HÁROM HAZUG MESE
1.
Egyszer volt egy gazdaember, aki már negyven esztendeje élt a
feleségével, s gyermekük még mindig nem volt. Egyszer a többi között
beszélgetnek együtt, hogy milyen csudálatos dolog az, hogy nekik gyermekük
nincsen. Azt mondja az ember:
- Ne búsulj, feleség, még nekünk is lehet gyermekünk, legalább egy.
- Azt már nem hiszem - azt mondja az asszony -, mert amikor hozzád
férjhez jöttem, akkor húsz esztendős voltam, negyven esztendeje, hogy együtt
lakunk, így hát én ma hatvan esztendős vagyok, eltölt már az az idő éntőlem,
hogy nekem még gyermekem szülessék. De ha születnék is, teszem azt, minek
tudnánk kereszteltetni?
Azt mondja az ember:
- Kereszteltessük Hazugnak vagy akárminek, csak legyen.
Hát egyszer azt mondja az asszony az embernek:
- No, te öreg, addig beszélgettünk a gyermek felől, hogy én érzem már,
hogy bizonyosan gyermekem lesz.
- Jól van, feleség - kiáltott az ember -, lesz hát valaki, aki késő
vénségünkben gondot viseljen reánk.
Nem sokkal ezután megszületett egy szép fiú. Elnevezték Hazugnak.
Mikor akkorára felnevelkedett, hogy elérte a huszadik esztendőt, mindjárt
azon kezdte futtatni az eszét, hogy katona legyen belőle, s be is állott
katonának. Szolgált is néhány esztendeig, s mikor a katonaesztendeit, ahogy
lehetett, letöltötte, hazakerekedett szabadságra az apja házához. Otthon
nagy örömmel fogadták, mivel jóforma, ügyes ember válott belőle. Azt mondja
neki egyszer az apja:
- No, fiam, te sokfele jártál-keltél katonaságod ideje alatt, biztosan
tudsz nekem valami újságot mesélni.
A fiú erre azt mondja:
- No, én mondok is olyanokat, amilyeneket még senki sem hallott, de csak
azokat mondom el, amiket saját szememmel láttam: az óriások országában,
mikor oda beérkeztünk, az időnk csak a csodalátásban telt el, mert láttunk
ott olyan magas embert is, hogy mi láttuk jól, hogy mozog a szája odafenn,
de a távolság miatt nem értettük a szavát, pedig olyan kemény hangon
beszélt, hogy a föld mozgott az ember lába alatt.
Láttam ott egy olyan háromesztendős gyermeket, aki olyan magas volt, hogy
itt nálunk csak a földön állva a legmagasabb fának a tetejéből is le tudná
szedni az almát.
Láttam ott akkora élő fát, hogy felnőtt volt az égig, s hogy az égtől
tovább nem nőhetett, az ága egy mérföldnyire meghajlott széjjel az ég alatt.
Van abban az országban egy olyan folyóvíz, melynek a mélységét még senki sem
tudta megmérni. Egyszer próbára beleküldöttek egy vízi búvárt, az oda volt
három esztendeig, akkor kijött a vízből, s azt mondotta, hogy ott a vízben
találkozott egy tengeri csudával, megszólította őt, hogy mi járásbeli. Mikor
az megértette, hogy ő a víznek a fenekét akarja elérni, azt mondotta, hogy
ha még három esztendeig mindig megy is lefele, akkor sem éri el a fenekét.
Láttam az országban akkora madarat, melynek szárnyát kiterjesztve
megmérték, s huszonkilenc öl volt.
Láttam ott egy kígyót, amelyik vastagabb volt, mint akármelyik torony a
mi országunkban, s olyan hosszú volt, hogy három falu határán keresztülért.
Láttam még ott egy pinty tojást, amely bámulatos nagysága mellett olyan
erős héjú volt, hogy mikor meg akarták törni, tizenkét kovács esztendeig
szakadatlanul verte a nagy vaskalapácsokkal. Mikor végre betörött a tojás,
egyik kovács beleejtette a kalapácsát, s azután belement utána lajtorján.
Három hónapig kereste a kalapácsát, egyszer találkozott ott benn egy
pásztorral, aki egy ménescsordát őrzött. Az a pásztor is segített neki
keresni, míg végre nagy sokára meg is találták.
Láttam én ott olyan irtózatos nagy házakat, hogy egyikbe-egyikbe három
vármegye is belefért volna egyszerre.
Láttam egy olyan főzőfazekat, amelyik éppen húsz köblös volt.
Láttam egy olyan lovat, amelyre huszonöt öles lajtorján kellett felhágni,
hogy reáülhessen az ember. Annak a nyakán egy olyan nagy csengettyű volt,
hogy húsz mérföldre elhallott a hangja. Egy másik lónak a nyakán láttam egy
olyan öntött pergőt, amely harminchat mázsás volt, mégis a ló nem is érezte,
hogy a nyakán van.
Láttam egy toronyban akkora harangot, hogy mikor húzni kezdették, meg
kezdett lódulni, még három hét múlva kondult meg. Akkorát szólott, hogy
minden ütésre egy-egy hegy összeomlott.
Láttam még ott egy szabómestert, aki valami kényes munkával dolgozott, s
a legkisebb varrótűje akkora volt, mint a legnagyobb bükkfa itt a mi
hazánkban a havason.
Láttam akkora egereket, mint egy-egy kövér hízó disznó. Láttam abban a
feneketlen folyóvízben egy olyan halat, hogy a százhúsz ágyús hadihajót
felvette a hátára, s úgy viddegélte tovább.
Láttam ott akkora macskákat, mint egy-egy ötesztendős tulok.
Láttam egy akkora hosszú lábú agarat, hogy egy szökésben egy egész
vármegyét keresztülugrott.
Láttam ott egy olyan ebihalat, amelynek a háta olyan széles volt, hogy
egy szénásszekér négy ökörrel megfordulhatott rajta.
Láttam egy faragó óriást, akinek a fejszéjét megmértük, s hatvan
mázsásnak találtuk. Egy másik óriás írt a házában, s a kalamárisa akkora
volt, mint egy százvedres hordó. A pennája pedig akkora, mint egy tíz német
ölös árbocfa a mi hazánkban.
Láttam egy pincében egy olyan boroshordót, amely éppen tizenkétezer
vedres volt.
Láttam egy pár csizmát, amelyet harminc ökör bőréből készítettek, de le
volt téve, mert akinek a számára készült, nem tudta viselni a kicsinysége
miatt.
Láttam egy fekete sapkát, amelyet ötven bárány bőréből készítettek egy
tizenkét esztendős óriás fiú számára, de annak a feje félesztendő múlva úgy
kinőtt a sapkából, hogy nem viselhette tovább, hanem el kellett adni.
Láttam egy akkora kenyeret, mint nálunk egy ezerkalongyás búzaasztag.
No, hogy aztán az óriások országából kimasíroztunk, azután is eleget
láttam, de most a többit elhallgatom, csak azt az egyet mondom el, hogy
mikor egy városban, messze-messze innen, kvártélyban voltunk, született egy
kovácsnénak olyan fia, hogy mikor megszületett, kalapács volt a kezében, és
egy óra múlva verte az üllőn a vasat. Még egyebeket is láttam, de most nem
tudom mind elmondani.
- Többet ne is mondj, fiam - azt mondja rá az apja -, még ez is igen sok,
amit eddig mondottál. Nincs a világon olyan bolond ember, aki ezt elhinné
neked.
- Már bizony, apám, ha nem hiszi, járjon a végére. Minek neveztek engem
Hazugnak?
2.
Mi apámuramnak tizenhárman voltunk fiai. Egyszer apámuram összeszedett,
ahogy tudott, harminc magyar forintot, s megindult, hogy valahogy valami
jószágot vegyen.
Elvetődött szerencsésen Sófalvára. Ahajt Kacsónak volt egy nagy kutya
kabalája, egy istentelen nagy szürke lova. Addig tolják, vonják, amíg
megveszi apám a lovat harminc magyar forinttal, s elhozza ide haza
Farkaslakára. De az akkora volt, hogy a pajtába nem lehetett bekötni.
Beállítottuk hát a csűrbe, s a kakasülőről eddegélte a szénát a kutya
kabala.
Egyszer apámuram fel akar ülni a hátára, hát nincsen olyan magas kerítés,
hogy fel tudjon róla hágni. Ahajt elmegy fel a havasra, vág két-három öles
ágat, hazahúzdolgálja. Csinál egy lajtorját, a ló mellé állítja, s minket
megszólít:
- Gyertek ide, gyermekek, jártassátok meg ezt a kabalát.
Mi bizony mind a tizenhárman felmegyünk rája, fülitől farkáig mind
beüljük. Apámuram hálát ad az istennek, hogy amennyi gyermeke, mind lóhátra
kapott. A kapun kicsapja velünk a kabalát, hogy már jártassuk meg. Úgy
elvitt minket a kutya kabala, mint a pislogás.
Egyszer gondolja apámuram, hogy eddig haza kellett volna jönni a
kabalának a gyermekekkel, mert a vetéskapu ha nyitva nem volt, megjárhatták
volna eddig. Apámuram bizony nem veszi tréfára a dolgot, gondolja magában:
- A kabala is odavan, a sok gyermek is, csak utánuk megyek.
Farkaslaka végéhez ahogy kimegy, hát látja, hogy a pálfali háton visz ki
minket. Gondolja magában:
"Ez a kutya kabala bizony éppen Sófalvára viszi a gyermekeket Kacsóhoz,
akitől éppen vettem."
Apámuram is megrúgja magát, Pálfalván alól keresztülaprít, elejibe kerül
egy doronggal. Szilos megett megkerüli a kutya kabalát, egyet suppant rá,
megtéríti hazafelé. Mikor elhajtja Farkaslaka végéhez, szalad apámuram, hogy
a vetéskaput nyissa meg. Az a kapu öt szál deszkából volt csinálva, olyan
magas volt. Hát amíg kinyitaná, a kutya kabala keresztüllépi a magas kaput.
Elhajtja haza apámuram a kabalát, melléállítja a lajtorját, úgy szálltunk
le ahajt a kutya kabaláról. A csűrbe ismét behajtottuk, hogy egyék a
kakasülőről.
No de már a tél is következik, gondolja apámuram, mit csináljon evvel a
kutya kabalával. A falut kihívatja kalákába, hogy hozzanak istállófát, hogy
a kutya kabalának csináljon akkora pajtát, mint egy világ. Ahajt háromöles
ajtófélfát készít apámuram a kutya kabalának, hogy beférjen.
Mikor már fedték volna befele az istállót, akkor a kutya kabala
megdöglött. Mondja apámuram:
- Ezt a kutya kabalát is addig ették volna meg a farkasok, míg annyit nem
dolgoztunk az istállóval.
Mérgiben Murva Dáviddal megnyúzatta, s a bőrivel kereken az istállót
befedte. Ami az eszterhéján alól lefittyent a bőrből, három esztendeig
tizenhárman lábbeliztünk belőle. Egyszer apámuram lehúzza a pajtafedélről a
bőrt, beviszi Udvarhelyre, eladja Kandónak harminc magyar forintért. Így
kapta meg apámuram a kutya kabala árát.
3.
Egyszer megindulék a malomba, négy ökörrel, szekérrel. A szekeremen volt
négy zsák búza, de mikor mennék egy hágón, hát nem bírják az ökrök a
szekeret. Én bizony nekiálltam, a négy ökröt kifogtam, felültettem a
szekérbe, a négy zsák búzát pedig befogtam a helyükbe. Ahajt úgy kivittek,
mint a szél. Elmegyek Kádácsba, a malomba. Hát a malom nincs otthon, elment
eprészni. Ahajt felütöttem az ostornyelemet az ökrök eleibe, s elmegyek,
hogy a malmot keressem meg. Hát megtaláltam az oldalban, ahogy eprészett.
Szedek köveket a kezembe, úgy hajigáltam onnét haza. Nézem az ostorom
nyelét, hát amíg kijártam az erdőre, akkora jegenyefa nőtt belőle, hogy a
teteje szinte a felhőket érte. Szököm a tetejébe, hát látom, hogy már a
seregélyek egy likba bele is költöztek. Én bizony felhágok, hogy vegyem ki a
fiait, hát a kezem nem fér be a likon. Én bizony fogtam magam, belebújtam.
Megrakom a kebelemet madárfiakkal, hát nem férek ki a likon visszafelé.
Eszembe jut, hogy otthon van nekem egy rozsdás fejszém. Fogtam magam,
elfutottam haza, igen hamar kivágtam a likat, kibújtam.
De hát engem úgy repítettek a seregélyfiak, mint a szél. Egyszer
megoldódik a harisnyám szíja, az ingem kicsúszik, s a seregélyfiak
kirepültek. Úgy beleestem egy tóba, hogy legalább háromszáz szekér halat
kiütöttem. Csakhamar odajön egy mezítelen purdé, ahajt a kebelibe berakja,
mind elviszi. Én a tóból ki akartam mászni, de nem tudtam. Hát látom, hogy
ott a martján szökdösik egy kicsi leánykamadár. Hívom, hogy húzzon ki onnét,
de hát bizony nem jön. Megharagszom, kapom a fejszémet, úgy belehajítom abba
a kicsi madárba, hogy a tolla mind lejött róla, az egész környéket mind
ellepte.
Egyszer kivánszorgok nagy bajjal, hogy keressem meg a fejszémet a
tollúban, de hát sehol sem kapom. Én bizony fogom magam, meggyújtom a
tollat. A hamuban keresni kezdem a fejszémet, hát csak a nyelét kapom meg, a
fejsze elégett. Megyek a malomba, hogy lássam, meg van-e őrölve a gabonám.
Hát a víz megitta az ökrömet, keresem a vizet, hát a malom elvitte, én ott
maradtam a nagy semmivel.