fel  a  második  emeletre, már mindenki elment, akkor
lerohant, s elkésve érkezett az ebédhez.

   Gulyásleves  volt  és  tejbekása,  jóízűen  megette,  a sok kanálcsörgés,
tányércsörömpölés  egészen  jól  hatott  rá,  mikor  az ebéd végén a szénior
felállott,  s elmondta az imádságot, ő még evett, a szája tele volt kásával,
s ami a tányérán maradt, azt még futva bekapta.

   A coetusban aztán hozzáfogott öltözködni.

   - Hová készül ez?

   - Nézzétek má, Nyilas mosdik - kiabálták a fiúk.

   - Még tiszta inget is vesz! A lábodat nem mosnád meg?

   - De hova megy ez? - tűnődtek a fiúk, de ő nem mondta meg, csak a  vállát
rángatta.

   - Hát el kell menni, Gyéres tanár úr mondta, no.

   Ez volt a mentsége, enélkül bizony nem mert volna ilyen komédiát csapni.

   A  színházat jól tudta hol van, a csizmadiaszínen ment keresztül, mikor a
színház   alatt   ment,   megnézte   a   színlapot,  az  volt  kiírva,  hogy
`Fenegyerekek`,  ezt  nagyon jó lett volna látni, el is határozta, hogy vesz
jegyet,  mert  lehetett  venni a háznagyi irodában tíz krajcárért jegyet, de
engedélyt  is  kellett  kérni  az  osztályfőnöktől,  s az a latintanár volt,
emiatt  sem  vett  még  sose jegyet, pedig színházra nem sajnálta volna ám a
pénzt.

   Soká bámészkodott a színház környékén, de egyszer csak jött egy borotvált
arcú  ember, cilinder volt a fején, furcsa kerek köpönyege volt, és hangosan
dúdolt valamit, attól elszaladt.

   Szép  idő  volt,  a  hó  már eltűnt az utcáról, csak a kerti bokrok alatt
volt, meg a bokrokon is valami, a nap sütött, de azért hideg volt.

   Mikor  meglelte  azt  a  házat,  amiben Orczyék laktak, nem mert mindjárt
bemenni,  vagy  ötször  elment előtte, akkor elszánta magát, s piros arccal,
zavartan besietett; vasrácsos korlátja volt az emeleti lépcsőnek, félve ment
fel  rajta,  és  nagy,  fehér  ajtó  volt  előtte,  amelynek  nem volt semmi
kilincse.

   Most  nem  tudta,  mit  csináljon,  ezen  nem  lehet  bemenni, ha nincsen
kilincse, sokáig állott ott, s már nagyon el volt szomorodva, mikor hirtelen
kinyílt  az  ajtó,  s  egy  cselédleány  ugrott  ki, mintha kergették volna,
majdnem a nyakába ugrott.

   - Orczyt keresem.

   - A Bébucit? Bent van! No mennyen be! Mennyen hát!

   Bosszantotta,  hogy  egy  cseléd  így  beszél vele, bement, s nem szólott
semmit.

   Nagyon   szép  szobában  volt,  fehér,  ragyogó  szekrények  voltak  ott.
Körülnézett, vagy négy ajtót látott, s nem tudta merre menjen.

   A   háta   mögött   kacagást   hallott,   visszanézett,   az   a   cseléd
szemtelenkedett, nevetett rajta.

   - Ott mennyík be, balra, nem arra, barra, nem arra, mondom, hogy  barra -
azzal  vihogva  mutatott  a  jobb  oldali  ajtóra.  -  Vagy jobbra e, akarom
mondani.

   Ezzel  berántotta  maga után az ajtót, és ő megfogta a magas kilincset, s
benyitott  egy  sötét  kis  szobába. A szoba sötét volt, de az utcai szobába
nyílt egy nagy ajtó, s az világos volt, szinte kápráztató.

   Megállott a szoba közepén, a sötétben, a nagy szobában ragyogó világosság
volt,  besütött  a  nap,  és az asztal felett valami fényes csillogó-villogó
valami  volt,  mint  egy  másik  nap, hogy a szeme szinte káprázott tőle, az
asztalnál  ült  egy  szőke asszony, és hangosan nevetett, s az Orczy hangját
hallotta:

   - Lóugrás, lóugrás.

   Egy  darabig  nem  vették őtet észre, s ő nem mert szólani, hogy itt van,
azok  pedig  csak  sakkoztak,  ő is tudott sakkozni, mert tavaly télen Török
bácsi megtanította.

   Aztán, hogy észre sem vették, csendesen beszólt.

   - Orczy!

   Meghallották,  körülnéztek. Akkor ő az ajtófélbe kapaszkodott fél kézzel,
s újra súgva beszólt:

   - Orczy!

   Orczy megfordult, s meglátta őt.

   De  abban a pillanatban a szőke asszony is meglátta a kisfiút, s ahogy az
ott  állott  télikabátban  az  ajtófélhez  támaszkodva  és  befelé suttogva,
ellenállhatatlan kacagás ragyogott fel rajta.

   Orczy kifutott Nyilashoz, s azt mondta neki:

   - Szerbusz, Nyilas, sakkoztam a mamával.

   Kezet fogtak, s ügyetlenül megrázták egymás kezét.

   A  kis  Nyilasnak  égett  az  arca,  a  szél is kifújta, mert a kollégium
mellett  meg  a színház mellett mindig szél van Debrecenben, és ő mind a két
helyen sokat ácsorgott.

   - Tedd le a kabátot.

   Levetette  a  kabátját,  ezt a kabátot az édesanyja varrta, s igen jól ki
volt  bélelve  vattával, olyan volt, mint egy paplan, csak nem állott valami
szépen.

   A  kabátot  Orczyval ketten kivitték az előszobába, s ott felakasztották,
rátették a kalapot is, az új posztókalapot.

   Még  a fal is zöld posztó volt, ahova a kabátot tették és szarvasagancsok
meg kardok voltak felette.

   Akkor  újra  bementek  a  szobába,  Orczy megnézte, de már nem volt ott a
mamája.

   - Ülj le, parancsolj.

   Orczy mindig ilyen utálatosan beszélt: `parancsolj`, meg ilyesmiket.

   Hát ő leült, s azt mondta:

   - Te itt szoktál tanulni?

   - Igen, ez az én szobám.

   Ez  is  bosszantotta  a kis Nyilast: az én szobám!... Mér az ő szobája? Ő
építette?

   - Itt  vannak  a  könyveim,  itt  vannak  a  játékszereim,  itt vannak  a
tornaszereim.

   Nyilas  egyelőre  semmit  sem  látott,  mert a szoba sötét volt, s csak a
másik szobából kapott világosságot.

   Nyilas  felnézett a mennyezetre, s csodálkozott rajta, milyen magas szoba
ez,  azt  hitte,  csak  a  tanterem,  meg  a kollégiumban vannak ilyen magas
szobák. ŐŐnáluk otthon olyan alacsony a szoba, hogy mikor az édesapja nagyon
felemeli a fejszét, akkor beleüti a fejszefokát a gerendába. A mestergerenda
meg  pláne  olyan alacsony, hogy azt még ő is eléri, ha felnyújtja az ujját.
Pedig  ott  jó  volna,  ha egy kicsit magasabb volna a ház, mert az édesapja
télen mindig bent vési a szántalpat a szobában, s a forgács úgy pattog, hogy
még.  Az  édesanyja  mindig  azt  szokta kiáltani: a lámpa, a lámpa! Mire az
édesapja, ha megharagszik, nagyot kiált, hogy a ház is reng bele, hogy: "azt
a büdös lámpát!... mindig azt kell hallani! Hát ha eltörik, eltörik, van más
a bótba!..."

   De  ő  erről  a világért se mondana itt egy szót sem, mert érzi, hogyha ő
ezt itt elmondaná, akkor ő valami nagy szégyenbe kerülne..

   Ezeknek  azt  nem  is  szabad sejteni, hogy őnáluk az édesapja a szobában
szántalpat  farag, pedig az nagyon szép is, jó is, mert jó szaga van a friss
forgácsnak,  jól  lehet  benne a földön játszani, s nem kell félteni semmit,
itt minden olyan kényes, itt nem is játszhatna az ember a testvéreivel.

   - Neked nincs testvéred? - kérdezte Orczyt.

   - A  bátyám - mondta szórakozottan Orczy, s nagy halom könyvet hozott  az
asztalra.

   A  könyveknek  piros  fedele volt, s az volt rányomtatva, hogy `Kis Lap`.
Orczy  mindjárt  felnyitotta  az  egyiket,  s megmutatta, hogy benne van egy
cikk,  amit ő írt. A cikknek az volt a címe, hogy: "Nyári gyönyörűségek!", s
a  vakációját  mesélte  el benne Orczy, hogy kinn a pusztájukon lovagolt, és
volt egy kutyája, úgy hívták, hogy Hektor, ennek a kutyának legjobban örült.

   Nyilas kitágult szemmel s dobogó szívvel és irigykedve nézte.

   - Ezt te írtad?

   - Én!

   - Te magad?

   - Persze.

   - Bizonyisten?

   - Igen.

   Nyilas   gondolkozott:   Orczynak  szépírásból  kettese  volt,  hát  hogy
lehetséges ez.

   - Esküdj meg!

   - Bizonyisten, no.

   Akkor mégis ő írta.

   Folyton  csak  azt  nézte  a cikk alá nyomtatva, hogy Orczy Vilmos, Orczy
Vilmos,  Orczy  Vilmos.  Elmondta  magában  számtalanszor,  s  nézte a betűk
formáját,  hogy  `Orczy  Vilmos`.  Istenem, ha egyet fordít, talán az is ott
van, hogy: Nyilas Mihály...

   Úgy megzavarta ez, hogy nem bírt egyébre figyelni.

   Igen,  ő  azért  vette  a  szépírási füzeteket, olyan egyes irka-lapokat,
amiket  árvereztek  még szeptemberben, a hetes coetusban, mert abból könyvet
csinált,  és  abba  lemásolta  a  verseket.  Az  együgyű  parasztot, meg más
egyebet,  nagyon  sokat,  olyan  apró  betűkkel, mint egy légypacc, hogy sok
férjen  el...  De  "nyári  gyönyörűséget" írni, s azt kinyomtatni... és hogy
alatta van, hogy Orczy Vilmos...

   Nem  fért a fejébe, hogy Orczy írt valamit, amit a lapban lát, és ő onnan
kimásolná  a  szépírási  lapjaira,  hogy "Nyári gyönyörűség", mint azt, hogy
Petőfi Sándor: "Megesküdt a király..."

   - Kaptam  érte  egy díszkötésű albumot - mondta Orczy, mikor  észrevette,
hogy mennyire érdekli a kis Nyilast.

   Ezzel  előhozott  egy  arany és veres, ragyogó nagy könyvet, amiben ahogy
kinyitotta,  benne  volt  az  összes történelem, éppen az, amiből két füzete
volt  Nyilasnak  a  fiókjában.  Az egész Magyarország, az összes királyok és
hősök és nagyurak...

   Ez  is  fájt  neki; neki ez nem lesz meg sose, mert ő nem fog annyi pénzt
kapni, hogy mind megvehesse.

   Nézett   hát,  hol  az  újságban  a  kinyomtatott  névre,  hol  a  vastag
királykönyvre.

   A másik szobából most valami női kiáltás hallatszott, hogy:

   - Bébuci!

   Orczy suttogósan megszólalt:

   - Gyere, Nyilas, a mama szólít.

   Nyilas szinte álomban állott fel.

   Bementek a másik szobába, és ott volt a szép szőke mama.

   - Nyilas Misi - mondta Orczy s rámutatott.

   De  ő  a  nagy  világosságban, a nap éppen a szeme közé sütött, csak állt
szótlanul.

   A  mama  egy  kis  asztal  mellett ült az ablaknál, s nem a sakk mellett,
csodálkozva  nézte,  mert olyan szép volt, és olyan, mint egy tündér, a haja
egészen  fehérszőke,  mint  az  Orczy  haja, csak később jutott eszébe, hogy
kezet kellett volna neki csókolni.

   - Te vagy a kis Nyilas Misike?

   A  hangja  olyan  vékony  volt,  mintha  valami madár szólott volna. Az ő
édesanyjának  is  olyan  hangja  van,  hogy  mikor  énekel,  mintha  poharat
csengetnének.  De az ő édesanyjának olyan óriási fekete haja van, hogy mikor
fésülködik  s kibontja, egészen beborítja, úgy, hogy az arcából, melléből se
látszik semmi.

   - Te vagy a fiam kis barátja?

   Zavartan mosolygott, nem tudta, hogy ők barátságban vannak.

   - Együtt ülünk a padban, ő az első, én a második.

   Az  asszony  elkezdett  nevetni.  Mégpedig  olyan  furcsán nevetett, hogy
először  komolyan  nézett,  aztán nagyra nyitotta a szemét, aztán váratlanul
felkacagott.

   Most újra nem tudott mit szólani a gyerekhez.

   - Szereted a fiamat? - kérdezte.

   Nyilas ránézett Orczyra.

   Megnézte, hogy szereti-e.

   Hogy semmit se szólott, az asszony azt mondta:

   - Szoktatok verekedni?

   Erre  ő egészen tágra, kerekre nyitotta a szemét. Csodálkozva bámult erre
az  asszonyra,  mért  kérdi  ez  azt,  mikor  ő még senkivel sem verekedett,
biztosan összetéveszti valakivel.

   És milyen ruhája van ennek az asszonynak. Az ő édesanyja az egész faluban
minden lánynak és fiatalasszonynak varr, rékliket, s a legényeknek surcokat,
fehérrel  kivarrva.  De ilyen ruhát nem is képzelt soha, ez az asszony olyan
volt, mintha nem is asszony volna, hanem festve... de elevenül...

   - Hát nem vagytok olyan karmolósok?

   A kisfiú már egészen zavarba jött, s az arca vörös lett. Hát persze, hogy
összetévesztik.

   - Az Láng volt, kérem! - mondta hirtelen.

   - Ki?

   - Aki földhöz vágta...

   Az asszony meghökkent.

   - Nem vágott földhöz! - kiáltott Orczy ijedt zavarban magyarázva, s egész
piros lett. - Anyukám, lelkem, az csak játék volt.

   Erre  ő  is  elszégyellte  magát, most olyat mondott, amit nem lett volna
illő...

   - Az csak játék volt - hebegte -, mert nagyon sokan voltak rajta.

   - Az  csak  játék  volt  - kiáltott Orczy -, "kicsiny a rakás,  nagyobbat
kíván",  azt játszottuk, mama! De Nyilas nem szokott játszani, se verekedni,
hát ő azt hitte, hogy verekedtünk.

   Az asszony egyre zavartabb lett, s vele Nyilas is meg Orczy is.

   - Hát a fiam szokott? - kérdezte nyűglődve.

   - Orczy se szokott - mondta a kisdiák.

   Az   asszony  megint  úgy  nézett,  elébb  elkomolyodva,  aztán  hirtelen
fölkacagva:

   - Kicsoda? - kiáltotta. - Orczy?!

   - Orczy se.

   - `Orczy` - s hallatlanul kitört belőle a kacagás. - Apa, apa, apuska!...
jöjjön csak - s alig tudott magához térni a kacagástól.

   A  szomszéd  szoba  ajtaja  kinyílt, s egy magas, szakállas férfi jött ki
belőle, olyan, mint egy igazi elnök...

   - A maga fia már Orczy! - mondta az asszony, s a teste csakúgy remegett a
kacagástól.

   A magas úr szigorúan nézett a kisdiákra.

   - Hogy híjnak!

   De  a  gyerek  úgy  érezte,  hogy itt most mindenki ellensége, sovány kis
arcát, vastag szemöldökét összehúzta, s nem szólt.

   - Hja, te vagy a fiam kis barátja!

   És elmosolyodott, s rátette kezét a kisdiák fejére.

   - Ez az, akiről Gyéres tanár úr beszélt?

   - Igen, apa.

   - Brávó... Derék kis legény.

   - De hallja, a maga fiát úgy szokták verni, mint a répát.

   - De nem, anyuskám, szívem, de nem!

   - Orczy hallgasson! - kiáltott kacagva a mama.

   - De nem, anyukám, az nem verekedés: játék.

   - Orczy!... csönd legyen!... - s a mama folyton nevetett.

   Az apa is nevetett.

   - Hadd verjék - kiáltotta - keményebb lesz a húsa.

   A kis Nyilas megütődött.

   - Az  olyan diákból, aki még nem is verekedik, semmi sem lesz... No,  jól
van,  csak  játsszatok!...  Aztán  egy  ilyen  kis  eminensnek nem szabad ám
elveszteni a fejét.

   A  kis  Nyilas  ebben  igazat adott az elnök úrnak. Őneki fogalma se volt
róla, mi lehet az Orczy apja, hogy még pusztájuk is van, meg lovuk és Hektor
kutya...  még  elsőben  valaki azt mondta, hogy elnök... ez nagyon fontos és
titokzatos valami lehet és iszonyú uraság...

   Aztán újra kimentek a másik szobába.

   Volt  Orczynak  egy játéka, az neki nagyon tetszett. Szoborgyár, viaszból
szobrokat lehetett csinálni.

   Orczy felolvasztotta a viaszt a konyhában, s behozta, és csinált egyet.

   - Ez Goethe.

   - Gőte? - és a kis Nyilas nevetett.

   - Igen.

   - Az minek vóna az?

   - Az a német.

   - Az nem német, az magyar, nem is tud németül egy szót se.

   - Ki? Goethe?

   - Igen - s hamisan nevetett hozzá.

   - Te - mondta csodálkozva Orczy - az a legnagyobb német költő.

   - Költő...  hisz az a mi sírásónk... a vén Gőte minálunk otthon  sírásó -
és  hangosan  nevetett  a  viccén, s eszébe jutott az öreg, részeges Gőte, a
sírásó.

   Csak sokára tudta megmagyarázni, de akkor Orczy is nagyon nevetett.

   - Most pedig csinálok Schillert.

   - Schillert? siller bort csinálsz?

   Nagyon nevettek.

   - Nahát, ha sillert csinálsz, azt meg is issza Gőte.

   Ez nagyon tetszett nekik.

   Orczy beszaladt, s a mamájának nevetve elmagyarázta, aztán kijött.

   - Tudod, mit csinálj?

   - Mit?

   - Petőfit.

   - Azt nem lehet, mert ahhoz nincs negatív.

   A  kisdiák  nem  kérdezte  rá,  mi  az;  úgy gondolta, azt neki is tudnia
kellene.

   Orczy később azt kérdezte:

   - Nekünk megvan Petőfi minden verse, megmutassam?

   - Nekünk is. Én mind elolvastam.

   - Mit?

   - Petőfit.

   Orczy munka közben, míg a Schillert csinálta, megállt s ránézett.

   - Minden versét?

   - Igen.

   Orczy kételkedve nézett rá. Aztán tovább dolgozott.

   Akkor  megjött  az Orczy bátyja. Ezt már látta egyszer a kollégiumban. az
udvaron  állott  a  szobafőnökkel.  Ez  nagyon derék Orczy úr volt, csak nem
foglalkozott vele eleget, mindjárt ki is ment a szobából.

   - Henrik - mondta neki Orczy - tudod, hogy a Goethe megissza a Schillert?

   Az Orczy úr mosolygott, azt mondta:

   - Jó vicc - és kiment.

   A  viasszal  babrálni jó volt, csak büdös volt, és bemaszatolták az egész
asztalt.

   - Az egész Petőfit olvastad? - kérdezte Orczy.

   - Az  egészet,  igen, édesanyámnak felolvastam tavaly, mind, meg  magamba
is.

   Orczy nem nézett rá, a szobrot gyúrta össze.

   Nyilas azt kérdezte, s a "Nyári gyönyörűség"-re gondolt:

   - Magad írtad?

   - Azt? Igen... de a bátyám beleírt.

   - A bátyád?

   - Igen.

   Ezt ijedten hallotta a kisdiák.

   - De a papa is azt mondta, az a jó, amit én írtam: azon lehet nevetni.

   A kis Nyilas még jobban csodálkozott: nevetnivalót is lehet írni?

   Aztán uzsonnázni híjták őket.

   Csak  kettőjük  számára  terítettek,  csokoládét  adtak, s azt alig bírta
megenni, mert émelyítően édesnek találta, még nem evett csokoládét. De azért
megette,    mert    restellte   volna   otthagyni,   félt,   hogy   elárulja
neveletlenségét,  s  mit gondolnak róla. Ő a kávét is csak fél kockacukorral
itta,  s ebben sok cukor volt. A kalács azonban nagyon finom volt, ebből meg
tudott volna enni tizenkét darabot is, előbb nagyon víg volt s fesztelen, de
amikor  az Orczy mamája evés alatt bejött, s leült mellettük, a világért sem
vett volna újabb darabot.

   - Köszönöm szépen, nem kérek.

   - Dehogy  nem,  a  konviktusban  nem  sütnek  kalácsot, még egy  darabot,
fiacskám.

   - Köszönöm szépen, nem kérek.

   - Akkor a zsebedbe egy darabot, kettőt, majd megeszed a kollégiumban.

   - Köszönöm szépen, nem kérek.

   Vele nem lehet tréfálni; ha ő egyszer kimondta, hogy nem kér, akkor aztán
nem  kér. Otthon megtörtént, hogy vasárnap a tészta után felállott, és sorra
járt   kezet   csókolni,   megköszönte  az  ebédet,  s  akkor  hozták  be  a
csirkesültet.  Az  öccsei  ujjongva  vetették  rá  magukat, s visszaültek az
asztalhoz,  de  ő?  Ő  ha  kettévágják  sem  evett volna egy falatot: ha már
megköszönte az ebédet.

   - Hát akkor majd kompótot.

   Nem  tudta  mi  az,  kisült,  hogy  befőtt. Ezt az ő édesanyja is szokott
csinálni, minden nyáron öt-hat üveggel, néha tízzel is, de ha nincs cukor!

   Ez nagyon, nagyon finom volt, olyan remek, hogy ebből kétszer vett.

   - Te nem kérsz Bébuci, nem eszel, fiacskám?

   Bébuci!...  Már  hallotta  ma délután egypárszor, de eddig nem ügyelt rá:
Bébuci!... Még csak az kellene, hogy őt is így nevezzék valahogy otthon!...

   Akkor vendégek jöttek, mégpedig, ó, rémület, egy csoport lány. Kislányok,
amilyenek  a  Lányok  Lapjában  vannak rajzolva, ő nem is hitte volna eddig,
hogy igazi emberlányok így járnak.

   Neki  nem  is  köszöntek, s ő állott egyenesen, bezzeg Bébuci mindenikkel
kezet  fogott.  Volt  közöttük  egy kövér, sárga hajú lány, az neki mindjárt
feltűnt,  az  arca  nagyon  fehér  volt  és  piros, s a sárga haja a vállára
lógott,  de  csakúgy  szikrázott,  mint  az  igazi  arany.  Ez  egyszer csak
ránézett, olyan szürke szeme volt, hogy ő attól egészen megijedt, igen nagy,
szürke  szeme, s ahogy az ő szemébe nézett, ő elkezdett vörösödni, s a teste
egész  gyenge  lett,  a térde reszketett, s nem tudott volna szólni egy szót
sem, és észrevette, hogy a lánynak az orra körül szeplők vannak.

   Hamar azt súgta Orczynak, hogy elmegy.

   - El? - mondta Orczy.

   - Igen.

   - Akkor kikísérlek.

   Hamar kimentek a másik szobába.

   Ott  eszébe  jutott,  hogy  nem  csókolt kezet sem akkor, amikor jött, se
most,  megállott, hogy visszamegy kezet csókolni, mert mit gondol róla Orczy
mamája.

   De  az  éppen  a  szürke  szemű,  sárga  hajú lányt ölelgette, erre ő úgy
megrémült, hogy azonnal kifutott az előszobába.

   - Mér szaladsz annyira? - szólt Orczy.

   Nem felelt, csak lerántotta a kabátját, hogy leszakadt az akasztója!

   - Félsz a lányoktól?

   - Nem félek én!

   - Én úgy viccelek velük.

   Ő azonban összerántotta a szemöldökét.

   - Neked nincsenek kuzinnyaid? - kérdezte Orczy.

   - Micsoda?

   - Hát jányok a családba, unokatestvérek.

   - Nincs.

   - Testvéred sincs?

   - Testvérem?

   - Igen.

   - Hogyne vóna. Öten vagyunk.

   - De jányok?

   - Jányok... az nincs!...

   - Mikor jössz el újra?

   Ránézett,  azt  akarta  neki mondani, hogy gyere el te. De megijedt, hogy
eljön,   s   az  nem  lehet,  hogy  barátok  járjanak  a  coetusba,  csak  a
szobafőnökhöz  járhatnak,  különben  meg  van  tiltva a barátkozás, mert még
ellopnának valamit, ha idegenek bejárnának.

   Megrántotta a vállát, és lesütötte a szemét. - Sohanapján - gondolta.

   - Nem tudom - mondta hangosan, s jó erősen megfogta az Orczy kezét.

   - Szerbusz.

   - Szerbusz.

   Akkor kijött az Orczy mamája s egy kis csomag volt nála.

   - Szökik  a  mi kis barátunk, Orczy?... - mondta a fiának  nevetve. - Itt
van  ez  a  csomagocska,  ezt  vidd  haza,  és  csak  a  kollégiumban szabad
kibontani.

   A markába tette a könnyű kis csomagot.

   - Most remélem, szépen hazamégy.

   - Nem kérem.

   - Hát hova?

   - Felolvasni!

   - Hova?

   - Én kérem egy öreg, vak úrnak mindennap felolvasok egy órát.

   - Igen?

   - Igen.

   A szépséges szőke mama mély csodálkozással nézett a gyerekre.

   - És... pénz... és... fizet... vagy... - habozott.

   - Igen: fizet!... Tíz krajcárt!

   - Egy hónapra!

   - Egy órára!

   - Igen: egy órára...

   És csodálkozva, megrémülve bámult a kis gyerekre.

   Erről  senki  se  tudott  semmit,  mert  erről még nem mert az osztályban
szólani senkinek, úgyhogy a kis barátja is némán bámult rá.

   - Hallod, Orczy! - szólt a mama s nevetett, de az arcára könny futott le.

   A  kisdiák érezte, hogy ez nem kinevetés, és még a színháznál is kacagott
a boldogságtól, hogy úgy csodálkoztak rajta.

   Aztán  eszébe  jutott,  hogy  sem akkor nem csókolt kezet. mikor jött, se
mikor  elment:  de  nem mert. Ő Török néninek, meg Vásárhelyi néninek mindig
kezet  csókol,  de ez olyan finom néni volt, hogy nem mert... Lángvörös lett
az arca, mert most mit gondol róla...

   Még  sokáig  kellett  ácsorognia,  míg  öt  óra  lett,  addig sok mindent
végiggondolt,  míg  végül  a  szürke  szemű,  sárga hajú kislány villant fel
előtte, s akkor elkezdett futni, mint a nyúl, maga se tudta, hova.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező