AZ AGÁRTANÁCSOS
Réges-régen történt. Egy erdélyi fejedelem kapott egyszer ajándékba a
török császártól egy agarat. Takaros ebállat volt, hegyes fejű, kajla fülű,
horgas inú, de azért a fejedelem nemigen örült meg neki.
- Öreg ember vagyok már én, nem járok nyúlászni - mondta kelletlenül.
Az ajándék agár azonban, mintha csak megértette volna a szót, hirtelen
bukfencet vetett és ráesett a fejedelem csizmájára. Ott aztán úgy nyúlt
végig, hogy a fejedelem alig bírta kiszabadítani a lábát.
- Ejnye, de magakellető ebállat ez! - mondta most már jobbkedvűen.
- Megismeri a jó embert, megismeri a rosszat - szólalt meg a szerecsen
szolga, aki az agarat hozta. - Körüludvarolja, aki jó, megmorogja, aki nem
jó.
- No, ilyen tudománnyal kevés ember dicsekszik, ugye, urak? - fordult
nevetve a fejedelem a tanácsosaihoz.
A tanácsurak is elnevették magukat s körülcirógatták a kutyát.
A fejedelem különös pártfogásába vette az agarat. Mindig ott lakatta maga
körül s akárhányszor még tanácsot is kért tőle.
Ha valami ügyes-bajos ember járt nála, csak odahunyorított az ajtónálló
apródjának:
- Tartsunk tanácsot, fiam!
Az apród kinyitotta a benyíló ajtaját s beeresztette az agarat. Akit az
nagy jókedvében körültáncolt, az megkapta, amit kért. De akire rosszkedvében
rámordult, az hiába koptatta a küszöböt.
- Nem tehetek a bajodról - intette el maga elől a fejedelem.
A főuraknak ilyenformán sok bosszúságot szerzett a nagytudományú állat.
Hiába ajánltak akárkit a fejedelem jóindulatába, ha az agár jóvá nem hagyta.
Zúgolódtak is miatta sokat, hogy csúffá teszi őket egy oktalan ebállat.
- Az egész világ kineveti az erdélyi agártanácsost - mondogatták
haragosan. Amire a fejedelem rendesen azt válaszolta:
- Mit tehetek én arról, hogy az a leghívebb szolgám? Azt ugyan meg nem
vesztegetheti senki ember fia!
Erre aztán az urak is jobbnak látták elhallgatni. Ami igaz, igaz: annak
az ostoba agárnak hiába kínálnák akár vékával az aranyat. Azért mégis azt
ugatná meg, akit akar.
- Megugatja biz az, akit nem akar is - mosolyodott el egyszer az ilyen
beszédek hallatára a fejedelem apródja. S megvigasztalta a főurakat, hogy
majd megvesztegeti ő az agártanácsost, csak bízzák rá.
Másnap reggel, alig lépett a fejedelem a tanácsházba, mindjárt az agarat
követelte.
- Rég itt szűköl az ajtón, nagyságos uram - mondta az apród s
beeresztette az agarat. Az pedig abban a percben olyan rettenetes üvöltésben
tört ki, amilyent még nem hallott a fejedelmi palota.
- Mit jelent ez, fiam? - kérdezte megütődve a fejedelem.
Az apród tisztességtudó meghajlással jelentette:
- Azt jelenti, nagyságos fejedelem, hogy kettőnk közül valamelyik nem
igaz ember.
Az agár pedig morogva, csaholva, a szemét szikráztatva, a fogát
csattogtatva ugrott neki a gazdájának. A fejedelem megdöbbenve húzódott
félre a nekidühödött állat elől. Nem ért az semmit. Mentől jobban csitította
volna szép szóval, annál szilajabban ugrált rá. S nem is csendesedett el
addig, míg le nem kapott két nagy nyúlfület a köntöse hátáról. Azokkal aztán
nagy megelégedetten bebújt a trónszék alá.
A nyúlfüleket a pajkos apród tűzte a fejedelem köntösére s most lesütött
arccal várta a büntetését. A fejedelem azonban nem haragudott meg, hanem
szomorúan elmosolyodott:
- Illetlen tréfa volt, fiam, de megbocsátom. Megtanultam belőle, hogy a
fejedelmek még a kutyájuknak se hihetnek, mert azt is megvesztegetik.
Attól fogva az agártanácsosból közönséges agárkutya lett. Az apródnak
segített nyúlászni és sose panaszkodott régi méltósága elvesztése miatt.