Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                            MEGY A KÖDMÖN VILÁGGÁ

   Szegény   embernek  szegény  a  gyásza  is.  Erre  az  igazságra  Bordács
keresztapám tanított meg bennünket már a temetés másnapján.

   - Elég volt a sírás-rívásból, komámasszony - mondta a jó ember. - Szegény
Márton  komát már azzal úgyse támasztjuk föl, aztán nem sírhatja magát agyon
az  ember,  mint  anyjavesztett bárány. Értsünk szót: mi szándékban van most
már maga?

   Szegény  szülém csak összébb húzta magán a nagykendőt, és maga elé meredt
szemmel  megcsóválta  a  fejét.  Mi  szándéka  lehet  a törzse nélkül maradt
fagallynak?

   - Nem  úgy  van  az - feddőzött a keresztapám -, a gyerekkel is gondolni
kell.

   Megtalálta  azt  a  szót,  amivel  szülémet  vissza  lehetett téríteni az
élethez.

   A szívére szorítva zokogott föl:

   - Ezt az egyet senkinek se adom a világon!

   - Nono  -  pislogott  szaporán  a  keresztapám  -, hiszen nem is  kéri az
ifiurat  tudtommal  senki  se.  Nagyon  jó embernek kellene lenni, aki a mai
világban ekkora koloncot venne a nyakába. Mit gondol, komámasszony, tán majd
a király kéri el a Gergő gyereket princnek?

   - Nem gondoltam olyasmire - mondta szülém olyan hangon, mint aki  egészen
rendjén  valónak  találná,  ha a király aranyos hintót küldene az ő egyetlen
fiáért. - Itt van őneki a legjobb helye énmellettem.

   - Itt ám, itt majd nyelheti az éhkoppot - bólintott csúfolódva Bordács -,
hiszen   örülhet,   komaasszony,   ha   maga   meg   tud  élni  az  arasztos
földecskéjéből. Kettejük kenyerét bizony ki nem nézem belőle.

   - Ha neki kicsi jut, nekem a semmi is elég.

   - De  hát  nem  jobb  volna,  ha magának maradna a kicsi, neki meg a  sok
jutna?  Nézze, komaasszony, én magamhoz venném a gyerekét, és elhiheti, hogy
nevelnék belőle olyan embert, mint én vagyok.

   Ez  nem  volt  nagyon  kecsegtető  ajánlat,  mert keresztapám nem volt az
emberek  elejéből  való.  Hosszúra fölmagzott ugyan, mint az őszi saláta, de
nagyon  ösztövérnek  maradt, s a feje olyan töpörödött volt, hogy sótartónak
is kicsi lett volna.

   - Látja,  nekem  se  kicsi,  se nagy,  pedig ugyancsak van mit aprítani a
tejbe  a Bordács-portán. Az én kezem alatt olyan telkes gazda lesz Gergőből,
hogy még hétköznap is csörögefánkkal ronthatja el a gyomrát.

   De  már  erre  a  kilátásra  mégiscsak  el  kellett  mosolyodnom, s az én
mosolyom  egyszerre  visszatükröződött a szülém arcán is, mint csillagfény a
vízen.

   - Hát volna kedved? - nézett rám habozva.

   - Volna - sütöttem le a szememet szégyenlősen.

   Szülém  erre  megint csak ríva fakadt, de a kezemet már akkor keresztapám
fogta.  Szegénynek  sokáig hányta a hab a lelkét, eresszen-e, ne-e, utoljára
mégiscsak  azt  mondta,  hogy:  "Hát  akkor  áldjon  meg az isten, drága kis
virágszálam, hiszen úgyis csak az én fiam leszel minden vasárnap."

   Mert  az  ki volt alkudva, hogy a vasárnapot mindig a malomházban töltöm.
Jólesik majd a sok hétköznapos csöregefánkra egy kis ünneplős dercekenyér.

   Belebújtam  a  ködmönbe,  és nekivágtunk a világnak. Örülni örültem, hogy
énbelőlem  most  már  telkes  gazda  lesz,  de  azért  igen  jó  volt,  hogy
keresztapám  jó  erősen  belefogta  a  markába  a  kezemet.  Mert  ahogy  az
útkanyarulatnál  megláttam  szülémet  a  malomház falára borulva sírdogálni,
nagy kedvem volt elfutni a telkes gazdaságtól.

   Nem  volt  messze  a  keresztapám  háza, déli harangszóra odaértünk. Szép
cseréptetejű ház volt, a nagy ámbituson már várt bennünket a keresztanyám.

   Nagy  sopánkodásban  volt  a  jó  lélek, hogy nem főzött ebédet, mert nem
tudta bizonyosan, hogy jövünk-e.

   - Mármost nem adhatok egyebet egy karéj kenyérkénél, lelkem.

   - Azt  is  köszönöm  -  mondtam én fanyalogva, mert nem egészen  ilyennek
képzeltem a telkes gazda ebédjét. De keresztapám haragosan közbevágott:

   - Nem kell az a nagy eszem-iszom. Olyan szomorú ez a szegény gyerek, hogy
egy falat le nem menne a torkán. Aztán meg a szőlőbe akarunk menni, s a nagy
jóllakás ellustítja az embert. Igaz-e, Gergő fiam?

   Úgy nézett rám, mint a vasvilla, hát azt kellett mondanom, hogy igaz.

   Erre azt kérdezte tőlem, hogy tudok-e fára mászni.

   - Mint a mókus - villant föl a szemem.

   - Derék  dolog  -  veregette  meg a vállam jókedvűen kacarászva. - Hát  a
körtét szereted-e?

   - Mint a rigó - mondtam nagy örömmel.

   - Bolondság!  -  vett  erőt  rajta  megint  a méreg, és nagyot  taszított
rajtam.  -  Sohase láttam még ilyen gyereket, akinek mindig az evésen jár az
esze.

   De mire befogta a szamárkát a kordéba, akkorra megint megjött a kedve, és
heherészve kocogtatta meg az ostornyéllel a vállamat.

   - No, hát repkedj, rigóm!

   Föl akartam kapaszkodni a kordéra, de már akkor megint nem voltam rigó.

   - Ohó,  csacsikám  -  vihogott  az öreg telkes gazda -, nem úgy lesz  az!
Fogadást  kötöttem  a  fülessel,  hogy  te vagy a futósabb. Hát most már ezt
szeretném  látni,  a  Gergő  csacsi  érdemli-e  meg jobban az abrakot vagy a
Virgonc csacsi.

   Így aztán én versenyt futottam a Virgonccal, gyámapám meg csak nevetett a
kordéból.

   - Szorítsd, Gergő! Ne hagyd magad, Virgonc!

   Az  volt a szerencsém, hogy a Virgoncnak csak a neve volt virgonc. Nagyon
megfontolt   járású   paripa  volt,  a  csontjai  jobban  zörögtek,  mint  a
szerszámszíjak,  látszott  rajta, hogy zsugori gazdának csakugyan kórón él a
szamara.

   Így  is  alig  pihegtem,  mire kiértünk, s nehezen vártam, hogy a csacsit
kicsapjuk az árokpartra legelgetni. Utána én is sorra kerülök - gondoltam -,
kapom az abrakot.

   Kaptam ám egy barackot a fejem búbjára.

   - Csacsinak kicsi vagy még, hékám; nézem no: különb vagy-e rigónak?

   Egyszerre fönt voltam a fán, az öreg meg fölnyújtotta a kosarat, hogy azt
tele kell szedni.

   - De csak a szépét válogasd, Gergő!

   Hát  hiszen csak a szépét válogattam én az aranysárga császárkörtének, de
ahogy  a  leggömbölyűbbe  bele  akartam harapni, haragosan fölrikkantott rám
keresztapám:  -  Fütyülni,  rigókám,  fütyülni! Micsoda rigó vagy te, ha még
fütyülni se tudsz?

   Soha  rigó  még  olyan  keservesen  nem  fütyült,  mint  amilyen keserves
fütyörészést  én  véghezvittem a Bordács-szőlőben. Mindig fütyülnöm kellett,
míg csak a kosár tele nem lett. Ha elhallgattam egy kicsit, hogy pihentessem
a  csücsörgetésbe  belefáradt  számat, az öreg mindjárt azt gondolta, hogy a
körtét kóstolgatom, és mérgesen ripakodott rám:

   - Fütyülni, fütyülni, rigó, hadd örüljek a szép nótádnak!

   Egy harapás nem volt sok, annyit nem kaptam a körtéből. Igaz, hogy ő maga
se kóstolt bele.

   - Napvilágon  nem jó körtét enni - tette föl a tele kosarat a  kordéra -,
mert kihull tőle az embernek a foga. Csípje meg a csóka, jobb annál a sóska.

   Szép  nagylevelű sóska zöldellt a dűlőúton. Persze csak afféle vadon nőtt
sóska. Megrágtam egy-két levelet. Legalább szomjam oltottam vele.

   - Jó-e,  Gergő  fiam? - fogta be gyámapám a csacsikát. S úgy nézett  rám,
mint  aki  nagyon  büszke  arra,  hogy milyen pompásan megvendégeli ő most a
fogadott fiát.

   - Jobb volna tejföllel - mondtam ki szerényen az igazságot.

   A telkes gazda vígan csattantotta össze a tenyerét:

   - Angyal szólt ki belőled, fiúcska! Hanem azt mondom neked, hogy aki jobb
szereti a körtét, az ne egyen sóskát. Inkább tömjük meg vele a kordét. Pénzt
adnak ezért a piacon, Gergő, majd meglátod!

   Nekiestünk a sóskának, és teletömködtük vele a kordé derekát. Legalább jó
ülésünk lesz rajta hazafelé, gondoltam magamban.

   Az  ám,  a  gyámapám elhelyezkedett benne nagy kényelmesen, nekem meg azt
mondta:

   - Étel után jólesik a mozgás, fiúcska. Ahol nagy a homok, segíthetsz is a
csacsikának. Ő húzza a hintót, te meg toljad; ha egy körte lerázódna a többi
közül, azt fölveheted, és majd otthon beszámolsz vele.

   Mire  hazaértünk, a nyelvem lógott a fáradtságtól. Keresztapám sietett is
belekottyanni, mikor keresztanyám megint előhozakodott a kenyérkarajkával:

   - Ugyan  ne  kényeztesd már megint evésre azt a szegény gyereket,  hiszen
látod, milyen elesett. Nem kell annak most már semmi se, úgy kimulatta magát
a szőlőben. Csak vackot vess neki hamar, anyó!

   A vackolás hamar ment, mert anyó csak egy rossz katonaköpönyeget vetett a
ládára, aztán nyájasan megcirókált:

   - No, hát akkor imára, tente, kisgyerek.

   Kihámoztam  magam  a  ködmönkéből,  és végigdűltem a köpönyegen, amelynek
hosszú  sárgaréz gombjai kegyetlenül törték a derekamat. Telefutott a szemem
könnyel, ahogy a malomházi puha, meleg kis nyoszolyámra gondoltam. Aztán meg
az  irigység  fogott  el,  ahogy  a  szoba végében a szép tulipántos ágyakat
láttam, amikben padlásig ért a sok csipkés, dagadó párna.

   Persze,  azokban  ők maguk alszanak - néztem a jó emberekre, akik jöttek-
mentek  még  egy  darabig  körülöttem.  Fényesre  törülgették, kis kosarakba
szétrakosgatták a körtét, készülődtek a hajnali hetipiacra.

   Egyszer aztán azt mondja keresztapám az anyókájának:

   - Fújd  el  a  lámpát,  most  már  bevilágít  a  hold  az ablakon.  Aztán
ágyazhatsz is, mert egyszerre reggel lesz.

   Bizony  anyó  maguknak  se  az ágyba ágyazott, csak a földre. Szép tiszta
lepedővel  leterített  egy  viselt subát, aztán az egyik is a feje alá gyűrt
egy  elnyűtt  pruszlikot,  a  másik  is:  ez  volt az egész. Keresztapám egy
darabig még pipázgatott csöndesen, aztán megszólalt:

   - Jó  vásárt  csináltunk  ezzel  a  Gergő gyerekkel. Úgy nézem,  mindenre
kantáros legény lesz.

   - Megtakarítjuk vele a kisbérest, ugye? - kérdezte keresztanyám.

   - No,  meg  - hagyta helyben a nagyon jó ember. - Csak úgy  nézem, nagyon
étkes lesz, ne kapasd rá a dínomdánomra.

   Úgy  hullott a könnyem, hogy szinte kopogott a köpönyegen, mikor megint a
nagyon jó asszony szólalt meg:

   - Hanem  azt hiszem, ennek a cifra ködmönnek nagyon jó árát adnák.  Úgyse
való  az  ilyen  szegény  gyereknek.  De  ez  a  Márton,  isten nyugtassa, a
csillagokat is rárakta volna a fiára.

   De  már  erre  elállt a könnyem hullása, a harag vett rajtam erőt. Ohó, a
ködmönömet nem engedem!

   Moccanás  nélkül  várakoztam egy kicsinység, s mikor hallottam, hogy a jó
emberek fújják már a kását, lelopództam a ládáról, belebújtam a ködmönbe, és
kiosontam   az   ajtón.   Fél  nap  alatt  az  egész  életre  elkészültem  a
gazdapályával.

   Már  hajnalodott,  mikor  öreg  házunk  felé  vivő  utam  a  piacon  vitt
keresztül.  Nevető  szemű,  piros  képű  inaskák  már  nagyban  dolgoztak  a
mindenféle  sátorrudakkal,  frissek  voltak és jókedvűek és rongyosak is egy
kicsikét.  És  én  elgondoltam  magamban,  hogy  énbelőlem  nagyszerű inaska
válnék, és ilyen sorban a ködmön is minél hamarabb elszaggatódna.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.