ELVISZ A MARKOLÁB
Ahogy reggel a szemeimet kinyitottam, az első tekintetem az égbelátóra
esett. Tündérkém állította oda az ágyam fejéhez, hogy ébredéskor az legyen
az első, amit meglátok. Azt hitte szegényke, ilyen kedves semmi sincs most
nekem a világon.
A téli nap már besütött az ablakon, és sugarai éppen a teleszkóp szemébe
tűztek. Nincs az az élő szem, ami jobban csilloghatott volna.
- No, most mi lesz, te csaló Gergő, te hazug Gergő? - nézett a lelkem
fenekébe az üvegszem.
- Hát az lesz, hogy én téged elviszlek a kis bice-bócának - néztem bele
bátran az üvegszembe. - Megmondom neki, hogy rosszat tettem, és megkérem,
hogy bocsásson meg.
Az üvegszem csillogása egyszerre megenyhült. Szelíden nézett, mintha csak
biztatna: "Hamar, hamar, kisfiú, az már derék dolog lesz." Szivárványszínek
szikráztak belőle a szemembe. A szívemben is szivárvány sütött ki. Csupa
vidámság lett körülöttem az egész szoba. A ködmönt szinte húzni se kellett,
magától szaladt rám, ahogy hozzáértem, beburkolt, mint egy meleg ölelés.
- Tudtam én azt, Gergő, hogy derék fiú vagy - cirógatott valami
láthatatlan ajak suttogása.
Hát hiszen a jó szándék talpon is volt énbennem. De hát hogy fogjak hozzá
a dologhoz?
Tündérkémhez nem fordulhattam tanácsért, mert mire én felébredtem,
akkorra ő már rég nyakába vette a várost. Hordta szét az úri házakhoz a
karácsonyi kis ruhákat, nem is várhattam haza esténél előbb. Aztán meg ő
úgyse tudta volna nekem megmondani, hogy találok oda az óbányába.
Kinéztem az ablakon, szép nagy pihékben sűrűn hullott a hó. Úttalan
utakon hogy bolyongjak ebben a pogány időben? Márpedig menni kellett, de
minél hamarabb. Karácsony estéjére hadd legyen meg az öröme a szegény kis
bice-bócának.
"Nini - vágódott eszembe hirtelen -, hiszen Péter apó leghamarább
megmondhatja nekem az utat!"
Nekivágtam a téli zimankónak, és meg se álltam a bányaházig. Meg is
találtam Péter apót, de nagyon mogorván fogadott. Az bántotta, hogy akárhogy
dolgoznak a gépek, nincs foganatja a munkájuknak, a mérges gáz szakadatlanul
ömlik valahonnan. És örökösen rettegni kell, mert nem kell egy szikra tűznél
több, s egyszerre szétveti a gáz az egész bányát.
- Akkor aztán röpülünk, mint a karácsonyi angyalkák, csak nagyobb
lármával - mondta összeráncolt szemöldökkel. - Azért most kotródj innen,
fiú, gyereknek nincs itt semmi keresnivalója.
Megmondtam neki, mi járatban vagyok. Mennék én innen sebesen, csak tudnám
az utat az óbányába.
- Jaj, kis öcsém, nagy fát mozgatsz - nézett rám szúrósan. - Mi kereseted
neked az óbányában?
- Egy kis örömet vinnék Pálistók Petinek - mondtam zavarodottan.
Péter apó morcos képe egyszerre földerült:
- A kis bice-bócának? No, az más. Akkor az Isten járjon veled. Hát látod-
e azt a kis gyalogutat?
- Nem látom én, csak a nagy havat.
- De azokat a nagy kopasz nyárfákat látod ott?
A nyárfákat láttam. Mint égre intő ujjak meredeztek bele a szürkeségbe.
- Hát a nyárfák mentén haladsz egészen az erdőig. Ott elkanyarodsz
jobbra, egész a régi mészégetőig. Oda már odalátszik a fekete kőkereszt, a
mögött vannak a régi bányagödrök. Ott kurjantsd el magad jó hangosan, arra
aztán majd előbújik vagy az öreg medve, vagy a kis bocs.
- Hát... hát a griffmadarak? - kérdeztem szorongó szivvel.
- Micsodák? - meresztette ki Péter apó a karikaszemét.
- A griffmadarak, akik az öreg Küsmödit őrzik. Akkora szemük van, mint
egy tejesbögre, és hét nappal előbb meglátják az embert, mint ahogy odaér
hozzájuk.
Az öreg bányász olyan jót nevetett, hogy a könnye is kicsordult bele:
- Jaj, de nagy bolond vagy te, kisöcsém! Hát mit gondolsz, hogy
maradhatna ott meg a griffmadár, ahol Küsmödi a gazda? Rég megette volna már
ő azt tollastul, bőröstül, ha akkora is lett volna, mint a torony. Még a
veréb se mer odaröpülni, mert az is tudja, hogy ott mindjárt megkopasztják.
Nagyon megkönnyebbültem a Péter apó jókedvén. Ha griffmadár nincs, akkor
nincs mitől félni. De ahogy elköszöntem az öregtől, utánam kiabált:
- Megállj csak, öcskös! Azért mégse ártana, ha egy darab kenyeret tennél
a ködmönzsebbe.
- Tehetek, Péter apó - mondtam engedelmesen.
Az öreg susogóra vette a szót:
- Mert tudod, az ilyen elhagyott bányában mindig ott ólálkodik a
bányapásztor, avval pedig nem árt jó barátságban lenni. Hallottad-e már
hírét?
- Sose hallottam, Péter apó - kezdett borzongani a hátam.
- Hát tudod, azt másképp hétsingszakállú embernek is hívják. Olyan kicsi,
hogy a csákány lyukán is átbújik, de a jobb kezében akkora botot visz, hogy
azt a világon senki se bírja megemelni. A másik kezében meg olyan mécsest
fog, hogy abból az olaj soha ki nem alszik, se azt gyújtani nem kell, mert a
bányapásztor egyik szavára magától kigyullad, a másikra meg magától
kialszik. Zöld a ruhája, piros bojtos sapka van a fején, a lábán meg az
ördögbőr bocskor. Jön-megy a bányában szerteszéjjel, azért bányapásztor, de
nem bánt senkit; csak akkor haragszik meg, ha fütyülnek. Olyankor mérgében
összerontja a bányát. Hanem hogyha jókedvében találják, és megkínálják
kenyérrel, akkor minden kívánságát teljesíti az embernek.
Most már aztán nem voltam benne biztos, hogy szeretnék-e találkozni a
bányapásztorral, vagy nem szeretnék. Gondoltam magamban, míg odaérek a
bányához, majd csak kieszelem, mit kérjek a bányapásztortól, ha jókedvében
találom.
Először azonban haza kellett mennem a teleszkópért. Ürgettem-forgattam,
hátha össze tudnám tolni a lábait, hogy jobb fogás essen rajta, de nem
boldogultam vele sehogy se. Kaptam magam, a nyakamba ültettem az égbelátót,
jól megmarkolva elöl a két lábát. Jó nagy karaj kenyérrel kibéleltem a
ködmön zsebét - karácsonybőjti ebédemnek azt szánta tündérkém.
- A vacsora lesz az uras - evvel biztatott mindig, mikor ilyen sovány
volt a délebéd. S most kétszeresen örültem a vacsorának, mert szülém is
hivatalos volt rá. Mindig együtt vacsoráztunk karácsony estéjén, s együtt
mentünk az éjféli misére.
"Az ám, de hátha tündérkém előbb hazaér, mint én? - jutott eszembe, mikor
a kis ajtót becsuktam magam után. - Mit gondol akkor, hová lettem?"
Hát legföljebb azt gondolja, hogy elvitt a markoláb, aki a tűt meg az
ollót meg a gyűszűt el szokta vinni. Utóvégre egyszer Gergőt is elviheti
már.
Ezen elmosolyodtam magamban, és nagy vidáman ballagtam egész a
bányaházig. Az embereknek is nevetett a szeme, akikkel útközben találkoztam.
Hát hogyne nevetett volna! Nem mindennap látni olyan ködmönös kisfiút,
akinek teleszkóp ül a nyakában, és villog jobbra-balra:
- Nézzétek, emberek, hogy sarkantyúzom én a jó útra ezt a rossz
kisgyereket!
Hanem a bányaházon túl már nagyon elcsöndesedett a világ. Még a hó sem
csikorgott a lábam alatt, mert térdig süppedtem bele. Sehol semmi élő, csak
mi ketten, én meg az égbelátó. Szinte örültem, mikor az erdő tövében
föltámadt a szél, mert legalább ringatta a halott fákat. Persze ez nem a
kedves, szelíd szél pajtás volt, akivel a malomházban összeszoktam. Az még
akkor is dalolt, ha rosszkedvében volt. A hegyek szele haragos óriás, még a
dúdolása is bömbölés. Most pedig nem volt dúdoló kedvében a szél. Tombolt,
ordított, üvöltött. Fél kezével a felhőzsákokat hajigálta az égen, a
másikkal belefogódzott az erdő üstökébe, és lerázta róla a havat. Hajlongtak
a hatalmas fák, és panaszosan jajgattak, ahány fa, annyiféleképp. Alázatosan
a nyárfák, csikorogva a szilek, ágkarjaikat haragosan csattogtatva a
tölgyek.
Engem magamat előre-hátra taszigált a szél a megkorbácsolt óriások közt,
mint valami szegény kis bogarat, akit itt felejtett a nyár. Föl is lökött
egyszer-kétszer, de azt föl se vettem, hiszen puhára estem. S az égbelátó
olyankor mindig biztatóan csörrent meg a nyakamban:
- Előre, Gergő, előre!
Nagyobb baj volt ennél az, hogy mire a régi mészégetőhöz értem, akkorra
olyan köd ereszkedett, amibe beleveszett minden. Nem lehetett látni se eget,
se földet, se fát. Igaz, hogy a szél elállt, de annál rosszabb volt. Olyan
csönd lett, hogy csak a szívem kalapálása hallatszott. De az aztán annál
hangosabban kalapált. Most gondoltam először arra, mi lesz abból, ha itt ér
a karácsonyéjszaka, ebben az embertelen vadonban.
Pedig az éjszaka már nem lehetett messze. Nyilván azért veszett el olyan
hirtelen minden fény a földről, mert az most mind fölment az égbe, és ott
tündöklik a mennyország kapujában. Ott sorakoznak párosával az angyalkák,
készülődnek le a földre, mindnyájan belemarkolnak a fénybe, és azzal
világosítják meg idelent a földön az emberek szívét.
Egy mesében olvastam én valamikor ilyent, és az bizonyosan így is van. De
abban a mesében az is benne volt, hogy karácsony éjszakáján még a kövek is
megszólalnak. Hát akkor mért nem szólalnak? Inkább még a fáknak is, még a
szélnek is elállt a szava. Ki mondja azt meg most már énnekem, merre van az
a fekete kőkereszt, ahonnan odahallik a kiáltás a barlanglakókhoz?
A kezemmel tapogatódzva körülkerültem a düledező mészégető kemencét. Egy
helyen találtam valami párkányt, azon fölkapaszkodtam a tetejére, hátha
onnan többet látok.
Hát látni onnan se láttam semmit, megmerevedett körülöttem a ködtenger,
hanem hallani hallottam valamit.
Mintha valahol a közelben valaki kopácsolt volna. De nem hangosabban,
mint ahogy az én ijedt szívem kalapált.
- Kipp-kopp, kipp-kopp - ezt egyre tisztábban hallottam. Hirtelen kivert
a verejték, pedig olyan hideg volt, hogy megfagyott, mire legördült volna az
arcomon.
Belekapaszkodtam a kemence párkányába, és elkiáltottam magamat. Azt a
szót kiáltottam, amelyik a szívem legmélyéről buggyant a számra:
- Szülém! Szü-lé-ém!!
Szinte láttam, ahogy a szó úszik a ködben, mint egy fénysugár.
Kisvártatva megjött rá a felelet is:
- Ki jő, ki jő, ki jő? - hangzott arról, amerről az előbb a kopácsolás
jött.
Lecsúsztam a mészégetőről, és elindultam a hang irányában. Pár lépés után
nekiütköztem egy fának, s megint hallottam a kopogást, de most már más
irányból. Tele volt a hangom könnyel, amikor újra elkiáltottam:
- Szülé-é-m!
Most messzibbről és halkabban hangzott a válasz:
- Ki jő, ki jő?
Megmondtam, hogy ki vagyok. De a hang nem mondta meg, hogy ő kicsoda.
Hanem ahelyett most már kétfelől is kérdezték, hogy: ki jő, ki jő?
Már belerekedtem a kiabálásba, és roskadoztam az összevissza futkosásba,
mikor egyszer csak a fejem fölött hallom a kérdést: ki jő, ki jő? Fölnézek,
látni ugyan nem látok semmit, de szárnycsattogást hallok.
Tán a karácsonyi angyalok közül tévedt ide valamelyik? Hátha éppen az,
amelyik otthon keresett, és hogy nem talált sehol se, ide jött utánam?
Kinyújtom a kezemet: hatalmas faderekat érintek. Újra kezdődik a
kopácsolás, éppen ezen a fán, nemcsak a fülemmel hallom, hanem a kezemmel is
érzem, hogy valaki ütögeti a fát. De csak mintha gyerek ütögetné játék
baltával.
- Angyalka, te vagy? - lelkendeztem föl a fára. És mindjárt meg is
szégyelltem magamat, ahogy hallom továbbrepülni az angyalkát és repülés
közben ijedten - csipogni.
Persze hogy nem angyal volt, hanem egy fakopáncsmadár. És nem arra volt
kíváncsi, hogy ki jön, hanem magamagát biztatta, hogy a hernyó kijő a fából,
ha szépen kéri, és jól fog az istenteremtette kis ácsbaltája.
Könnyű annak, akit az Isten fakopáncsmadárnak teremtett, mert az a ködben
se téved el. De mi lesz énvelem, aki most már azt se tudom, merre van előre,
merre hátra? Nagyot rántottam az égbelátó előremeredt lábain: most
sarkantyúzzon a jó útra, ha tud!
De most már elhallgatott még az égbelátó is. Nem csörrent meg, akárhogy
ráncigáltam. A hó belepte, ráfagyott, elhomályosította még az üvegszemet is.
Hát most már mi lesz?
Fölnéztem az égre - azt az egyet még tudtam, hogy merre van: fölfelé. S a
köd mintha vékonyodott volna. A jó Isten talán meggyújtotta a holdlámpát? A
bátorságom újra feléledt. Ha visszatalálnék a mészégetőhöz, onnan talán még
haza is tudnék botorkálni.
Reménykedve tettem egy-két lépést, s egyszerre csak mintha kicsúszott
volna lábam alól a föld. Pedig nem estem el, talpon állva süllyedtem lefelé
valami mélységbe. De olyan sebesen, hogy megszédültem bele. Az utolsó
gondolatom az volt, hogy most már csakugyan elvitt a markoláb.