Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                            A KÖVEK MEGSZÓLALNAK

   Arra  tértem  magamhoz, hogy valami szemkápráztató világosság vesz körül.
Kicsi koromban a malomházban sokat mulattattam magam azzal, hogy lehunytam a
szememet,  és  megdörzsöltem  a  szemhéjamat. Olyankor mindenféle csodálatos
színeket  és  fényeket  láttam  a  lehunyott szememmel. Most nyitott szemmel
láttam  azokat  a  fénylő  színeket.  Mintha  csak a szivárvány pántlikájába
lettem volna takaródzva.

   Ellenzőt  csináltam  a  két  tenyeremből  a szemem elé, úgy néztem körül.
Egyszerre  rájöttem,  hogy én most a Xaxa-barlangban lehetek, ahol Aladdin a
csodalámpát  találta.  Fölöttem icike-picike darab látszott az égből, mintha
valami  mély  kútból néznék kifelé, s azon úgy lebegett a hold, mint egy kis
ezüstostya.  Körülöttem  csupa  kőszikla,  ameddig csak elláttam, és az mind
csillogott-villogott,  izzott,  világított. Mindnyájának a belsejéből ömlött
kifelé  a  fény, egyikből piros, mint a hajnal, a másikból kék, mint a nyári
ég,  a  harmadikból  tüzes  sárga,  a  negyedikből  szelíd  fűzöld: a szívük
világított a szikláknak.

   "Nem   lehet  ez  igaz  mégse  -  gondoltam  magamban  -,  álom  lesz  ez
bizonyosan."

   Az  ám,  csakhogy  nem az ágyamban fekszem, hanem a földön - néztem végig
magamon  -, s a föld apró kövecskékkel van borítva, amik úgy villognak, mint
a  szentjánosbogár.  A  ködmön is rajtam van, az égbelátó is a nyakamban. Az
oldalam meg olyan igazánbul sajog, hogy jobban se kell. Körülöttem egész kis
tócsába  futott  a  víz,  ahogy  a  ruhámról  leolvadt a hó, a csizmámon még
fehérlik belőle egy kicsi. Hát mégse álom ez.

   Fölnéztem  a  kis kerek lyukra a fejem fölött. Bizonyosan ott zuhantam le
ide a bányába. Mégpedig éppen arra a helyre, ahol a kincsek teremnek. No, az
öreg  Küsmödi mégse egészen olyan bolond ember, amilyennek a világ gondolja.
Tudja ő azt jól, mért nem akarja itthagyni az óbányát.

   Föltápászkodtam,  s  megindultam  a  felé a szikla felé, amelyiknek olyan
színe volt, mint a piros tintának, mikor keresztülsüt rajta a nap. De nagyon
nehezemre esett minden lépés. A lábam mintha ólomból lett volna, a fejem meg
úgy  szédelgett,  mint száraz mákfej a szélben. De azért elvánszorogtam egy-
két  lépést  a  piros  tüzű szikla felé, mikor egyszer csak megszólal valaki
mögöttem:

   - Dicsőség Istennek a magasságban!

   Mintha  valahonnan  a  föld alól búgott volna valami óriásnak a hangja. S
annak  egyszerre  száz  visszhangja  támadt,  betöltötte  a kiáltás az egész
sziklacsarnokot:

   - Dicsőség Istennek a magasságban!

   Egyszerre  megdermedtem,  mint  a  kapubálvány,  de  nem  ijedtem meg egy
csöppet  sem.  Megmondta  azt  nekem  Péter  apó,  hogy karácsony éjszakáján
megszólalnak  a kövek. Hát csak szólaljanak. Énnekem nem kell félnem, hiszen
nem  járok én semmi rosszban. Meg is mondom a beszélő szikláknak, hogy ők se
féljenek éntőlem. S amilyen fönnhangon tőlem telt, elkiáltottam magamat:

   - Békesség a földön a jóakaratú embereknek!

   Voltam  én már éjféli misén eleget, tudtam, hogy az Isten dicsőségére ott
is az ember békessége a válasz.

   Hanem  arra  nem  gondoltam,  hogy mikor a sziklák megszólalnak, akkor az
embereknek  hallgatni  kell. Ahogy az első hangot kiejtettem, olyan hirtelen
kialudt körülöttem minden fény, mint mikor elfújják a lámpát.

   Vaksötétben  tapogatóztam  vissza  odáig,  ahol a kerek lyukon lesütött a
hold.  A hold most is ott volt, de hiába nézegettem föl hozzá. Sugárlétránál
egyebet nem tudott leküldeni, azon meg csak az angyalok tudnak járni.

   Mit  lehet  itt  most  már  tenni? Bizony nem lehet mást, mint leülni egy
kődarabra,  a  két térdemre tenni a két karomat, arra ráhajtani a fejemet és
szülémre  és tündérkémre gondolva sírni, sírdogálni olyan keservesen, hogy a
kő is meginduljon bele.

   A  kő  nem  indult  meg,  hanem  a hold megindult. Mire megint fölnéztem,
akkorra  már  úgy elhaladt, hogy csak egy kicsi karéja látszott le a lyukon.
De az olyan biztatóan ragyogott, mint valami aranyszem:

   - Gyere arra, Gergő, amerre én!

   Erre  aztán  meg is indultam abban az irányban, amerre az előbb a beszélő
kövek  világítottak.  Persze most már se nem beszéltek, se nem világítottak,
rideg-hideg  sziklák  voltak,  egyik-másik  keményen  meg  is  ütött,  ahogy
nekimentem a sötétben. De azért csak botorkáltam előre, egész addig, míg egy
sima  kőfalhoz nem értem. Olyan volt az, ahogy az ujjaimmal végigtapogattam,
mintha legyalulták volna.

   Itt  leültem  egy  kicsit  pihenni  és gondolataimat rendbe szedni. Mikor
Péter  apó  levezetett az újbányába, ott is láttam ilyen sima falú folyosót.
Itt  mostan nyilván valami elhagyatott tárnába kerültem. Annak pedig végének
kell lenni valahol. Akkor én ki is szabadulhatok még a föld alól.

   Megindultam  a fal mentén, és addig-addig csoszogtam előre, míg egyszerre
hideg szél csapott meg valamerről. Amerről jöttem, ott mindenütt olyan meleg
volt,  hogy  verejtékeztem  bele  -  ez  a  friss szél csak a felső világból
jöhetett!

   Fölsikoltottam volna örömömben, ha mertem volna, de most már tudtam, hogy
itt  nagyon  csínján  kell  bánni  a hanggal. Hát csak annyit tettem, hogy a
szívemmel  rámosolyogtam  szülémre  és  tündérkémre,  aztán  arra fordultam,
amerre a hideget éreztem.

   Olyan  szűk  folyosóba  jutottam,  hogy  kinyújtott két karom a két falat
érte. Az út fölfelé vitt, omlatag köveken keresztül, amelyek ki-kicsúsztak a
lábam  alól,  a  szél  pedig egyre erősebb lett, s ahogy kanyarodott egyet a
folyosó,  már hangját is hallottam. Suhogott, zúgott, sziszegett, nyerített,
de nekem nem lehetett volna annál szebb a karácsonyi angyalok muzsikája sem.

   Megint  kanyarodott  egyet a folyosó, s akkor már úgy vágott az arcomba a
szél,  mint  százágú  korbács.  Olyan  volt  az  most nekem, mintha virággal
simogattak  volna.  Beszippantottam  belőle  egy  teli tüdőre valót, s azzal
nagyot lódítottam magamon. Éreztem, hogy csak egy-két lépés már a szabadság.

   - No, Gergő, mégiscsak eleresztett a markoláb!

   Az  ám,  úgy  bukfenceztem  le megint valahová, hogy a nagy Cintula szíve
meghasadt   volna  az  irigységtől,  ha  látja.  Úgy  látszik,  mégse  jó  a
markolábbal  figurázni,  mert  akkor viszi el az embert, mikor nem is látja,
mikor nem is gondolja.

   Nem  estem  azonban  mélyre,  és  puhára estem. Tapogatom a kezemmel: hát
havon  fekszem.  Hallom  zúgni  a szelet, de nem érzem: fejem zúg. Fölnézek:
molnárszemű csillagok ragyognak a magasban.

   Dicsőség  Istennek a magasságban! Kijutottam az ő szabad ege alá! Nemcsak
a  csillagok  sugároznak,  hanem a hó is fehérlik körülöttem. Nem vagyok már
egészen  vaksötétben.  Ha megerőltetem a szememet, már látok is. Látom, hogy
egy  nagy, kerek gödörbe jutottam. A széle jó magasan van felettem, utat nem
látok  semerre,  mert  mindent  betakar  a  hó.  Ha  nappal  volna,  valahol
bizonyosan  ki  tudnék  kapaszkodni a gödörből. Ha hold sütne, talán lehetne
olyan  fagyökeret  találni,  amin  felmászhatnék  a  felső  világba,  mint a
mesebeli  Törzsök  Jankó  a  sárkányok  országából.  De  míg én a föld alatt
tévelyegtem,  a  csillagok  pásztora  addig jól elhaladt az égen. Úgy lehet,
azóta le is csúszott már róla egészen.

   Úgy  nézdegéltem körös-körül, ahogy az a katicabogár nézdegélhet, amelyik
szüretkor beleesik egy üres csöbörbe. S egyszer csak észreveszem, hogy azzal
a  nyílással  szemben,  amelyiken  kiszabadultam,  a  gödör másik oldalán is
feketéllik egy kis kerek nyílás. Fekete száj tátong a nagy fehérségben.

   Átvádoltam  a gödör fenekén keresztül a nyakig érő havon, és nagy nehezen
elértem  a  barlang  száját. Nem volt magasan, föl bírtam odáig kapaszkodni.
Gondoltam  magamban,  itt  legalább  kihúzom  az éjszakát szárazon, nem kell
hóban vackolnom.

   Nem  is  igen  mentem  beljebb, megülepedtem mindjárt a barlang szájában.
Halálos fáradtan nekivetettem a hátam a sziklafalnak, s nyomban lefogódott a
szemem.  Nem  éreztem  én  se  éhséget, se félelmet, se hideget, se semmit a
világon,  csak  azt, hogy milyen jó lesz itt aludni. Eszembe se jutott, hogy
itt nemcsak elaludni lehet, de megfagyni is.

   S  talán  úgy elaludtam volna, hogy fel sem ébredek többet, ha félálomban
megint hangot nem hallok. De hangot hallottam, amely azt mondta:

   - No, ne sírj, báránykám!

   - Ohó  -  pattant  föl a szemem -, a kövek megint beszélnek!  De most már
kihallgatom ám őket elejétől végig, s nem kotyogok bele a beszédjükbe.

   - Jó meleg ágyat csinálok én neked mindjárt! - mondja jóságosan az  előbb
hallott  hang.  De az egész más hang volt, mint a beszélő szikláké amoda át.
Ez egészen emberi hangnak tetszett.

   Teljesen  kiment  szememből  az  álom, ahelyett a kíváncsiság vett rajtam
erőt. Leguggoltam, s lassan, óvatosan előrecsúsztam a barlangban.

   Nem kellett messzire mennem, mikor újra hallom a hangot jobb kéz felől, s
hirtelen  fénysugár  szökken  a szemembe. Visszahőköltem egy szikladudorodás
mögé,  s  lelapultam  a földre. Most már tisztában voltam vele, hogy micsoda
hang volt, amit hallottam, micsoda fénysugár, amit láttam.

   A bányacsősz hangja, a bányacsősz lámpája!

   Hej,  de  áldottam  magamban  Péter  apót,  hogy  jó előre úgy kitanított
mindenre!  Milyen  jó volt azt most tudni, hogy mivel lehet kedvében járni a
nagy hatalmú bányacsősznek. Előhúztam a ködmönzsebből a nagy karaj kenyeret,
és  áthajítottam  a  sziklán.  Ilyent bizonyosan nem evett, mióta a szakálla
kinőtt. Csak már legalább megtalálná!

   Úgy látszik, megtalálta, mert kisvártatva megint hallottam a hangját. Azt
mondta szép értelmesen:

   - Bizony, bányacsősz, egy kis szalonnát is adhattál volna mellé!

   Úgy eltátottam a számat, hogy majd kiesett rajta a fejem. Hiszen ez nem a
bányacsősz  hangja, hanem a bűbájos Küsmödié. Ez a vén szeleburdi azt hiszi,
hogy én vagyok a bányacsősz.

   De  hiszen  akkor  én egészen jó helyen járok! Oda értem, ahová indultam:
itt vagyok a Küsmödi tanyáján! No, Gergő, most legyél már eszeden!

   Nincs  az  a papmacskahernyó, amelyik nesztelenebbül csússzon, mint ahogy
én  előcsúsztam  a  szikla  mögül. Csak egy-két lépést kellett tennem, s már
akkor ajtóstul bent voltam a házban.

   Persze  olyan  ház  volt  az,  hogy  semmiféle ajtaja nem volt. Kis kerek
barlangocska,  amit  a  szája  fölé  hajló sziklaperem védett meg a széltől,
hótól,   úgy-ahogy.   A  lenyugvó  hold,  amelynek  a  sugarát  lámpafénynek
gondoltam, az elébb éppen belesütött úgy, hogy tisztán láthattam mindent.

   Láttam pedig, hogy egy száraz mohaágyon fekszik a földön a kis bice-bóca.
Könyvei csomóban a feje alatt, ez a vánkosa. Az öreg bűbájos rossz ködmöne a
lábára vetve: ez a takarója: Előtte pedig ott térdel az öregember ingujjban,
a  két  kezét  pedig  a  háta  mögé dugja, úgy fogja benne a kenyeret. Az én
kenyeremet, amit a bányacsősznek szántam.

   Ebben  a  percben azonban eszembe se jutott semmiféle bányacsősz. Még azt
is  elfelejtettem,  hogy  éjszakának idején az óbánya gödreiben bukdácsolok.
Csak  azt  láttam, hogy a kis pajtásom arca sápadt, mint a halotté, szeméből
hull a könny, s hogy a vén ember rejtegeti előle a kenyeret. Bizonyosan maga
akarja  megenni  az egészet. Mint ahogy kisgyerek koromban énelőlem elette a
vacsorát.

   Elfutott  a düh, és fölkaptam egy nehéz kődarabot, azzal a jó szándékkal,
hogy  hozzálódítom  az  öreghez.  És  bizonyosan  meg  is teszem, ha abban a
percben meg nem szólal.

   - No,  báránykám,  ugye,  mindig  azt  mondtad, mikor én a  bányacsőszről
beszéltem  neked,  hogy  mesebeszéd  az?  Hát  nézd  e,  mit  adott nekünk a
bányacsősz. Hát hiszel-e már benne?

   Odatartotta  a  két tenyerén a kenyérkarajt a kis bice-bóca elé. A gyerek
mohón kapott utána:

   - Kenyér! Istenem, kenyér! Igazi kenyér, nagyapóka?

   - De igazi ám! - bólogatott a Küsmödi nagy feje. - Igazi kalácscipó.

   Mikor  a  bányacsősz  a  kezembe adta, még meleg is volt. Azt mondta, aki
ebből eszik, az olyan erős lesz, mint a kőszikla. Kóstold csak, báránykám!

   A  kis  bice-bóca  beleharapott  a  kenyérbe,  de  aztán csak kiejtette a
kezéből. Olyan gyönge volt, hogy már azt se bírta tartani.

   - No, várj, majd én tördösöm - mondta az öregember, s olyan szelíd, olyan
lágy,  olyan  szomorú  volt  a hangja, hogy tán soha életemben nem hallottam
olyant. Megszégyenülten ejtettem ki a kődarabot a kezemből.

   A  kis  bice-bóca  pedig  úgy nyeldeste a falatokat rágás nélkül, mint az
éhes fecskefiók. Egyszerre azonban eltolta magától az etető kezet.

   - Hát  te,  nagyapóka?  A többi már legyen a tied. Hiszen  te se ettél...
hány  nap  óta  is?  Egy,  kettő,  három, négy nap óta. A többit te edd meg,
nagyapóka!

   - Én-e?  -  nevetett  Küsmödi  olyan  jókedvűen,  hogy még engem  is majd
megcsalt.  -  Hiszen  engem  el se eresztett a bányacsősz addig, míg egy fél
cipót be nem vágtam. Úgy jóllaktam én, báránykám, mint a duda.

   - Akkor  jól van, nagyapóka - nyugodott meg a gyerek -, akkor én még  nem
laktam jól, ha te már nem vagy éhes. Ez nem olyan kenyérke ám, mint amilyent
te szoktál sütni zuzmóból meg makklisztből.

   - Hát  csak  egyed, báránykám, egyed - biztatta boldogan az  öregember. -
Majd  meglátod, ezután mindig ilyen kalácskenyeret eszünk, csak odajuthassak
a kincshez. Tudod, hogy már a nyomában vagyok?

   - Mindig  ezt  mondod,  nagyapóka  - duzzogott a gyerek. - Minden  fényes
kőről  azt  hiszed,  hogy  kincs,  s a tudós emberek mindig kinevetnek vele.
Tudod, nagyapóka, mit csinálnék én, ha neked volnék?

   - Mit csinálnál, bárányka?

   - Átmennék  a  másik  bányába,  Péter apóhoz, és élnék úgy, mint a  többi
ember.

   A bűbájos zavartan motyogott:

   - Nem  lehet,  bárányka. Látod, engem mindig kinevetnek az  emberek, vagy
elszaladnak előlem.

   - Az  azért  van,  nagyapóka, mert mindig olyan haragosan  jársz-kelsz az
emberek közt.

   Kicsit elhallgatott, aztán újra kezdte:

   - De  jó  volna  egyszer  meleg szobában aludni, nagyapó!  Ha bányamérnök
leszek,  akkor  nekem  olyan  szobám lesz, hogy két kemence lesz benne, s az
egyiknek a kuckójában én alszom, a másikéban te. Nézd, milyen hideg a kezem!

   - Szegény  kis  báránykám  -  mondta  gügyögve az öreg bűbájos, s  fölébe
hajolva a vézna kis kéznek, elkezdte azt leheletével melengetni.

   Bizony  sose  hittem  volna,  hogy  valamikor még kedvem támadjon az öreg
Küsmödinek  megcsókolni  a kezét. Most pedig alig bírtam erőt venni magamon,
hogy meg ne tegyem.

   - Milyen jó vagy te, nagyapóka! - mondta hálálkodva a kis bice-bóca. - Te
vagy a világon a legjobb ember, tudod-e te azt?

   Nagyapókának  nem volt ideje válaszolni, mert a hold hirtelen lebukott az
ég peremén, s a kis bice-bócának egyszerre sírásba csuklott a szava:

   - Nagyapóka, ma megint nem gyújtod meg a mécsest?

   - Tudod, báránykám, nincsen már olajunk - mondta halkan az öregember.

   - Istenem, de hát sötétben hogy találnak majd ide az angyalok  mihozzánk?
-  nyűgösködött  a gyerek. - Nem jó volna, nagyapóka, ha én kiállnék most az
ajtóba, és ott lesném őket?

   - Nem, nem, báránykám - mondta ijedten az öregember. - Akkor azt mondanák
az  angyalok:  "Ejnye,  micsoda dolog az, hogy ez a kisfiú még ilyenkor kint
kóborol!"

   - De  énnekem  beszélnem  kell  ma éjszaka az angyalkákkal.  Kérni akarok
valamit tőlük.

   - Mit akarsz kérni, bárányka?

   - Hát...  hát... olyan szép virágos kisködmönt, amilyen az iskolában  van
egy  fiúnak.  Gergőnek  hívják. Álmomban én is mindig olyan ködmönben járok.
Azt  hiszem,  az  angyalok  is olyanban járnak. Te láttad már az angyalokat,
nagyapóka?

   - Nem... nem nagyon járnak azok az ilyen vad vidékre.

   - De ugye, mégiscsak eljönnek néha ide is? Minden jó emberhez le  szoktak
szállni. Tavaly karácsonykor minálunk is voltak, de én nem láttam őket, mert
aludtam.  Anyukámmal  beszéltek,  és új mankót hagytak ott nekem. Tenálad is
voltak tavaly karácsonykor?

   - Nem,  báránykám,  nem  voltak.  Itt  nagyon  régen  jártak utoljára  az
angyalok.  Akkor,  mikor  még anyukád olyan kicsi volt, mint te most. Azután
elszoktak  innen.  Kövek  közt, látod, kővé változott nagyapókád szíve is, s
elijedtek tőle az angyalok. Add ide a kezedet, báránykám.

   Úgy  kellett  lenni, hogy a bűbájos ember az unokája tenyerébe temette az
arcát, mert kisvártatva a gyerek ijedt szavát hallottam:

   - Nagyapó,  te  sírsz?  Érzem  a  könnyeket  az ujjamon.  Hát ki bántott,
szegény nagyapókám?

   - Nem  sírok,  báránykám  -  mondta reszkető hangon az  öregember. - Csak
kienged  a  szívem.  Most  már  majd nem kerülnek el az angyalok. Úgy érzem,
mintha már jönnének is.

   - Csak sötét ne volna! - sóhajtott a kis bice-bóca.

   Hallottam,  ahogy az öreg hirtelen felugrott, megvidámodva csendült föl a
hangja:

   - Lám, lám, hogy előbb eszembe nem jutott! Hiszen van nekem egy mécsem az
öregtárnában is, ahol a múltkor kerestem a kincset! Hozom mindjárt, nem kell
az  már  ott  úgyse,  nem  keresünk  több  kincset,  báránykám!  Várj  csak,
egykettőre itt leszek vele! Lesz itt olyan világosság, hogy mind idetódulnak
az angyalok.

   - Siess, nagyapóka - felelte a kis bice-bóca -, én majd imádkozom addig.

   Az  öreg lépései végigkocogtak a barlangon. Befelé jó mélyen vihetett az,
mert  sokáig hallottam egyre halkulni a lépések zaját. Egyszer mintha valami
furcsa fütyülést hallottam volna, ami a bányarigót juttatta eszembe. De csak
egy  pillanatra,  mert  rögtön  mintha  ajtó  csapódott  volna,  s aztán nem
hallottam  semmit, csak a kis bice-bóca suttogását. Bizonyosan az angyalokat
hívta szegényke.

   No, hát ne hívja őket hiába! - futott át valami édes melegség a szívemen.
-  Hadd  legyen  a  kis  bice-bócának olyan örömnapja, amilyen még nem volt.
Odaállítottam   az  ágyához  az  égbelátót,  amit  még  mindig  a  nyakamban
szorongattam,  s arra ráterítettem az én kincskereső kisködmönömet. Minek az
már  nekem?  Én addig hurcoltam a ködmönt, míg megtanultam, hogy a kincset a
szívében  hordozza  az  ember.  De  micsoda  öröm  lesz,  ha az öreg bűbájos
visszatér  a  világossággal,  és az első tekintetük az égbelátóra esik meg a
ködmönre!  Hogy örülnek majd neki, hogy sötétben is idetaláltak az angyalok!
Mit szólsz ehhez, ködmöntündér?

   Úgy   csináltam   mindent,   mint   ahogy   elgondoltam.  Odasompolyogtam
lábujjhegyen  a  vacok  mellé,  leállítottam  az  égbelátót,  és  kibújtam a
ködmönből. És abban a percben, ahogy levált rólam, újra megszólaltak a kövek
körülöttem.  Mintha ég, föld összeszakadt volna, akkorát dördült, s tűzfelhő
csapott  ki  a  barlang  mélyéből.  Csakugyan idetódult a mennyország minden
angyala?

   Lecsukódott a szemem, és ködmönöstül, égbelátóstul rázuhantam a kis bice-
bócára. Se láttam, se hallottam többet.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.