A MINDENTUDÓ
Kancsó fülű, lapát fogú, hosszú sovány ember állított be egyszer Mátyás
királyhoz. Két pöttöm kis szőke gyerek ténfergett körülötte, alig értek a
térdéig.
- Vendel vágyom - hajtotta magát kétrétbe a nagy égi meszelő a király
előtt.
- Elhiszem, fiam - biccentett rá a király. - Hát aztán mi vagy még?
- Csak cseh vágyom - mondta kicsit szégyenlősen a hosszú ember.
- No, azt látom - mosolygott Mátyás -, hát aztán mit akarnál tőlem, Cseh
Vendel?
- Kenyeret akárom - tette össze kezét a cseh.
- Hja, atyámfia, azt meg is kell érdemelni - mondta a király. - Mit adsz
nekem, ha én kenyeret adok neked?
- Tudományt adom.
- Mi a tudományod?
- Tudok megolvasni, hány sugara van a napnak - feszítette ki kevélyen a
mellét Vendel.
- No, az nem sokat ér - legyintett a király. - Esős időben ennek a
tudománynak nem lehet hasznát venni.
- Mást is tudom. Zümmögöm, mint a béka, vartyogom, mint a szúnyog.
- Hordjon el a gólya, csípjen el a fecske! - kiáltott rá bosszúsan a
király. - Ezért a tudományért nem adok kenyeret.
Elszomorodott a cseh, szeplős, vörös arcán csak úgy omlottak a könnyei,
eltört a mécsese a két porontynak is, Mátyás jó szíve megesett a jámborokon.
- Tudod mit, Vendel? - ütött a vállára a mindentudónak. - Két gyerekedet
itt fogom magamnál, te pedig nézz körül egy kicsit a világban, szerezz
valami érdemes tudományt magadnak.
Nagy örömben ment el Vendel, hogy a király szárnyai alá adhatta a
kicsinyeit, nem is került vissza, csak egy esztendő múlva, de akkor még
soványabb volt, mint mikor elment.
- Megmentem, elgyüttem, itt vágyom - keszegelt a király elé. - Mindent
tudom már!
- Hadd halljam, Vendel, mi az a minden! - faggatta a király.
- Tudom egyszeregyet, tudom kétszerkettőt; tudok visszafelé mondani az
ábécét; tudok mondani, hány foga van az egérnek, tudom pipaszárat fúrni a
lószőrből.
- No, ezt jól megtanultad, hékás - ismerte el a király. - Hát azt tudod-
e, mennyire van az ég a földtől?
- Aztat csak nem tudok - horgasztotta le nagy fejét a mindentudó. - Nem
volt az benne a nagy könyvekben.
- No, megállj, Vendel - vigasztalta a király -, majd elküldelek én oda,
ahol ezt is megtanulod. Eredj te fél esztendőre iskolába a szegedi juhászok
közé. Fogadom, ott ember lesz belőled.
Letelik a fél esztendő, visszajön cseh Vendel, de olyan izmos a teste,
széles a válla, piros az orcája, hogy alig lehet ráismerni.
- Te vagy-e az, Vendel? - felejtkezett rá a király.
- Testestől-lelkestől.
- Hát hány hét a világ?
- Mával is kevesebb.
- Hát az ég mennyire van a földtől?
- Amennyire a föld az égtől.
- Emberül megfeleltél, Vendel. No, ugye csak jó iskola az a szegedi
juhászoké?
- Uram királyom, se iskola nincs ott, se könyv - fanyalodott el Vendel
képe. - Nem konyítanak azok a juhászok kerek e világon semmi tudományhoz.
Nem lettem én ott okosabb egy mákszemet se.
Nem szólt Mátyás semmit, csak mosolygott s kiadta a parancsot, hogy a
Vendel cseh most már ne maradjon többet el mellőle. Vitte magával, akármerre
ment, egyszer még a palotai erdőkbe is kivitte vadászni.
No, a vadászat nem sokat ért, egeret se láttak, nemhogy őzet, de azért
úgy eltévedtek, mint hangya a búzában. Tévelyegtek előre-hátra, egyszer csak
elsóhajtotta magát a király:
- Jaj, fiam, de megéheztem!
Az ám, de már délben megették a vacsorát, üres volt a tarisznya, sehol
egy falat harapnivaló, mindössze az egyik csatlós szedett össze egy sisakra
való vadkacsa tojást a mocsárszélben, azt odakínálta a királynak.
- Süsd meg - mondta bosszúsan a király. - Nyersen nem szeretem a tojást.
Úgy ugrott oda Vendel, mint a labda, vígat rikkantott, mint a rigó.
- Megsütöm én, uram király!
- Miben, te heprecsóré? Hol a hozzávaló edény?
- Ahol-a! - mutatott rá Vendel vigyorogva a mocsárra s könyökig felgyűrte
a köntösét. - Rakj tüzet, csatlós komám!
Mire a tűz lobogott, minden tojást beletapasztott egy-egy marék sárba
mindentudó Vendel s úgy dugta bele az eleven parázsba. Kisvártatva megint
kiszedte őket, letisztogatta róluk a rájuk égett tapasztást: olyan szépen
megsült hajában a tojás, hogy öröm volt nézni.
Hát még a drága jó íze! Nem is győzött a király hálálkodni, meg is
kérdezte mindjárt Vendelt, hol tett szert erre a jeles tudományra?
- Hol-e? - mondta kérkedve Vendel. - Mind így készíti a szegedi juhász a
hirtelen-hamarjó vacsorát.
- Nini, Vendel, hát mégis csak tanultál valamit azoktól a tudatlan
emberektől? - nevetett a király s jókedvében rákoppantott a dárdavéggel a
mindentudó fejebúbjára. - Ládd, megvan a tudomány, most már megérdemled a
hozzávaló kenyeret!
Másnap reggel meg is tette a boldog csehet udvari tojásgyűjtögetőjének.
Az is maradt halála napjáig s könnyű volt a mestersége, mert a két kis
porontya is segített neki benne.