Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                               A GYÉMÁNTCSERÉP

   Mire  kiértünk a télből, én már annyira előhaladtam a tudományokban, hogy
úgy  olvastam a kalendáriumot, mint a vízfolyás. Persze addig olvastam, hogy
utoljára  valami  újat  kívántam.  Piacról, boltból ha újságpapírban hoztunk
valamit,  arra  én  mindjárt  rávetettem  magam.  Ha  az  ablakon  keresztül
megláttam,  hogy  nyomtatott papirost visz a szél az utcán, az után én addig
szaladtam, míg meg nem fogtam.

   Szülém  nagyon  örült  a dolognak, és most már egész biztosra vette, hogy
pap  lesz  belőlem.  Az  édesapámnak  azonban  nem nagyon tetszett ez a nagy
mohóság.

   - Nem való az, fiam, hogy te minden tücsköt-bogarat összeolvasol.  Őszre,
ha isten éltet, beadlak a városi nagy iskolába, ott majd megtanítanak rá, mi
való  neked,  mi  nem.  Addig  pedig  majd  szétnézünk  egyszer  a padláson,
valamelyik  sarokban vannak ottan mindenféle szép tudományos könyvek, azokat
olvasgassad.

   Szaladtam  én  a  padlásra  mindjárt, s olyan nyaláb könyvvel másztam le,
hogy csak úgy nyögtem bele. Kergetett is vissza velük édesapám.

   - Csak egyesével, fiamuram. A levest se keverjük össze az uborkasalátával
meg  a  mákos  csíkkal,  hanem  külön-külön  esszük,  nem  ronthatjuk  el  a
gyomrunkat.

   Elszomorodva  hurcoltam vissza a könyveket, csak a legvastagabbat hagytam
odalent.  Az  legalább  a magyarok történelme volt. Míg abból tartott, addig
mindig  hadakoztam  meszelőnyélből  faragott  kardommal, s a konyhapárkányon
szülém  minden  virágos tányérját halálra sújtottam mint gömbölyű képű török
basát.

   Aztán jöttek a többi okos könyvek, de azok nekem nagyon is okosak voltak,
számtan,  mértan meg más efféle. Szülém mesélte, hogy valamikor egy vándorló
deák  felejtette őket nálunk, aki a malomházban hált meg egyszer. Persze egy
szót  sem  értettem  belőlük,  de  azért  fönnhangon  olvastam őket az udvar
közepén.  A  galambok a búgból odaszálltak a palánkra, és halk turbékolással
nevetgéltek rajtam. Öreg kakasunk azonban méltóságos léptekkel odaállt elém,
kissé  balra  konyította  a  fejét,  és fél szemét lefogva hunyorított rám a
másikkal.

   - Mi  lelt  téged,  te  kisfiú?  - vágott a lábam szárához, miután  hiába
várta, hogy abbahagyjam a silabizálást.

   Odatartottam  eléje a könyvet, csípett rajta egyet-kettőt, aztán hirtelen
hátat  fordított, hogy csak úgy lobogott fekete tolla fölött vérvörös taraja
és  roppant  hosszú  szakálla.  Aztán világgá kürtölte a szemétdombról, hogy
milyen ostoba teremtés a kisgyerek, aki könyvből tanulja a kukorékolást.

   Így  viaskodtam  az  okos  könyvekkel  mindaddig,  míg szülém egy reggel,
amikor a piacról hazajött, oda nem intett magához.

   - Nézd,  mit  hoztam neked, cselédem - húzott elő a kötője alól egy  szép
tarkabarka  könyvet.  -  Csak apádnak most nem kell mutatni, lelkem, mert ez
nem nagyon tanulságos. könyv, tudod, csak szép kitalálások vannak benne.

   Sietve az ingderékba bújtattam a könyvet, és csak a sövény tövében mertem
kinyitni.

   - E-ze-re-gyéj - olvastam az aranyos tábláján a címét, nemcsak a számmal,
hanem  az  ujjammal  is,  és azóta se örültem úgy könyvnek, mint ennek. Csak
nagyon szerettem volna eldicsekedni vele valakinek. Az ám, de kinek?

   Eszembe  jutott  az  öreg fekete kakas, kerestem is, de sehol se lehetett
megtalálni.  Szaladok szülémhez, újságolom neki, de egyszerre csak befogja a
számat a kezével.

   - Hallgass,  te! Eladtam a kakast, ennek az árán vettem neked ezt a  szép
könyvet. Egy kukkot se kell róla szólni. Majd nekem is olvasol belőle valami
szépet.

   Bújtam   aztán  a  könyvvel  föl  a  padlásra,  ott  szerettem  legjobban
olvasgatni, a rendes helyemen, az ecetfa alatt, lábamat lelógatva a semmibe.
Fejem  fölött  az  ég  kék mezeje, kerek felhőboglyákkal, alattam a halottak
csöndes   városa,   távolabb   a   napsugárral   elöntött   házak,  a  folyó
aranypántlikájával átkötött erdők csokra, mögöttem a padlás félhomálya, tele
megrezzenő árnyékokkal és titkos neszekkel.

   Egyszer  éppen az Aladdin történetét olvasgattam, a bagdadi varga fiáét a
csodalámpával.   Le  is  volt  rajzolva,  ahogy  tömögeti  a  kincseket  egy
tarsolyba.   Erről   jutott   eszembe,   hogy   meg  kellene  keresni  a  mi
kincsestarsolyunkat is, hátha felejtettek benne az ősök egy marék gyöngyöt.

   A  tarsolyt  csakugyan  meg  is  találtam egy szelemenfa végére akasztva.
Kihurcoltam a napvilágra, és belemarkoltam.

   Hát  tele  volt  régi,  molyos  korpával,  amit  az  isten  tudja,  mikor
felejtettek  benne.  Bizonyos pedig, hogy nem erre csinálták ezt a tarsolyt.
Piros  bőrből  volt,  zöld  szironnyal  beszegve,  mindenféle  cifraságokkal
telihímezve, amik azonban lefoszlottak, ahogy hozzájuk értem.

   Partifecskék  csiripeltek  körülöttem, ahogy ott mozgolódtam a nyílásban,
kiöntöttem nekik a korpát, hadd szedegessék ki belőle a hernyócskákat.

   Hát  ahogy  hull  kifelé  a  korpa, egyszer csak csendül, koppan valami a
téglán. Utánakapok, fölemelem - úgy tündöklik, hogy majd kiveri a szememet.

   - Nini, gyémánt! - sikoltottam el magamat, s beletörülgettem a  kincsemet
az ingecském ujjába.

   Közelről  nem  ragyogott úgy, de ha napnak tartottam, gyönyörűen szórta a
szikrát.  Azért  mégis azt hiszem, más ember nem tartotta volna kincsnek. Ma
már  én  is  azt  mondanám  az ilyesmire, hogy valami vastag pohárfenéknek a
darabja.  De ahogy akkor a szemem rávetettem, mindjárt tudtam, hogy gyémánt.
Még  abban is bizonyos voltam, hogy csakugyan ősök felejtették a tarsolyban.
Ilyenből lehet a vén Küsmödinek zsákszámra.

   Ész  nélkül futottam le a padlásról a malomház elé, s a gilicetövisbokrok
mögé bújva, a szememhez emeltem a gyémántcserepet.

   - Hiszen ez Tündérország, ami ezen keresztül látszik - hebegtem elámulva.

   A   kutyatejvirágokat   szivárványszínű  fáknak  mutatta.  A  sívó  homok
csillogott-villogott,   mint   a  porrá  tört  igazgyöngy.  Kékek  voltak  a
hangyácskák,  amik  rajta  mászkáltak, és a legyek úgy villantak el előttem,
mintha röpülő rubintcsöppek lettek volna.

   Azt  hiszem,  nem  volt még olyan boldog gyerek a világon, mint én voltam
akkoriban.   Annyiszor  jártam  Tündérországban,  amennyiszer  akartam,  nem
kellett féltenem senkitől a kincsem. Üvegdarabnak nézte mindenki.

   Egyszer  rám is szólt édesapám, ahogy az ünneplő kabátkámban észrevette a
kincset:

   - Hát  te,  Gergő, mit hurcolod mindenfelé azt a rossz üvegcserepet?  Már
látom, nem nyughatsz addig, míg meg nem vágod vele magadat.

   Én csak lesütöttem a szememet, és nevettem magamban. Dehogy mondtam volna
ki,  mekkora  kincs ez a rossz üvegdarab, amit én senkinek a világon oda nem
adnék.

   Pedig  utoljára  mégiscsak  odaadtam biz én. Mégpedig a jó Istennek adtam
oda egy napsugaras, orgonaszagú, szép májusi vasárnapon.

   Úgy  volt  az, hogy délebéd után bementem egy kicsit nézelődni a városba,
és  bevetődtem a templomba, éppen vecsernye idején. Nagyon szerettem nézni a
nagy  szakállú  kőszenteket, akik kőkönyveket, kőkardokat és görbe kőbotokat
tartottak  a kezükben, és mind az oltár felé fordították arcukat. Bizonyosan
onnan  várták  a  parancsot, hogy mikor lehet nekik már megmozdulni és merev
tagjaikat kinyújtóztatni egy kicsit.

   Én  is oda néztem, ahová a szobrok, a gyertyafüstös régi oltárképre. A jó
Isten  ült  ott  a  felhők  felett  hosszú kék palástban, aranykorona volt a
fején,  rózsakoszorús  angyalkák röpködtek körülötte, és nézett, nézett maga
elé szomorúan. Pedig abban a mi kis templomunkban minden olyan vidám volt. A
nyitott  ablakon  bebújtak  a virágos orgonagallyak, vadméhek döngicséltek a
tömjénfüstben.  Nevetett a napfény az anyókák fehér haján és a gyermekszemek
tiszta tükrében; csak az Istenke nézett maga elé nagyon szomorúan.

   Nem  tudtam,  hogy  mi  bánata  lehet  a  jó Istennek ilyen szép vasárnap
délután,  de  nagyon-nagyon  megsajnáltam, és hirtelen rászántam magam, hogy
nekiadom a gyémántot.

   - Attól   a   sok  szépségtől,  amit  azon   keresztül  látni,   mindjárt
megvidámodsz,  Istenkém  - néztem biztatva a képre, ahogy odasompolyogtam az
oltár elé.

   Kis  ezüsttányérka  volt  az  oltár  sarkán, jó emberek abba rakták, amit
Isten dicsőségére, szegények gyámolítására szántak.

   Én   is   abba  tettem  a  gyémántomat  a  kopott  krajcárkák,  a  fényes
ezüsthúszasok fölé.

   Ám Gáspár apó, a mindig mord öreg harangozó, aki alacsony szalmaszéken az
oltár  mögött  szundikált, föltekintett a csörrenésre, és bosszúsan dörmögte
el magát:

   - Mit  akarsz,  te fiú, azzal az üvegcseréppel? Nem tudod, hogy az  Isten
házában nincs helye a játéknak?

   Utánam  hajította  a  kincsemet, és az nekem jobban fájt, mint ha fülemet
húzta  volna meg. Szepegve bújtam el egy magas padban, amelyikből a fejem se
látszott ki, és addig keseregtem, míg utoljára magam maradtam a templomban.

   Már leborult az este, elhallgatott a vadméhek zsongása, csak a Gáspár apó
lassú  horkolása  hallatszott  az  oltár  mögül.  Az  Istenke  képe a lobogó
gyertyafénynél még szomorúbbnak tetszett, mint a napvilágnál.

   - Mégiscsak  a tiéd lesz! - mutattam feléje a gyémántot, és  lábujjhegyen
odaóvakodtam  az  oltár elé. Szép lassan tettem le a kincset, az öreg Gáspár
nem ébredt fel, és én elégedetten surrantam ki a templomból.

   De  ahogy a küszöbhöz értem, visszarettentem. Két nagyfejű békácska éppen
oda  telepedett mindenféle bogárnépséggel vacsorázgatni, és nem mertem tőlük
kimenni.

   "Megvárom,  míg elmennek" - gondoltam magamban, és behúzódtam a legutolsó
padba.

   Ott  bóbiskoltam egy darabig, mikor egyszer csak szárnysuhogást hallok az
oltár  felől.  Odatekintek:  hát az angyalkák repültek le az oltárképről. Az
egyik éppen az ezüsttányérkát tette az Úristen ölébe.

   - Lásd,  Uram, mégiscsak jószívűek az emberek - muzsikált a szava,  ahogy
kifordította a tányérkát.

   Az  angyal  aztán  visszatette  a  tányért  az  oltárra, a jó Isten pedig
fölszedte a pénzeket, és egyenként visszadobta őket. Csak azt csodálom, hogy
egyik se csengett, mikor leesett.

   "Ez  bizonyosan  azért van, hogy az a haragos Gáspár apó föl ne ébredjen,
és rá ne kiabáljon az angyalkákra" - gondoltam magamban.

   És  szórta,  szórta az Istenke a pénzeket, és egyre csak szomorúan nézett
maga  elé,  csak akkor kezdett el mosolyogni, mikor az én gyémántom a kezébe
került:

   - Tudtam  én  ezt!  -  csattantottam  tapsra  két   tenyeremet,  de  csak
csendesen, mint mikor a liliomok szirma összeütődik a szélben.

   - Ezt elteszem - mondta mosolyogva az Úr, és elrejtette az ajándékomat  a
kék palástja alá.

   És  attól  a  mosolytól  egyszerre  szivárványszíne  lett  az éjszakának,
egészen   olyan,   mint   amilyent  az  én  gyémántom  szokott  mutatni.  És
elmosolyodott  az egész templom, mosolyogtak a kőszobrok is, és megcsóválták
a  mindig  merev  fejüket,  és láttam, hogy még Gáspár harangozó is mosolyog
álmában. És mosolyogtak az angyalkák is, mikor megszólaltak:

   - Hiszen csak hitvány üvegdarab az, Urunk!

   - De  gyémántszív  adta!  -  csengett az Isten szava, és egyszerre  olyan
világos  lett  az  egész  templom az Úr kebelén nyugvó üvegdarabtól, hogy be
kellett hunyni a szememet.

   Mikor fölnyitottam, bepiroslott a hajnal az ablakon, imádkoztak odakint a
fülemülék, és Gáspár apó ráncigálta a zekém ujját.

   - Ejnye, de itt aludtunk a templomban, te üveges kisgyerek - mondta olyan
szelíden,   amilyen   szelíden  ez  a  mogorva  vénember  sohase  szokott  a
gyerekekhez beszélni.

   Kidörzsöltem  a  szememből  az  álmot,  és  ijedten  pillantottam  oda az
oltárra. De mindjárt megnyugodtam, mert a pénzek ott voltak a tányéron, de a
gyémántom nem volt ott.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.