Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                 A HÓANGYAL

   Ezt  a  történetet egy öreg szobrásztól hallottam, aki galambősz hajával,
hosszú   fehér   szakállával   maga   is   olyan,  mint  valami  szép  fehér
márványszobor. Úgy adom, ahogy vettem: se hozzá nem teszek, se el nem veszek
belőle.

                                      *

   Én  bizony  gyerekkoromban soha sem gondoltam arra, hogy szobrász leszek.
Tán azt se tudtam, mi az a szobrász.

   - Varjúnak varjú a fia! - ez volt a szavajárása az édesapámnak. S mivel ő
takácsmester  volt,  én  is  az  akartam  lenni.  Mindig  ott  sündörögtem a
szövőszék  körül  s kattogó muzsikáját óraszámra el tudtam hallgatni. Addig,
míg el nem aludtam rajta. Ó, olyan édeseket sohase álmodtam többet, mint ott
a szövőszék árnyékában!

   Négy-öt éves lehettem, mikor utoljára szundikáltam a szövőszék mellett. A
nagy  csendességre  ébredtem  föl.  Apám  szép  csöndesen ült a padon, egyik
kezével  fogta  a  vetélőt,  a  másikban a serkentő-madzagot és nézett előre
mereven, hogy még csak nem is pillantott.

   - Édesapám! - szóltam oda hozzá.

   A  keze  hideg  volt,  mint a jég és ahogy megrántottam, nagy koppanással
esett  ki  belőle a vetélő. Csudáltam, hogy nem hajol le érte és kiszóltam a
konyhába édesanyámnak:

   - Szülém, apám nyilván meghalt!

   Ezt  minden  ijedelem nélkül mondtam, mert nemigen tudtam, mi az a halál.
Azt hittem, az az egész, hogy az ember nyitott szemmel alszik. Csak az anyám
jajveszékelésén fakadtam sírva s csak akkor szorult össze a szívem, mikor az
apámat temették. Haragudtam, hogy olyan sok földet hánynak a koporsójára, de
azzal nyugtattam meg magamat, hogy másnap majd fölkaparom én azt onnan a kis
kapámmal.

   Másnap  azonban  eljött  értem  a  keresztapám,  aki esztergályos volt és
elvezetett   őhozzájuk.   Ott   voltam   egy   hétig  s  megtanultam  csigát
esztergályozni.  Elhatároztam,  hogy  esztergályos  leszek s rá se gondoltam
többet a temetőre.

   Amikor megint hazavittek, nem ismertem rá a házunkra. Nem volt az udvarán
kert  és nem volt a szobában szövőszék. Mosóláb volt a sarokban, azon teknő,
a  szoba  tele volt gőzzel, a falakon csurgott a pára s elfúlt a lélegzetem,
ahogy megszólaltam:

   - Vissza akarok menni a szép házunkba!

   Szülém letette a ruhát, amit öblögetett, a szívére szorított és elmondta,
hogy  most  már  nincs  szép  házunk,  kertünk,  nincs semmink se. Szegények
vagyunk és egymáson kívül nincs senkink.

   - Akkor ki akarok menni az apámhoz! - toporzékoltam elkeseredetten.

   Soha se felejtem el, micsoda ijedelemmel szorított magához az anyám.

   - Lelkem, kicsikém, ne hagyjuk el egymást!

   Észrevettem,   milyen   kisírtak   szegénynek   a   szemei   és  hirtelen
megsajnáltam.  Többet nem igen emlegettem az apámat s a temetőbe se jutottam
ki.

   - Nem  való  a  gyerek a temető kertjébe - mondta szelíden szülén, ha  ki
akartam vele menni.

   Nagy  nyomorúságban éldegéltünk vagy két esztendeig. Most már tudom, hogy
nyomorúság  volt  az  életünk,  de  akkor nem tudtam. Örültem annak, hogy az
édesanyám  mosóasszony, mert így legalább mindig meleg volt nálunk és mindig
szivárványt  lehetett látni a gyertya körül a sűrű vízpárától. Föl is tettem
magamban, hogy én meg mosóember leszek, ha megnövök.

   De  ebbe  a mesterségbe aztán bele is kellett ám tanulnom, ha akartam, ha
nem.  Az  édes szülém mindig köhécselt s néha úgy erőt vett rajta a köhögés,
hogy  le  kellett  neki  feküdni a lócára. Olyankor ügyetlen kis kezemmel én
csavartam helyette a vizes ruhát.

   De  bizony  én  nagyon ügyetlenke voltam és egyre szűkösebb lett nálunk a
kenyér  és szegény szülém is úgy veszett, fogyott, mint a megszegett kenyér.
Most   már   nem   a   lócára   feküdt,  ha  elővette  a  köhögés,  hanem  a
szalmanyoszolyára  és  én  nem  győztem  melengetni,  takargatni  ölelő  két
karommal.  Már  ekkor nagyobbacska voltam, már tudtam rettegni a haláltól és
éjszakára mindig odatoltam az ajtóhoz a mosószéket, hogy ki ne bírja nyitni.

   Nem  ért semmit, a halál be tudott jönni máshol is. Tán a törött ablakon,
tán  a  megrepedt  falakon,  de  valahol  csak  belopózott. Szülém odahúzott
magához,  utoljára  megfésülte  a kócos hajamat, megcsókolta a homlokomat és
azt mondta:

   - Fiacskám,  én  most  kimegyek  apához, de ne félj, soha nem hagylak  el
téged. Most pedig szaladj el keresztapádért.

   Mire visszaértünk, szülém lelke már a csillagok közül integetett le rám:

   - Ne félj, soha nem hagylak el téged!

   Tudtam, hogy úgy lesz, ahogy szülém mondja s ez a hit meg is békített egy
kicsit.  A  jó emberek, akik magukhoz vettek, nem győztek rajta csodálkozni,
hogy milyen nyugodt vagyok.

   De  a  harmadik nap elhagyott a nyugodalmam. Nem éreztem a szülémet magam
körül, tehát én mentem ki hozzá a temetőbe.

   Haragos,  zimankós  téli  nap  volt,  majd megvett a hideg, ahogy a havas
mezőkön bolyongtam s csurgott a könnyen, mire rátaláltam szülém sírjára. Egy
sírba  tették  apámmal  s  ahogy  ráborultam  a  havas  halomra, mintha ő is
erősítette volna szülém szavát:

   - Ne félj, soha nem hagylak el téged!

   Talán  csak  cinegék bujkáltak a száraz vadrózsabokron, talán csak a szél
ütögette össze az ecetfák zúzmarás ágait: én mégis hallgatózva néztem körül.
És  kimondhatatlanul  elszomorodtam,  mikor  észrevettem,  hogy  körös-körül
minden síron van sírkő, csak az én szüleimén nincs.

   Megakadt  a  szemem  a  földesúrék kriptáján. Márványangyal állt annak az
ajtajában, ajkára tett ujjal, mintha azt akarná mondani:

   - Csitt, idebent alszanak!

   - Nini - gondoltam magamban -, ilyent én is tudnék csinálni.

   S már akkor hempergettem, gyúrtam, formáltam is a havat a sírhalom fölött
s  nem  éreztem  többet  semmi hideget. Inkább égett az egész testem, mint a
parázs, mire készen lett a térdelő hóangyal.

   Abban a percben hangot hallottam a hátam mögött:

   - Ez a fiúcska kész szobrász!

   A   tanító   bácsi  fogta  a  karomat,  aki  koszorút  hozott  valamelyik
halottjának.  Fogta  a  karomat és el se eresztette többet. Ő taníttatott ki
szobrásznak.  Az  első  igazi  szobrom a szülém szobra volt, aki beváltotta,
amit ígért. Nem hagyott el a halálban sem.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező