Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                A MINDENTUDÓ

   Kancsó  fülű,  lapát fogú, hosszú sovány ember állított be egyszer Mátyás
királyhoz.  Két  pöttöm  kis szőke gyerek ténfergett körülötte, alig értek a
térdéig.

   - Vendel  vágyom  -  hajtotta magát kétrétbe a nagy égi meszelő  a király
előtt.

   - Elhiszem, fiam - biccentett rá a király. - Hát aztán mi vagy még?

   - Csak cseh vágyom - mondta kicsit szégyenlősen a hosszú ember.

   - No, azt látom - mosolygott Mátyás -, hát aztán mit akarnál tőlem,  Cseh
Vendel?

   - Kenyeret akárom - tette össze kezét a cseh.

   - Hja, atyámfia, azt meg is kell érdemelni - mondta a király. - Mit  adsz
nekem, ha én kenyeret adok neked?

   - Tudományt adom.

   - Mi a tudományod?

   - Tudok  megolvasni, hány sugara van a napnak - feszítette ki kevélyen  a
mellét Vendel.

   - No,  az  nem  sokat  ér  -  legyintett a király. - Esős időben  ennek a
tudománynak nem lehet hasznát venni.

   - Mást is tudom. Zümmögöm, mint a béka, vartyogom, mint a szúnyog.

   - Hordjon  el  a  gólya,  csípjen el a fecske! - kiáltott rá  bosszúsan a
király. - Ezért a tudományért nem adok kenyeret.

   Elszomorodott  a  cseh, szeplős, vörös arcán csak úgy omlottak a könnyei,
eltört a mécsese a két porontynak is, Mátyás jó szíve megesett a jámborokon.

   - Tudod mit, Vendel? - ütött a vállára a mindentudónak. - Két  gyerekedet
itt  fogom  magamnál,  te  pedig  nézz  körül egy kicsit a világban, szerezz
valami érdemes tudományt magadnak.

   Nagy  örömben  ment  el  Vendel,  hogy  a  király  szárnyai alá adhatta a
kicsinyeit,  nem  is  került  vissza,  csak egy esztendő múlva, de akkor még
soványabb volt, mint mikor elment.

   - Megmentem,  elgyüttem,  itt vágyom - keszegelt a király  elé. - Mindent
tudom már!

   - Hadd halljam, Vendel, mi az a minden! - faggatta a király.

   - Tudom  egyszeregyet,  tudom kétszerkettőt; tudok visszafelé mondani  az
ábécét;  tudok  mondani,  hány foga van az egérnek, tudom pipaszárat fúrni a
lószőrből.

   - No, ezt jól megtanultad, hékás - ismerte el a király. - Hát azt  tudod-
e, mennyire van az ég a földtől?

   - Aztat  csak nem tudok - horgasztotta le nagy fejét  a mindentudó. - Nem
volt az benne a nagy könyvekben.

   - No,  megállj, Vendel - vigasztalta a király -, majd elküldelek én  oda,
ahol  ezt is megtanulod. Eredj te fél esztendőre iskolába a szegedi juhászok
közé. Fogadom, ott ember lesz belőled.

   Letelik  a  fél  esztendő, visszajön cseh Vendel, de olyan izmos a teste,
széles a válla, piros az orcája, hogy alig lehet ráismerni.

   - Te vagy-e az, Vendel? - felejtkezett rá a király.

   - Testestől-lelkestől.

   - Hát hány hét a világ?

   - Mával is kevesebb.

   - Hát az ég mennyire van a földtől?

   - Amennyire a föld az égtől.

   - Emberül  megfeleltél,  Vendel.  No,  ugye  csak jó iskola az a  szegedi
juhászoké?

   - Uram  királyom,  se iskola nincs ott, se könyv - fanyalodott el  Vendel
képe.  -  Nem  konyítanak azok a juhászok kerek e világon semmi tudományhoz.
Nem lettem én ott okosabb egy mákszemet se.

   Nem  szólt  Mátyás  semmit,  csak mosolygott s kiadta a parancsot, hogy a
Vendel cseh most már ne maradjon többet el mellőle. Vitte magával, akármerre
ment, egyszer még a palotai erdőkbe is kivitte vadászni.

   No,  a  vadászat  nem sokat ért, egeret se láttak, nemhogy őzet, de azért
úgy eltévedtek, mint hangya a búzában. Tévelyegtek előre-hátra, egyszer csak
elsóhajtotta magát a király:

   - Jaj, fiam, de megéheztem!

   Az  ám,  de  már délben megették a vacsorát, üres volt a tarisznya, sehol
egy  falat harapnivaló, mindössze az egyik csatlós szedett össze egy sisakra
való vadkacsa tojást a mocsárszélben, azt odakínálta a királynak.

   - Süsd meg - mondta bosszúsan a király. - Nyersen nem szeretem a tojást.

   Úgy ugrott oda Vendel, mint a labda, vígat rikkantott, mint a rigó.

   - Megsütöm én, uram király!

   - Miben, te heprecsóré? Hol a hozzávaló edény?

   - Ahol-a! - mutatott rá Vendel vigyorogva a mocsárra s könyökig felgyűrte
a köntösét. - Rakj tüzet, csatlós komám!

   Mire  a  tűz  lobogott,  minden tojást beletapasztott egy-egy marék sárba
mindentudó  Vendel  s  úgy dugta bele az eleven parázsba. Kisvártatva megint
kiszedte  őket,  letisztogatta  róluk a rájuk égett tapasztást: olyan szépen
megsült hajában a tojás, hogy öröm volt nézni.

   Hát  még  a  drága  jó  íze!  Nem  is győzött a király hálálkodni, meg is
kérdezte mindjárt Vendelt, hol tett szert erre a jeles tudományra?

   - Hol-e? - mondta kérkedve Vendel. - Mind így készíti a szegedi juhász  a
hirtelen-hamarjó vacsorát.

   - Nini,  Vendel,  hát  mégis  csak  tanultál  valamit azoktól a  tudatlan
emberektől?  -  nevetett  a király s jókedvében rákoppantott a dárdavéggel a
mindentudó  fejebúbjára.  -  Ládd, megvan a tudomány, most már megérdemled a
hozzávaló kenyeret!

   Másnap  reggel  meg is tette a boldog csehet udvari tojásgyűjtögetőjének.
Az  is  maradt  halála  napjáig  s  könnyű volt a mestersége, mert a két kis
porontya is segített neki benne.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező