Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                               NEKOPOGI KOVÁCS

   Hiába  kotorászok  a  mesetarisznyám  fenekén, ma nem találok benne vidám
bohóságot.  Elfogyott  a tarka mese, kihullottak a mosolygó históriák. Egyre
csak  a  Nekopogi  kovács története jár az eszemben. Úgy, ahogy tőle magától
hallottam néhány esztendővel ezelőtt.

   Balogh   Demeter   lett  volna  a  becsületes  neve,  de  az  egész  falu
aranykovácsnak  hívta a régi jó világban. Azért hívták így, mert aranyat ért
a  mestersége.  Egész  nap  búgott  a fujtató, szállt a szikra, csattogott a
pöröly a kovácsműhelyben. Üllője előtt soha üres kézzel nem dologtalankodott
az aranykovács. Hanem akárhányszor éjszakával toldotta meg a nappalt, ha sok
volt  a  munka.  Ennek örült ő nagyon, mert így gyarapodott a gazdaság. Volt
már háza, földje, szőleje s rakással az ezüst forint a ládafiában.

   - Könnyű  neki  -  mondogatták  az  emberek  -, mert akinek olyan  derék,
szorgalmas felesége van, annak játék az élet. Gondot felez, örömet kétszerez
a jó asszony a háznál. Hát még a kislánya, az aranyhajú Piroska! Angyalt nem
lehetne  annál  szebbet  festeni  az oltárra! Csak szereti a jó Isten ezt az
aranykovácsot!

   De  meg  is  érdemelte Balogh Demeter, hogy jól menjen sora. Szorgalmának
maga  látta hasznát, emberségtudásáért mindenki szerette, jó szívét áldották
a  falu szegényei. Szelídségre, jó kedvre, se volt neki párja. Egész nap oly
vidáman  fütyörészett,  hogy  még  a  nótás rigó is megirigyelhette volna. S
mikor  estenként letette a kormos bőrkötőt és ölibe vette a kislányát, míg a
felesége   csendesen   dúdolgatva   vasalgatta   a  kis  patyolatszoknyákat,
babafőkötőt, boldogan sóhajtott föl az aranykovács:

   - Nincs tinálatok nagyobb kincs a kerek ég alatt.

   De  nem  sokáig  tartott  Balogh  Demeter  boldogsága.  Felesége meghalt.
Kivitték  a  jó  asszonyt  a  temető  szomorúfűzfái  alá  s magára maradt az
aranykovács az aranyhajú Piroskával.

   - Kicsi  virágszálam - gügyögött neki elfojtott sírással -, mi lesz  most
már mibelőlünk?

   - Ne félj, aputám - vígasztalta a csöppség -, főzöt én teneted  levestét,
de a Bodjinak nem adunt belőle.

   Parányi  kezével  összeszedte  a  műhelyben  a  vas  reszeléket, a törött
patkódarabokat:  azokból  főz  ő  az apukájának finom csipedett leveskét. Az
apja  pedig nekifordult arccal a falnak, hogy kisírja magát, de aztán megint
csak  az  üllőhöz lépett, hogy érne ő rá a sírásra, mikor úgy várja a munka?
És  búgott  a  fujtató,  szállt  a  szikra,  csattogott  a  pöröly,  de sose
fütyörészett  többet  az  aranykovács.  Temetői  szomorúfűzfák  tövébe  az ő
jókedvét is eltemették.

  Jajgató  fájdalomnak  legjobb  altatója  a munka. Most még ezerszer jobban
szerette  a  kislányát,  mint  azelőtt.  Aranyhajú Piroska nőtt, növekedett,
egyre  szebb  lett  testben,  lélekben.  Kacagásától  csengett  a  ház, mint
madárszótól az erdő.

   - Szemem  fénye, aranyos pintyőkém - simogatta ragyogó haját az  édesapja
-,  mit  szeretnél  karácsonyra?  Csengős  nyulat,  táncoló  babát, égig érő
karácsonyfát?

   - Nincs nekem kívánságom se egyikre, se másikra. Azt szeretném, ha az  én
apuskám  ne lenne mindig ilyen szomorú. Hanem nevetnél, danolnál te is, mint
a többi emberek.

   De  karácsonyra  az  édesapa  még  szomorúbb  lett.  Egyetlen  Piroskáját
megfojtotta a torokgyík. Kivitték az aranyhajú Piroskát az édesanyja mellé s
a nagy üres házban egyes-egyedül maradt az aranykovács.

   Ahogy a temetés napján bezárta a műhelyt, ki se nyitotta többet. Semmivel
a  világon  nem  törődött  többet. Emberek közé nem járt, a hozzámenőket nem
eresztette  be.  Földjét,  szőlejét  fölverte  a gaz, eszébe se jutott neki.
Szerszámait  a  bezárt  műhelyben  belepte  a  rozsda  s  a falubeliek egész
elszoktak onnan. Nem hívták már aranykovácsnak, hanem Nekopogi kovácsnak.

   Nem  bánt  ő  semmit  a  világon. Telt, múlt az idő s ő egyre ott ült kis
szobájában  s  merően  nézett  maga  elé.  A  tükör alatt volt fölakasztva a
kislánya arcképe, oda-odaállt eléje s elkezdett vele beszélgetni.

   - Itthagytál. Nem szerettél. Aranyos pintyőkém, mi keresnivalóm van nekem
most már a világon?

   Az arckép csak nézett, nézett rá, mintha mondani akart volna valamit.

   - Ugyan mit akarhat, mit? - tűnődött a Nekopogi kovács.

   De sehogy se találta el.

   Egyszer aztán megértette. Csúnya, zimankós téleleji időben szokás szerint
üldögélt  a  szobában,  mikor  hirtelen rányitották az ajtót. Egy drótos tót
lépett  be  rajta,  hátán batyuja, öliben nagykendőbe takargatva a kislánya.
Szánalom  volt  őket  nézni.  Szellős  nyári gúnyájában, rongyos bocskorában
didergett  a  tót  s gémberedett kezecskéjét félénken nyújtogatta ki kendője
alól a szép kékszemű, lenhajú kislány.

   - Jó napot kívánom - köszönt alázatosan a drótos.

   - Edd meg, ha jó - mordult rá haragosan a Nekopogi kovács.

   - Kérek valami munkacska, drotoznyi, nagy jó uram.

   - Ha  csak ezt a rongyos életet össze nem foltozod - motyogta a kovács  s
keserűen tekintett az arcképre.

   Aranyhajú  Piroska  mintha szemrehányóan csóválta volna meg fejecskéjét a
képen. A kovács valamivel szelídebben szólt a drótoshoz:

   - Mit jársz télvíz idején ezzel az ártatlan teremtéssel?

   - Nagy  baj  érte  engement  -  fakadt sírva a drótos - meghalt az  enyim
felesig.

   Nekopogi kovács hirtelen befordult a kamrába s kihozott egy nagy bundát.

   - Jó  ember - mondta a tótnak -, munka énnálam nem akad, hanem vegye  föl
ezt a bundát. Ebben majd nem fázik.

   Míg  a  drótos  hálálkodva  öltözködött, Nekopogi kovács megint a kamrába
motozott.  A  rossz csizmák közt válogatott, de egyik lyukasabb volt, mint a
másik. Aztán elmosolyogta magát s kifordult a szobába és lehúzta a lábáról a
csizmát. Odatette a tót elé:

   - Nézze  csak, atyámfia - rebegte szégyenlősen - ez a csizma nekem  szűk.
Próbálja meg, jó lenne-e magának?

   Szegény  tót ember erővel kezet akart csókolni, ahogy belebújt a ruhába s
még  az  utcáról  is egyre áldatta az Istennel a kovácsot. Ez meg odaállt az
arckép elé s nézte könnybelábadt szemmel, ahogy az arckép elkezd mosolyogni.
S hirtelen eszébe jutott valami a kovácsnak, utána szaladt a tótnak:

   - Kerüljön csak vissza, barátom! Elfelejtettem valamit.

   Mire  visszajöttek,  akkorra  kiszedte  a kovács a ládájából az aranyhajú
Piroska  féltve  őrizgetett  ruháit.  A  jó  meleg  gúnyácskát, a bélelt kis
cipőket, a bodrosszőrű sapkácskát. S úgy felöltöztette a kis tót lányt, hogy
öröm volt nézni.

   - Csupa  grófkisasszony  lette  a  Hanka  -  kacagott  a drótos s  mint a
záporeső, hullott a könnye, mikor elment.

   A gazda pedig nagy, nagy melegséget érzett a szíve körül, ahogy odaállt a
kép elé:

   - Jól tettem-e aranyos pintyőkém?

   - Édes jó apám - ragyogott a kép.

   Nekopogi kovács megint kinyitotta a műhelyajtót. És megint búgott a fúvó,
szállt  a  szikra,  csattogott  a  pöröly.  Amit  keresett  a kovács, mind a
szegények közt osztotta szét. Mikor meghalt békességben, derült lélekkel, az
egész határ szegénye megsiratta.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.