Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                     A SZEGÉNY CSIZMADIA ÉS A SZÉLKIRÁLY

   Annyi  gyermeke  volt  egy  csizmadiának,  mint a rosta lyuka, még eggyel
több.  A  szegény  ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy ezt a
sok  gyermeket  eltarthassa,  mégis  neki  Péntek urammal kellett rokonságot
tartani, vagyis mindennap böjtölni, hogy napról napra elélhessenek.

   Történt  egyszer,  hogy  egy  gazdag ember sok munkája után néki egy véka
lisztet adott. Ahogy megy haza a szegény csizmadia a liszttel, kapja magát a
szél,  utána  megy,  s mind elviszi a vékából, ami benne volt, úgyhogy mikor
hazaért, csak az üres vékával állított az éhes gyermekek elé.

   - Hát ez már mégiscsak sok - azt mondja a szegény ember  keservében -, én
elmegyek, hogy megkérdezzem azt a Szélkirályt, hogy volt szíve elvenni az én
kevés lisztemet.

   Elindul,  s megy hegyen-völgyön, erdőn-mezőn keresztül. Elmegyen hetedhét
országon  is  túl,  míg  végre  elérkezik egy szép mezőségre, s ahogy ezen a
mezőségen néz ide is, tova is, meglát feléje közeledni egy forgószelet, mely
dühösen  sodorja  az  út  porát  a  magasba.  Megretten a szegény csizmadia,
lekapja  a  kalapját,  s  leborul  a  földre, hogy ha lehet, megmeneküljön a
forgószél dühétől.

   - Köszönd  meg  - szólalt meg a szél -, hogy megismertél, és  tiszteleted
nekem  mint  Szélkirálynak  megtetted, mert különben pórul jártál volna. Hol
jársz, mit keresel itt?

   - Uram - mondta magához térve a szegény ember -, éppen felségedhez jöttem
elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet szereztem, s amint
vittem  haza,  valami szélúrfi csúfságból mind széthordta, s most a családom
otthon éhezik.

   - Hagyd el - így szól a Szélkirály -, majd meglakol a gonosz kölyök érte,
de addig is téged sem hagyhatlak a kárral. Gyere el hozzám - ezzel elvezette
a  kastélyába,  jól  megvendégelte,  s  megajándékozta  egy  berbéccsel. Azt
mondta:

   - Ha  hazaérkezel,  mondjad  neki:  "Rázd meg magad, te  berbécs" - egész
hónapra  való  pénzt  ráz  le  magáról.  De  jól vigyázz, hogy amíg haza nem
érkezel, ki ne próbáld.

   Búcsút vesz a szegény ember a Szélkirálytól s hazaindul. De a kíváncsiság
nem  engedte,  hogy  a  berbécsét  hazáig  meg ne próbálja. Alig mondja ki a
parancsszót,  a  berbécs  körül a föld telides-teli lesz arannyal. Nemsokára
elérkezik  szállására  -  egy  régi  ismerőséhez, aki neki komája is volt, s
megkéri,  nehogy  a  berbécsnek  azt  találja  mondani:  "Rázd meg magad, te
berbécs!"

   Alig  alszik  el  a szegény csizmadia, a kíváncsi házigazda és a felesége
ráparancsol a berbécsre:

   - Rázd meg magad, te berbécs!

   Hát mikor látják, hogy a föld telides-teli van arannyal, fogják a szegény
ember berbécsét, s kicserélik a magukéból egy hasonlóval.

   Felébred  másnap  reggel  a  szegény  ember, de nem vette észre a cserét,
megköszönte  a  szállást,  s  jó  reménységgel  elment  haza.  Azt  mondja a
berbécsnek, mikor haza érkezett:

   - Rázd meg magad, te berbécs!

   Elmondja a parancsszót tízszer, hússzor, de a berbécs csak nézett a szeme
közé,  s  nem  rázta  meg  magát.  Ismét  útrakel  a szegény csizmadia, nagy
haraggal,   hogy   felkeresse   újból  a  Szélkirályt.  Elmegy  egyenesen  a
kastélyába,  bejelenti  magát,  s  elpanaszolja  sorsát.  Azt  mondja  rá  a
Szélkirály:

   - Ugye,  nem fogadtad meg a szavam, te szegény ember, s nem várakoztál  a
parancsszóval,  amíg  haza érkezel? Nesze, most adok egy abroszt, ennek csak
azt  kell  mondani:  "Terülj  meg, te abrosz!", s egyből tele lesz a legjobb
ételekkel. De vigyázz, hazáig meg ne próbáld!

   De  bizony  a  szegény  ember  most  sem  állotta  meg,  s  az abroszt is
megpróbálta.  Estére  kelve  az idő, megint a komájához szállt be, s most is
azt mondta neki:

   - Nehogy azt mondjátok az abrosznak: "Terülj meg, te abrosz!"

   A  komája  és  a  felesége  alig várták, hogy elaludjon, egyből kiadták a
parancsszót,  s  mikor  meggyőződtek, hogy milyen értékes abroszt szerzett a
szegény ember, azt is kicserélték.

   Másnap  hazaérkezik  a  szegény  ember,  s hát a csuda majd megölte, mert
ahogy  letette  az  abroszt  az  asztalra,  azon  mód maradott, hiába mondta
tízszer  is,  százszor is: "Terülj meg, te abrosz!" Mit volt mit tenni, csak
ráhatározta  magát,  hogy  elmegy  még egyszer a Szélkirályhoz. A király már
várta,  s  ahogy  megérkezett, megajándékozta egy botocskával, de kikötötte,
hogy  amíg  haza  nem  érkezik,  nehogy a botocskának azt parancsolja, hogy:
"Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!"

   Vagy  volt  kíváncsi  eddig a szegény ember, vagy nem a másik két ajándék
csudálatos  tulajdonságaira, de most alig várta, hogy megtudhassa, mi haszna
lehet  annak  a  botocskának. Amint tehát egy hegyen túl halad, azt mondja a
botocskának:

   - Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!

   De ugyan megesett neki, mert felpattant a botocska, s elkezdi összevissza
verni,  de  úgy,  hogy  a  szegény ember a sok verés miatt már alig állott a
lábán.  Hát  amint a botocska körülötte forgolódnék, a legnagyobb ijedelmére
még  egy  ott  legelő  bika  is  nekifut.  Elkiáltja  magát  a szegény ember
ijedtében a bikának:

   - Hök!  - s hát a botocska nem üti többet. Így tudta meg a szegény  ember
az ő botocskájának a hasznát.

   Újból  a  drága  komájánál  szállott  meg  éjszakára,  s ugyan a lelkükre
kötötte,  hogy  nehogy a botocskájának azt találják mondani: "Kerekedjél, te
botocska, de ugyan jól forgolódjál!" - mert csúful járnak.

   A  kománé asszony semmi rosszat nem gyanított. Éjféltájban felköltötte az
emberét.

   - Józsi - azt mondja -, jöjjön, próbáljuk meg a botocskát, s ha valami jó
lesz, elcseréljük a mienkkel.

   Beviszik  a  szobába  a  botocskát, bezárkóznak, s maga az asszony mondja
neki:

   - Kerekedjél,  édes  botocskám, de ugyan jól forgolódjál!  Egyszer nékem,
másszor uramnak!

   Felpattan  erre  a botocska, egyszer az egyiket, máskor a másikat püfölni
kezdi agyba-főbe. Úgyhogy mikor a szegény ember a nagy jajgatásra felébredt,
már  alig-alig  volt  élet  bennük.  Betöri  az ajtót a szegény ember, s azt
mondja:

   - Ugye,  megmondtam, hogy ne próbáljanak a botocskámmal, mert a  büntetés
pálcáját  kérik  magukra. Mármost tudom, hogy a berbécsemet és az abroszomat
is kendtek sikkasztották el. Hát csak üsse kigyelmeteket az a botocska!

   - Jaj  - azt mondja az asszony -, édes komámuram, ne hagyja, hogy  többet
verjen, visszaadjuk a berbécset is, az abroszt is.

   Akkor aztán a szegény ember azt mondta a botocskának:

   - Hök!

   De  bezzeg  a  komámuram  s a kománé asszonyom nem várták meg, hogy újból
verekedni kezdjen, futottak, s visszaadták a szegény embernek a berbécsét is
s  az  abroszát is. Hazavitte a szegény csizmadia a családjának, s azóta nem
látnak szükséget. Ha meg nem haltak, máig is élnek.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező