Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                  AZ ÖT KÉP

   Igazságos   Mátyás  király  amilyen  kegyes  pártfogója  volt  a  szegény
embernek,   olyan   szigorú  ura-parancsolója  volt  a  hatalmas  főuraknak.
Zúgolódtak is emiatt sokat az udvari népek.

   - Urunk,  királyunk  -  panaszolták  nagy  keservesen -, mióta te vagy  a
király,  azóta  jobb  dolga  van a szegény jobbágynak, mint az úrnak. Mindig
annak  fogod  pártját,  mindig  azzal  beszélsz kegyesen, mihozzánk alig van
nyájas szavad.

   - Ez  az  igazság  -  felelte  a nagy király. - Nem a nagy fáknak kell  a
támaszték,  hanem  a kis bokroknak. Ti gazdagok vagytok, hatalmasak vagytok,
megéltek  a  magatok emberségéből. A szegény népnek meg egyebe sincs a kerek
világon,  mint  az  én  szeretetem.  Ha  én  nem vigyáznék az apró bokrokra,
agyonnyomnátok ti hatalmas nagy fák.

   A főurakat azonban nem elégítette ki ez az okos beszéd. Össze-összesúgtak
a király háta mögött:

   - Megállj,  Mátyás, a te  trónusodra is rázuhanhatnak még azok a hatalmas
nagy fák!

   Addig  súgtak-búgtak aztán, hogy egyszer a királynak a fülét is megütötte
a  szóbeszéd.  Nem  szólt  semmit,  csak  végighordta  királyi  tekintetét a
zúgolódókon.   Hanem   azoknak   torkukra   akadt   a   szó   attól  az  egy
szempillantástól. A haragos ég villámlása nem lehetett annál ijesztőbb.

   Ettől  fogva Esztergom várában fújták a követ az ármánykodó főurak. Vitéz
János volt ott a házigazda, akiből Mátyás király kegyelme csinált esztergomi
érseket. Hálából ő tüzelt legjobban királya ellen.

   - Le kell tenni a trónról. Beleültetjük helyette a német császárt.

   - Nem  úgy  lesz  az  - szólt bele a kevély Ujlaki, aki Mátyás  királynak
köszönhette hercegségét -, inkább választunk királyt magunk közül!

   - Ez  a beszéd! - helyeselte a gazdag Szapolyai s olyan büszkén vágta föl
a fejét, mintha már rajta volna a korona.

   Ebben  a  percben  halkan  megkocogtatták  az  ajtót s belépett rajta egy
fekete  ruhás  ifjú  ember.  Szomorú arca, magas fehér homloka, csak a szeme
égett,  mint  a  parázs.  Az  urak  haragosan  kaptak  a kardjukhoz: ki meri
kihallgatni az ő titkos beszédjüket?

   - Mit akarsz, atyafi? - kiáltott rá Vitéz János, a gazda.

   - Szegény  festő vagyok, érsek uram, munkát keresek - felelt  nyugodtan a
jövevény.

   Az  urak  is  megnyugodtak  ennek  a hallatára. Vitéz János pedig sietett
betuszkolni  a  festőt  a  palota másik végén az oszlopos címerterembe. Tele
voltak annak falai festve gyönyörű történeti képekkel. Ott volt a honfoglaló
Árpád,  ahogy  hódolnak  előtte  a  hosszúhajú  tótok.  Szent István király,
dicsfénnyel a feje körül. Szent László, ahogy kergeti a kunokat. Nagy Lajos,
amikor  fogadja  idegen  fejedelmek udvarló követeit. Mátyás király úgy volt
ábrázolva,  hogy  a török császár nyakán tartotta a lábát. Ez volt az utolsó
kép.

   - No festő,  itt még van üres hely a falon: munkához láthatsz - mondta az
érsek,  s  azzal magára hagyta a jövevényt. Ő maga visszament a vendégeihez,
tovább tanácskozni afelől, hogy s mint lehetne Mátyás királyt elpusztítani.

   Egyik  így  akarta,  a másik úgy akarta, egyik jobban tüzeskedett, mint a
másik,  mikor  egyszer megint csak fölpattant az ajtó. Ott állt a küszöbön a
festő,  kigyulladt  arccal.  Kinyújtott  karjával megfenyegette a főurakat s
hangja csengett, mint a harang:

   - Magyar  urak,  elvégeztem  a  dolgom. Nézzétek meg, tanuljatok  belőle.
Mondom  nektek,  hogy  ha  nem  tanultok,  olyan sors várakozik az országra,
amilyen  képeket  én  a falra festettem. Jaj lesz Magyarországnak, ha Mátyás
király meghal!

   Ezzel összetette a kezét a festő, mintha imádkoznék s abban a percben már
nem  keze  volt  neki,  hanem  szárnya,  mint  az  angyaloknak. El is szállt
ragyogva, mint az angyal s repültében visszakiáltott:

   - Én  vagyok Magyarország őrangyala, az Úristen parancsolatából  szálltam
le hozzátok.

   Az  urak fakó orcával szaladtak a címerterembe, megnézni, mit csinált ott
a festő? Öt képet festett a falra Mátyás király dicsőséges képe után.

   Az első képen egy koronás férfi aludt a magyar trónusban. Sírva, jajgatva
költögette  Magyarország  népe,  de  csak  nem  nyitotta ki a szemét az alvó
király.

   A  második  kép  egy csendes patakocskát ábrázolt, amelynek sáros fenekén
halva feküdt egy vaspáncélos gyermek, fején a magyar koronával.

   A  harmadik  képre  borzalom  volt  nézni.  Lánggal  égő  városok,  véres
csatamezőn haldokló hadseregek voltak rajta.

   A negyedik képen két rongyos ember birkózott egymással a magyar koronáért
s  birkózás  közben  kétfelé  törték  a  szent koronát. Az ötödik kép volt a
legszomorúbb. Angyalok szálltak le az égből s fekete szemfödővel takarták le
Magyarországot.

   Az  urak  sokáig álltak lehajtott fejjel a csudálatos képek előtt s aztán
szó  nélkül  szétváltak.  Sose  zúgolódtak többet Mátyás király ellen. Hanem
alighogy  meghalt  a  nagy  király,  azonnal  megkezdődött  az  osztozkodás.
Elfelejtették  akkorára  az  esztergomi  képeket a festőjükkel együtt. Olyan
királyt  kerestek,  aki  nem  tud parancsolni nekik, hanem akinek a haját ők
tartják a markukban.

   Találtak  is ilyen gyámoltalan bábut. Megválasztották királynak Ulászlót,
akivel  azt  tettek,  amit  csak  akartak.  Sanyargathatták a szegény népet,
marhatták,  pusztíthatták  egymást,  semmivel  se törődött a jámbor Ulászló.
Aludt az istenadta a királyi székben.

   Utána  Lajos  király  következett, a szerencsétlen gyermek, aki a mohácsi
csatában  belefulladt  a Csele patak piszkos vizébe. Ahogy meg volt festve a
második képen.

   És  azután  lánggal  égett az ország, mint a harmadik festményen. Égette,
rabolta, pusztította a török.

   Két  királya  lett  az országnak, de egyforma árva, tehetetlen mindkettő:
Kétfelé tört a magyar korona s egyik se tudta neki hasznát venni.

   A  siralom földje lett Magyarország. Elszállt innen a szabadság s helyébe
telepedett a rabszolgaság sötét éjszakája. A török rabszolgái lettünk, meg a
németé.   Leküldte   angyalait  a  haragos  Isten  s  azok  gyászszemfödelet
borítottak   a   halott   országra.  Ahogy  a  csudálatos  esztergomi  festő
megfestette az ötödik képen.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező