A BŰBÁJOS ELŐKERÜL
Az iskolánk sok ablakszemével éppen a piacra nézett. A kapuja is oda
feketéllett ki, mint valami nagy tátott száj, amelyik mindig enni kér. Nem
is csoda, ha azon a helyen még az iskolakapu is az étvágyat juttatta eszébe
az embernek. Azt hiszem, soha többé annyi piros almát, olyan fehér cipót,
olyan rózsaszín húsos szalonnát nem látok, mint azon a szép akácfás piacon.
S a legtöbbet az ért abban a piacban, hogy ott csupa jólelkű ember
árulgatta a holmiját. Kenyeres nénik, szalonnás bácsik, almás emberek
egyforma jó szívvel voltak hozzánk. Hol innen, hol amonnan kiáltoztak rá az
emberre:
- Hej, fiúcska, gyere csak erre egy kicsit!
Az öreg Matkóné például mindig elosztogatott köztünk egy kosáralja kis
cipót, szíves beszéddel meg is szerezte:
- Na, ilyen kakastejes kenyeret nem eszel ám otthon még pünkösd napján
se!
Arra meg már a csókaszemű Fajki bácsi meg nem állhatta, hogy az ökölnyi
cipóra rá ne kanyarítson egy ujjnyi füstölt szalonnát. Még a szeme is
könnybe lábadt mellé:
- Hej, istenkém, ha el nem vetted volna, az én fiam is ekkora diák volna
már!
Támadi bácsi már nem adta ingyen a portékáját. Ő bizony kipróbálgatta
először a diákot:
- No, öcsém, százszor egy hány? - azt kérdezte tőle. S aki ezt a
borzasztó nehéz kérdést egyszerre kitalálta, annak adott egy szép kukacos
almát. Aki nagyon sokáig találgatta, s akkor se találta ki, annak adott
kettőt.
Olyan jó népek voltak azok mind, hogy még az öreg Vízhányóné is meg akart
bennünket ajándékozni, pedig ő csak avas zsírt árult szegényke.
- No, Mári néni, annak pedig semmi hasznát se tudjuk venni -
szabadkoztunk mosolyogva az öreganyó jó szándéka ellen.
Bezzeg tudta ő! Ha elkaphatta valamelyikünket, annak úgy bekente avas
zsírral a csizmáját, hogy ki nem heverte halálos holtáig, bőre szakadtáig.
- Így való ez, gyönyörűm, még a király csizmája sincs így föltisztelve -
bólogatott elégedetten, s ebben lehetett neki valami igazsága.
Az áldott jó lelkek tiszta búzájába aztán egyszer mégiscsak
belekeveredett a konkoly is. Valami furcsa vénember telepedett be a
piacszéli árusok közé. Egy darabig csak hírét hallottam, mert nekem arrafelé
nem volt járásom. A fiúk csak öreg Maksusnak hívták, mint a betlehemes
játékban a pásztorok öregapját. Gúnyája, szakálla, mint annak, még a szava
is olyan dörmögő volt. Sulymot, földimogyorót szokott árulgatni meg
vízimadarak tojását. Senki se tudta, honnan csöppent ide, kérdezni meg
nemigen lehetett tőle, mert csúnya mogorva ember volt, a saját árnyékára is
mindig morgott, mint az öreg kutya. Különösen olyankor törte az irigység,
mikor diákgyereket étettek a szomszédjai.
- Jaj, de kár beléjük tömni azt a drága sok jó étket! - hápogta
savanyúan. - Ha gyiák, egyen gyíkot, ne kenyeret, szalonnát!
Egy reggel aztán az történt, hogy a kis Pipitér Gazsi sírva szaladt be
közénk az iskolába.
- Jaj, jaj - bömbölte keservesen -, az öreg Maksus lekapta a fejemet!
Kicsit megkésett ugyanis a legényke, és kocogtában nem nagyon nézett a
lába alá, amikor az öreg Maksus mellett elszaladt. Az öreg Maksus előtt ki
volt terítve egy rossz bányapokróc, az tele volt vadlúdtojással, azok közül
lépett rá egyre a kis Pipitér. Persze az öreg Maksusnak se kellett egyéb,
mindjárt ráhorkantott a gyerekre:
- Hoci csak a fejedet!
A fejét ugyan nem kapta le, csak a kalapját, de a kiskoma sehogy se
akarta elhinni, hogy helyén van a feje. Utoljára aztán a nagy Cintula jól
megrázta mind a két fülét, úgyhogy a kis Pipitér elvisította magát, mint a
kismalac:
- Jaj, ne húzd a fülemet, hé!
- No, látod, hogy megvan a fejed! - veregette meg Cintula elégedetten a
vállát.
- De majd leszedi édesatyám, ha kalap nélkül megyek haza - buggyantak ki
újra a kis Pipitér könnyei.
- No, majd arról is teszünk - kacsintott Cintula. - Úgyis régen fenem már
a fogam az öreg Maksusra. Ha volna egy-két garasom, meg egy ezüsthúszasom,
úgy csúffá tenném, hogy sose jönne ki többet a piacra.
A módosabb fiúk gyorsan összerakták a pénzt, s a nagy Cintula az első óra
után a szemére csapta a kalapját, úgy vezetett bennünket:
- Gyertek, fiúk, utánam!
Utána sereglettünk mindnyájan, én magam melléje szegődtem, de ahogy a
tojáskofákhoz lekanyarodtunk, visszatoppantam. A kis Pipitér ugyanis
odafurakodott közénk, és nagy bátran lökte előre a karját a nagy Cintula
hóna alól:
- Az öreg Maksus, ni, most is a kalapomon ül.
- Csitt te! - figyelmeztette oldalba a nagy Cintula.
Én meg ahogy odanézek, majd sóbálvánnyá válok az ijedségtől.
Hiszen ez az öreg Maksus senki más, mint a kincses Küsmödi, a bűbájos
ember! A ködmöne ugyan rongyos, mint akit a sasok megszaggattak, a
szakállában több a nádkotú, mint a szakáll, de a két nagy füle most is
kihajlik a sapkából, s a tüzes szeme most is úgy szúr, mint a vasvilla.
- No, ezzel nem jó lesz kukoricázni - súgnám oda Cintulának, s akkor
veszem észre, hogy énbelőlem már csak sereghajtó lett, s Cintula már ott áll
az első tojásos anyókánál:
- Hogy ád nekünk egy tojást, ángyi?
- Diáknak ingyen, édes fiam - mondta az ángyi, s már hallani, ahogy az
öreg Maksus elmordul a harmadik szomszédban. Cintula kivett a kosárból egy
tojást, hozzáütötte a csizmája orrához, s megcsóválta a fejét nagy komolyan.
- Köszönjük szépen, de ebben nem találni azt, amit én keresek.
A tojások sorában Nebula bácsi volt a második, ő is ingyen adta a tojást.
De még másodikat is kínált, mikor Cintula abban sem találta meg, amit
keresett.
- Próbálj csak másikat, szolgám - nyújtogatta előre kíváncsian a nyakát
-, tán a lidércet keresed? Mert azt magam is sokért nem adnám, ha
megláthatnám.
- Olyasfélét, bácsikám - hagyta rá Cintula -, de nem ilyenfajta tojásban
tanyázik az, hanem nini, itt látok én valami cifra tojásokat.
Úgy tett a kópé, mintha csak most vette volna észre a vadlúdtojásokat, és
fölemelt egyet belőlük.
- Sárkánytojás-e ez, Maksus bácsi?
- Mi közöd hozzá, te gyiák? - nézett rá mérgesen az öreg.
- Pénzt adok érte, mi az ára? - csörgette meg a pénzt az egymásba fogott
két markában.
- Mi pénzed van? - enyhült meg egy kicsit az öreg.
- Van két garasom.
- Ide vele, vidd a tojást - vigyorodott el a bűbájos.
Cintula odaadta a két garast, az ezüsthúszast meg a markába szorította, s
úgy ütötte a tojást a csizmája orrához, hogy a repedésen mindjárt bele is
ejthesse a pénzt. Akkor aztán egészen szétloccsantotta a tojást, a húszast
pedig kihalászta belőle, s nagy titkolódzva hátrafordult vele a fiúkhoz, de
úgy, hogy az öreg Maksusnak is szemébe villanjon az ezüst.
- Megvan, fiúk, megvan!
- Mutasd, mutasd! - zsibongták körül a gyerekek, akik még eddig nem sokat
értettek az egész tréfából.
De a bűbájos is egyszerre előremeresztette a nyakát:
- Mi az, mi az, lelkem gyiákom, mi van meg? - fuldokolta kapzsian.
- Semmi különös - vágta zsebre Cintula a húszast. - Inkább azt mondja
meg, Maksus bácsi, mit számítana ezért a pokróc tojásért, ha mind megvenném.
Van-e száz darab?
- Amennyi, annyi, egy se eladó - ugrott a bűbájos a tojások elé.
- Adok egy tízest darabjáért - ajánlotta Cintula.
- Mondom, nem eladó - kaffogott mérgesen az öreg.
- Tizenkét pénzt adok darabjáért.
- Ohó, aztán húszast szednél ki darabjából, ugye? - kukorékolt
diadalmasan a bűbájos. - Ne félj, láttam én, amit láttam. Megeszem én azt a
gyiákot, aki az öreg Küsmödit bolonddá tudja tenni!
Azzal körülnézett, mit vághatna Cintulához, s mivel nem esett egyéb a
keze ügyébe, mint a kis Pipitér kalapja, hát azt vágta hozzá, és topogott
ránk kegyetlen-dühösen.
- Eltisztuljatok innen, szedte-vette kalamárisnyalói, mert ha én egyet
rittyentek, úgy elvisz benneteket a forgószél, hogy holtig ríhattok az
édesanyátok kötője után!
No, nekem nem kellett erre valami különös biztatás, mert én anélkül is
szaladtam ész nélkül. Mire a többiek nagy nevetgélve odaértek az iskola elé,
én már akkor rég ott pihegtem a kaputámasztó kövön.
- No, most már emezen az utcán kerüljünk ki a piacra - adta ki a
parancsot Cintula.
- Én nem megyek - mondtam ijedten. - Ti se menjetek, fiúk. Ne
figurázzatok a bűbájos Küsmödivel, mert az nagyon hatalmas ember.
Cintula úgy nevetett, hogy csak úgy harsogott, aztán fölkapott, és
elkezdett velem szaladni.
- Gyere, nézd meg, mit csinált azóta az a hatalmas Küsmödi, és addig ne
félj, míg engem látsz.
Mire kiértünk a piacra, a bűbájos ember akkor loccsantotta ki az utolsó
tojást. Egytől egyig feltörte valamennyit, hogy kiszedegesse belőlük a
húszasokat.
- Nem bűbájos Küsmödi ez, hanem együgyű Küsmödi - kacagott Cintula, s
kezdtem magam is gondolkozóba esni a Küsmödi hatalma felől.
Hanem a piaci kutyák, azt hiszem, más véleményen voltak, s még ma is
emlegetik maguk közt azt a gyönyörű napot, mikor a piac rántottával volt
kikövezve.