AZ ÖT KÉP
Igazságos Mátyás király amilyen kegyes pártfogója volt a szegény
embernek, olyan szigorú ura-parancsolója volt a hatalmas főuraknak.
Zúgolódtak is emiatt sokat az udvari népek.
- Urunk, királyunk - panaszolták nagy keservesen -, mióta te vagy a
király, azóta jobb dolga van a szegény jobbágynak, mint az úrnak. Mindig
annak fogod pártját, mindig azzal beszélsz kegyesen, mihozzánk alig van
nyájas szavad.
- Ez az igazság - felelte a nagy király. - Nem a nagy fáknak kell a
támaszték, hanem a kis bokroknak. Ti gazdagok vagytok, hatalmasak vagytok,
megéltek a magatok emberségéből. A szegény népnek meg egyebe sincs a kerek
világon, mint az én szeretetem. Ha én nem vigyáznék az apró bokrokra,
agyonnyomnátok ti hatalmas nagy fák.
A főurakat azonban nem elégítette ki ez az okos beszéd. Össze-összesúgtak
a király háta mögött:
- Megállj, Mátyás, a te trónusodra is rázuhanhatnak még azok a hatalmas
nagy fák!
Addig súgtak-búgtak aztán, hogy egyszer a királynak a fülét is megütötte
a szóbeszéd. Nem szólt semmit, csak végighordta királyi tekintetét a
zúgolódókon. Hanem azoknak torkukra akadt a szó attól az egy
szempillantástól. A haragos ég villámlása nem lehetett annál ijesztőbb.
Ettől fogva Esztergom várában fújták a követ az ármánykodó főurak. Vitéz
János volt ott a házigazda, akiből Mátyás király kegyelme csinált esztergomi
érseket. Hálából ő tüzelt legjobban királya ellen.
- Le kell tenni a trónról. Beleültetjük helyette a német császárt.
- Nem úgy lesz az - szólt bele a kevély Ujlaki, aki Mátyás királynak
köszönhette hercegségét -, inkább választunk királyt magunk közül!
- Ez a beszéd! - helyeselte a gazdag Szapolyai s olyan büszkén vágta föl
a fejét, mintha már rajta volna a korona.
Ebben a percben halkan megkocogtatták az ajtót s belépett rajta egy
fekete ruhás ifjú ember. Szomorú arca, magas fehér homloka, csak a szeme
égett, mint a parázs. Az urak haragosan kaptak a kardjukhoz: ki meri
kihallgatni az ő titkos beszédjüket?
- Mit akarsz, atyafi? - kiáltott rá Vitéz János, a gazda.
- Szegény festő vagyok, érsek uram, munkát keresek - felelt nyugodtan a
jövevény.
Az urak is megnyugodtak ennek a hallatára. Vitéz János pedig sietett
betuszkolni a festőt a palota másik végén az oszlopos címerterembe. Tele
voltak annak falai festve gyönyörű történeti képekkel. Ott volt a honfoglaló
Árpád, ahogy hódolnak előtte a hosszúhajú tótok. Szent István király,
dicsfénnyel a feje körül. Szent László, ahogy kergeti a kunokat. Nagy Lajos,
amikor fogadja idegen fejedelmek udvarló követeit. Mátyás király úgy volt
ábrázolva, hogy a török császár nyakán tartotta a lábát. Ez volt az utolsó
kép.
- No festő, itt még van üres hely a falon: munkához láthatsz - mondta az
érsek, s azzal magára hagyta a jövevényt. Ő maga visszament a vendégeihez,
tovább tanácskozni afelől, hogy s mint lehetne Mátyás királyt elpusztítani.
Egyik így akarta, a másik úgy akarta, egyik jobban tüzeskedett, mint a
másik, mikor egyszer megint csak fölpattant az ajtó. Ott állt a küszöbön a
festő, kigyulladt arccal. Kinyújtott karjával megfenyegette a főurakat s
hangja csengett, mint a harang:
- Magyar urak, elvégeztem a dolgom. Nézzétek meg, tanuljatok belőle.
Mondom nektek, hogy ha nem tanultok, olyan sors várakozik az országra,
amilyen képeket én a falra festettem. Jaj lesz Magyarországnak, ha Mátyás
király meghal!
Ezzel összetette a kezét a festő, mintha imádkoznék s abban a percben már
nem keze volt neki, hanem szárnya, mint az angyaloknak. El is szállt
ragyogva, mint az angyal s repültében visszakiáltott:
- Én vagyok Magyarország őrangyala, az Úristen parancsolatából szálltam
le hozzátok.
Az urak fakó orcával szaladtak a címerterembe, megnézni, mit csinált ott
a festő? Öt képet festett a falra Mátyás király dicsőséges képe után.
Az első képen egy koronás férfi aludt a magyar trónusban. Sírva, jajgatva
költögette Magyarország népe, de csak nem nyitotta ki a szemét az alvó
király.
A második kép egy csendes patakocskát ábrázolt, amelynek sáros fenekén
halva feküdt egy vaspáncélos gyermek, fején a magyar koronával.
A harmadik képre borzalom volt nézni. Lánggal égő városok, véres
csatamezőn haldokló hadseregek voltak rajta.
A negyedik képen két rongyos ember birkózott egymással a magyar koronáért
s birkózás közben kétfelé törték a szent koronát. Az ötödik kép volt a
legszomorúbb. Angyalok szálltak le az égből s fekete szemfödővel takarták le
Magyarországot.
Az urak sokáig álltak lehajtott fejjel a csudálatos képek előtt s aztán
szó nélkül szétváltak. Sose zúgolódtak többet Mátyás király ellen. Hanem
alighogy meghalt a nagy király, azonnal megkezdődött az osztozkodás.
Elfelejtették akkorára az esztergomi képeket a festőjükkel együtt. Olyan
királyt kerestek, aki nem tud parancsolni nekik, hanem akinek a haját ők
tartják a markukban.
Találtak is ilyen gyámoltalan bábut. Megválasztották királynak Ulászlót,
akivel azt tettek, amit csak akartak. Sanyargathatták a szegény népet,
marhatták, pusztíthatták egymást, semmivel se törődött a jámbor Ulászló.
Aludt az istenadta a királyi székben.
Utána Lajos király következett, a szerencsétlen gyermek, aki a mohácsi
csatában belefulladt a Csele patak piszkos vizébe. Ahogy meg volt festve a
második képen.
És azután lánggal égett az ország, mint a harmadik festményen. Égette,
rabolta, pusztította a török.
Két királya lett az országnak, de egyforma árva, tehetetlen mindkettő:
Kétfelé tört a magyar korona s egyik se tudta neki hasznát venni.
A siralom földje lett Magyarország. Elszállt innen a szabadság s helyébe
telepedett a rabszolgaság sötét éjszakája. A török rabszolgái lettünk, meg a
németé. Leküldte angyalait a haragos Isten s azok gyászszemfödelet
borítottak a halott országra. Ahogy a csudálatos esztergomi festő
megfestette az ötödik képen.