Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               MÁSODIK FEJEZET

      `amelyben a kisdiák pakkot kap hazulról, s egyszerre nevezetes
       ember lesz, megszokja, hogy a szemek  ránézzenek,  aztán nagy
       veszélybe  kerül, és az ösztön vakmerően ügyessé teszi; végre
       pompás kondíciót kap, s pénzt keres`


   Október  közepén  egy  szomorú  és  borús  pénteki napon, óraközben, mint
mindennap,  elszaladt  a  pedellushoz,  s megnézte a kátrányszagú, vasrácsos
fekete  hirdetőtáblán  az érkezett levelek lajstromát. Legnagyobb rémületére
ott  látta  a  nevét  a többi közt. Ha a nevét kimondták, vagy leírva látta,
mindig szívdobogást kapott.

   Két  krajcárt  kellett  fizetni  a  pedellusnak  minden levélért, s előre
kikészítette a markába, mikor bement a nagy pedellusi szobába.

   Végignézték az összes leveleket, nem találták az övét.

   - Hogy híják?

   - Nyilas Mihály második gimnázium.

   A  csizmás  kis  pedellus a pipát a másik oldalra tolta a szájában, s még
egyszer végignézte a leveleket.

   - Óvasta odaki a nevit?

   - Igen.

   - Osztig Nyilas András?

   - Nem András: Nyilas Mihály második gimnázium, Bé.

   - Az a, 'sz ipp a nincs.

   Egyszer  csak  a homlokához kap, s még a kalapot is feltolja rajta, a kis
karimás kerek kalapot, amilyet a debreceni cívisek viselnek:

   - Nízzík csak! iszen magának nem levele van, hanem pakkja!

   Pakkja! A kis Misinek a szívébe csapott egy újabb öröm ijedtsége. Pakkja!
Az  édesanyja pakkot küld! Egész elsápadt bele, aztán újra elpirult. Odahaza
megmondta  az  édesanyja,  hogy  "fiam,  csomagot ne várj, mert én nem tudok
olyan  finomságokat  küldeni,  mint a többi gyerekeknek a szülei, hát inkább
nem  küldök, minek lássák azt mások, hogy milyen szegények vagyunk, édes kis
fiam."

   Aláírta  az  ivet,  hogy  átvette  a  szállítólevelet,  s  odaadta  a két
krajcárt.

   - Öt píz - mondta foghegyről a pedellus.

   De ő olyan izgatott volt, hogy nem figyelt rá.

   - Hajja? Öt píz!

   Csak az újabb kiáltásra figyelt, hogy ez neki szól.

   Erre  olyan zavarba jött, hogy elkezdett minden zsebében kutatni, s végre
is  szerencsésen  kifordította az összes pénzét a földre, úgy kellett asztal
alá  bujkálni  érte, majd elsüllyedt a szégyentől. Kint csengettek, erre még
jobban  sietett,  s újra kipotyogtatta a markából a harminchat krajcárt; már
csak annyija volt, pedig elsején nem fizette ki Csigainét sem.

   Az  órán  már  bent volt a latintanár, Gyéres tanár úr, de még a katedrán
volt, s az osztálykönyvbe írta be a tananyagot.

   Gyorsan a helyére ült.

   - Hun voltál? - súgta a fülébe Gimesi, aki belül ült.

   - Pakkot kaptam.

   - Pakkot?!

   Misi érezte, hogy Gimesi irigykedve néz rá, s boldogan mosolygott.

   A tanár úr felállott a pódiumon, s körülnézett az osztályán.

   Ez  egy  feszült  s  kínos  pillanat  volt,  mert most nézte ki, hogy kit
szólítson fel feleletre. Igyekezett tehát mindenki olyan közönyös és fel nem
tűnő  lenni,  hogy valamiképp ki ne híja a figyelmét. A diákok úgy értenek a
mimikrihez,  mint  semmiféle  más  moszat  sem  a természetben. Misi pláne a
mindent  tudó  és  semmire  sem gondoló gyereket utánozta; isten ments, hogy
meglássék  rajta  a  pakk  boldogsága,  akkor  a  tanár  szeme most mindjárt
rácsapna, s jaj.

   Valahol  egy  hátulsó  padban  szólított  ki egy gyereket a tanár, s Misi
fellélegzett,  most  már látta, hogy meg van mentve, mert a tanár szokása az
volt,  hogy  rávetette  magát  az osztálynak egy-két tájékára, s az egyforma
tudású  tanulókat  leckéztette ki. Hát most a jó tanulók megpihentek, most a
gyengék fognak izzadni máma.

   Ez  a tanár fiatal ember volt, amint lejött a katedráról, illatszer szaga
áradt  utána,  aztán le s föl járt a teremben, szórakozottan, a kezét mindig
letette  minden  lépésnél egy-egy pad szélére, a keze nagyon erősen meg volt
mosva, a körmei igen fényesek voltak. Misi drukkolt, ha közelében volt, mert
sohasem  volt  biztosítva  az  ember, hogy meg nem szólítja azt, aki éppen a
keze  ügyében  van.  A  kézelője  mindig  ragyogó fehér volt, s az aranygomb
csillogott benne, mindig tarka selyem nyakkendője volt, egészen lazán kötve,
de sohasem csokorra. Ez a tanár nagy gigerli volt, a nadrágja olyan bő volt,
mint  a  cipője  hossza, s fel volt hajtva tenyérnyi magasan, még ha sár nem
volt  is. Nem lehetett a beszédére figyelni, mert minden szaván érzett, hogy
nem  az  a fontos, amit mond, hanem az, hogy a nadrágján gyűrődés ne legyen,
hogy  a  mellénye  kifogástalanul  simuljon, s egy porszem se szálljon rá. A
szegény  kis  debreceni diákok nem értették, mert a szegény ember luxusa az,
hogy  ne törődjék a ruhával, a külsővel, s malacbátran hemperegjen a porban.
Ki  is csúfolták az elegáns tanárokat, egy jó helyen fel volt írva krétával,
hogy:

                           `Gyéres Báthori Sarkadi
                            Három büdös gigerli`

   Ez   volt   a   latintanár,  a  számtantanár,  meg  a  rajztanár.  Hát  a
latintanártól  nem  is  latint  tanult, hanem azt, hogy tíz év múlva egyszer
csak  kilobbant  benne  is  a testiség kultusza, s a Gyéres tanár csodálatos
önérzete  és  fesztelensége tette bátorrá és biztos fellépésűvé, mikor olyan
társaságba került, ahol erre volt szükség.

   - Hazulról kaptad? - kérdezte Gimesi.

   - Igen.

   Odatette  elébe a szállítólevelet, amelynek már elolvasta a szelvényén az
édesanyja  vékony  kis  dőlt betűivel az üzenetet. Mennyire dobogott a szíve
ettől  az  írástól, mintha valósággal látta volna az édesanyja fehér, sápadt
arcát,  ijesztő,  nagy,  fekete  szemét.  Le  is  vágta hamar a szelvényt, s
eltette, s csak akkor mutatta aztán a sárga lapot.

   Gimesi végigolvasta az egész szállítólevelet, "három és fél kiló".

   - Mi az? - súgta most oda Orczy is, aki a másik oldalán ült. Mert  hárman
ültek  egy  padban, s mivel érdem szerint ültek, tehát Orczy volt az első az
osztályban,  ő  a  második, s Gimesi a harmadik. Orczy a latintanár kedvence
volt,  tehát  most  minden  lépését leste, s folyton készen volt, hogy bárki
helyett  tudjon  felelni.  De  azért  megérezte,  hogy  itt  valami történik
mellette, s odahajolt hozzájuk.

   - Pakk - mondta Misi.

   Orczy hallgatott, nem tudta, mi az.

   - Nyilas elemózsiát kapott hazulról - súgta Gimesi.

   - Ja  -  mondta Orczy, s látszott rajta, hogy még mindig nem tudja mi az,
mert  az  ő  apja igen nagy úr, egész Debrecenben a legnagyobb, persze ő meg
olyan  úrfi  volt,  hát  mit tudta a kollégiumi szokásokat, csak bejárt oda,
csúfolták  is  eleget  titokban, a háta mögött, a bársonyruhája miatt, meg a
térdnadrágja  s  a karcsú lábszárai miatt, amelyeken úgy lépett, hogy minden
lépésnél  meghajlott  a  térde,  mintha  ringatná  magát a menéssel. Szóval,
rettenetesen  nagy  úrfi  volt, s nem illett a csikó mellől beszabadult fiúk
közé.

   Gimesi lesütötte a fejét, s nagyon soká nevetett Orczyn, mert látta, hogy
ennek  fogalma  sincs  arról,  hogy  mi az elemózsia. Ő már tudta, mert az ő
nagyanyja  szokott  pakkot  küldeni  a  többi rokonának. Persze annál jobban
vágyott  rá,  hogy  egyszer  ő  is  kapjon; ezzel nagy embernek érezte volna
magát.

   Óraközben  aztán megbeszélték a pakkot alaposan. Mi lehet benne, mindenki
elmondta,  hogy  mit  szeretne  pakkban  kapni,  a  hátuk  mögött két padsor
tudomást  vett  a  pakkról,  s mindenki kíváncsian és irigykedve nézte a kis
Nyilas Mihályt.

   A következő óra számtan volt, s Báthori tanár úr robogott be.

   Ez  egy  ideges,  kemény  legény  volt,  agyagsárga,  lobogó haja volt, s
felfelé  törülve  viselte,  szigorú,  villámló  szeme  volt,  s kemény ökle;
beszélték,  hogy  egyszer egy pedellust úgy vágott pofon, hogy kicsuklott az
állkapcsa.  Ez  nagyon  imponált a gyerekeknek, mert a csizmás pedellusokkal
sok  bajuk  volt,  viszont  nem volt igaz. Ez a tanár is nagyon öltözött, de
legalább  nem  szagosította magát, vőlegény volt, s úgy csapkodta a krétát a
táblához,  hogy  pattogott,  néha az ötödik padban ülőknek is majd kiverte a
szemét  a  krétadarab. Nem is sokat törődött a számtannal, eszében sem volt,
hogy a számtan törvényeit megfigyeltesse, megértesse, megszerettesse, hogy a
gyermeki lelkeket felnyissa, mint a drága kis kapukat a tudás számára; hanem
abban  a pillanatban, mikor egy gyerek csukott szemekkel állott a törtszámok
előtt,  kitört rajta a düh: még ennyit se tudsz, te szamár! s zengett a négy
fal. Misi szégyellte magát a felelő helyett, s úgy súgta, mondta volna neki,
s a végén kisült, hogy ő sem értette...

   Aztán  tizenkettőt csengettek, s felszabadultan rohantak ki az iskolából.
Misi két perc múlva már fent volt a coetusban, s bár elhatározta tízszer is,
hogy  senkinek  sem  fogja  mondani, hogy pakkot kapott, mert az édesanyja a
szelvényre  is  ráírta,  hogy  "ne  dicsekedj  vele,  nincs mivel dicsekedni
fiacskám", mégis az volt az első szava, hogy:

   - Pakk!

   - Mit?! - kiabáltak a fiúk - pakk!?

   - Nyilas pakkot kapott,  Nyilas pakkot kapott! - kiabált Böszörményi - de
én  is  fogok  a  napokban,  már megírták otthonról, egész sült libát fognak
küldeni.

   Misi  szégyellte  előre  a  pakkját,  most  már muszáj lesz megmutatni, s
kitenni  az  asztalra,  ahogy  mások  is  szokták.  Ő ugyan nem hagyja magát
megvendégelni  senkinek,  de azért ő is kénytelen volt egy pogácsát megenni,
mikor  a minap a szobafőnök pakkot tett ki. A szobafőnök szokott legtöbbször
pakkot  kapni,  s  már amiatt is muszáj kitenni, nem tudja azt az édesanyja,
hogy mi az: elemózsiát kapni.

   Csengettek a konviktusba ebédre, s mindnyájan egy perc alatt elrohantak.

   Mikor  aztán  a  negyed  brúgóval a markukban, jóllakva, csendesen kifelé
oszlottak, Sándor Mihály odaállt mellé.

   - Voltál már a postán?

   - Nem.

   - Akkor nem is tudod kiváltani a pakkot.

   - Nem?

   - Majd én elmegyek veled.

   Ennek nagyon megörült. Úgy mentek el ketten.

   Két órára már itthon is voltak. De mire megjöttek, órára csengettek, s le
kellett futni; a pakk ott maradt a ládáján.

   A  délutáni  óra  még  keservesebb volt, mint a délelőtti. Először vallás
volt, aztán magyar.

   A  vallástanár  nagy,  kövér,  fekete  ember  volt,  a bőre olyan, mint a
kordován,  s  igen  kevés  kis  fekete  bajusza  volt.  Méltóságosan szokott
bejönni,  most is a hóna alatt nagy paksaméta írás volt, azt le sem tette az
asztalra, hanem megállott a tanári asztal előtt, végignézett az osztályon, s
intett, hogy: üljetek le.

   - Nahát,  kisfiam, mondjad csak, mi volt feladva mára? - mutatott  rá egy
fiúra.

   Az  ijedten  felugrott,  s  elkezdett  hebegni  és  habogni, s kapkodta a
szókat.  Pedig  a  vallástanár,  Valkai  tanár úr, nem volt emberevő, szépen
kisegítette  a  felelettel  a gyereket: ugye ez volt... s elmondta a leckét,
annak  csak  éppen  rá  kellett  mondani,  hogy  igen  vagy  nem... És aztán
lehetetlenség  volt, hogy valaha egy gyerek nemet mondott volna, mikor igent
kellett  mondani,  mert Valkai tanár úr, úgy kérdezett, hogy: "ugye Jákóbnak
tizenkét fia volt? - nagyon jól van".

   Misi  még  késő  öregkorában  is  visszaemlékezett  ezeknek az óráknak az
unalmára:  mert  ez  az áldott jó ember oly halálos közönnyel foglalkozott a
tananyaggal,  mintha  kukoricát  morzsolt volna szakmányba. Később a kisdiák
kereste,  hogy  hol  találta  meg  legelőször  életében  a  természetfölötti
dolgokra  való gondolást, de olyankor sohasem jutott eszébe sem Valkai tanár
úr,  sem a többi vallástanár. Az édesanyja jutott eszébe, akivel néha éjjel,
nyáron kint ültek az eperfa alatt, összegubbaszkodva, s várták az édesapját,
aki távoli tanyákon épített, de minden éjjel hazajött; olyankor felnéztek az
égre,  s az édesanyja azt mondta, hogy azok a kis csillagok éppen olyan nagy
világok,  mint a Föld... s azokon túl újabb csillagok vannak, meg azokon túl
megint   több   akkora   földek,  s  így  tovább,  míg  el  nem  szédült  az
elgondolásában...  hogy  mekkora  a világ... s hogy mi minden van rajta... s
fogott az édesanyja egy kis bogarat a lábuk alatt, s megnézték, milyen szép,
hogy  semmiféle  művész olyat csinálni nem tud... semmiféle ember soha... és
milyen  finom  a  pici  lába...  és  van  egy kis féreg, amely ennek a kicsi
bogárnak  a belsejében él, és az is egy élő élet, és az is oly tökéletes, és
talán  annak  is  megvan  a  maga  élősdije,  de ha nincs is, milyen finom a
láthatatlan kis szervezete, vére, sejtje... Hát ki csinálta, ki csinálta, ki
találta  ki... Van... de miért van... meddig van... mi lesz aztán... mi volt
azelőtt...  Mikor ezekre gondolt, mindig összegubbaszkodott egészen kicsire,
s  a  térdét  átfonta a karjával, mint azokon a csillagos éjszakákon... s ez
volt az ő vallása...

   De   mikor  a  hittanórákra  gondolt,  fáradtság  lepte  meg  és  unalom,
hatodikban  fekete  pápaszemet  kellett  viselnie,  mert fájt a szeme; akkor
mindig  aludt  a  vallásórán,  mert  soha  olyan  vallástanárral  nem tudott
találkozni,  aki  e  legiszonyúbb  és legizgatóbb dolgok tárgyalásánál képes
lett volna gyermeklelkét megrezdíteni...

   - Jaj,  csakhogy vége volt - sóhajtott fel Gimesi is, és ásítást  nyomott
el,  s a szeme is könnyes volt, mikor a vallásóráról kiment a jóságos Valkai
tanár úr, aki pedig még a legemberibb volt a tanárok közt. Ilyeneket szokott
mondani: hol szakítottad el a kabátodat?" Vagy, hogy: "miért nem mosod meg a
nyakad?"  Ez  szokatlan  volt, mert a tanárok a diákok közt úgy járnak, mint
felsőbb lények: nem nevelnek, nem tanítanak, csak szerepelnek.

   - Má megkaptad a csomagot? - kérdezte nyújtózkodva Gimesi.

   - Meg.

   - Meg?!... Mi van benne?

   - Még nem bontottam fel.

   - Hogy néz ki?

   - Vászonba van varrva.

   - Vászonba? Mér nem bontottad fel?

   - Nem vót idő, jönni kellett órára.

   Akkor  odajött  hozzájuk  Sándor Mihály, aki két paddal hátrább ült, de a
sor szélén.

   - Tudjátok, hogy Nyilas csomagot kapott?

   - Komám,  hogyha  nekem  jött vón, akkor én nem jöttem vóna órára,  hanem
felbontottam vóna - szólt Gimesi.

   Orczy  csak most jött, mert ő katolikus volt, s nem volt vallásórája, s a
csomag  volt  az  első  kérdése;  Misi sose volt ilyen nevezetes ember, mint
most.

   A  második  óra  magyar  volt. A magyart egy fiatal segédtanár tanította,
akinek  már  megjelent  egy-két  verse  egy budapesti lapban, s mindenki azt
mondta  róla, hogy rém nagy költő. Tulajdonképp esküdtfelügyelő volt, vagyis
végzett  teológus,  aki  néhány  órát tanított a gimnáziumban, s felügyelt a
bentlakosokra.  Ez  a  tanár  fiatal volt, még semmi bajusza se volt, de már
olyan  szórakozott  ember  volt,  amilyet sose látott életében, akárhányszor
egészen  összevissza  szavakat  mondott,  s  mindjárt  elpirult, aztán olyan
ijedten  nézett  körül,  mint  egy  megijesztett  kiskutya.  Ahogy belépett,
mindenki elkezdett nevetni.

   - Mit nevettek? - kérdezte Misi.

   - Nem látod?

   - Mit?

   - Birkanyírás vót.

   Először  nem értette, aztán egyszerre neki is annyira komikusnak tűnt fel
a tanár feje, aki frissen nyírva jött a borbélytól, hogy fuldokló kacagásban
tört  ki. Bedugta az öklével a száját, s mikor leültek, lehajtotta a fejét a
padba, s a könnye potyogott.

   A  tanár  sem értette őket, de mikor rendes mozdulatával a fejéhez nyúlt,
mert  minden két percben végigtúrta a haját az ujjaival, s erre erősebb lett
a nevetés: rájött.

   Lángvörös lett s lesütötte a fejét, és ő is elkezdett nevetni.

   - Látom,  hogy  ezen nevetnek - mondta magázva, mert ő volt az  egyetlen,
aki  máris  magázta  őket. Pedig ki volt adva a tanárok közt, hogy az ötödik
gimnáziumig  tegezni  kell a diákokat. - Hát kérem, ne csodálkozzanak rajta,
hogy  megnyiratkoztam,  én legjobban szeretnék hosszú hajat viselni, egészen
hosszút,  de  akkor  Debrecenben  megbámulnának az utcán, s így osztán addig
halasztom  a nyiratkozást, míg egyszer csak olyan leszek, mint egy vadember,
s  máma  még  az  a pech is ért, hogy a szél elvitte a kalapomat. - Erre még
hangosabb lett a kacagás. - S míg utána szaladtam, a szél fújta a hajam: hát
szóval, bementem a legelső borbélyhoz és megnyiratkoztam; hát ez rettenetes,
mit   csinált  velem,  nagyon  megnyírt,  én  mindig  szerettem  volna  neki
megmondani,  hogy az istenért kedves mester... de hát a borbélynak nem lehet
szólni,  mert  még levágja a géppel az ember fejét, nem igaz? - Erre iszonyú
hahota  lett.  - Hát most már viselni kell így a fejemet, míg megint meg nem
nő  a  hajam...  hiába,  mindenki  olyan  kalappal köszön, amilyen van neki,
illetve mindenki olyan fejet hord, amilyet a borbély csinál neki... nem?

   Rettentőket  nevettek,  s az egész óra nem ért semmit, hiába könyörgött a
tanár egész megaprehendálva:

   - De hát, az istenért, ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst írok be.

   Ezen  még  jobban  kacagtak,  mert  nincs  ötös; a legrosszabb kalkulus a
négyes,  de  a tanár a leányiskolában is tanít, s a kislányokat ezzel szokta
ijeszteni.

   Hát  ezen  a  napon  bizony  a kisdiák nem sokat tanult, de annál nagyobb
önérzetre  tett  szert:  a  pakk büszkesége dagasztotta a szívét, s még soha
ilyen frissen nem ment fel a coetusba.

   Ahogy benyitott, látja, hogy mindenki az asztal körül áll s eszik. Gyanút
fogott, nem tudta, mit esznek, de megérezte, hogy baj van.

   Az ő csomagja fel volt bontva, azt ették.

   Persze óriási kacagás lett az ő rovására.

   A szobafőnök csak később jött be, s szigorú lett.

   - Ki bontotta fel?

   Nem  akadt  gazdája, azt mondták, hogy mikor bejöttek, akkor már fel volt
bontva,  s  az  asztalra  téve; azt hitték, Misi tálalta ki, de ez hazugság,
mert Misi nem bontotta fel, ő a ládáján hagyta.

   Bár bezárta volna!

   Szégyellt  szólni,  csak  félt,  hogy valami olyan is van benne, amit nem
szabad másnak látni.

   A levelet keresgélte legelébb.

   - Itt a levél - kiáltott fel Andrási, aki első diák létére szintén  ludas
volt  a  dologban.  Az  A-istáknak  nem  volt  második órájuk, s feljöttek a
coetusba;   ők  hárman  bontották  fel,  Andrási,  Böszörményi,  s  egy  21.
coetusbeli, akit Tök Marcinak csúfoltak.

   Pogácsa  volt  a  levélbe  pakolva,  mert  nem  szabad  levelet küldeni a
csomagban.  Misi  az  ablakhoz sietett vele s elolvasta, közben egy pogácsát
majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta:

   - Hol a kenőcs? - mondta.

   - Micsoda kenőcs?

   - Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha a
szél  kifújja,  meg  a  cipőmet  is itassam által vele, akkor nem járja át a
víz... itt van: megírva!

   - Kenőcs! - mondta Böszörményi sápadva - hát az kenőcs vót?

   - Micsoda?

   - Hát amit kenyérre... kentetek.

   - Ki kente? Te kented! - szólt elvörösödve Andrási.

   - Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné! - kiabált Tök Marci.

   - Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban?

   - Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen disznó, piszok
gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad! - kiabált kivörösödve Tök
Marci.

   - Ne ordítson itt - kiáltott rá a szobafőnök.

   - Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette!

   A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak.

   - Én azt hittem, hogy vaj.

   - De  jó,  hogy  nem  ettem belőle, mondtam, hogy avas. Én mondtam,  hogy
avas!... Büdös, azt mondtam! - kiabált Andrási.

   - Büdös is vót, no!

   - Mégis megettétek !

   - Kicsi büdös, ale jó!

   - Jó bendőbe jó!

   - Most aztan mi lesz?

   - Ki lehet rókázni.

   Iszonyú kacagások és ökröndözések lettek. Böszörményin mindenki nevetett,
mert ő falta fel a legnagyobb részét, csak azért is, hogy ne maradjon belőle
Misinek.

   Misi eltette a csomagot a ládába.

   Ezen  az  estén  nem  lehetett  egyébről  hallani, csak a kenőcsről, amit
Böszörményi meg Tök Marci bekaptak.

   A  végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy leöblítsék
a kenőcs ízét.

   Este Böszörményi már átkozott dühös volt, s végül is kirukkolt:

   - Elloptátok a késemet!

   - Ki lopta el?

   - Itt  vót  az  asztalon,  mindenki  avval  ett, mit tudom én, mék  vágta
zsebre.

   - Fogd be a szád.

   - Aggyátok elő!

   - Add elő te a kenőcsöt. - Mindennek ez lett a vége.

   Még  a  teológusok  is mind megtudták még akkor este a konviktusban, hogy
egy  kisdiáknak  csomagja  jött,  s  legelőször  a  csizmatisztító  kenőcsöt
zabálták meg belőle a coetusbeliek.

   A  szobafőnök  borzasztó szégyellte a dolgot, s azt mondta, hogy lemond a
szobafőnökségről és kiköltözik a kollégiumból.

   Este  későn  aludtak el, s még mikor mindenki szunyókált is már, akkor is
megszólalt  Nagy  úr,  a kisebbik nyolcadosztályos, aki nagyon tréfás tudott
lenni, pedig rém komoly ember volt:

   - Mintha subickolást hallanék... valamelyiknek a hasába...

   Böszörményi  szuszogott  az  ágyában,  s  viharos  kacagásban törtek ki a
diákok a megjegyzésre.

   Felverték  Böszörményit,  ki  felállott az ágyban, s a pokrócából kötelet
csavart, s azzal verekedett.

   - Elloptátok  a  késemet,  alávaló, tolvaj  bitangok - ordította. - Ilyen
piszok  pakk,  ami  ez vót, ilyen kódus pakk, majd azt nézzétek meg, amit én
fogok kapni: egész sült liba lesz benne!

   - Ebbe is vót egy kis jó kenőcs.

   Éjfél  is elmúlt, még mindig tombolt s újra meg újra fellobbant a kenőcs-
hecc.

   Másnap  az  iskolában  folytatódott a dolog, a kenőcsevés híressé lett, s
Böszörményi  mint  egy  kivert  bika  tombolt. A másik kettőn nem is száradt
rajta  semmi, mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltűnőbb valaki,
s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a rúd, támadás
és harag és nevetség.

   A  csomagban  levő  holmiknak olyan furcsa szaga van, "madárlátta kenyér"
mondta  az édesapja, ha megjött messze útról, s a tarisznyából kenyeret vett
ki:  ilyen  ajándékot  szokott hozni, s ennél nagyobb örömet nem is adhatott
volna egy apa sem a gyermekének.

   Mikor nem kacagtak, akkor mindig a szüleire gondolt. Az édesanyja levelét
a  füvészkertben  olvasta el alaposan, mert ott legkevesebben szoktak lenni.
Sírt,  mint  a  bárány,  elbújva a legtitkosabb bozótba, s mikor jól kisírta
magát, és haza akart sietni, mert közeledett a délutáni iskola, egyszer csak
úgy állott meg, mintha a lába gyökeret vert volna a földben.

   Egy fiatal legény dolgozott a virágágyban, s a fején ott volt...

   Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő kalapja.

   Biztosan  megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, olyan zöldes
színű  volt,  mint  mikor  ő  elvesztette,  s  vékony  zsinórja volt, és nem
pántlikája.

   Soká  nézte,  szerette  volna  megszólítani, de nem merte. Az ő fején még
most  is  ez  a  rongyos  szalmakalap  volt,  s  a  jó  kalapja  itt van egy
lépésnyire, másnak a fején, és hogy tönkre van már, csupa piszok és gyűrött,
és mintha nem is az ő kalapja volna... S nem és nem merte azt mondani, hogy:
"kérem, adja ide a kalapomat!"

   Távolról  meghallotta  a  kollégium  udvarán a csengőt, és futni kezdett,
mintha  rákiáltottak  volna,  s akkor délután olyan szomorú volt és bánatos,
mintha   az  egész  élete  nyomorult  lett  volna,  de  senkinek  sem  merte
megmondani,   mert   szégyellte,  hogy  olyan  ügyetlen  szamár  volt,  hogy
elveszítette  a  kalapját,  s  nem  akarta,  hogy  kinevessék, mert biztosan
kinevették volna... Mint Böszörményit a kése miatt...

   A Böszörményi késével viszont mi történt!

   Mikor  felment  a  lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a szolga a
tüzet  a  kályhába; kívülről lehetett fűteni, a kulinából, de maga a kályha,
nagy  vashenger,  odabent  volt  a  szobában, e körül a kályha körül szoktak
estefelé  összeülni  vacsorára menés előtt, s a felnőtt diákok vendégeket is
szoktak  fogadni,  volt  egy nyolcadikos, Páncél úr, aki sokat járt Lisznyai
úrhoz, a szobafőnökhöz, meg egy Haranghy úr, nyolcadikos költő, aki verseket
írt,  s meg is jelent a debreceni lapokban, s az is sokszor bejött hozzájuk,
most is ott ültek a kályha körül és beszélgettek. Simonyi óbesterről mondott
Haranghy úr egy történetet, hogy a legvitézebb huszár gyerekkorában cívisfiú
volt,  s  egyszer  felment  verebet szedni a veres toronyba. Hát észreveszi,
hogy  kívül  egy  repedésbe  varjúfiók  van,  akkor  kidugtak egy deszkát, ő
kiállott  annak  a  végére,  úgy  szedte  ki  lábujjhegyen  a kis varjúkat a
kebelébe.  Azt  mondják  neki:  adsz-e belőle? Nem adok! Erre megharagudtak:
eleresztjük a deszkát, adsz-e belőle? Nem adok! Eleresztették, ő meg leesett
a  veres  torony  tetejéről,  akkor  felugrott, elszaladt, és fügét mutatott
nekik: azért se adok belőle.

   Ez  borzasztóan  tetszett  neki  s  egész  álmélkodott.  Közben  a ládája
rendezgetésével  volt  elfoglalva, az újonnan jött fehérneműit rakta be, s a
csomag  morzsáit  seperte  ki  a ládából: hát amint a többiek a kályha körül
ülnek,  ő  pedig  egyedül  dolgozik  a sötétben, a kezébe akad a Böszörményi
kése.

   A szíve verése is elállott.

   Előbb  csaknem  kikiabálta,  hogy  "megvan  a  kés", aztán megijedt, hogy
Böszörményi  rögtön  ordítani fog, hogy: elloptad a késem, el akartad lopni,
hogy  került volna másképp a ládába! és más efféléket. Nem szólt tehát, csak
félretette  a  kést, s a sötétben tovább maszatolt a ládában, aztán újra meg
újra  megtapogatta  a  kést,  már ráismert, ez egy halnyelű kés volt, nagyon
gyönyörű  kis  kés,  csillogó  fényes  volt a nyele, gyöngyházból volt a hal
alakja, és még szeme is volt a halnak.

   Aztán  mindjárt arra gondolt, hogy úgyis megették az egész csomagot, alig
hagytak belőle neki valamit, meg hogy a kertészsegéd is az ő kalapjában jár,
ezt  a  kést  nem  is  fogja visszaadni, hanem haza fogja vinni az öccseinek
megmutatni,  s  milyen  nagyszerű  lesz,  ha azok látják, hogy ő milyen kést
`szerzett` Debrecenben!

   De  egészen  odavolt  az izgalomtól. A kést aztán eldugta a ládája titkos
fiókjába.  A  ládája  ugyanis  a  nagyapja  hajdani kocsiládája volt, amivel
Patakra  járt  diáknak,  persze  az édesanyjának az apja, és ennek a ládának
volt  egy  titkos  fiókja.  Le lehetett nyitni a rendes bal oldali fióknak a
fenekét,  mert  dupla  feneke  volt, s abba bele lehetett tenni a pénzt vagy
kisebb  tárgyakat,  s úgy volt a zárója is csinálva, hogy két pálcát kellett
benne  jobbra-balra  tolni,  s  akkor kinyílt, de azt senki se ismerte volna
meg, aki nem tudta, hogy az titkos fiók. A sötétben ő ebbe a fiókba dugta be
a  kést, s tudta, hogy azt a fiókot nem fogja kinyitni többet, míg csak haza
nem kell menni.

   Senki  sem  törődött  ővele, most már be is rakta a holmikat az ágyáról a
ládába,  mert  félt,  hogy valaki megjegyzést tesz rá, hogy mit csinál ott a
sötétben.

   Rendes  szokás  volt,  hogy  este  konviktus előtt nem gyújtottak lámpát,
hanem  beszélgettek  úgy  hat  óráig,  negyed  hétkor  szoktak  csengetni  a
konviktusban az első csoportnak, s ők mindnyájan az elsőbe voltak beosztva.

  Éjszaka is sokat gondolt a késre, s úgy érezte, hogy a jóisten csinálta az
egészet,  mert  ennek  így  kellett  lenni,  hogy  ő  a sok veszteségeért és
szenvedéseért  kell,  hogy  valami  ajándékot  kapjon. Nagyon boldog volt, s
nagyon,  nagyon  örült  a  halnyelű késnek, úgyis hol vette azt Böszörményi,
bizonyára  lopta  valahol,  talán  az  apjától vagy rokonától, vagy ki tudja
kitől, mert ez nem tisztakezű fiú.

   Az  iskolában  is  nagyon  sokszor gondolt rá másnap, harmadnap, s a láda
kulcsát   egy  pillanatra  ki  nem  tette  volna  a  zsebéből,  akárhányszor
megrémült,  ha  valaki  kinyitná a ládát... vajon jól becsukta-e? Egyszer az
osztályból  felszaladt  tízpercben, pedig ez tilos volt, megnézni. Már olyan
volt, mint az öreg levéltárnok, nem bízott magában, emlékezett jól, hogy már
otthon  is  nemegyszer  elhagyott  valamit,  egyszer,  mikor  tejért  volt a
papéknál, ottfelejtette a kalapját, s éppen ezt a szalmakalapot, amiben most
jár.

   Október 18-án hó esett.

   Ez a nap azért volt fontos, mert a fehérre festett, nagy ablakok rámájára
fel  volt  írva,  hogy mikor esett először hó, s most is felkarcolták rá kés
hegyével.  Egy  hét múlva elolvadt ugyan, s aztán csak későn februárban lett
igazi hó, de ez fontos volt, ez a korai hóesés.

   Azon a napon délután ugyanis a két cserépkorsóval lement vízért. Rendesen
a  hátsó udvarra volt ugyan szokás lemenni, mert az a kút állítólag nem volt
olyan vas-ízű, s közelebb is volt néhány lépéssel a hátsó lépcsőhöz, de Misi
jobban  szeretett  a  szép  hóesésben  a tágas, nagy udvaron sétálni. Valkai
tanár  úr  ment  keresztül  fekete  vaskalapban,  hosszú  fekete kabátban az
udvaron, s meglátta a szalmakalapos kisfiút.

   - Fiacskám! Gyere csak ide, gyere csak.

   Misi ijedten nézett rá.

   - Miért jársz te még most is szalmakalapban?

   Nem tudott válaszolni, csak nézett maga elé konokul.

   - Nincs posztókalapod?

   Megrázta a fejét, hogy nincs.

   - Nem is volt?

   Intett, hogy igen.

   - Hát hova lett? Ellopták?

   Újra igent intett.

   - Hm, hm.

   Az óriási nagy ember sokáig integetett, hmgetett.

   - Hogy is híjnak téged, fiacskám?

   Megmondta a nevét.

   - Hogy? Hangosabban!

   Újra megmondta a nevét, s elvörösödött, hogy a tanár úr nem ismeri, pedig
mindig jelest adott.

   - Hányadik szobában laksz?

   - A 19-ben.

   Arra  a  nagy ember intett s elballagott, ő pedig dideregve, belső láztól
gyötörve  elkotródott  a  nehéz  korsókkal,  amelyek csaknem leszakították a
gyenge  vállát,  karját.  Keze szinte ráfagyott a korsó fülére, míg felért a
második  emeletre.  Soká  huhukkolta  a  körmét  a gázlámpa alatt, amit most
gyújtottak meg, s csak aztán ment be a szobába.

   Somorjai  Páncél  úr  most is ott volt mint vendég, és éles kappanhangján
beszélt  valamit.  Ő  a korsót a helyére vitte, s aztán megint az ágya mellé
húzódott   a   jó  meleg  szobában,  és  bágyadtan,  ijedt,  szomorú,  beteg
fáradtsággal  hallgatta  a beszélgetéseket, míg csak konviktusba nem kellett
menni.

   Vacsorára  juhtúrós  galuska volt, a többiek szidták, hogy sovány, ragad,
mint  a  csiriz,  de ő csak azt tudta, hogy a szülei kétségbe lesznek esve a
kalap miatt.

   Mikor  felmentek  újra  a  szobába,  s  lámpát  gyújtottak,  elővették  a
könyveiket s tanultak.

   Az  asztal  felső  végén,  az  ablak  felől,  egymással szemben ült a két
nyolcadosztályos:  Lisznyai úr meg Nagy úr. Ez a Nagy úr egy valódi nyomorék
vállú  diák volt, púpos is egy kicsit, de rém okos, a legokosabb fiú volt az
egész   kollégiumban,   mindig  olvasott,  amikor  a  többi  labdázott  vagy
korcsolyázott,  persze  ő  nem  mehetett velük, hát olvasott, végigfeküdt az
ágyán  s  tanult,  és  mindent  tudott  is,  és  tudott beszélni akármiről a
világon.  Ezt  bámulta  legjobban  Misi,  mert  ő is szeretett olvasni, de ő
mindjárt elfelejtett mindent, és semmiről sem mert volna nyilatkozni.

   A kisdiákok öten voltak, mind az öten második gimnazisták, mégpedig kettő
A)  osztálybeli,  három pedig B) osztálybeli. Az A) osztályba jártak Andrási
meg Böszörményi, ők, a többiek a B)-be.

   Andrási  Lázár  erős,  piros fiú volt, ez sose tanult, mégis első volt az
osztályban,   olyan   emlékezete   volt,  mint  az  almárium:  amit  egyszer
beletettek,  az  benne  is  maradt.  Mindent tudott, amit egyszer hallott, s
egyáltalán nem ismerte a tanulás gondjait, akármilyen hosszú verset egyszer-
kétszer  elolvasott,  elmondta végig, ha vasárnap hazajöttek a templomból, a
prédikációt  szóról  szóra  elmondta, ebből később pap lett Szatmár megyében
egy  pici  faluban,  s  még hatvan éves korában is el tudott mondani hatszáz
sort  Ovídiusból,  s  ha  megakadt  az  Iliászban,  dörmögött, hogy romlik a
memóriája.

   A  kis  Nyilas  nem  volt ilyen legény, könyvnélkülit egyáltalában nem is
bírt  bevágni, nem volt képes ráerőltetni a fejét, hogy a szavak egymásutáni
sorrendjére   figyeljen,  egyszer  később  Patakon,  tíz  sor  volt  feladva
Vergiliusból,  s  öt  órán egymás után szólították ki: mind az ötször belőtt
belőle.  Tanulni  se  szeretett, kivált, hogy ilyen gondja volt, alig várta,
hogy  lefekhessen.  Kilenckor  csengettek  az  udvaron, akkor mindenkinek le
kellett feküdni, s eloltani minden lámpát.

   Nagyon  fáradt  volt,  azonnal  elaludt,  de  éjféltájban  egyszerre csak
felébredt: eszébe jutott a kalap, s hogy azt mondta, hogy `ellopták`.

   Most vizsgálat lesz, minden ládát végig fognak kutatni, s a bicska!

   Előkerül! akkor aztán vége.

   A hideg úgy lelte, hogy vacogott a foga.

   Csak  legalább év elején el ne árulta volna, hogy néki titkos fiókja van,
de  Sándor  Mihálynak  is  ilyenféle  kocsiládája  van,  mint neki, az is az
apjától  kapta,  mert az apja tanító éppen az ő vidékükön, s hencegett, hogy
az ő ládája különb. Akkor ő megmutatta, hogy neki van ám titkos fiókja is, s
akkor  mindenki  sorra  kipróbálta a titkos fiók zárját, sőt még a 21-ből is
ketten átjöttek megnézni. Akkor nagyon büszke volt rá, hogy neki ilyen híres
ládája  van,  de  most előre látta, hogy fogják, csak úgy próbálgatásképpen,
nyitogatni, s kipottyan a Böszörményi bicskája!

   Hajnal  felé  elszunnyadt,  mikor  már  jól  kigondolta,  hogy  mit  kell
csinálni; reggel, hogy éppen dárdás, lemegy reggeliért a szobafőnöknek, mert
az  mindig  hozat  háromért paprikás szalonnát, s akkor a zsebében kiviszi a
kést  az  utcára,  s  be  fogja  dobni  a csatornába az utcai rácson, ahol a
dinnyehéjat szokta leeregetni az ősszel.

   Mikor felkeltek, olyan fáradt volt, s oly sápadt, hogy észrevették.

   - Mi baja magának? - mondta Nagyúr - kis Nyilas?

   - Semmi.

   - Mintha  kimeszelték  volna  -  szólt  a  szobafőnök  úr  -, mennyen  az
orvoshoz.

   - Akar elmenni? - kérdezte később - akkor csak menjen, nem engedem,  hogy
itt még valami betegség legyen.

   Ő meredt szemmel nézett maga elé.

   - Hozzak reggelit, szobafőnök úr? - kérdezte.

   - Ördögöt, reggelit, mennyen az orvoshoz, öltözzön fel jól, és menjen  el
kilenc órakor. Majd reggeliért lemegy Csicsó.

   Látta,  hogy  a terve el van rontva, most csak az a kérdés, hogy mindjárt
nyolc órakor jönnek-e vizsgálatot tartani. Nem merte a ládát magában hagyni,
inkább vállalkozott rá, hogy elmegy az orvoshoz.

   Mikor  a  többiek  nyolckor elmentek az iskolába, ő otthon maradt, s most
aztán hamar kivette a kést a ládafiából, s a zsebébe tette. Aztán felvette a
kis télikabátját, kendőt tett a nyakába, s elment az orvoshoz.

   A  Csokonai-szobor  felőli  lépcsőn  ment  lefelé,  tűnődve  ugráncsolt a
falépcsőkön,  de milyen jó volna, ha a kést nem kellene elveszteni, hanem el
tudná  dugni valahová, hogy ott megtalálja, majd ha nyáron hazafelé megy, de
hová  kellene eldugni? Most egyelőre ott szorongatta a zsebében, a markában,
s így ment lesütött fővel az orvos lakásáig.

   Az  orvos  egy nagyon öreg úr volt, méltóságos úrnak kellett szólítani, s
kezet  csókolni neki, olyan rózsaszínű bőre volt, mint a csőrögefánk s olyan
fehér  szőre, mint a hófehér cica, csak kétféle orvosságot szokott rendelni,
vagy  mandulatejet,  vagy  hashajtót.  Csicsó  Imre  a  fülébe  súgta, mikor
iskolába ment lefelé, hogy: ha mandulatejet ad, azt én megiszom helyetted!

   Ez  jó,  ez  az  ajánlkozás,  mert ő meg ki nem állhatta. nagyon émelygős
volt.

   Maga  sem  tudta, hogy került be az alacsony szobába, a méltóságos úr egy
igen  parányi házban lakott a püspöki Ződház mellett, de nagyon szép bútorai
s igen sok könyve volt, s furcsa orvosi szerszámok voltak a szobájában.

   Misi  bizony  annyira  izgatott  volt,  hogy  alig  látta a szemében levő
könnyektől,  az  öreg  orvos  megfogta  a  pulzusát,  megnézte  a nyelvét, s
receptet  írt  neki  egy  szó  nélkül.  Megveregette  az arcát, s elküldte a
patikába.

   A  patika  ott  volt szemben, a Pongrác-bolt mellett, furcsa, erős szagok
voltak  ott  s nagy kövér gilisztacukrok, amilyeneket az ő nagyanyja szokott
hozatni Tarcalról, mikor elővette a gilisztacsikorgás. Ő nagyon szerette ezt
a  búgócsiga  forma  cukrot, de sokba került volna, hát csak nézte, fehér és
piros  cukrok  voltak.  Volt  ott igen apró, kásaforma cukor is, ezt is igen
szerette, belül keserű volt, ezt ő sokszor kapott gépész nagybátyjától, mert
az  sose  vett  a  gyerekeknek más cukrot, azt mondta, hogy ez egészséges. A
patikában  úgy ült, mint egy kis halálraítélt, nagyon meg volt hatva attól a
rendkívül  erős  illattól, a templomi csendtől, a halál kapujában érezte itt
magát,  a  lóvasúti  kocsi  megérkezett  a patika előtt, a lovakat kifogták,
hátrafogták,  s  a  kocsi elment, de ő még mindig nem tudta, mit csináljon a
bicskával!

   Mikor  megkapta az orvosságot, pénz nélkül, a kollégium számlájára, akkor
hazafelé  indult,  olyan lassan, ahogy csak lehetett, s mégsem tudott semmit
kitalálni.  Három  olyan  rácsos  csatornanyílást is talált az utcán, de nem
bírta  belevetni  a kést, majd valahol a kollégiumban eldugja. Mikor felfelé
ment a csendes lépcsőn, gondolta, a lépcső fagerendái közé bedugja, de aztán
hogy veszi ki?

   Egyszer  csak meglátta az első emeleten a nagy tölgyfa szemétládát, hamar
fogta a kést, s egy hirtelen ötlettel beeresztette mögé a falhoz. Csak mikor
lecsúszott, s odalent koppant, akkor gondolt arra, hogy istenem, innen ki se
lehet  venni  többet,  most  már  hetven  esztendeig mindig ide lesz kötve a
gondolatja, hogy itt van neki egy titka, ni...

   Bement  a  coetusba,  szeretett  volna lemenni az osztályba, mert már nem
volt  olyan  rosszul,  de  nem ment, mert ma éppen vallásóra volt... Hát ott
maradt  a szobában, elővette a kanalát és bevett egy kanállal a hashajtóból,
de  rossz  volt,  istenem. Aztán egyet gondolt. Minden csengetéskor kiöntött
egy-egy   kanállal,   s  kilöttyintette  az  ablakon.  Közben  a  Történelmi
Arcképcsarnokot olvasta.

   Délben  egyenként  jöttek  fel  a diákok, legelőször az A) osztálybeliek,
aztán az ő osztálytársai. Kíváncsian vették körül.

   - Mit rendelt?

   - Hashajtót.

   - Brr, azt csak idd meg.

   - Bevetted?

   - Már három kanállal hiányzik.

   Jött a szobafőnök.

   Nagyon mogorva volt.

   - Nyilas, kérem! Hol a maga kalapja?

   Már látta, hogy jól nézünk ki! Hallgatott.

   - Micsoda dolog az, hogy maga még most is szalmakalapba jár?

   De ekkor menni kellett ebédre, s nem volt több szó a kalapról.

   Jól megebédelt, s mikor felmentek, akkor azt mondja a szobafőnök:

   - Maga ebédelni volt?

   - Igen.

   - Ha hashajtót kapott, akkor minek ebédel? Nem mondta a doktor?

   - Nem.

   - Akkor nem is az a baja, hanem a kalap. Az rontotta el a maga hasát.

   A fiúk nevettek.

   - Hát hova lett a kalapja?

   - Nem tudom.

   - Nem  tudom!  Az öregapám se hallott ilyet, hogy valaki nem tudja,  hova
lett  a  kalapja...  Valkai  szólított meg az udvaron, hogy hol van a Nyilas
kalapja...  Mit  tudom  én,  mit  szólongat  engem...  Nem vagyok én dajkája
senkinek, ha én tudok vigyázni a kalapomra, tudjon más is.

   Ez  a  szó  egészen  felemberesítette  a  kisdiákot.  Úgy  érezte, hogy a
szobafőnök  egészen  magához  valónak  tekinti  őt,  s  ez rangbelit csinált
belőle. Most már nem szégyellte megmondani.

   - A kalapomat valaki ellopta!

   Általános csönd lett.

   - Én loptam el? - kiáltott Böszörményi, magából kikelve. - Én? Disznóság!
ezt  nem  engedem  mondani!  Én  nem  loptam el senkinek a kalapját! Kikérem
magamnak!

   - Én nem mondtam...

   - Így  meggyanúsítani,  nézzék  meg a ládámat, meg kell vizsgálni  minden
ládát! - ordította, ahogy a torkán kifért.

   A szobafőnök megsokallta.

   - Ne  ordítson  itt,  senki sem mondta, hogy maga lopta el! Nézze meg  az
ember!

   - Tessék bebizonyítani, szobafőnök úr - rikácsolt Böszörményi - tessék  a
szemembe köpni, ha nálam megtalálják!

   Nagy  vizsgálat  lett,  s  a  kisdiák  dicsérte  az  eszét,  hogy  a kést
elsinkófálta,  nem bánta már, ha soha többet nem látja is, csakhogy nem volt
a ládájában, tüntetően kinyitotta a titkos fiókját is, hogy megmutassa, hogy
nincs  nála  a  saját kalapja. Mindenkinek minden holmiját felkutatták, de a
kalapot nem találták.

   Éppen  szombat  volt,  tehát  nem  volt  délután tanítás, egész délután a
kalappal telt el az idő, s ő az ágyán sírdogált.

   Alkonyatkor odajött hozzá Nagy úr, csak ketten voltak a coetusban.

   - Nézze csak, kis Nyilas, valamit akarok magának mondani.

   Azt  hitte, le akarja küldeni, s szokott szolgálatkészségével leugrott az
ágyról,  és odasietett Nagy úr után az ablakhoz. Nagy úr leült, s megfogta a
kisdiák gombját.

   - Nézze  csak,  én  három  éve  mindennap  felolvasok egy vak  öregúrnak,
újságot  olvasok  neki  délután  öttől  hatig, s fizet érte tíz krajcárt egy
órára.

   Nyilas várakozva nézett rá.

   - Nekem  az  idén  már  nagyon  sok  a  tanulnivalóm,  nem  volna   kedve
elvállalni?

   A kisdiák lángvörös lett, s nem tudott szólani, csak intett, hogy igen.

   - Csak egy dolog a fontos, mindig pont ötkor kell kezdeni, s pont  hatkor
abbahagyni: az öregúr nagyon pontos ember. Egy hónapban három forint!...

   - Köszönöm szépen, Nagy úr... - s tele lett a szeme könnyel.

   - Akkor  én  ma már megmondom neki, hogy holnaptól kezdve maga fog  hozzá
járni. Már elsején kap egy forintot.

   - Igen.

   Azt  hitte,  hogy  kiszakad  a szíve, úgy szétfeszíti a szűk kis kabátot.
Olyan  nagy  ember  lett  egyszerre  belőle, olyan nagyon nagy, kenyérkereső
ember, hogy el kellett bújnia arra a jó helyre, hogy kisírja magát.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező