Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               A CSÓKA LÁNYOK

   Egy  asszonynak  volt  egyszer tizenkét leánya. Ez a tizenkét leány olyan
szájas,  vakmerő  volt,  hogy  az  anyjuknak  egy szavát sem fogadták meg, s
annyit nyelveltek egymással, hogy egy óráig sem volt csendesség a háznál. Az
anyjuk egyszer úgy elkeseredett, hogy azt találta mondani:

   - Immár  a fülem is tele van a lármátokkal, adja isten, hogy  változzatok
mind csókákká.

   Hát  a tizenkét leány egyszeribe csókává változott, s ahogy kinyitotta az
ajtót,  a tizenkét csóka úgy kirepült rajta, hogy a szemét is majd kiverték.
Ki  a  házból, fel a levegőbe, éppen a felhőkig. Az asszony kiállott az ajtó
elé,  s  látja,  hogy  azok  a  csókák  egyszer  még  alább  szálltak, aztán
megkerengték  magukat  a  ház  fölött,  s  avval  eltűntek  napnyugat  fele.
Nekifogott  búsulni,  hogy  neki  már  leánya egy sincs, bár egy megmaradott
volna  a  tizenkettő közül. Bánta, hogy úgy megátkozta őket, de már nem volt
mit  tenni,  s  elgondolta  magában, hogy az isten nem ok nélkül verte meg a
leányait, akik annyi szép intése után neki soha egyetlen szavát sem fogadták
meg.

   Amikor  a tizenkét leány odalett, az anyjuk éppen gyermeket várt, s mikor
az ideje eljött, született egy szép fiúgyermeke. Mikor ez a fiú nagyobbacska
lett, kérdi az anyjától:

   - Hát,  anyám,  nekem  sohasem  volt  egy  testvérem  se?  Az annyi  idős
asszonyoknak, mint kigyelmed, öt-hat gyermeke is van a faluban.

   Azt mondotta az anyja:

   - Nekem, fiam, nem volt több gyermekem rajtad kívül.

   De  a  fiú  későbben  hallotta  a  faluban,  hogy  neki még volt tizenkét
leánytestvére, s azok mind csókává változtak, s úgy elrepültek, hogy hírüket
sem hallották.

   - Na, anyám - azt mondja egyszer a fiú -, hallottam a faluban, hogy nekem
volt  tizenkét leánytestvérem. Ha törik-szakad, addig meg nem nyugszom, amíg
őket fel nem találom, akármelyik szegletében legyenek a világnak.

   Az  anyja  váltig  marasztalta,  mondogatta,  hogy ne menjen, mert kifogy
belőle is, de mikor látta, hogy nincs kivel beszélni, jól feltarisznyálta, s
útnak indította.

   Megy, megy a fiú hetedhét országon is túl, hegyeken-völgyeken, havasokon-
tengereken, kősziklákon keresztül. Egyszer, amint megy, meglát messze-messze
egy kőszikla havas aljában egy remeteházat.

   - Ó,  bár  én  ma  estére  ahhoz a remeteházhoz érkezhetnék - azt  mondja
magában.

   El is érkezett oda estére s bement. Hát ott egy olyan öregasszony lakott,
akinél öregebbet még életében nem látott. Így köszönt neki:

   - Adjon isten jó estét, anyámasszony!

   Az asszony fogadja a köszöntést, s azt mondja:

   - Köszönd, fiam, hogy anyádnak szólítottál, mert különben hidd meg,  hogy
elnyeltelek  volna  téged  egészben ebben a szempillantásban. Mit keresel te
itt, ahol emberi teremtés soha sem jár?

   A  fiú  elbeszélte,  hogy  ő tizenkét leánytestvérét keresi, akik csókává
változtatva elrepültek.

   - Jól  van  - azt mondja az öregasszony -, holnap reggel majd  tudakozunk
valamit felőlük.

   Jó  vacsorát  készített  a  fiúnak, ágyat is vetett neki s lefeküdtek. Jó
reggel,  hogy  felkelnek  mind a ketten, az öregasszony kivesz a ládából egy
sípot, kiáll a fiúval az ajtó elé s megfújja. Hát amennyi csúszó-mászó állat
van  a  világon,  mind  a  ház  körül  terem, hogy ellepték kereken az egész
térséget.  A  vénasszony  tudakozódik,  kérdezősködik ezektől a csúszó-mászó
állatoktól,  hogy  nem hallottak-e valami hírt olyan tizenkét csókáról, akik
soha  a  többi  csókasereg  közé  nem  elegyednek, hanem örökké külön járnak
magukban.  De  az  egész  sereg  mind azt felelte, hogy ők soha még hírt sem
hallottak  afféle  csókákról.  Akkor a vénasszony szavára valamennyi csúszó-
mászó hazatakarodott. A fiú is elbúcsúzott tőle, s ismét útnak indult.

   Ment,  ment,  mindaddig  ment,  míg  estére elért egy másik remeteházat a
kősziklahavas  derekában.  Bement  abba  is,  s hát abban a másiknál egy még
sokkal vénebb asszonyt lát. Köszön neki illendőképpen:

   - Jó estét adjon isten kegyelmednek, anyámasszony!

   - Köszönd,  hogy  anyádnak szólítottál - azt mondja a  vénasszony -, mert
különben  a  medvékkel  szaggattattalak  volna szét. De mi járásod van neked
itt, ahol emberféle, mióta itt lakom, még eddig soha meg nem fordult?

   A fiú elbeszélte, hogy mi járatban van.

   - Jól  van,  fiam  - azt mondja a vénasszony -, bízom benne, hogy  holnap
reggel  csak  hallunk  valamit  a  testvéreidről.  Hanem most egyél, s aztán
feküdj  le.  Tudom,  meg  is  éheztél,  meg is fáradtál erősen a véghetetlen
hosszú úton.

   A  fiú  jól  megvacsorázott,  aztán  lefeküdt, s egy-kettőre úgy elaludt,
mintha éppen agyonütötték volna.

   Másnap reggel felkölti a vénasszony, kiáll vele az ajtó elé, s megfújja a
sípját.  Hát  amennyi  négylábú  állat  van  a világon, mind ott termett egy
félóra   alatt.  A  szegény  fiú,  mikor  meglátta  őket,  szinte  lerogyott
ijedtében.

   - Azt  kérdem én tőletek - azt mondja a vénasszony a négylábú  állatoknak
-,  nem tudtok-e valamit arról a tizenkét csókáról, akik örökké csak magukra
járnak, s a többi nagy csókasereg közé soha nem vegyülnek?

   - Nem tudunk bizony mi semmit, nem is hallottunk soha senkitől  legkisebb
hírt sem felőlük - mondták a négylábú állatok.

   A   vénasszony   intett   nekik,   s   egytől   egyig  mind  elszéledtek,
hazatakarodtak a maguk helyére.

   A  fiú  erősen  megbúsult,  hogy  itt  sem hallhatott semmi hírt a nénjei
felől.  Megköszönte  a  szállást a vénasszonynak, s jó remény fejében tovább
folytatta útját.

   Ment,  ment  egy  kénköves  tó  mellett,  s  azon túl egy örökké égő hegy
mellett,  ment  mind  tovább  s  tovább, s egy nagy kőszikla tetős tetejében
ismét   meglát  egy  remeteházat.  Megkettőzteti  a  lépéseit,  hogy  estére
odajuthasson,  s  el  is  érkezett  oda. Bemegy, hát ott a másik kettőnél is
vénebb asszonyt talált.

   - Szerencsés  jó  estét  adjon  isten  kigyelmednek,  anyámasszony! - így
köszöntött reá, de most immár nagyobb bátorsággal, mint a két elsőnél.

   - Köszönd,  hogy  anyádnak  szólítottál  -  azt  mondja  a  vénasszony -,
különben  a  sasokkal  tépettelek volna széjjel. Mi járásbeli vagy te ezen a
helyen, hol emberi lélek még sohasem járt rajtad kívül?

   A fiú itt is elbeszélte, hogy ő mi járásbeli volna.

   - Ne  búsulj  semmit,  fiam  -  azt  mondja  a  vénasszony -, nekem  erős
reménységem vagyon, hogy holnap hallunk valamit a te nénjeidről.

   A  vénasszony jó vacsorát adott a fiúnak, puha ágyat készített, s maga is
lepihent.

   Mihelyt  megvirradt,  a  vénasszony  a  fiút szépen felköltötte, kivett a
ládából  három  sípot,  s kiállt az ajtó elébe. Ott fújni kezdte a legkisebb
sípot,  s  arra  a  legapróbb  szárnyasállatok egyszerre mind ott termettek.
Megfújja   a   második   sípot   is,   s  akkor  eléjönnek  a  középnagyságú
szárnyasállatok. Megfújja a harmadik sípot is utoljára, s akkor a legnagyobb
szárnyasállatok  a  világ  minden részéből odagyűlnek nagy sereggel, hogy az
ember szeme nem lephette el.

   Széjjelnéz   a  vénasszony  a  töméntelen  seregen,  s  azt  mondja  nagy
bosszúsan:

   - Még egy híja van a seregnek, úgy látom.

   Csakhamar jött is egy holló, de annak vérezett a szárnya.

   Azt   nem   nézte   a   vénasszony,  hanem  csak  megpirongatta,  hogy  a
parancsolatra így elkésett a többi madaraktól.

   - Ne  bánts engem - azt mondja a holló -, ne bánts, nem vagyok én  hibás.
Mindjárt  megmondom  az okát is, hogy miért késtem el a többi madárseregtől.
Mihelyt  a  sípszót  meghallottam,  egyszeribe  mint  a  nyíl, olyan sebesen
kezdettem  repülni  errefelé.  De  utamban  megláttam egy szörnyű nagy veres
tornyot. Az a torony olyan magas volt, hogy a gombja, egészen aranyból, száz
öllel  is  felül  ért a felhőkön. Én abban a toronyban olyan csókacsárogást,
csevegést   hallottam,   hogy   ahhoz  foghatót  még  soha  eddigelé.  Azért
megállapodtam  egy  kevés  ideig,  leszálltam  egy  virágos  almafára, ott a
toronyhoz  közel,  s  ott hallgattam egy kicsinyég azt a különös csárogást s
azt  a  sok  csevegést.  Míg ott üldögéltem, hallottam, hogy mit beszélnek a
jövő-menő  emberek  ott  a  torony  körül.  Azok azt beszélték, hogy abban a
toronyban  tizenkét  csóka  lakik  néhány  esztendőtől fogva. Sokszor mind a
tizenkettő megkerüli a tornyot nagy lármával, csácsogással, sokszor tizenegy
elmegy  eledelt keresni, a tizenkettedik meg otthon marad, hogy vigyázzon, s
ügyeljen ott, de azokhoz emberi teremtésféle soha fel nem mehet. Amíg én ott
hallgatóztam,  egy  vadász  reám  irányozta  puskáját,  s  eltörte  az egyik
szárnyam  hegyét.  Emiatt  lassabban  tudtam  csak  repülni, ez az oka, hogy
elkéstem a többi társamtól.

   A  holló  megmondta  azt  is, hogy melyik szegletében van a világnak az a
veres torony, amelyet ő látott.

   - No, jól van - azt mondja az öregasszony -, nincsen semmi hiba, éppen ez
kellett nekünk is. Ti immár, többi szárnyas, elmehettek.

   El  is  mentek  azok  mind,  ahonnan  jöttek. A vénasszony egy darabocska
vékony csontot adott a fiúnak, s azt mondta neki:

   -  No, te fiú, mindeddig hiába fáradtál, de most már nem lesz hiábavaló a
te  fáradságod, mert nem sok idő múlva megtalálod a te nénéidet. Mikor azt a
veres tornyot eléred, ezt a két darab csontot támaszd a torony oldala mellé,
s  gondolj reám. Meglátod, hogy abból a két darab csontból egy szempillantás
alatt   olyan   irgalmatlan  hosszú  lajtorja  lesz,  hogy  te  azon  bátran
felhághatsz éppen arra a helyre, ahol a tizenkét csóka lakik.

   Elment  hát  a  fiú,  s  hosszú,  terhes  utazás  után  reátalált a veres
toronyra,  s  amint  a  vénasszony  meghagyta  volt  neki,  a torony tövéhez
állította  a két kicsiny darab csontot. Akkor reágondolt a vénasszonyra, s a
két  kis  csontból  lett  egy véghetetlen hosszú lajtorja, s a fiú felhágott
azon  éppen  oda, ahol a csókák vertek szállást maguknak. Tizenegy csóka oda
volt éppen eledelt keresni, csak egy maradt otthon őrzőnek, de az az egy nem
csóka,  hanem szép leány képében. Ahogy a fiú bement a nagy, tágas hajlékba,
a leány először egy kicsit megijedt, de csakhamar nekibátorodott, s beszédbe
eredt  a  fiúval,  s  rendre  minden  házi  dolgokat  megmutogatott  neki, s
elbeszélte,  hogy  a tizenkét testvér, amíg a toronyból eledelt keresni jár,
mindig  szárnyas  csóka,  de  mikor  visszajönnek,  csak  átalbukik  a fején
mindegyik,  s  leányokká  változnak. A fiú is elmondta, hogy mi járásbeli, s
azt  is,  hogy  ő  éppen  testvére  a  leányoknak,  s  azért jött, hogy őket
felkeresse s hazahívja, s most immár valahára, sok sanyarú utazás után rájuk
akadt szerencsésen.

   Egyszer  csak  messziről  valami  nagy csárogást hallanak, s azt mondja a
leány a fiúnak:

   - Bújj  csak  el  egy kis időre, ahova lehet, mert jönnek a nénéim.  S ha
hirtelen  meg  nem mondhatom, hogy ki vagy, a szemedet is kivájják, kivált a
legnagyobbik igen mérges.

   A  leány  elrejtette a fiút, éppen a hetedik szobába, s rázárta az ajtót.
Nemsokára  megérkezett  a  tizenegy  csóka,  általbuktak  a  fejükön, s lett
belőlük tizenegy leány. Ki-ki leült a maga helyére, s aztán járkálni kezdtek
ide s tova. Egyszer azt mondja a legnagyobb leány haragosan, fintorogva:

   - Mi  dolog lehet ez? Én idegenszagot érzek! - tapodni kezdett  mérgesen,
mindent  hányt-vetett  a házban, s szembefogta a kisebb leányt, mondaná meg,
honnan van az az idegen bűz.

   A kisebb leány lecsendesítette a nénjeit, s így szólt hozzájuk:

   - Tudjátok, nénéim, mikor apánk házától eljöttünk, anyánk akkor gyermeket
várt,  s  nemsokára  született  egy  fia.  Az  a fiú nőtt, megnőtt nagyra, s
elindult  tűzön-vízen,  az életét is kockára tette, hogy minket felkeressen,
apánkhoz,  anyánkhoz  hazavezéreljen. Sok sanyarú utazás után itt most reánk
talált,  itt van, de én elrejtettem, nehogy hirtelenében bántsátok, amíg meg
nem tudjátok, ki ő, s miért jött.

   Erre   a  leányok  úgy  megörvendtek,  hogy  ugrálni  kezdtek  örömükben,
előhozták  a  fiútestvérüket  a  rejtekből,  s mind rendre ölelgették. Mikor
elbeszélte  a  fiú  érettük tett sok sanyarú utazását, mind sírni kezdettek.
Immár  az  volt hátra, hogy induljanak hazájukba. De előbb felfogadták, hogy
ezután engedelmes leányai lesznek anyjuknak, apjuknak.

   Mikor az idő annyira megsötétült, szép lassan leszálltak a lajtorján mind
a  tizenhárman,  s a fiútestvér újabb hosszú utazás után elvezérelte őket az
apai  házhoz.  Mikor  a  tizenkét  leány a fiúval belépett az ajtón, anyjuk,
apjuk  nem  tudott  hamarjában  hova  lenni  a  nagy örömtől. Estére bőséges
vacsorát készítettek, arra meghívtak minden atyafit, sógorságot, keresztapát
és szomszédokat.

   A  leányok  ez  időtől  fogva jámborul s olyan jól viselték magukat, hogy
hírük  ment  mindenfelé.  Mind  a  tizenkettő  becsületes,  jó férjet talált
magának,  s  egy  esztendő  alatt  mentek  férjhez  mind  a  tizenketten.  A
fiútestvérük nemsokára megházasodott, kapott egy olyan jó feleséget, amilyet
csak kívánni lehet, s avval boldogan él ma is, ha meg nem halt.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező