Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                             SZŐLŐNYITÁS IDEJÉN

   Idebent a városban enyhe idő járogat már. A nagy kőházak közt megszorul a
napsugár  s megszalasztja az öreg Télapót, aki szedi-veszi már a sátorfáját.
Hát  csak  szaladj  öreg,  bizonyosan  nem  itatunk utánad egereket. Vidd el
békességben a fehér szakálladat, mert különben csúffá teszi a pajzán tavasz.

   Hanem  kint a tanyák közt még éppenséggel nincs valami víg világ. Ott még
most adja ki igazán a mérgét a tél. Mikor haragos szélparipáján végigrobog a
havas  mezőkön,  az  akácfák  mélyen meghajtják előtte kopasz fejüket. Még a
tanyaházak  nádtetői  is  majd  szárnyra  kapnak ijedtükben. Hanem Andráska,
ahogy  az  ereszet alul szétnéz a világban, csak neveti a cudar időt. Könnyű
is  annak,  akinek  akkora  báránybőrsapka tornyosodik a fején, hogy szegény
helyen beillene kukoricamérő vékának.

   Bezzeg  a  szegény sármányok, ahogy az istálló előtt kaparászgatnak, majd
fölvetik az udvart keserves szavukkal:

   - Szücs, szücs, szücs!

   Andráskának  az édesapja a napocskát keresné az égen, de nem találja. Úgy
elszundikált  biz  az  a  felhőpaplan  alatt, hogy nyilván ki se nyitja ma a
szemét. Úgy sincs még kinek sütni - gondolja magában.

   - Édesapám  -  szólal  meg  Andráska  -, mért kiabálják a  sármánymadarak
egyre, hogy: szücs, szücs, szücs!

   - Látod, fiam, hogy nagyon elnyűtte a tél az aranyos bundájukat. A tavasz
lenne annak a szűcse, de nem nagyon igyekszik elő a hívogató szóra.

   Néha  a  szarka is bevetődik a tanyára, de nincs még neki csöröghetnékje.
Máskor  a  pecsenyében  is válogat, most meg félnap is elkószál egy-két szem
kukoricáért, amit a tyúkok elől elcsenhet. Ilyen szegényesen él így tél vége
felé ez a tollas róka.

   - Csak így, csak így, csak, csak, csak! - panaszolja ő maga is.

   Hallgatni  is  szomorú azt, mikor ilyen kolduska módra jajgatnak az Isten
madarai. Hanem azért akad már köztük olyan is, amelyiknek öröm a beszédje.

   - Hallja,  édesapám  -  szalad  be  Andráska az édesapjához -, ugyancsak
mondja ám már!

   - Kicsoda, te?

   - Hát a pacsirta, a mi madarunk.

   - Ugyan, mit mond a pacsirta?

   - Azt mondja hogy: ka-lács, ka-lács!

   - Jaj,   fiam,  kenyérhaj  is  kalács  gyanánt  esik  az   éhesnek.   Nem
pacsirtaszótól éled a tavasz.

   Andráska  búnak  eresztette  a  fejét és kedvetlenül kukucskált ki a nagy
sapka alól.

   - Ugyan, melyik madár hozza hát meg a tavaszt?

   - A cinege, Andráska, a cinege. Ő mondja meg a szántó-vető embernek, hogy
mikor van vége a heverd-el időnek.

   Éppen  a  sövény ágai közt bujkált két füstösfejű cinege, de biz ezek nem
vigasztalták  meg Andráskát. Az egyik hasztalan vallatta a száraz leveleket,
semmit se talált alattuk.

   - Nincs  erre,  nincs  erre,  nincs erre - jajgatott keservesen.  A párja
talált  valami dermedt legyecskét, de csak akkorát, hogy egymagának is kicsi
volt kóstolónak is.

   - Kicsit ér, kicsit ér! - sopánkodott nekikeseredve.

   Bezzeg megörült Andráska, mikor egy-két nap múlva azzal ugrasztotta ki az
édesapja az ágyból:

   - Öltözz hamar, legény. Most hallgasd meg, mit mondanak a cinegék.

   Andráskának  annyiból  állt  az egész öltözködése, hogy a fejébe nyomta a
nagy  sapkát.  De  még  azon  is keresztülhallatszott a cinegék vidám szava,
ahogy az ablak deszkáján ugrándoztak:

   - Nyitni kék, nyit-ni-kék, nyit-ni-kék!

   Az  ám,  csakugyan  egész  más  színe  van  égnek,  földnek,  mint tegnap
ilyenkor.  Az  ég nevető kék, a föld nedves barna, öröm lesz benne dolgozni.
Oda  is  van  már  támasztva az ajtófélfához a nyitó-kapa, rajta a csikóbőr-
tarisznya.

   - No,  Andráska,  gyere szőlőt nyitni. Hanem a sapkára meleg lesz  ám már
most, jobb lesz a kakastollas kis kalapod megszellőztetni.

   Jaj,  dehogy  hagyná  pedig  itthon  Andráska a nagy sapkát. Meg kell azt
odakint  mutogatni  a  káposztapilléknek,  úgyse  sok  látnivalójuk  van még
szegénykéknek.

   Puszta  még  idekint  a  világ.  A  télire  eltemetett szőlővesszők fölül
elszedi  a  homokot  a nyitó-kapa, vígan pattannak föl a venyigék, rengetik,
hintázzák   magukat  a  napsugaras  levegőben  s  rügy-szemükkel  kíváncsian
tekintenek  szét: ébredeznek-e már a jó pajtások, fák, füvek, virágok, dalos
madarak?

   Nincs még itt senki, csak a meleg napsugár.

   De  Andráska  apja  már ingujjban dolgozik, úgyis alig győzi a verejtéket
törülgetni,  hanem  Andráska csak a nagy sapkában sütkérezik a pászta végin.
Ki nem szabadítaná belőle a fejét egy lyukas petákért.

   - Mi van itt, mi van itt? - csipogja egyszerre valami vékony hang a nyitó
ember  háta  mögött.  Két kis barázdabillegető szegődött be hozzá napszámra.
Ott illegnek-billegnek a sarkában, hosszú farkukat táncoltatva.

   - Mi van itt, mi van itt?

   Parányi  kendermag-bogarat vetett föl a kapa a homokból. Együtt telelt ki
a szőlővesszőkkel s most ő is napvilágra jött levegőzni. Pórul is járt, mert
mindjárt rákoppantott az egyik barázdabillegető.

   - Enyém, enyém, enyém! - kiáltotta diadalmasan. Hanem a másik se  engedte
a jussát.

   - Azért  se,  azért  se, azért se! - s akkorát csípett amannak a  szárnya
hegyén,  hogy  az  egyszerre  kiejtette  a  szájából  a  kendermag-bogarat s
elkezdett segítségért Iármázni:

   - Rendőr, rendőr!

   A  madarak  közt  a  sárgarigó  a  rendőr,  mert  neki van a legrikoltóbb
fütyülője,  de  hol  jár  még ilyenkor a sárgarigó! Valahol túl a tengeren a
szerecsen gyerekeknek ígérgeti milliószámra a diót.

   Andráska  azonban lábujjhegyre ágaskodik a pászta végén. Hej, ha valahogy
meg  lehetne  kaparintani  ezt  a  virgonc  két  madarat! Hátha a sapkájával
leüthetné  őket  a lábukról? Kihúzta a fejét a sapkából, közéjük hajította a
madaraknak, s huss, mind a két barázdabillegető elrepült. Sebaj, azért adott
nekik  az  isten szárnyat, de ki látott már olyan sapkát, amelyik négy lábon
szalad!

   No,  Andráska  látott.  Mert  a  nagy sapka nem oda esett, ahol a madarak
civakodtak,   hanem  a  mellette  levő  útba,  ahol  egy  jámbor  nyúl  szép
békességben  meglapulva a fiatal cseresznyefa hajtásait számolgatta. Éppen a
fejére esett a jámbornak a sapka s ijedtiben úgy eliramodott sapkástól, hogy
Andráskának csak úgy karikázott bele a szeme.

   Jó az isten, akinek fejet adott, ád hozzá sapkát is, ne búsulj, Andráska.
Nagyobb  baj  az  annál,  hogy  szegény tapsifüles a nagy sapkában sehogy se
találja  meg  az  utat hazafelé. Pedig ha megtalálná, fogadom, hogy mindjárt
megtennék  Nyúlországban  királynak  a  nyulak.  Koronát  már szerzett hozzá
magának.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező