Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               BORSSZEM JANKÓ

   Egyszer  volt,  hol nem volt, hetedhét országon túl, még azon is túl, egy
falu. Volt a faluban egy házaspár, aki sokat búsult amiatt, hogy nekik három
leányuk  volt,  s  azokat  elrabolta a sárkány, s most már nekik nincsen egy
gyermekük  sem.  Kivált  az asszony sírna még ma is, ha csudálatos módon egy
fia nem született volna. De született, mégpedig, amint mondám, csudálatosan,
mert  mikor  egyszer az asszony reggel a házat seperte, lelt egy borsszemet,
lenyelte,  s amint nyelte, felfohászkodott, hogy bárcsak az isten egy akkora
fiat  adna neki, mint egy borsszem. Hát harmadnapra született is egy fia, de
az  csak  akkora  volt,  mint  egy  borsszem,  s  azért  elnevezték Borsszem
Jankónak.

   Jankóból  pedig  hamar  ember  lett,  mert  harmadnapra  már beszélt, már
futkározott a házban, evett-ivott magától. Egyszer azt mondja az anyjának:

   - Édesanyám,  igazán  mondd  meg  nekem,  volt-e nekem valaha néném  vagy
bátyám.

   - Igazat mondok, édes fiam - sóhajtott az anyja -, bár előre tudom,  hogy
tégedet  elveszítlek miatta - s elmondotta, hogy volt még három leánya, de a
nagyobbikat  a  háromfejű,  a  közbensőt  a  hatfejű,  a legkisebbiket meg a
tizenkétfejű sárkány ragadta el ezelőtt pár esztendővel.

   - Elhiszem,  anyám  -  azt mondja Jankó -, de most már mondd meg azt  is,
hogy hol találom meg őket, hova menjek utánuk.

   - Megmondom  azt is - azt mondja az anyja. - Van az erdőn egy mély lik  a
föld alatt. Van az udvarunkon egy körtefa, amelyik minden éjjel azon a likon
leszáll  a  másvilágra,  s  csak  reggel  jön  haza. Ezen a fán jöttek fel a
sárkányok is, s vitték el a három nénédet egymás után három éjjel.

   - Jól van - azt mondja Jankó -, most menj el, édesanyám, süss nekem  igen
hamar a tejeddel útra három pogácsát, addig, amíg kimegyek apámhoz a mezőre,
hogy elbúcsúzzam tőle.

   Ott  termett  Jankó,  ahol  nem is vetettek. Egyszer csak hallja az apja,
hogy valaki nagyban rikoltoz:

   - Csá, Daru, csá, te Szilaj, hó meg, Binda a barázdában!

   Hát  látja, hogy sürög-forog mind a négy ökör, mint a szél, alig győzi az
ökrök  után az ekeszarvat fogni. De azért a munka igen jól folyik, a barázda
egyenes, mint a nyíl, hiba sehol sincs. Néhány perc, hát a földje, egy egész
hold, meg van szántva.

   - Istenem - kérdi -, micsoda dolog legyen ez?

   - Én vagyok, apám - feleli Jankó -, ugye, tudok hozzá?

   - Tudsz, fiam, tudsz, de ki vagy, hol vagy?

   - Itt  vagyok,  az  eke  szarvát fogom, hát nem látja, hogy én  vagyok? -
feleli Jankó.

   No, végre, addig s addig néz, amíg meglátja az ő Borsszem Jankóját.

   - Hát  te  vagy  az,  kicsi fiam? Gyere, hogy vegyelek le onnat!  Leesel,
fiam!

   - Nem,  apám,  ne  féltsen  engem.  Búcsúzni jöttem. Megyek a három néném
után.  Három  esztendőre, mától kilenc napra vagy hazahozom őket, vagy ne is
várjon soha idehaza engem - akkor az esztendő három napból állott.

   No,  egy  szó  mint  száz,  kezet szorít Jankó, s megy haza. Egy pillanat
alatt  megeszik vacsorára vagy hat nagy pogácsát, hármat tarisznyájába tesz,
botot  vesz  a  kezibe,  anyját  megcsókolja,  s  felugrik az udvarukon levő
körtefára. Éppen jókor, mert a fa éppen indulóban. El be vele a nagy erdőbe,
ágon-hegyen be a likba, pont éjfélkor helyt volt a föld alatti világban. Ott
leszáll a fáról, leheveredik a fűbe, hogy nyugodja ki magát.

   Nem  sokáig  nyugodott  Jankó, mint akinek nagy dolga van elvégezni való,
jókor  reggel,  mikor még alig villámodott, néz szerteszéjjel, jobbra-balra,
dörgöli  a  szemét,  hogy  jobban lásson, amíg végre addig vizsgálódik, hogy
meglát  távolról  valami  fényeset,  mint  egy ragyogó csillag. Azonnal arra
veszi  útját,  s  megy,  megy,  délelőtt  tizenegy órára pontban odaért. Hát
látja,  hogy  az  egy fényes rézből épült vár, ami forog szüntelen, mint egy
lefektetett kerék a malom korongján.

   Tűnődik,  gondolkozik  magában,  hogy  hogy lehetne bejutni abba a fényes
várba. Töri az eszét szinte egy óráig. Már-már azon volt, hogy vesz egy nagy
szálfát,  s  azzal, mint a molnárlegény szokta a malomkereket megállítani, ő
is  megakasztja  a sarkonforgó várat, amikor szerencséjére álló délkor az is
egyszeribe  megállott. No, ez tetszett Jankónak, a kapuhoz futott, csakhamar
benyitja,  s  megy  egyenesen a legfényesebb palota felé. A palota ablakában
meglát  egy  szép  úriasszonyt, olyanformát, mint amilyenek itt a földszínen
vannak.  Köszön  neki,  felel is az úriasszony az ismeretes, rég nem hallott
szóra. De hogy nem látja a köszönőt, azt mondja:

   - Akárki  légy,  hallom,  hogy  magyarul  beszélsz, én is magyar  vagyok.
Gyere, siess fel a palotámba, hogy tarthassalak jól, s azután haladj tovább,
amíg  férjem,  a  háromfejű  sárkány,  haza  nem  jön,  mert ha itt kap, nem
kegyelmez az életednek.

   Ebben  a  szempillantásban  lesuppan  a magasságból egy nagy rézbuzogány,
éppen egymázsás, Jankó mellé. Jankó kérdi:

   - Miféle dolog ez?

   Az úriasszony most már észrevette Jankót, s azt mondja neki:

   - Siess,  rejtsd  el magad valahova, mert ez annak a jele, hogy a  férjem
egy  mérföldre  van.  Olyankor  mindig hazadobja a buzogányát, hogy azalatt,
amíg jön, az asztal terítve legyen, s az étel se hideg, se meleg ne legyen.

   De  Jankó  nem  azért  jött,  hogy  elbújjon.  Kapja  magát,  felkapja  a
buzogányt,  megtekerinti  a  feje  felett kétszer-háromszor, s úgy kidobta a
várból,  hogy  éppen  két  mérföldre  esett  le. Látja ezt a sárkány, bámult
rajta, de nem volt egyéb mit tenni, utánaballagott a buzogánynak, és most az
egyszer a vállán vitte haza.

   Jankó  pedig  ezalatt  felmegy  a palotába, köszönti a nénjét, előveszi a
tarisznyájából  a  pogácsát, s kínálja belőle. Alighogy megkóstolta, azonnal
ráismert:

   - Jaj, ez éppen az anyám tejével van sütve!

   - No,  egyél  hát  belőle, mert én éppen az öcséd vagyok.  Utánad jöttem,
hogy megszabadítsalak.

   - Jaj,  kedves  öcsém,  mit  gondolsz,  hiszen az én férjem, a  háromfejű
sárkány, ha itt kap, elevenen befal téged.

   - Meglátjuk,   néném   -   szólott   Jankó   -,   vagy   meghalok,   vagy
megszabadítalak. Én megígértem anyámnak, s megtartom a szavam.

   Ezalatt  közelgett  a  sárkány.  Az asztal megterítve, három nagy pogácsa
rézből,  három  kád  tej  forralva  készen  várta a gazdát. Ez volt a rendes
ebédje.

   Megjön a sárkány. Még be sem lép jól a küszöbön, azt mondja:

   - Piha, milyen emberbűzt érzek! Ki van itt, asszony, a háznál?

   Az  asszony  szólott  volna, nem is, félt, sárgult pirult, nem tudta, mit
mondjon. Ha megmondja, elárulja az öccsét, ha nem, neki lesz vége.

   Jankó azonban nem sokáig búsította a nénjét, hanem amíg a nénje habozott,
ő addig előállott.

   - Jónapot, sógor, én vagyok itt, azért jöttem, hogy meglássam a nénémet.

   - Piha, de kicsi ember vagy, sógor! Nem is tudom elképzelni, ki hajította
a buzogányomat olyan messzire. Tudom már, hogy nem te.

   - Lassan, sógor - felel neki Jankó -, kicsi a bors, de hatalmas! Tudod-e,
hogy én Borsszem Jankó vagyok?

   - Hallottam híredet - azt mondja a sárkány -, de ma itt hagyod a fogadat,
mert ma megküzdünk egymással. No de gyere, egyél, igyál, mert hidd meg, nagy
dolgod lesz még ma.

   Jankó  nem  hívatta  magát kétszer, asztalhoz ült, a rézpogácsából kettőt
csakhamar  feltörmölt,  amíg  a sárkány egyet csak nyámmogott, a kád tejeket
pedig egymás után úgy felhajtotta, mintha csak egy kispohárral lett volna.

   - No,  sógor,  készen  vagyok,  köszönöm az ebédet. De lássunk  dologhoz,
küzdjünk meg. Hívtál az előbb!

   A   sárkány  forrott  mérgében,  nekitürkőzik,  s  kimennek  az  udvarra.
Megragadja  Jankót,  felemeli a feje felibe - könnyen tehette -, s úgy vágja
sógorát  a  földre,  hogy  Jankó  éppen térdig süllyed a földbe. De Jankó se
rest,  kapja magát, kiugrik a földből, fogja az otromba sárkányt, felemeli a
földről,  megkanyarítja  kétszer-háromszor,  s úgy vágja földhöz, hogy éppen
nyakig  süllyedt el. Akkor kapja a nagy rézbuzogányt, úgy veri fejbe, hogy a
háromfejű sárkány még jajt se tudott mondani. Bámult rajta a nénje, de azért
még tovább is aggódott az öccse sorsán.

   - Öcsém  -  azt mondja neki -, ennek a sárkánynak még van két bátyja,  az
egyik hatfejű, a másik tizenkétfejű. Azok bosszút állnak rajtad.

   - Meglátjuk, néném - azt mondja Jankó -, most kinyugszom magam, s  holnap
hajnalban megyek, hogy a másik két nénémet is felkeressem.

   Úgy  is  lett.  Jankó  másnap  még virradat előtt talpon volt, s kiment a
rézvárból.  Felhágott  egy  dombra,  körülnézett,  s meglátott nagyon-nagyon
messze  egy  a  tegnapinál tündöklőbb csillagot. Már előre tudta, hogy az az
ezüstvár,  a  hatfejű sárkány vára. Meg se nyugodott, amíg oda nem ért. Ez a
vár  is  álló  délkor  megállapodott,  és  így Jankó bemehetett, s csakhamar
felment  a  legfényesebb  palotába,  ahol  a nénje az ablakban ült, és hímet
varrt. De ahányat öltött, annyi könnycseppje hullott rája. Siratta rabsorsát
a másvilágon. Ráköszön Jankó:

   - Ne  sírj,  néném,  utánad  jöttem.  Tűz-víz, élek-halok, de  bizonyosan
megszabadítalak téged.

   Zsupp,  jön  a kétmázsás ezüstbuzogány, s jelenti, hogy a hatfejű sárkány
két   mérföldre   közelített   immár.  Jankó  csavarint  egyet  a  kétmázsás
buzogányon,  s  visszaveti  a sárkánynak éppen három mérföldre. Azt mondja a
sárkány:

   - Ugyan nagy vitéz lehet az én házamnál, talán éppen maga Borsszem Jankó.
Akárki  lesz,  de  megadom az övét - mormogta bosszúságában, de mit volt mit
tenni, csak utána kellett menni a buzogánynak, vállára vette s hazaindult.

   Ezenközben  Jankó elővette a tarisznyáját, elé belőle a pogácsát, kínálja
a  nénjét.  Az  is,  mihelyt megkóstolta, ráismert az anyja tejére, s Jankót
öccsének ismerte el. De mármost azon aggódott, hogy hova rejtse el, nehogy a
sárkány  megölje.  De  Jankó  nem olyan fiú volt, hogy elbújjék akárki elől.
Alig érkezett meg a hatfejű sárkány, eleibe áll Jankó s köszönti:

   - Jónapot,  sógor!  -  úgy megszorította a kezét, hogy nagyot  ordított a
sárkány fájdalmában.

   - Hát  te  semmi,  te  volnál  az  én  sógorom? Te tudtad volna  tegnap a
bátyámat  megölni?  No,  akárki  vagy,  akármi vagy, készülj a halálra! Most
megadom a tiedet.

   - Nosza, sógor - azt mondja Jankó -, éppen azért jöttem, hogy  meglássuk,
mit tudsz a vitézséghez!

   Ki  az  udvarra, s összefogózik az egymást horgos szemmel néző két sógor.
"No, szegény Jankó, most te sem a háromfejű sárkányt leled" - gondolta Jankó
magában.  S szinte rosszul is járt, mert a sárkány felemelte őt hat ölnyire,
és  úgy  ütötte  a  földhöz,  hogy ha a lábát széjjel nem veti, keményen nem
tartja,  nyakig süllyedt volna a földbe. De Jankó nem akármilyen küzdő volt!
Megragadja  a  sógort,  forgatja  ide s tova, s amint látja, hogy itt többet
ésszel,  mint  erővel,  kaszát  vet a sárkánynak, kiüti a lábát alóla, s úgy
taszítja  földhöz,  hogy  elszédül  bele.  Akkor  Jankó  kapja  a buzogányt,
használja   az   időt,   s  úgy  üti  hátba  a  sárkányt,  hogy  az  meghalt
tartozatlanul.

   - Úgy kell neked - azt mondja Jankó -, most nem én vagyok, ugye, a semmi?

   S azzal sietett fel a palotába, ahol a nénje ezer aggodalommal várta, már
az  asztal terítve számára. Jankó nem sokat kérette magát, hozzáült, s hozzá
is látott ételhez, italhoz, azután lefeküdt, hogy nyugodja ki magát.

   Reggel  még  virradat előtt ismét talpon volt, s útnak indult a legkisebb
nénje   felkeresésére.   Most   nem   sokáig  kellett  vigyázkodni,  mert  a
tizenkétfejű  sárkány  vára  aranyból  volt,  s  Jankó  azt gondolta; hogy a
felkelő nap, amikor meglátta. Ment, mendegélt Jankó, s hát éppen álló délben
érkezett  meg,  amikor  a  forgó  aranyvár megállott. A hárommázsás buzogány
tiszta  aranyból  éppen akkor zsuppant le, amikor a nénje palotájához ért, s
azt ő minden hímezés nélkül négy mérföldre hajította vissza.

   Amíg  a tizenkétfejű sárkány a buzogánya után cammogott, s a vállán három
mérföldről  hazaemelte,  Jankó  addig  megismertette  magát  a  nénjével,  s
elmondta,  hogy ölte meg a három- meg a hatfejű sárkányt, s elmondta azt is,
hogy ugyanezt szándékozik tenni a tizenkétfejűvel is. De a nénje azt mondta,
hogy most az egyszer ne próbáljon, mert a tizenkétfejű sárkányt még senki le
nem  győzte,  hanem inkább bújjék el egy szegletbe. De Jankó nem volt ijedős
legény,  s  megnyugtatta  a  nénjét,  hogy  csak  hagyja  reá a dolgot, majd
eligazítja ő.

   No,  ő  el  is  igazította,  hogy  nem  volt köszönet benne. Megállott az
aranyvár  kapujánál  a  mezőn, s ott várta a tizenkétfejű sógorát. Nem sokat
késett  az,  s  előre  forrott  mérgében, mert már tudta, hogy a sógora jött
ellene,  hogy  a  nénjét elvigye tőle. De mennyire bámult, mikor látta, hogy
Jankó  nem  egy  óriás, hanem csak akkora, amekkora lehetett. Nem is köszönt
neki,  hanem  fogta  a  buzogányát,  s  úgy  vágta  hozzá,  hogy  a  föld is
felszakadott utána. Jankó azonban az efféle elől, mint a bolha, félreugrott,
s  amíg  a  sárkány  a buzogányt felemelte volna, nyakában volt Jankó, s egy
pillanat  alatt  tizenegy  nyakát  tekerte ki, csak a tizenkettediket hagyta
meg.  A  sárkány  látta,  hogy  vége van, ha szépen nem szól Jankónak. Kérni
kezdte hát:

   - Édes  sógor, kérlek szépen, csak ezt az egy fejemet hagyd meg,  mindent
megteszek, amit kívánsz.

   Jankó  nem  volt  rosszlelkű  ember, megegyezett a sárkánnyal, s az élete
válságában  megmondta,  hogy  van  a  palotájában  a  pohárszék  tetején egy
aranyvessző. Ilyen vessző van ezüstből s rézből a másik két nénjénél is.

   - Vedd csak a vesszőt - azt mondja a sárkány -, üsd meg vele a váramat, s
lesz  belőle  egy  aranyalma.  Tedd  a  zsebedbe,  s viheted magaddal, ahová
akarod, s ahol akarod, hogy használd, tedd le a földre, üsd meg a vesszővel,
s vár lesz belőle, amilyen volt.

   Jankónak  sem  kellett több, szaladt a nénjéhez, vette az aranyvesszőt, s
hogy  a  nénjét a várból kivezette, megsújtotta az aranyvesszejével, s a vár
nyomban  aranyalmává  változott, akkor a zsebébe tette, s vitte magával. Így
tett az ezüstvárnál is, így a rézvárnál is.

   Vitte  magával  a  három  nénjét, amíg elért a világ kapujához. Itt abban
állapodtak meg, hogy a körtefán menjen ki az egyik, az hozzon hosszú kötelet
s egy nagy zsákot, s rendre húzzák ki egymást.

   Jankó  két  nagy hibát tett szeretetből. Egyik az volt, hogy az almát s a
vesszőt visszaadta mindenik nénjének, a másik az, hogy utoljára akarta magát
kihúzatni. De a nénjei nem voltak jólelkűek, attól féltek, hogy Jankó még el
is  veheti  tőlük  a  kincseket,  s  elhatározták,  hogy  mikor Jankót félig
kihúzták,  visszaeresztik.  De  Jankónak  még  volt  egy  kicsi  esze, élt a
gyanúperrel,  s  azért  maga helyett a buzogányát tette a zsákba, hogy lássa
meg, milyen indulatú nénjei vannak. Azok pedig a zsákot visszaejtették, s ha
Jankó beleült volna, mind szilánkra szakadott volna.

   Immár  szegény  Jankó  egyedül  maradott  az  alsó  világban. Kimenni nem
tudott,   mert  nénjei  otthon  az  alvilágba  járó  körtefát  kivágatták  s
elégették,  nehogy  Jankó  azon  valahogy  vissza  jöjjön a hazájába, s őket
megtalálja.  Amint így búslakodik magában, egyszer csak hall valami keserves
madársírást.  Odasiet,  hát  látja,  hogy  egy nagy kígyó, mint egy kötőrúd,
tekeredik  egy  magas  fára,  ahol  griffmadárkák  voltak.  Odamegy Jankó, s
egyszeribe  úgy  leüti  onnan  a  kígyót, mintha nem is lett volna. Mikor ez
megtörtént,  felmászik  a  madárfiakhoz, s azok köszönik neki a jót, hogy az
életüket megmentette, s azt mondják:

   - Hát  még  apánk  s  anyánk mikor hazajön, hogy meghálálják! Amit  éppen
kívánsz,   mindent   megtesznek!  De  gyere,  bújj  a  szárnyunk  alá,  amíg
hazajönnek,  mert  apánk  s anyánk örömében, hogy meglát minket, hogy élünk,
elnyel téged.

   Éppen  jókor,  mert  az  öregek  csakugyan jöttek, s mikor látták, hogy a
fiaikat  a  kígyó  nem  ölte  meg,  úgy örültek, hogy csuda. Mikor az örömük
kezdett  egy  kicsit  csendesedni, előmutatták a fiak Jankót. Csak egy kicsi
híja volt, hogy fel nem falták szegényt.

   - Kérj vitéz, ami kívánsz, mindent megteszünk - azt mondták neki:

   Jankó  azt  kérte,  hogy  vigye  ki őt valamelyik a felső világba. Meg is
lett.  A  vén  griffmadár  feltarisznyált egy bivalyt megnyúzva, s meghagyta
Jankónak, hogy mikor visszanéz, mindig vessen egy darabot a szájába.

   Repült már a griff felfele, Jankó a hátán. Vetette a húst mindegyre, amíg
az  egész bivaly elfogyott, s még mindig nem voltak a kijáró liknál. Egyszer
néz  hátra  a  griff,  s hogy nem volt hús, kapja magát Jankó, s vág a saját
cobókjából.  Azt  is  elnyeli a griff, s abban a pillanatban már a földön is
voltak.

   - Miféle húst adtál utoljára? - kérdi a griff.

   - A cobókomból vágtam - azt mondja Jankó.

   - Gondoltam  -  felelé  a griff -, mert igen édes volt - azzal a  helyére
tette a húst, reáfújt, s egy pillanat alatt odaforrott.

   Jankó  megköszönte  a  griffmadárnak  a  szíves  segítséget  s  hazament.
Nénjeitől  a  várakat elvette, s őket büntetésből kicsapta a világba, elvett
egy  királyleányt,  s  még  ma  is él, ha meg nem halt. Legyen a kigyelmetek
vendége holnap, s ha nem jönne, a részét adják a mesemondónak.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező