AZ ÉGBELÁTÓ
Mire másnap fölértem az iskolába, mindenki hallott már róla, hogy milyen
nagy riadalmat csinált a bányában a bányarigó. A miénken kívül minden
osztályba járt egy-két bányászgyerek, azok hozták az újságot. Csak a kis
bice-bóca hallgatott, akárhogy faggatták, hogy "no, bányamérnök úr, most elő
a tudománnyal". Azt mondta, ő nem tudhat semmit, mert ők az óbányában
laknak, s ott nem fütyörészget semmiféle rigó.
Hát az igaz volt, hogy ők az óbányában laktak, de Péter apó egyre azt
erősítgette, hogy éppen ott lehet valahol a fészke a bányarigónak, s
bizonyosan valami nyíláson szökött át, amit az öreg Küsmödi a két bánya közt
levő falon lyukasztott a csákányával. A tanító urunknak mondta ezt Péter
apó, aki ebéd után kivezettette magát velem a bányaházhoz.
- De hát mi szándékkal lyukasztotta volna ki az a Küsmödi a falat? -
kérdezte a tanító úr.
- Nem volt annak semmi szándéka, kérem alássan - dörmögött az öreg
bányász -, csak turkált-furkált összevissza. Bizonyosan kincset keresett,
mert mindig kincset keres, mióta az elméje meg-megfelhődzött.
- Hát aztán mibe felhődzött meg az elméje?
Péter apó kedvetlenül vont vállat.
- Sose lehet azt tudni olyan embernél, aki a föld alatt keresi a
kenyerét, örökös éjszakában. Kék eget nem lát, madarat nem hall, nap nem
süti, harmat nem hűsöli. A bányász csak befelé hallgatódzik, befelé
nézelődik. Lát is, hall is sok mindent, amiről a napvilágon élő ember semmit
se tud.
Kicsit elhallgatott Péter apó, aztán újra kezdte:
- Küsmödi már bányamester volt, mikor én a keze alá kerültem, inasnak.
Már akkor az óbánya az utolját járta, szűken adta a szenet, s úgy volt, hogy
föl is hágy vele a bányaigazgatóság. Csak Küsmödi erősködött, hogy van ott
még kincs, csak keresni kell. Az ő kedvéért vergődtünk is még egy darabig,
de nem ért az semmit, akárhogy faragtuk a sziklabordákat, nem lehetett már
azokról szenet faragni. Átparancsoltak bennünket az új bányába, de Küsmödi
nem jött velünk. Azt mondta, nem tudja elhagyni azokat a sziklákat, amiket
egész élete verejtéke öntözött. Engedelmet kért rá, hogy ott maradhasson,
ahol eddig élt. Meg is kapta, ott is maradt egyes-egymagában. A felesége nem
akart odatemetkezni, elköltözött erről a vidékről a kis lánykájával együtt.
Küsmödi pedig addig túrt-fúrt, faragott, kopácsolt, hogy utoljára
belezavarodott a nagy magánosságba. Az emberek lassanként elfelejtették, ki
volt, mi volt, s így lett belőle öregkorára világ csúfja, gyerekek
ijesztője.
Nagy szekerek nyikorogtak be az udvarra, mindenféle furcsa gépeket
szedtek le róluk. Péter apó elköszönt tőlünk.
- Ezekkel szívatjuk ki a bányából a mérges levegőt. Eltart a munka vagy
egy hétig, addig nem lehet leszállni.
Csöndesen ballagtunk aztán hazafelé a tanító úrral. Nagyon fúrta az
oldalamat, hogy én is elmondjam neki, amit én tudok Küsmödiről, de akkor el
kellett volna mondanom a ködmön történetét is, azt pedig nem mertem. Abban
már nemigen hittem, hogy akkor a tündér lapáttá nyújtja a fülemet, hanem
attól féltem, hogy a tanító úr kinevet.
Pár nap múlva aztán az egész bányahistóriát kiverte a fejemből a tanító
úr. Mégpedig azzal verte ki, amit az osztálynak mondott:
- Fiúk, én karácsonyra minden esztendőben valami emléket szoktam adni a
negyedik osztályban a legjobb tanulónak. Akiről karácsonyig bebizonyosodik
közületek, hogy a legderekabb legény, az kap tőlem egy égbelátót.
No, azon a délutánon nem sokat okoskodtunk a tanító úr beszédéből.
Hallottuk is, nem is, amit magyarázott. Egyre azt számítgattuk az ujjunkon,
hogy hány hét még karácsony. Meg azon törtük a fejünket, hogy mi lehet az az
égbelátó.
Előadás után megtudtuk azt is. Szabad volt bemennünk a tanító úr
szobájába, aminek közepén ott ágaskodott az égbelátó. Három lába volt, mint
a fényképezőgépnek. Hosszú sárgaréz csöve, mint a hurkatöltőnek, csak sokkal
vékonyabb. Szeme is volt mind a két végén, csillogó-villogó gömbölyű
üvegből.
Tarán Laci, akit minden karácsonyra fel szokott vinni apukája Budapestre
a nagymamájához, mint világlátott ember mindjárt elszólta magát:
- Nini, hiszen ez teleszkóp! Láttam már én ilyent a kirakatban a pesti
optikusnál! Ilyenen vizsgálják a csillagokat a csillagászok!
No, a tanító urunknak se kellett egyéb. Ezt az áldott jó lelket semmi úgy
ki nem hozta a sodrából, mintha nem magyarul mondták azt, amit magyarul is
lehet mondani. Annyira ment szegény, hogy az artézi kutat elkeresztelte
vízcsordító távfuratnak. A trombitát rézharsogánynak hívta, s még a
drótostótra is azt mondta, hogy sodronyostót.
Most is dühösen kergetett ki bennünket a szobájából:
- Se nem teleszkóp, se nem optikus, hanem égbelátó és látószerkereskedő!
Többet aztán nem is emlegette nekünk a tanító úr az égbelátót, hanem
annál több szó esett róla magunk közt, hogy ugyan lát-e azon mindenki. Meg
hogy mit lehet rajta látni? És főképpen, hogy ugyan melyikünké lesz?
Gazda lett volna arra sok, de utoljára csak ketten maradtunk számítósak.
A kis bice-bóca meg én. Hanem miköztünk aztán nem lehetett választást tenni.
Hiába bizakodtam benne, hogy majd csak elmarad mellőlem: megállta a helyét
végig.
Már csak egy reménységem volt: az utolsó számtani dolgozat. Azt éppen a
karácsonyi szünet előtt való nap írtuk, délelőtt. Bíztam benne, hogy majd
csak elhibázza valahogy Pálistók Peti. Annál inkább bízhattam, mert a kis
bice-bóca betegnek látszott. Hóka volt az arca, beesett a szeme, s
kékespiros a keze feje, mintha mindig fázna. Ugyan az se lett volna csoda,
hiszen a gúnyácskája nemcsak hogy meleget nem adott, de a sok likluk csupa
ablak volt a hidegnek.
Azért mégse csinált hibát a számtandolgozatban. Ezt hamar megtudtam, mert
óra után mindig én szoktam bevinni a füzeteket a tanító úr szobájába: hát
útközben belekukucskáltam a Peti dolgozatába. Nem volt abban egy makulányi
hiba se.
A szobában nem volt senki, mikor beléptem, csak az égbelátó. Barátságosan
nézett rám az üvegszemével, s úgy tetszett, mintha még hajladozna is felém a
rézcső:
- Ejnye, de szeretnék a tied lenni, te ködmönös gyerek, ha te csakugyan
olyan ügyes fiú vagy!
"No, én megmutatom, hogy csakugyan az vagyok" - gondoltam magamban.
Azzal fölkaptam a tollat és belemártottam a tintába:
"Én bizony nem engedem az égbelátót, bice-bóca pajtás!"
Szépen kijavítottam a Pálistók Peti dolgozatában az egyeseket négyesekre.
Takaros kis székeket csináltam belőlük, csak az utolsónál ejtettem ki a
tollat a kezemből ijedtemben. Mert egészen olyan volt, mintha valaki nagyot
rántott volna a ködmönömön.
Sebes lépések kopogtak a folyosón, hirtelen becsaptam a füzetet, mire a
tanító úr belépett.
- Hát te mit dolgozol idebent ilyen sokáig? - szögezte rám a szemeit.
Nagyon szelíd szemei voltak, és most mégis úgy éreztem, mintha csakugyan
szúrnának, mint a szög.
A ködmön is szorított, forogni kezdett velem a világ. Zavarodottan
nyögtem ki a választ.
- Néz az égbelátó.
- Micsoda? - nevette el magát a tanító úr. - Nem te nézed az égbelátót,
hanem az néz téged?
Zavarodottságomban odanéztem az ördöngős masinára, és úgy éreztem, mintha
süllyedne velem a föld, mert az égbelátó csakugyan engem nézett. De olyan
csúfondárosan nézett a hidegen csillogó szemével, hogy alig találtam ki az
ajtón.
Délután nem mentem iskolába. Zúgott a fejem, szédelegtem, tündérkém ágyba
fektetett. Annál szívesebben feküdtem le, mert így legalább megszabadultam a
ködmöntől. Tündérkém, mint rendesen, odaakasztotta elébem a székre. Én
pedig, mihelyt magamra maradtam, kiugrottam az ágyból, és átvittem a ködmönt
a benyílóba, a kis ruhácskák közé, és kétszer ráfordítottam a kulcsot az
ajtóra, mert ahogy én ismertem a ködmönt, kitelt volna tőle, hogy kinyújtja
a karját a székről, és belekap a hajamba.
Estefelé a tündérke kis kacagásainak sortüze ébresztett fel. Az ünnepi
sortűz a tanító úrnak szólt, aki ott ült a varróasztalkánál, Malvinkával
szemben, és azt mondta neki:
- Tessék megnézni ezt a füzetet!
Megállt a szívem dobogása. Hirtelen szorosra csuktam félig nyitott
szememet, hogy meg ne sejtsék ébrenlétemet. Jaj, mi lesz, ha már kitudódott!
- Mindig ő volt a legderekabb tanítványom, tudtam én azt, hogy most se
csalatkozhatom meg benne.
Istenem, melyikünkről beszélhet?
- Pedig már délelőtt látszott szegény fiúcskán, hogy beteg.
Most már bizonyos, hogy a kis bice-bócáról beszél! Azon látszott már
délelőtt is a betegség. Mi lesz most? Valaki mintha oldalba ütögetett volna:
ugorj ki hamar, kérj bocsánatot, ígérd meg, hogy soha többet ilyen
gonoszságot nem teszel!
- Kérdem tőle: mit csinálsz a szobámban ilyen sokáig? Azt mondja rá, nézi
az égbelátó.
Kezdtem éledezni. Úgy látszik, mégiscsak én vagyok az a derék fiú. Az
oldalbe ütögetés elmaradt. Nyújtózkodtam egyet, mint aki ébredezik.
- Kis Gergő! - hajolt fölém tündérkém százráncú drága arca, és
aggodalmaskodó hangja lágyan simogatott. - Hogy érzed magadat, kis Gergő?
- Most már jobban - mondtam egészen őszintén.
- Nézd csak, ki van itt minálunk - mondta egy csöpp kérkedéssel. - Látod-
e, milyen úri vendég tisztelte meg a házunkat?
Elmosolyodott a tanító úr, és odalépett hozzám.
- Nem vagy már beteg, Gergő?
- Nem vagyok.
- Ki mernél jönni az udvarra az égbelátóba bekukucskálni?
- Ki - mondtam halkan.
Olyan halkan, hogy tündérkém félénken szólalt meg:
- Talán csak a szobában kukucsolna bele inkább, hogy meg ne fázzon. És...
és talán urasabb is lenne az a masina a szobában.
- A csillagokat nem a szobában szokás vizsgálni - nevette el magát a
tanító úr. - És akinek olyan ködmönje van, mint Gergőnek, abba nem harap
bele a hideg. Hol a ködmön, Gergő?
Nem adtam volna száz égbelátóért, ha a tanító úr a ködmönt eszembe nem
juttatta volna. Egyszerre elöntött a forró hideg, ahogy Malvinka nagy
csodálkozva előhozta a benyílóból. Sehogy se akart rá emlékezni, hogy ő
vitte oda, mikor ő mindig a székre szokta teríteni.
Míg a ködmönnel huzakodtam - sehogy se akart feljönni -, lábcsoszogás
hallatszott a pitvarban.
- Hírt adtam a szülédnek is - mosolygott jóságosan a tanító úr -, hadd
legyen itt ő is örömed estéjén.
De ha ő szülémnek adott hírt, szülém meg Messzi Gyurkának adta tovább a
szót. Messzi Gyurkához meg az öreg Báró cigány ragadt hozzá útközben.
Tündérkém csöpp házában, tán mióta megépítették, soha ekkora sokadalom nem
volt még. Cötkény varga is megneszelte a nyüzsgést, ő is betámított a
szomszédból a szurkos zöld kötőben, csak úgy ingujjban.
Ahogy együtt volt az egész gyülekezet, a tanító úr karajba állított
bennünket az udvaron az égbelátó körül, amelynek gömbölyűbb szeme a
csillagos ég felé volt fordítva. Elmagyarázta minden csínját-binját, hogy
egyedül is tudjak vele bánni, és amikor utoljára belenézett, lekapta a
kalapját.
- Olyan közelről nevet az emberre a holdvilág, hogy köszönni lehet neki.
No, ki néz bele elsőnek?
- Csötkén somséd a legüdősebb, ő leghamarább sámot tarthat a
mennyorságra, hát nézzsen ő - mondott véleményt a cigány.
A varga már akkor ott állt az egeket mutató szerszámnál, és reszketett,
mint a nyárfalevél.
- Fázik a mester - mondta a tanító úr, de én tisztában voltam vele, hogy
a kis csizmák öreg doktora azért reszket, mert azt hiszi, hogy mindjárt
színről színre láthatja a Gáborkát a legfényesebb csillagban.
Sokáig nézelődött, elmúlt a reszketése, és egy kicsit csalódottan mondta,
amikor elvette a szemét a teleszkópról:
- Hát sok szép arany patkószög!
Másodiknak Messzi Gyurka tapasztalta ki az égbelátót. Az ő ítélete ez
volt:
- No, Mitvisz, ezt a gyémántporos mezőt időbe telik megkerülni, ha majd
odafönt csőszködünk!
Báró cigány nem sokat vizsgálódott, nagyon sebesen elkapta a szemét:
- Egy eleventelen malacsért se nézsnék bele másodsor. Kiégetné est a
drágalátos semem világát azs esthajnali csillag. Olyan tüzse van ebben a
bosorkányüvegben, hogy salonnát lehetne nála pirítani.
Tündérkémet alig lehetett elcsalni az égbelátótól. Egész este azt
hajtogatta, hogy sose hitte volna, milyen sok gyöngyházgomb van az égre
varrva. Nagyon uras dolognak tartotta. Szülém csak annyit mondott:
- Hej, ha én azt a fiastyúkot kikölthetném, én abból annyi pénzt árulnék
húsvétra, hogy csupa selyembe, bársonyba öltöztetném ezt az én jó
gyermekemet e helyett az avicska ködmön helyett!
Az "én jó gyermekem"-en akkorát szorított az avicska ködmön, hogy se
holt, se eleven nem voltam, mire sorra kerültem, és az égbelátó elé álltam.
Nem is lepett meg, mikor belenéztem, hogy nem látok semmit.
- Szép-e, Gergő?
- Szé-é-ép - dadogtam, és csavargattam az égbelátó oldalán a srófot
előre-hátra. Hiába, nem láttam mást, csak a csillagtalan fekete semmit.
- Igazítsd a csövet a hold felé - mondta a tanító úr.
Alig mertem hozzáérni a csőhöz. Hideg volt, mint a jég, engem mégis tűz
gyanánt égetett.
- Na, mit szólsz hozzá? Látod-e benne Dávidot meg Cicellét, ahogy
citeráznak?
Megint csak sugártalan feketeség meredezett rám. Belereszketett a szívem,
hogy nem vagyok méltó az ég csillagainak látására. Alig bírtam kinyögni a
választ:
- Lá-há-tom.
A tanító úr gyöngéden elhúzott az égbelátótól:
- No, hagyjál holnapra is. Hiszen a tied, akkor mulatod vele magad,
amikor akarod. De most eredj hamar, bújj vissza a meleg ágyadba, hiszen csak
úgy vacog a fogad. Mink még majd elnézelődünk idekint egy kicsit.
Szót fogadtam, és örültem, hogy az égbelátó kint marad az udvaron, és nem
kell vele egy szobában aludnom. De álmomban csak bejött hozzám. Hosszú
csövét rám tátotta, mintha el akarna nyelni, a lábait pedig négyes formára
görbítette, és úgy táncolt rajtam.