Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                             DARVAS PISTA FOGLYA

   Mikor  ezt  a történetet először mesélte az édesapám, olyan jót nevettem,
hogy a könnyem is csurgott bele.

   - Könnyű  most  nevetni,  hékám  - borzolta föl a hajamat  édesapám -, de
mikor  ez  az  eset  megesett,  akkor  se  sírni, se nevetni nem volt szabad
Magyarországon.

   Nem  ám, mert az a szabadságharc után volt. Akkor moccanni se volt szabad
a  magyarnak  a  maga  hazájában.  Aki sírt, arra azt mondták, hogy a magyar
szabadságot  siratja;  aki  nevetett,  az  bizonyosan annak örült, hogy majd
föltámad még a magyar szabadság. Tehát börtönbe dugták a sírót is, a nevetőt
is.

   Lám,  az  öreg  Darvas  Pistát is becsukták, pedig az se nem sírt, se nem
nevetett,  csak  fütyült.  Mégpedig  azt se valami hegyesen, csak olyan szép
szomorúan.  Mint  ahogy  az  olyan elárvult öreg emberhez illik, aki a város
hajdúja  volt  a  boldogabb időkben, most meg a város szegénye. Mert mikor a
német  világ  bejött,  hajdúnak se kellett a magyar ember. Igaz, hogy nem is
ment volna, ha hívták volna se.

   Lám, Darvas Pista is szemébe mondta a kerületi főnöknek:

   - Nem lennék én még kiskirály se, ha a németet kellene szolgálnom.

   A  kerületi főnök úr valami morva ember volt s olyan szép neve volt, hogy
azt  nyelvkitörés nélkül ki se lehetett mondani. Hroziancsiknak hívták volna
a jámbort, de Darvas Pista megmagyarosította a nevét.

   - Hod merted te nekem pfütyölni? - szögezte haragosan savószínű szemét az
öreg hajdúra, mikor a fütyülésen kapták.

   - Magamnak  fütyültem  én,   nem  másnak,  nagyságos   Rosszjancsi  úr  -
billentett egyet a vállán Darvas Pista.

   Rosszjancsi úr intett az őrálló cseh katonáknak:

   - Vigyetek  gonosz  lászadót temlecbe bele. Hadd pfütyölje makának  három
napik.

   Örült,  hogy  kitöltheti  a bosszúját az istenadta emberen, de bizony nem
sokra  ment  vele.  Harmadnap  kieresztették  Darvas Pistát, negyednapra már
megint ott fütyörészett a Hroziancsik ablaka alatt. De most már cifrázta ám,
mint  szűcs  a subát. Legédesebb álmából fütyörészte fel a nagy urat s észre
se vette, mikor már megint elejbe hurcolták a kakastollas katonák.

   - Mit meksinálsz mekint, te lászadó? - acsarkodott rá Hroziancsik.

   - Keresem a kenyeremet.

   - Mit kereset? A kenyeret neket?

   - No  igen.  Gondoltam,  hogy ha valami szépen fütyülök, megin adat  érte
ingyen kosztot a nagyságos Rosszjancsi úr.

   Aközben  pedig  olyan  nyugalommal  fogta  két  marékra  a  nagy  zászlós
bajuszát, hogy a főnök urat most már végképp elöntötte a pulykaméreg.

   - Hod mersz te olyan lászadó pajuszt nekem hoszni.

   - No,  ne  féljen,  nagyságos  Rosszjancsi  úr,  nem döföm meg vele.  Mit
tehetek  én róla, ha nekem bajuszt adott az Isten, osztán ilyen emberformájú
vagyok vele?

   Rosszjancsi  úrnak bizony hajat se sokat adott az Isten, a bajuszáról meg
végképp  elfelejtkezett.  Nyilván  ez  hozta  olyan  dühbe,  hogy  csak  úgy
csattogott a foga a haragtól:

   - Na majt amit az Isten adta, Hroziancsik elveszi.

   Bizony  elvette,  mert mire Darvas Pista kikerült az utcára, olyan kopasz
szájú  figura  lett  belőle,  hogy minden kutya megugatta. Leborotváltatta a
Rosszjancsi a drága szép zászlós bajuszt, mégpedig szappan nélkül.

   Egy  hét  múlva pedig bajusz nélkül járt a mi városkánknak minden embere.
Kidoboltatta  Hroziancsik, hogy aki bajusszal találtatódik, az olyan lázadót
ő borotváltatja meg. De úgy ám, hogy soha többet ki nem hajt a bajusza.

   Bolond  világ  volt  akkor  s  akármilyen  bolond volt a parancsolat, nem
lehetett  azt kinevetni. Hroziancsik úr nagyfejű vendéget várt, valami német
tábornokot.  S a bajusztalansággal akarta neki megmutatni, hogy milyen hamar
németté tette ő a mi szilaj magyar városkánkat.

   A  látogatás előtt való este beosont Darvas Pista a kerületi főnök úrhoz.
Az  éppen  a  tükör  előtt  próbálgatta,  hogy  milyen  szépen  illik majd a
katufrékjára  az  az  érdemjel, amit most bizonyosan megkap. Dühösen fordult
meg  a  Darvas  Pista csoszogására, de az öreg hajdú titkolózva súgta neki a
szája szögletéből:

   - Pszt  ne  üssön  lármát,  nagyságos Rosszjancsi úr! Egy gonosz  lázadót
akarok föladni.

   Rosszjancsi  úr úgy megszelídült, mint a bárány. Saját kezével tessékelte
bele Darvas Pistát a nagy bársonyszékbe.

   - Nagyon konosz?

   - Ojjé! Akkora bajusza van, hogy egyik vége egy araszt a másiktól.

   Rosszjancsi most már szivart is dugott a vén hajdú szájába.

   - Nagyon feszedelmes?

   - Bíz  az még harap is, ha jó kedvében találják. Annyi fegyver van  nála,
se szeri, se száma.

   - Hat katonáfal fokatom el - borzongatta végig a hideg Hroziancsik  urat.
- Hol található az a konosz lászadó?

   - Hol  itt,  hol  ott  bújdosik, minden éjszaka másik háznál. Most a  Sós
Pálék  padlásán  lappang. Hanem katonákat ne küldjön a nagyságos Rosszjancsi
úr,  alássan kérem, mert azok vagy bírnak vele, vagy se. Elég leszek én neki
magam is. Én egyenesen a tömlöcbe csalogatom be, mert bennem nagyon bízik.

   De  már  erre  meg  is  ölelgette  a  nagy  úr a szegény hajdút s még egy
vadonatúj  aranyat  is  csúsztatott  a zsebébe. Az embereinek pedig kiadta a
parancsot, hogy akit ez a jó ember idevezet, azt nyomban tömlöcbe vessék. De
akárki lesz is, de akármilyen késő éjszaka is.

   A  kerületi főnök úr gyönyörű szépeket álmodott azon az éjszakán. S mikor
reggel  fölébredt,  még  nagyobb  volt  a  gyönyörűsége.  A  hatalmas vendég
megérkezett  s  nem tudott betelni Hroziancsik úr magasztalásával, mikor egy
szál bajuszt se látott az egész városban.

   - Az  utolsó  pajuszos  lászadót  az  este  fokattam  el   -   hajlongott
Hroziancsik  alázatosan.  -  Sok pájunk folt fele. De most már temlecben ül.
Lánc fan keszin-lábán, ekész pátran megnézhetjük.

   A  tábornok  kegyesen  megbillentette  aranygalléros  nyakát  s  a két úr
leballagott  a tömlöcbe. Az ajtóban töltött puskás őr állt, annak azt mondta
Hroziancsik:

   - Nisd ki a foklyot!

   Az  ajtó  megnyílt, de a fogolynak a szeme úgy villogott a sötétben, hogy
egyik úrnak se volt mersze belépni. Hroziancsik harsányan bekiáltott:

   - Lépj elő, konosz lászadó!

   A  harsány  hangra  kiugrott a tömlöcből a Sós Pálék nagy fekete macskája
fúva,  prüszkölve  s  akkorát  karmolt a tábornok úr lábaszárán, amekkora az
ilyen gonosz lázadótól telhet. Hroziancsik pedig láthatta, ha akarta, hogy a
fogolynak  csakugyan  hatalmas  bajusza  van. Egy arasztra esik egyik vége a
másiktól.

   Csakhogy  Hroziancsik  nem  látott  semmit  a  szégyentől. S még abban az
órában  úgy visszaszaladt Morvaországba, hogy tán képpel se fordult többet e
felé  a  bajuszos  ország  felé.  Azt  az  utcát,  amelyiken kiszekerezett a
városunkból, máig is Rosszjancsi sorának hívják.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező