Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                ELSŐ FEJEZET

      `amelyben  egy  kisdiák  elveszíti  a kalapját, s emiatt  késő
       télig hajadonfővel jár szegényke  esőben, hóban,  míg csak  a
       közömbös világ is észre nem veszi a rendellenes állapotot`


   A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképpen csak az első része
komor,  a  Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely úgy
van  építve,  hogy  az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. De a
kisdiáknak  elöl-hátul, mindenfelől rendkívül imponál s még bent a coetusban
is  állandóan  valami  templomi  félelmet  érez,  amint  behallatszik,  hogy
kopognak  a  kemény  kis  cipősarkak  a  sivatag folyosókon, s hogy zúg be a
százezernyi  veréb  csiripelése  az  udvaron  álló ménkő magas jegenyeakácok
lombja közül.

   A  kisdiák e percben a szoba közepén álló nagy asztal legutolsó, legbelső
fiókját  kihúzva,  abban kotorász. Ennek a fióknak az első oldala zöldre van
festve,  mint  maga  az  asztal. De az asztal felső lapja már erősen meg van
kopva, a fiók azonban még mindig friss zöld, s ez igen tetszik a kisdiáknak,
csak  azt sajnálja, hogy a fiók régi birtokosai a kulccsal már ezt is össze-
vissza karmolászták.

   A  fiókba  szép  rendetlenséggel  volt  belegyömöszölve egy rakás iskolai
könyv és füzet. A kisdiák a Békési latin nyelvtanért nyúlt bele, mert mennie
kell  a  füvészkertbe  latint  tanulni, éspedig a gerundiumok s gerundivumok
titkos  fejezetét, azonban sietve odapillant a másik, kicsit nagyobb diákra,
aki  osztálytársa  s  Böszörményinek híják, s szintén ott van a coetusban, a
szobafőnök  legszigorúbb  tilalma dacára végigheverve az ágyán. Böszörményi,
úgy látszik, a mennyezeten piszmogó pókot figyeli, s jobb lábát egyenletesen
lógatja  le  az  ágyról,  szóval a kisdiák lopva néhány percet mer szentelni
kincsei  zsugori  szemléletének.  Volt ott a fiókban tudniillik egy Csokonai
Vitéz   Mihályról   szóló   könyv,   amelyet   harminc  krajcárért  vett  az
antikváriusnál, akinek a kirakatában töltötte az egész múlt évet ez a könyv,
s  ő  akkor  még  nem  lévén  bentlakos,  ahányszor  iskolába  jött,  mindig
odapillantott  a  kirakatba,  hogy  megvan-e  még ez a könyv. Ez ugyan kissé
túlzás, hogy az egész múlt évben, mert csak úgy májusban fedezte fel, vagyis
az  év  végén már, de hisz ez nem csoda, mert még eleinte olyan kis ügyetlen
fiú  volt  ő, hogy még gyerekszámba is alig ment. De az első gimnázium végén
már  meglehetősen  megemberesedett,  s  akkor  már észrevette az antikvárium
kirakatát, s benne a Csokonait.

   De  csak  a  nyáron jutott odahaza a vakációban odáig, hogy arra gondolt,
hogy meg kellett volna venni.

   No,  erre  a  gondolatra  aztán  el volt rontva a nyara, mindennap eszébe
jutott  a  könyv,  hogy  vajon ott van-e még a kirakatban, vagy már megvette
valaki.  Még az úton is eszébe jutott, mikor jött Debrecen felé a vonaton, s
kinézett  az  alföldi  sík  mezőkre,  hogy  vajon,  istenem,  megvan-e még a
Csokonai?

   Még be sem iratkozott, csak éppen hogy elhelyezkedett a kollégium második
emeletén  a  19. számú coetusban, ahol a legutolsó ágyat kapta, azt, amelyik
külön  áll  az  ajtó  mellett,  mert  hét  ágy lévén a szobában, három-három
egymással  szemben volt a főfalon, a hetedik pedig keresztben az ajtó kisebb
falán;  szóval  azt az ágyat, amelyet minden diák megvetett, ő azonban ennek
az  ágynak  különösen  s rendkívül örült, mert úgy tűnt föl neki, hogy ez az
ágy  olyan,  mint egy önálló vár, nagyon szerette, hogy nincs a többiek közé
bedugva, hanem neki magának egészen külön fészke van. Szóval az első délután
már  leszaladt  Harmathy  boltja elé, benézett a kirakatba, hát uramfia, ott
volt  a  Csokonai.  Szép  rózsaszínű  fedele egy kicsit megfakult a délutáni
naptól, és sok por telepedett rá, de a fő, hogy megvolt, s ott volt.

   Szerette  volna megvenni, de nem merte, még nem érezte magát elég erősnek
hozzá, hogy a szüleitől kapott pénzt ilyen fölösleges valamibe ölje bele.

   Hanem  minduntalan  leszaladt  egy  pillanatra a kirakat elé, s megnézte,
megvan-e még.

   Egy  reggel  borzasztó  rémülete  volt.  A segédet a kirakat előtt látta,
éppen akkor nyitotta ki kulccsal a nagy üvegablakot, s ő messziről s remegve
leste, hogy nem a Csokonait akarja-e kivenni.

   Nem vett ki semmit, hanem elkezdte az összes könyveket összeszedni, magas
oszlopba rakta, s behordta őket a kirakatból.

   Nem  várhatta  végig,  mit  csinál, mert máris csengettek az első órához,
ment  hát  az  iskolába,  de a tízpercben lélekszakadva rohant ki a kapun az
antikváriushoz.  Akkor  már  teljesen  üres  volt  a kirakat, s tollseprővel
kényelmesen sepergette a segéd a sok piszkot.

   Ő  csak  éppen  odapillantott,  azzal  megfordult  s  ugyanolyan  gyorsan
vágtatott vissza a kollégium udvarára.

   Egész  délelőtt  nem  bírt  figyelni,  folyton azon járt az esze, hogy mi
történik  azokkal  a  könyvekkel,  amiket  a segéd behurcolt. Talán jött egy
gazdag ember, meglátta a kirakatot, s azt mondta: ezt mind megveszem.

   Elszorult  a  szíve, mintha meghalt volna egy testvére, vagy valaki, akit
nagyon  szeretett,  s  csak  néhány  nap  múlva  mert  a kirakat felé menni.
Álmélkodva  látta,  hogy  tele van könyvekkel a kirakat, éspedig olyanokkal,
amelyeket ő még sohasem látott. Később, éjjel, álmatlankodva kisütötte, hogy
azok  a  könyvek nyakán maradtak a kis öreg Harmathynak, aki fűszerkereskedő
és  antikvárius  volt  (mióta  megvette  a Városi Nyomda ócska szemeteit), s
azóta  olyan  mérgesen  is  szokott a boltja ajtajában ácsorogni, csak akkor
lett nyájas, ha valaki bement hozzá vásárolni, s most újakat rakott ki, hogy
hátha  ezek  inkább  megtetszenének  a jövő-menőknek. De rossz helyen volt a
bolt,  arra  nem  szokott  senki  sem  menni,  csak  cselédlányok kannával a
karjukon, meg egyik tanár, aki arrafelé ment haza.

   Hanem  azért  október közepére odáig érett lelkében az elszánt vágy, hogy
lángvörös  arccal  egyszer  mégis  bemerészkedett  a  boltba,  s  a rábámuló
segédnek  azt  mondta,  hogy "kérem szépen, a kirakatban láttam egy könyvet,
Csokonait, ha még megvolna, tessék szíves lenni megnézni."

   A segéd megkereste s meg is találta. Harminc krajcárt kért érte, s ő ezen
nagyon  elbámult,  mert el volt készülve a legrosszabbra, egy egész forintra
is. Annál több pénze tudniillik nem volt.

   Úgy  futott  el a könyvvel, mint a kiskutya, ha jó falatot vetnek neki. A
csontot  ott  rágja az asztal alatt, de ha valami igen jót kap, akkor elfut,
mert attól fél, hogy észreveszik a tévedést, s visszakéri a gazda...

   Hát  ez  a  könyv  nem  az volt, aminek ő gondolta, nem a Csokonai versei
voltak benne, hanem valami fecsegés az életéről.

   Az  első  oldalon,  ahogy olvasni kezdte, mindjárt olyat olvasott, amiből
egy  szót  sem  értett:  "A  physiologia  által  ma  már igazsággá emelt ama
sejtésnek,  miszerint  a léleknek minéműségei s ereje épp úgy által mennek a
származással  együtt  a  gyermekekbe,  mint  a testéi, a szellemi öröklésnek
érdekes példája Csokonai Vitéz Mihály."

   Ezt sokszor kezdte, próbálta olvasni, de nem értette.

   Így  volt  aztán  az  egész  könyvvel, úgyhogy lassacskán nem is tartotta
sürgősnek az elolvasását, de azért nagyon boldog volt, hogy megvette, s hogy
megvan,  sokszor  megnézte  a  címlapját,  amelyre  fent a felső jobb sarkán
ráírta  erélyesen a nevét, hogy: "Nyilas Mihály 1892." Lent a lap alsó felén
kék  festékkel  volt  oda nyomva egy cifra bélyeg, hogy "Spitz Ödön jogász."
Ezt könyörtelenül tintával keresztülhúzta.

   Rendkívüli  és  kimondhatatlan  gyönyöröket  élvezett,  hogy neki van egy
saját vásárlású, igazi, vastag könyve, amire ráírta a nevét.

   Most  már  egyéb  is  volt  a  fiókban. Egyik osztálytársától megvett egy
füzetet  öt krajcárért a Történelmi Arcképcsarnokból, aki biztosan otthonról
lopta el, s úgy árulta tízpercben az osztályban, s megígérte, hogy többet is
fog  szerezni.  Azt  a fiút különben Kelemen Imrének hívták, s nagyon gyenge
tanuló  volt,  az  öt krajcáron rögtön vett két almát és egy zsemlyét, s azt
megette  az  ő  szeme  láttára,  így hamar végzett az öt pénzzel; ellenben ő
nagyszerű  örömöket  érzett, hogy koronás királyok és üstökös hősök laknak a
fiókjában,  a boldog hideglelés is utolérte, ha csak a sarkát megpillantotta
a  füzetnek, s különben elhatározta, hogy le fogja valamennyit rajzolni, s e
célra már vett is öt darab rajzlapot.

   De a legújabb s legfőbb kincse ezen valamennyin túltett.

   Ott,  ahol  tavaly lakott, a Nagymester utcai tanító bácsinál, a kamrában
talált egy pergament kötésű könyvet, amelyet a gyerekek labdának használtak.
Ezt a könyvet, abban a pillanatban, ahogy meglátta, rögtön elhatározta, hogy
el  fogja  sajátítani.  Nem is a könyvet, mert ahogy belenézett, látta, hogy
valami  latin, s a latinból elég volt neki az, amit az iskolában nem tudott,
hanem  a  fedele!  A  fedelét  kívánta  meg  rettenetesen. Második, harmadik
vasárnap  is  elment  a  bácsiékhoz,  s  egy  óvatlan  pillanatban győzött a
szenvedély,  kiszakította  nem kis munkával a könyvet a fedeléből, a könyvet
otthagyta a kamrában, de a fedelét bedugta a kabátja alá.

   Jóformán  búcsúzás  nélkül  menekült  a  kollégiumba. Ott sem mutatta meg
senkinek a világért sem, de se aludni, se tanulni nem tudott, míg csak ötven
ív  papírt nem vett, s elment a Darabos utcába a könyvkötőhöz, aki ott lakik
a  Csokonai  szülőháza  mellett,  s  teleköttette  a  pompás  fedelet  fehér
papírral.

   Hogy  becézte  aztán  ezt  a  sárgás,  finom bőrkönyvecskét! A könyökével
tisztítgatta,  mert  sok  volt  még rajta a plezúr s a föld, labdakorából...
Ebbe  a könyvbe mindent bele akart írni. Még nem is tudta, hogy mit kellene,
de  tele volt izgalommal s izgatottsággal, csak a gondolatára is, hogy ezt ő
mind  teleírja.  A  gyomra  mindig  idegesen remegett, a belei, valami belső
láztól,  ha  erre a könyvre nézett, ebbe ő valami olyan szépeket akart írni,
amilyent  még  senki  soha...  ő  nem  tudja,  hogy mit, de nagyon szépet...
Mindjárt  az  elejére  beírta  a nevét, úgy csinálta meg ezt az első oldalt,
ahogy  a  könyvek  címlapja  szokott  lenni.  Címül  ezt  az  egyszerű  szót
választotta:  `Jegyzetek.`  Ebbe  senki  sem  köthet  bele. Középre megint a
nevét, szépen, nagy s erélyesen megrángatott betűkkel: `Nyilas Mihály`. Alul
odaírta hogy: `Debrecen`, s ez alá az évszámot: `1892`.

   De aztán napok teltek, s nem írt bele semmit.

   Félt  is  írni,  mert  hátha valaki belenéz s elolvassa, megkritizálja...
esetleg  följelenti érte... esetleg ellopja... esetleg kineveti... Máris nem
volt  megelégedve  még  ő  maga sem... nem szépen sikerült a címlap... Ahhoz
képest  szép,  hogy  ő  csak  második  gimnazista,  de ő valami olyan szépet
szeretett  volna,  amilyen  szépet  csak  álmodni lehet... Azt látta, hogy a
betűi  nem lettek szebbek, mint amilyet az iskolai füzetekbe ír: pedig ő azt
gondolta,  hogy ebbe a könyvbe százszor szebbet fog tudni írni... Azt hitte,
hogy ebbe a könyvbe olyan betűket ír, hogy aki meglátja, felkiált: ejnye!...

   Nem  lett szép, csúnya lett, inkább csúnyább, mint az iskolai írása, mert
ott  muszáj gondosan írni, de itt merészen akart írni, s csak olyan gyerekes
firka  sikerült...  Kínt okozott neki ez a címlap, nagy csalódást okozott, a
saját  erejéből,  a  képességeiből  kellett  kiábrándulnia...  s mégis a kín
mindig örömmel vegyült, valami nagy, nagy feladatot látott ebben a könyvben,
amit  meg kell, amit meg fog oldani... egy megostromlandó vár volt ez, ami a
legfőbb dicsőséget szerzi meg, ha sikerül...

   A Böszörményi megmozdult, erre ő lángvörös lett s odanézett.

   Nem, nem figyelt ide, erre megnyugodott.

   Mindjárt utána az jutott eszébe, ugyan miért maradt itt ez a Böszörményi?
a  többiek  lent  vannak a kollégium hátsó udvarán labdázni, vagy kimentek a
Nagyerdőre,  a  homokdombra.  Ijedten  gondolt  rá,  hogy  vajon  nem  az  ő
festékjére  spekulál-e megint?... Tegnap vett ötért egy nagyon finom kármint
Pongrácnál,  talán  már  észrevette,  s  most  el fogja kérni kölcsön, aztán
kimázolja az egészet, mint a múltkor, s nem adja meg soha.

   Gyorsan  el  akart  iszkolni  a latin könyvvel a füvészkertbe, de ahogy a
fiókot becsapta, Böszörményi megszólalt:

   - Te!

   Ijedten  nézett  a  pajtására,  annak  semmi  jót  nem ígért az arca, már
biztos, hogy festéket akar.

   - Mongyad csak, van festéked? - kérdezte Böszörményi.

   Annyira várta ezt a szót, hogy már nem is volt meglepetés.

   - Milyen? - szepegte ijedten.

   - Szépia.

   - Szépia nincs.

   Egy  kis  szünet  támadt,  s  ő már kezdett fellélegezni, hogy ennek csak
szépia kell, s más nem.

   - Hát kárminod van?

   - Kármin?

   - Igen.

   - Van  - mondta csendesen, s pislogott hozzá. Már vége a kárminnak,  mert
az nagyon olvad.

   - Igazán? Van? Hisz az naccerű! - kiabálta Böszörményi.

   Mindjárt fel is ugrott az ágyáról, s megállott az asztal előtt.

   A kicsike Nyilas Mihály, aki olyan kicsi volt az osztályban, hogy mikor a
tornában  felállottak,  hátulról  a  harmadik  volt  nagyság szerint, minden
további felesleges cigánykodást megelőzendő, belenyúlt a fiókja hátuljába, s
elkezdte  szó  nélkül  kikotorni  a festéket, mert azt úgy eldugta, hogy azt
rajta  kívül  senki  meg  nem találta volna, egész külön a többitől, úgyhogy
egész karral kellett belenyúlni a fiókba, egész hátra, a bal sarokba.

   Kivette a kármint, s letette az asztalra.

   - Naccerű  - mondta újra Böszörményi, ránézett a kárminra, jól  megnézte,
hunyorítva  nézte,  akkor kinyújtotta kezét, körömmel felcsípte, a tenyerébe
vette,  feldobta  a  levegőbe magasan, s másik kézzel elkapta, s még egyszer
azt mondta:

   - Naccerű!

   A kis Nyilas Mihály csak nézett a repülő kármin után, ő sohasem merte azt
feldobni,  mert  félt  volna,  hogy  esetleg leesik, eltörik, esetleg nagyon
megszorítaná,  s az ujjához ragadna, esetleg... sok mindentől félt volna, de
legjobban attól iszonyodott, hogy egy festéket labdának használjanak...

   - Hol vetted? - kérdezte rém komolyan Böszörményi.

   - Pongrácnál.

   - Háromért?

   Ez  a legnagyobb sértés volt, mert háromért is lehet venni kármint, de az
egész  lapos  és  száraz, s a vak is messziről megismeri, hogy az csak olyan
háromért  van,  de  ez  olyan  finom, zsíros tapintású volt, víz se kell rá,
máris  olvad,  odaragad  az  ember  ujjához,  igen  pompás kis kövér festék.
Böszörményi a legnagyobb szamár az osztályban, nagyon tud verekedni, úgyhogy
nem érdemes vele... Még a festéket se ismeri.

   - Ötér - mondta hát egyszerűen.

   Böszörményi  kinyitotta  a  szemét,  s  szinte  beledugta a festéket, úgy
nézte.

   - Jó!  Jó  festék  - mondta, s kicsit el is pirult. - Majd veszek én  is.
Most várok hazulról pízt.

   Evvel  letette  a  festéket  arra a helyre, ahonnan felvette. A kicsi már
örült, hogy addig visszatartja a festési szenvedélyét, míg hazulról píz jön.

   De Böszörményit izgatta a dolog.

   - Baráték, ha én eccer pízt kapok hazulról - mondta  fennhéjázva -, akkor
én veszek hat darab festéket. Nem is hatot, tízet. Ötven krajcár árát. Isten
bizony!

   A  kicsi  egy kicsit elszégyellte magát, hogy ő csak egyet vett, s hogy ő
nem  dicsekedhetik  avval,  hogy  majd  kap  otthonrul  pénzt. Pedig ennek a
Böszörményinek  se igen gazdagok a szülei, azt már hallotta, mégis egyszer ő
maga is látta. mikor öt koronát hozott neki a postás; hogy másodszor mennyit
kapott, azt nem tudja, nagyon szerette volna megkérdezni, de restellte, mert
még azt hinnék, hogy kíváncsi rá.

   Néztek  hát egymásra szótalan. Akkor Böszörményi felvette a festéket újra
az  asztalról.  Nemcsak  úgy  egyszerűen  vette  föl,  hogy odanyúlt volna s
felveszi, hanem előbb fölibe hajolt, s bal szemmel nézte, akkor a bal szemét
behunyta,  s  a  jobb  szemmel nézte. Úgy nézte, mintha valami piszkot látna
benne,  szemetet  vagy  kavicsot vagy szőrszálat, vagy mintha a festék vegyi
összetétele   nem   tetszenék  neki.  Akkor  óvatosan  a  markába  vette,  s
meggörbített  térdekkel  az  ablakig ment vele, olyanformán, mintha a festék
egy kis madár volna, amire nagyon vigyázni kell, hogy ki ne repüljön.

   A  kicsi utána pillantott, csakugyan ő is olyanforma rémülettel a nyitott
ablak  felé,  mintha  ettől kellene félni éppen, de Böszörményi csak nézte a
festéket, s az nem repült el.

   Az  ablakon besütött a délutáni nap, s bejött a prepák hegedűcincogása. A
tanítóképezdészek  ott  laktak  az  alattuk levő emeleten, s mindennap olyan
rettenetesen  nyikorogtak  a  hegedűikkel,  hogy  a  kisdiák  egész  életére
megútálta  a  hegedűszót.  Most  pláne nagyon sértette a fülét a nyivákolás,
hogy még a festékje is kockán volt. Még mindig nem tudta biztosan, elveszi-e
hát  Böszörményi  vagy  nem, attól különösen rettegett, hogy az ablak nyitva
volt.

   - Nem  rossz  festék  - fordult vissza Böszörményi az ablaktól.  Jöttében
feldobta újra a plafonig jobb kézzel, s megint a ballal kapta el.

   A  kicsi  szerette  volna azt mondani, hogy ne dobáld, de nem szólt, mert
nem  szeretett  verekedni,  pláne  nála  erősebbel.  Különben is Böszörményi
sértetlenül tette le az asztalra a festéket.

   - Hol vannak ezek a betyárok? - kérdezte Böszörményi.

   A kicsi elkezdett reménykedni:

   - Lementek  labdázni  a  hátulsó  udvarra - mondta szolgálatkészen,  hogy
talán eltereli a figyelmét a festésről.

   - Labdázni?

   - Igen.

   - Mit?

   - Longamétát.

   - Longamétát? - szólt Böszörményi szórakozottan, mérlegelve a dolgot.

   - Azt.

   - Hm. Longamétát?... az jó... mer ahho sok kell...

   - Sokan lesznek - ajánlkozott a kicsi -, mondta Sándor Mihály.

   Böszörményi azt felelte:

   - Te mér nem mentél?

   A   kicsi   elpirult,   őt   nem  szokták  híni,  mert  nemigen  ügyes  a
labdakapásban, hogy súlyosabb kifejezést ne használjunk.

   - Én megyek a füvészkertbe tanulni.

   - Úgy! - szólt Böszörményi, aki úgy látszik, már csak éppen ennyit  akart
tudni - én meg festeni fogok.

   A kicsi elhallgatott, tudomásul vette, nem szólt rá semmit. Megvolt ugyan
a  véleménye  Böszörményi  festéséről,  aki  inkább  ezt  választja,  mint a
longamétát...  Mert  nem  kell ám azt gondolni, hogy ez a Böszörményi valami
Munkácsy volt, mert ennek a festése voltaképpen egyszerű festékpocsékolásból
állott.  Borzasztóan  tetszett  neki, hogy egy rakás tuscsészét telekeverjen
különböző   színű   festékkel,  már  ez  maga  kielégítette,  valami  vandál
gyönyörűséget  adott  ennek  a  kisfiúnak,  hogy  a  szilárd  kis gomb alakú
festékeket  vízzé hígítsa. Már a rajzolás nem is volt olyan fontos, mert nem
festett,  hanem  rajzolt az ecset hegyével, mint a ceruzával. Virágot, ahogy
az  elemisták szokták, cserépben, meg zsidóorrot, jó nagy kampós orrokat, de
ez  mind hamar összefolyt, akkor egy-kettőre telepaccolta a fehér papírt, ez
igen,  ez  hasonlított  az  előbbi  művelethez: fehér lapokat elrondítani. A
rontás  démona  motoszkált  az  idegeiben,  s  természetesen csak akkor volt
elemében, ha sem a festék, sem a papír nem a sajátja volt.

   A  kicsi kétségbeesetten le is mondott a festékjéről, hóna alá szorította
a latin nyelvtanát, s fejébe készült nyomni a kis kalapját.

   Még  ez  a  kalap  megállította  egy pillanatra, mielőtt feltette volna a
fejére,  reménytelenül  nézte  meg.  Ez  a kalap nagy seb volt a lelkén, nem
szerette,  mert  hátul  sörte  volt  hozzácsirizelve  dísznek,  olyan  fehér
disznósörte,  a  vége  fekete  minden  szálnak,  szétterítve,  mint  egy kis
legyező.  Ez  nem  neki való kalap volt, ez egy olyan verekedőshöz való lett
volna,  aki  hátracsapja  a  fejebúbján,  s akárkinek a szemébe néz, azzal a
kihívó,  hetyke  pillantással,  hogy:  no,  testvér, kell egy pofon?... De ő
olyan  szélesebb  karimájú  barna  kalapot  szeretett  volna, felhajló szélű
komoly  kis  kalapot,  amit  jól lehúzhat a szemére, s mehet magának alatta,
gondolkodva,  ahogy  éppen  jólesik.  Ma  különösen  égette  az  arcát  ez a
szemtelen  kalap.  A  színe sem tetszett neki, zöld volt, s a szalag helyett
vékony   zsinór   volt  rajta,  két  szál,  s  a  vége  porcelánkörmöcskékbe
belecsinálva.  Már ezeket a körmöket ugyan ügyesen letépte róla, megpróbálta
a sörtét is lefeszegetni, hátha anélkül formásabb lenne, de ahogy alánézett,
rémülten  látta, hogy ha leveszi, nagy enyvfolt marad a kalap oldalán, attól
megijedt, hogy akkor még sokkal csúfabb lesz. Most pedig azt nézte meg, mint
mindig,  ahányszor  föltette,  hogy  vajon a sörte nagyon lekonyul-e amiatt,
hogy úgy lefeszegette...

   Végre  mégiscsak  a  fejébe  nyomta  a  kis  kalapot,  akkor  Böszörményi
utánaszólt:

   - Nyilas!

   Ő visszafordult.

   - Hát itthagyod?

   Bámészan nézett rá.

   - Hisz akkor szüret! - kiáltott fel Böszörményi, s felcsípte a festéket.

   A  kisdiák  csámborogva  ment  ki  az  ajtón,  s egy új motoszka került a
lelkébe: nem kellett volna otthagyni!

   A  tornác  nagy, tágas, nyílt folyosó volt, vörös téglával volt kirakva a
talp  alatt,  olyan  bíborvörös téglával, amilyen sehol másutt nincsen, csak
Debrecenben,  náluk  otthon  egészen  sárga  téglák, betegesen sápadt téglák
vannak, ő mindig gyönyörködve, szinte csodálkozva nézett a folyosó tégláira,
mitől  ilyen  vörösek, olyan sok a vérük? Nem is mert rajtuk nagyon tapodni,
nagyon  ragadtak  a talpra, s még tíz lépés múlva is festett a cipőtalpa, ha
már le is ment róla.

   Lenézett az udvarra, mert ezt sohasem mulasztotta el, hogy egy pillantást
ne vessen a magasból a szédítő mélységbe.

   Az udvar közepén ott állott lent a kút, magányosan, törpe fák alatt. Ezen
a  délutánon  iskolai  szünet volt, s alig lézengett egy-két diák itt-ott. A
kút  sárgaréz  kereke  idáig csillogott, s a hosszú sárgaréz cső is, amely a
másik  oldalon  kinyúlik  a  kútból.  Az  a  hosszú  cső  mindig  izgatta  a
fantáziáját,  olyan  volt  ez,  mint  egy hanyatt fekvő anyabárány; vagy egy
tucat  csöcs  van  rajta,  s  ha  a vizet húzzák, s valaki a cső nyílt végét
befogja  tenyérrel, akkor ezeken a likakon magasra szökik a víz. A kisdiákok
ráborulnak, s ezeken át szopják a vasas ízű kutat.

   Le  kellett volna tagadni a festéket. Senki sem tudott róla, hogy vett új
festéket, s még ha tudták volna is, olyan jól eldugta, hogy senki se találta
volna  meg,  s még ha megtalálta volna is, nem szabad úgyse belenyúlni a más
fiókjába,  de  ha  belenyúl s elfesti, akkor a szobafőnök biztosan megvéteti
vele... De így, hogy ő odaadta, most már mindegy...

   Balra  fordult  el  a  vén  kollégiumon, s a sötét falépcsőkön ugráncsolt
lefelé, úgy ugrált éppen, mint a veréb egyik ágról a másikra. Közben évődött
magában,  s nagyon nyugtalan volt. Az első emeleten a prepák énekterme előtt
megállott,  s  a  kulcslyuk  felé  bámult,  nagyon  szeretett volna benézni.
Énekóra  volt,  s  pár  pillanatig  megleste  a  furcsa  éneket, ami bentről
kiszűrődött.  Kínosan  skáláztak  odabent,  de  ő  nem  tudta,  mi  az, csak
leskelődött  egy  kicsit,  mint  az  őzike, ha idegen neszt hall, kinyújtott
nyakkal, aztán odábbugrált.

   Mikor  leért  a  földszintre,  usgyé, úgy kiszaladt a szabadba, mint ha a
madár a kalitkából szabadul.

   Még csak egy hónapja lakik a kollégiumban, mert tavaly egy családnál volt
kosztkvártélyba  adva,  de  az  idén  megkapta  az  ingyenes tápintézetet, a
tandíjmentesség  már  tavaly  is  megvolt,  s  bejött a nagy, sötét épületbe
lakni, mintha a szabadból befogták volna.

   Különben  ő  rendkívül  büszke  volt  erre  a  kollégiumra. Az öccsét már
Patakra  vitték, s őt is az a veszedelem fenyegette, hogy jövőre odaviszik a
szülei, mert az közelebb van hozzájuk. De ő már tele volt itatva a debreceni
kevélységgel,  s  meg  volt  győződve,  hogy  ilyen kollégium nincsen több a
világon.  Fölpillantott  a  rengeteg  magas  épületre, amelynek az oszlopfői
felett  furcsa  duzzadt  fejek voltak kőből kifaragva. Ezek a fejek is benne
éltek   a   lelkében,   borotvált   arcuk  duzzadtságával,  szakálluk  görög
kondorodásával.  Alattuk  a  vak  hajlásban  ott  volt  a kofa gyékénysátra.
Odapillantott  a  hasított  hátú  apró  veknyikre,  a  pici,  négyes  szarvú
császárzsemlyékre, a fakó almákra, de nem is gondolt semmit, sohasem szokott
ő  itt  vásárolni,  még  negyvenöt krajcárt szorongatott a kis kattanós zárú
bugyellárisában,  s  fogalma  sem  volt  róla,  hogy fizeti ki egy hét múlva
Csigainénak  a  hatvan  krajcárt.  Ha  ez  eszébe  jutott, csaknem meghalt a
félelemtől.

   A  kert  mellett  bodászva  ment  el, minden vaspálcáját megérintette egy
ujjal,  s  bepillantott  a  Nagytemplom  óriás épülettömegére. A könyvet nem
kellett  volna beköttetnie, amiatt nincsen most pénze. De akkor azt gondolta
magában, hogy ha azt a könyvet meg nem csináltatja, akkor nem érdemes tovább
élni,  nem  lehet tanulni, nem érdemes semmit. Olyan kimondhatatlan láz vett
erőt  rajta,  hogy  nem bírt magán uralkodni. Azt semmiség megtenni, hogy az
ember  egy hónapig mindennap elmenjen a két kofa előtt, s soha egyetlen szem
almát  vagy szilvát vagy egy falat dinnyét ne egyen, se zsemlyét vagy kiflit
vagy  törökmézet;  de hogy a maga Csittvári Krónikáját meg ne csináltassa...
az  lehetetlen... Bezzeg most már, hogy közeledik Csigainé a vasalt ruhával,
most nem tudja, mit tegyen...

   Bement  a füvészkertbe, az ott van mindjárt a kollégium mellett. Nem szép
ez  a  füvészkert,  sosem  szerette.  Ritkán  is jön ide, mert zavarja, hogy
minden  növény  mellé  táblácska  van szúrva. Szeretné ugyan tudni ezeknek a
növényeknek  a nevét, de mind latin név, s egy év alatt egyet sem tanult meg
belőlük.

   Próbált  latint  tanulni,  de  folyton  Csigainé  volt az eszében, a kis,
csöndes,  szelíd  mosónő,  aki  olyan  nesztelen  és szótlan mosollyal jön a
fehérre mosott ruhákkal, s nem bírt a rendhagyó igékkel semmire menni.

   Hosszú,  fekete  teológusok járkáltak hosszú léptekkel, azok is tanultak,
ilyen  kis diák, pláne másodikos, nem volt egy sem a kertben. Azok labdáztak
a hátsó udvarban; ő nagyon szerencsétlennek érezte magát, hogy neki itt kell
lenni  egyedül.  Csupa  bánattal  volt  tele,  nem  bírt figyelni a latinra.
Böszörményi  nem  tanul,  hanem  az  ő festékjét pusztítja... ezt a sebet, a
tövist  sem  lehet  feledni;  Gimesi is hűtelen, az egyetlen jó társa, aki a
Péterfia  utcában  lakik,  egészen  kint  az  erdő  felé,  egy  olyan furcsa
lakásban,  amilyen  nincs  több a világon. A nagyanyjával lakik egy kapubolt
felett,  egy olyan pici szobában, hogy csoda. Csak ők tudnak ott lakni, mert
másnak  alacsony  volna,  de  Gimesi  még kisfiú, még valamicskével őnála is
kisebb s vékonyabb, de nagyon vakmerő, a fejével szokott verekedni, csak úgy
fejjel,  mint a faltörőkos, nekimegy akárkinek, s hasba döfi a fiúkat, még a
legnagyobbak  is  elfutnak  előle. Ez a Gimesi a nevét úgy írja Ghimessy, de
csak úgy mondják Gimesi, ez úgy benne van a lelkében, egy pillanatig sem tud
anélkül  lenni,  hogy  ha  nem  gondol  is  rá  tisztán,  de ne érezze őt, a
szeretetet.  Bele-belenézett  a  könyvbe,  s  mereven  magolta  a  következő
sorokat:

    A  többi  alakok  rendesen alakulnak az egyes időalakokból, így a) a
    `Praes.  tőalaktól:`  Ind. impf, `ferèbam` stb. pass. `ferèbar` stb.
    fut. I. `feram, ferès` stb. pass. `ferar, feraris` stb. Coni. praes.
    `feram,  feras`  stb.  pass.  `ferar,  feraris`  stb.  Gerundium  G.
    `ferendi`  stb.  Gerundivum: `ferendus, a um`, b) `Perf. tőalaktól:`
    Ind.  perf.  `tuli,  tulisti`  stb.  plqpf.  `tuleram` stb. fut. II.
    `tulero` stb. Coni. perf. `tulerim` stb. plqpf. `tulissem` stb. Inf.
    perf.  `tulisse`,  c)  a  `Sup.  tőalaktól:` Pass. Ind. perf. praes,
    `latus, a um sum` stb., plqpf. `latus, a um eram` stb...

   Szerette  volna  megtanulni,  de nem lehetett. Tele volt a szíve, a feje,
valami  nagy  fájdalommal.  A szüleire gondolt, s a szemébe könny jött, mert
tőlük  nem  kérhet pénzt, mert nekik nincs, mert ha eszébe jut, hogy ő itt a
konviktusban  húst eszik és jó falatokat, otthon pedig hitvány krumplilevest
esznek,  nagyon  szégyelli  magát, s most míg a latin coniugátiót hajtogatja
gépiesen,  folyton  ég  az arca a szégyentől, hogy azt a könyvet beköttette.
Otthon  az  édesanyja  biztosan jól tudja, hogy neki elsején ki kell fizetni
Csigainénak  hatvan krajcárt, de meg van nyugodva, hogy még kell lenni őnála
egy  forintnak,  vagy  többnek  is,  mert  nem  tud  arról, hogy a Csokonait
harmincért  vette,  és  a Történelmi Arcképcsarnokért öt krajcárt adott, s a
könyv papírja benne van tizenöt krajcárban, a kötés pedig húszban, festék és
rajzpapír  tizenhárom,  ez  nyolcvanhárom  krajcár;  ha ezt nem vette volna,
akkor  megvolna, akkor Csigainénak kifizethetné a hatvanat, s még maradna az
a  negyvenöt, ami megvan a ládában, s még maradt volna almára is huszonhárom
krajcár, vagy akármire.

   Csak  a  Csokonait  ne  vette volna... Vagy a köttetést... De a Csokonai-
könyv  olyan  vastag könyv, s neki még soha nem volt igazi könyve, csak amit
tavaly  kapott az elsőben, vizsgán, az Ezeregyéj jutalomkönyv, de azt otthon
hagyta,  ezért  is nagyon sokat retteg, hogy az öccsei nem szakítják-e el, s
nem  piszkítják-e  be,  mert  otthon  nem lehet úgy vigyázni semmire, mert a
második  öccse,  Béla, egész könnyen ki tudja húzni a komót fiókját, s onnan
kiveszi  a  könyvet,  az megígéri, hogy csak szépen játszik vele, de biztos,
hogy mire hazamegy a vakációban, már egészen piszkos lesz, a szép képeket ki
fogják  szakítani,  mert  a  negyedik öccse, az még egészen pici, az nem tud
olvasni semmit, csak eltépni. Vagy tán meg se lesz, mert a szomszédban lakik
Kocsis  Jóska,  az  mindent lop, az lopta el nagybátyjának a szerszámját is,
mikor a nyáron otthon volt a nagybátyja, akinek egy susztersághoz való olyan
ügyes  kis szerszámját ellopta az a Kocsis Jóska, s amikor megismerték nála,
annak  az  apja,  az öreg Kocsis szomszéd azt mondta, hogy "nem azé a madár,
aki elereszti, hanem aki megfogja".

   Ott  ült  a  fűben,  mindjárt az út mellett. A lába a kavicson volt, de a
füves  szegély  kicsit  magasabb  volt,  s  arra ült le, mert elfáradt a sok
járkálásban.

   De  már  odaadná  azt  a  bekötött  könyvet,  pedig istenem, az mindennél
becsesebb,  mert a Csokonai, ha elolvassa, akkor már nem kell annyira tovább
az  embernek,  meg  nehéz  is  olvasni,  néhol nagyon szép, mikor azt írja a
könyv,  hogy  Csokonai  mindig  álmos volt, s a tanára megengedte neki, hogy
reggel  ne  menjen  a  reggeli órára... Igaz, a könyv írója ezért megsérti a
tanárt,  aki  ezt  megengedte  Csokonainak,  de Misi nem érez együtt ebben a
dologban  evvel az íróval. Egy ilyen tanárt ő is nagyon szeretne, nem azért,
hogy  reggeli  első  órára  ne  kelljen menni, mert most nem kell hat órakor
senkinek  iskolában  lenni, csak nyolckor, hálistennek, de azért most is sok
minden  van, amit egy jó tanár elengedhetne az embernek, például a rendhagyó
igéket,  vagy  legalább a supinum tőalakot; éppen azt kellene most tanulnia,
de  nem  képes  figyelni  rá, s az órán sem értette... Igaz, hogy az órán is
folyton  Csigainén  járt az esze, hogy miből fizeti ki a hatvan krajcárt, de
nem  is  értett  egy szót sem a tanár úr magyarázatából, valamit nem hallott
biztosan, lehet, hogy akkor nem hallotta, mikor a könyvre gondolt, hogy abba
bele fogja írni `A szív`et, mert elhatározta, hogy mindennek le fogja írni a
tartalmát,  amit  csak olvas, és most legszebb volt `A szív`, s már végig is
gondolta  magában,  hogy mi volt annak a tartalma, `a kis dobos`... Nem, nem
az  tetszett  neki  legjobban,  hanem  az,  mikor az a kis fiú (a nevére sem
emlékszik),  de  Turinban  élt  Olaszországban, egy szegény embernek egy kis
fia,  aki  éjjel, mikor az apja lefeküdt, felkelt, és helyette tovább írta a
címszalagokat,  s  az  apa reggel így szólt: "Fiam, lásd, apád még nem olyan
gyenge  legény, mint gondolnád. Az éjjel is százötven darabbal írtam többet,
mint  rendesen."  A  fiú  ezt  hallva,  nagyon megörült, és magát még jobban
biztatta  a  munkára,  hogy apjának örömet szerezhessen, ezután minden éjjel
felkelt  és dolgozott. Az apa semmit sem vett észre, csak egyszer így szólt:
"Csodálatos,  hogy  egy  idő  óta  mennyi  petróleum fogy el." A fiú már meg
akarta  vallani  tettét,  de ekkor apja elhallgatott, és ő nem szólt semmit.
Hónap  végén  az  apa  örömmel  ment  haza,  sőt  vásárfiát  is  hozott, így
szólította  meg fiát: "Látod fiam, én mennyit küzdök, mennyit dolgozok, hogy
téged  és testvéreidet felnevelhesselek. Csak te tanulj szorgalmasan, hiszen
tudod,  mennyi  szükségünk  van  a  segítségre..."  A fiú könnyezett, és még
jobban  felbiztatta  magát  a  munkára.  De ennek az éjszakázásnak megvolt a
káros  következménye,  ugyanis a fiú sohasem tudta magát jól kialudni, ezért
álmos  volt,  egész  nap  ásítozott,  rosszkedvű volt, sőt egy este életében
először,  elaludt  a  tanulás  mellett,  az  apa felköltötte. Ezután ez igen
sokszor  ismétlődött,  sőt  később  mindennapivá lett. Az apa gyanúsan nézte
fiát,  nem  tudta  elgondolni,  hogy  mi  baja lehet, sokszor megintette, és
haragjával fenyegette. A fiú sokszor, de sokszor feltette magában, hogy azon
az  éjjelen  nem kél fel, de a megszokott órában úgy érezte, hogy bűnt tesz,
ha fel nem kél...

   Nem tudta tovább elviselni e gondolatban végig elmondott mesét, a szemébe
könny gyűlt, s egyszerre heves zokogásban fakadt ki.

   Bezzeg   ő   rossz,   haszontalan,  könnyelmű  fiú.  Aki  ahelyett,  hogy
segítségére  volna  a  szüleinek  (pedig  jól tudja, hogy az ő apja százszor
nehezebben  keresi  a  kenyerét, mert nehéz fejszét kell forgatnia reggeltől
estig,  s  óriási  fákat  faragnia, hogy a családjának a mindennapi kenyeret
megkeresse,  nemcsak lúdtollal, amely a meleg szobában vagy a hűvösön perceg
a papíron), mégis gonosz hiúságának s vágyainak a kedvéért elpazarolta azt a
pénzt,  ami rá volt bízva. Harmincöt krajcárt adni egy üres könyvért, amiben
csak  tiszta  papír  van,  mikor öt krajcár ára papírra ugyanannyit lehetett
volna  írni...  S  nem  is  kellett  volna egyszerre még öt krajcár árát sem
venni,  csak  egy krajcárért három ívet, azt sem győzte volna teleírni egész
diligencia alatt...

   Nagy   fájdalom   szorította   a  szívét,  de  félt,  hogy  meglátják,  s
kíváncsiskodni  fognak,  mért  sír,  esetleg  megróják,  esetleg  kinevetik,
esetleg  feljelentik,  s  még  meg is büntetik, ha kisül, azért felállott, s
elment  a  füvészkert  hátuljába,  és  ott a nagy bokrok alatt elbújva akart
tovább  sírni.  De  már  a mozgástól elvesztette a síró kedvét, csak szomorú
volt,  s  elhatározta  magában,  hogy legalább nagy szorgalommal teszi jóvá,
amit  vétkezett,  s abba a könyvbe le fogja fordítani az összes mesét, ami a
nyelvtan  hátuljában  van...  Egy  másik  szakaszt is fog nyitni a könyvben,
abban eredeti fogalmazványokat fog írni, ezt a szegény kis másoló történetét
is,   és  minden  könyvnek,  amit  olvas,  ebben  a  részben  fogja  eredeti
fogalmazványban a tartalmát elmondani. Aztán egy harmadik szakaszt is nyit a
könyvben,  s  abban  vegyes különféle jegyzeteket fog írni. Így legelőször a
tanrendet,  mert azt nem képes megtartani, sohasem tudja, hogy holnap milyen
órák  lesznek...  Azután  ebben fel fogja írni azt, hogy mennyi pénze van, s
mit vásárolt...

   Ennél a pontnál hirtelen meghökkent, mert ha felírja, hogy mennyi pénzzel
jött  el  hazulról,  s  azóta  mit  költött: fel kell írni a Csokonait és az
Arcképcsarnokot,  s  a  könyvet  is,  akkor  akárki  meglátja  majd,  milyen
könnyelmű  és  haszontalan  volt...  Ezért  erről  lemondott,  csak annyiban
egyezett  ki  magával,  hogy  majd  a  jövőben: ha valahonnan, mondjuk pénzt
kapna,  majd  arról  fog  elszámolni...  Ha  például  otthonról  küldene  az
édesapja,  egy  forintot például, azzal már sokkal jobban fog gazdálkodni, s
azt  csak  olyanra  fogja  költeni, amit szabad lesz fölírni a könyvbe, mert
tisztességes  kiadás lesz: például mosóné, iskolai füzet, ceruza, festék, de
csak  annyi,  ami  éppen  az  iskolában valósággal szükséges, még azt is fel
fogja írni, hogy mikor vett egy ceruzát, s az meddig tartott...

   De  most alattomosan az eszébe ötlött a festék, a kárminpiros, amit azóta
Böszörményi talán már mindenestől el is használt.

   Erre  borzasztó  ideges  lett,  s  minden  meggondolás  nélkül  elkezdett
hazafelé  szaladni.  A  könyvet  becsukta ott, ahol az ujját benne tartotta,
mert  egész délután készenlétben volt, hogy bármely pillanatban tanulhassa a
leckét.

   Szinte  futva  ment  vissza  ugyanazon  az  úton,  ahol  jött,  most is a
Csokonai-szobor  felőli kapun akart bemenni, de siettében elfelejtette, hogy
az  már  ilyenkor,  késő  délután,  be van csukva. Szinte beleütődött a nagy
vaskapuba,  meg  kellett  fordulnia  vissza, s a másik kapun menni be. Körül
kellett  kerülnie  az  egész épületet, pedig nem szeretett ilyen hosszú úton
menni,  mert  minél hosszabb az út, annál jobban ki van téve az ember annak,
hogy  valakivel találkozik, ismerőssel, vagy osztálytárssal, aki megbámulja,
esetleg  szól  hozzá  valamit,  vagy  a tanárral, aki végignézi, esetleg azt
mondja:  "Mit futkározol itt hiába!" Vagy nagydiákkal, aki utána kiált: "Hé,
dárdás,  gyere  csak,  szaladj,  hozzál két cigárót, itt egy hatos, de el ne
veszítsd!"  Ez pedig a legrettenetesebb, mert a nagydiák rendesen szokott az
ilyen  kisdiáknak  a szolgálataiért valamit adni, vagy egy krajcárt cukorra,
vagy  valamit...  vagy pláne egy barackot: ő elájul a rettegéstől, hogy ezek
közül  valamelyiket  megkapja.  Ha  mégis  úgy  kerül,  hogy  el kell mennie
valakinek,  akkor  amint átadja, s a pénzt visszaszámolja, már szalad is, de
olyan  ész nélkül, hogy a nagydiáknak ideje se legyen még annyit se mondani,
hogy jól van.

   De  most  az egyszer szerencsésen evezett végig a sok Scylla és Charybdis
között,  amik  fenyegethették.  Csak  a  levéltár  előtt  kellett  a  falhoz
lapulnia.  Az  öreg  levéltáros  professzor jött ki a vasajtón, s a kulccsal
kétszer ráfordította a zárat.

   A  zár  hangosan csikorgott, az öreg professzor eltávozott az ajtótól, de
amint  a  folyosó  sarkáig  ért, gyorsan megfordult, visszament, megrázta az
ajtót  erősen, kipróbálta, hogy nem hagyta-e nyitva. Mikor látta, hogy semmi
rázásra  és  döngetésre  nem  nyílik  ki,  akkor megnyugodott, s szórakozott
lépéseivel továbbment, s nemsokára eltűnt a lépcsőn.

   Ezt  már  jól  ismerte  Misi, tudta, minden diák mesélte, hogy az öreg az
első  emeletről  is  visszafordul,  s  újra  megnézi, hogy jól zárta-e be az
ajtót, akkor lemegy, s mikor a kapun ki akar lépni az udvarról, akkor megint
megijed,  s  visszafordul,  és  újra  felmászik  a  második  emeletre,  hogy
megbizonyosodjék  felőle, vajon nem hagyta-e nyitva. Hallotta ezt sokszor az
öreg  tanárról,  de  még  maga  szemével nem látta. Most aztán elfeledkezett
festékről,  mindenről,  s  kimondhatatlan  rettegéssel  ott  maradt  a sötét
folyosón, hogy kitapasztalja, igaz-e?

   A  lépcső  tetejéről  utána  nézett az öreg tanárnak, s a vér megállott a
testében,  mikor  meglátta, hogy az az első emeleti fordulónál, ahol le kell
már  menni  a  földszint  felé,  pontosan az első lépcsőről, ahogy lelépett,
hopp,  egy  ideges kézmozdulattal visszafordult, s egyenesen felfelé indult,
vissza a második emeletre.

   Misi  úgy  meg  volt  rémülve,  szinte  fává  lett,  a  lábát  alig bírta
megmozdítani,  mintha  most  kísértet  támadt  volna  fel valósággal a szeme
előtt.  De  amint  megmozdulni  érezte a testét, uccu, el is szaladt, mint a
nyúl.  Mire  a professzor feljött a lépcsőn, akkorra ő már régen kint volt a
sötét  folyosóból;  isten őrizzen, hogy rajtakapta volna az öreg tanár, hogy
utána  leskelődik,  esetleg azt hitte volna, hogy ő is csúfságból leste meg,
mint   a  többi  kisdiák,  esetleg  megismerte  volna,  s  beadta  volna  az
igazgatónak,  aki  úgy  tud  ordítani, mint az oroszlán, isten őrizzen, hogy
valaki  a  szemébe  kerüljön,  az  ő termük szemben van azzal, amelyikben az
igazgató,  más néven "a vín baka" tanít, s áthallatszik két bezárt ajtón át,
hogyha üvölt, olyankor a kisdiákok elkezdenek nevetni, s a tanár is nevet, s
kopogtatja az asztalt: "ide figyeljetek!"

   De  nem bírt mégsem a szobába menni. Ott leskelődött a sötétedő folyosón,
s  óvatosan  és  megfigyelhetetlen  módon  leste  az  öreg  professzort, aki
valósággal feljött a földszintről másodszor is, s a kapu alól harmadszor is,
megnézni a levéltár nagy vasajtaját, csakugyan bezárta-e.

   Csak  mikor  már  végképp  nem  lehetett arra számítani, hogy még egyszer
vissza fog jönni, akkor ment be a coetusba.

   Már mindenki otthon volt, s előkészítették a brúgót a vacsorához.

   A szobafőnök cigarettázott, kihajolt az ablakon, s kifelé fújta a füstöt,
a  kis  törpe  Nagy  úr  az  asztal  mellett ült, és cigarettát töltött nagy
szorgalommal. Ezek ketten nyolcadgimnazisták voltak. A többi öt gyerek, vele
együtt, második osztályos.

   Amint belépett a coetusba, egyszerre nagy kacagás tört ki.

   Ijedten nézett rájuk.

   Böszörményi  már  nem  festett,  hanem  a  brúgót,  a  barna diákkenyeret
majszolta, s még jobban röhögött, mint a többi.

   - Mi van a fejeden? - kiáltottak neki.

   Ő  rákvörös  lett,  s  a fejéhez kapott, már eszébe jutott, hogy a hajába
olajfaleveleket  tűzdelt,  egészen  öntudatlanul,  mikor  a  phaedrusi mesék
lefordításáról  gondolkodott,  a  fehér  olajfa  hosszú illatos leveleit úgy
tűzögette a hajába, mint a latin költők fején szokott rajzolva lenni.

   De   nemcsak   ezért  vörösödött  el,  hanem  mert  eszébe  jutott,  hogy
ottfelejtette a kalapját a kertben.

   Letette a könyvet az asztalra, s visszaszaladt egy szó nélkül.

   De  akármilyen  sebesen szaladt, mire odaért, a füvészkert nagy vasrácsos
ajtaja  már  zárva  volt,  reszketve  fogta az ajtó földig érő vaspálcáit, s
kétségbeesett  szorongással  nézett  be  a  kertbe.  Szeméből sűrűn ömlött a
könny,  s  ott  állott sokáig. Feje fölött csüngött a fekete vas csengőhúzó,
csak  meg  kellett  volna  rántani,  s akkor kijött volna valaki, kinyitja a
kaput,  s  ő bemehet megkeresni a kalapját, de nem merte megfogni a csengőt,
még  a  kezét  sem  merte  kinyújtani  felé,  s  mikor meglátta, hogy valami
kertészlegény  az  úton a kapu felé közeledik, rémülten visszahúzódott, hogy
meg ne lássa, s meg ne találja kérdezni, hogy mit akar.

   Soká  állt  a  kollégium sarkánál, elbújt az emlékkertben az orgonabokrok
megett, s addig sírdogált, míg csak meg nem hallotta a konviktusi csengőt.

   Akkor  a  hátulsó  lépcsőn  felszaladt  a coetusba, a fiúk már mindnyájan
lementek  a  vacsorára,  hamar kinyitotta az ajtót az ajtófélre felakasztott
kulccsal,  gyorsan  előkereste  szalmakalapját,  azt a rosszat, amit már nem
akart  többet viselni, mert a múltkor, mikor a Nagyerdőn voltak, megázott, s
kajla  lett.  A szemébe húzta és észnélkül szaladt le a lépcsőn, hogy még az
étterembe bejusson.

   Mire  odaért,  éppen felállottak, s imádkozni kezdett az esküdtfelügyelő,
de  az  ajtó  a  nyárias  meleg  miatt  nem  volt  bezárva,  s neki sikerült
becsúsznia. Kár is lett volna a vacsoráért, mert jó étel volt, olyan, amit ő
nagyon szeretett: köleskása tejben, sok cukorral.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező