Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               AZ ÁLOMLÁTÓ FIÚ

   Egyszer volt egy szegény ember, annak volt tizenhat gyermeke, mind fiú. A
tizenhat közül a legkisebb azt mondta egyszer az anyjának:

   - Édesanyám, süssön nekem pogácsát hamuba, hadd menjek el szolgálni.

   Az  édesanyja  sütött neki pogácsát, s a kisfiú megindult hetedhét ország
ellen.  Amint  megy, mendegél, hát összetalálkozik egy jó gazdával, szántott
négy ökörrel egyedül. Megszólítja a fiút:

   - Hová mész, fiam?

   - Én, édes gazduram, megyek szolgálni, ha helyem kerül valahol.

   - Gyere  el  hozzám - azt mondja a gazda. - Hadd lám, tudnád-e  hajtani a
négy ökröt, hogy szántsunk ketten.

   Elveszi  a  fiú  az ostort, s hajtja a négy ökröt, fordulnak vagy kettőt.
Látja a gazda, hogy jó mozgású gyermek, s megkérdi:

   - Hát, te fiú, ettél-e valamit?

   Azt mondja a fiú:

   - Harminckét hete, hogy utazom, gazduram, még a pogácsám, ahogy  elhoztam
hazulról, azon egy állapotban van.

   - Hát lássuk azt a pogácsát, milyen!

   Előveszi a fiú a pogácsát s odaadja:

   - No, gazduram, itt van, törjön belőle s kóstolja meg.

   Elveszi a gazda, próbál törni belőle, s hát nem tud.

   - Miféle pogácsa ez, te, hogy én ebből nem tudok törni?

   Azt feleli a fiú:

   - Ebből,  gazduram,  nem  is tud törni senki, mert ezt édesanyám  sütötte
nekem.  Én  evvel  tíz  esztendeig  is meg kell, hogy érjem, s addig meg nem
éhezem, amíg a tarisznyámban van.

   Elteszi a fiú a pogácsát, elvégzik a szántást, s elmennek haza.

   A jó gazdának a felesége nagyon örvendett, hogy az ura nekik milyen ügyes
kis szolgát fogadott. Feltarisznyálta jól.

   Azt mondja a jó gazda:

   - No,  fiam,  elmegyek  veled,  s  megmutogatom, hogy merre legeltesd  az
ökröket  az  éjszaka.  De  ugyan  jókor  hajtsd haza őket, hogy mehessünk el
szántani korán.

   Hazahajtja  a fiú az ökröket virradat előtt két órakor. Előveszi az ekét,
befogja  az  ökröket, s megindulnak szántani ketten. Mikor este hazamennek a
szántóból, azt mondja a gazda neki:

   - No, te fiú, - azt mondja -, ma jó korán hazahajtottad az ökröket, hanem
holnap  hajtsd  haza még korábban, ha lehet, mert a szomszéd falusi határban
van egy darab földünk, végezzük el azt is.

   - Hazahajtom én, gazduram, ha megsegít az isten.

   Elmegy  a  fiú az ökrökkel, de úgy megcsapja egy álomszellő a gyermeket a
nagy  fáradtságtól,  hogy  még ebédkor is ott aludt abban a helyben, nemhogy
hazament volna.

   Kiáll a gazda a kapuba, s kérdi a többi legeltetőket:

   - Az én szolgámat nem láttátok-e valamerre?

   - Mi  bizony  nem  láttuk, csak az ökröket, ott hevernek kinn a hegyen  a
fűben.

   Megindul  a gazda nagy haraggal a fiú után. Megkapja az ökröket, keresi a
fiút. Megtalálja azt is aludva a fűben. Azt mondja:

   - Te  ugyan  megtréfáltál  engem!  -  de  szidja,  piszkolja, még meg  is
rugdalta.

   Azt mondja a fiú:

   - Édes  gazdám,  miért  rugdosott meg engem? Egy álommal küszködtem,  nem
láthattam végig.

   - Fejtsd meg nekem azt az álmot.

   - Biz',  édes  gazduram,  meg  nem  fejtem  addig,  míg  rajtam  be   nem
teljesedik.

   Azt mondja a gazda:

   - Immár  ha  szántani nem mentünk, húzd elé a két szekeret menjünk el  az
erdőre fáért.

   Elmennek az erdőre, megrakják mind a két szekeret. Mikor megrakták mind a
kettőt, s le is kötötték, azt mondja a gazda:

   - No,  fiú,  menj  el, és keress keréktalpfának való fát, de  olyat - azt
mondja -, amelyiket te keresztülérsz.

   Talál egyet a fiú, s kiáltja a gazdáját:

   - Jöjjön erre, gazduram, kaptam egyet!

   - Hadd lássuk - azt mondja a gazda -, jó lesz-e. Öleld keresztül!

   Keresztülöleli a fiú, a gazda a két kezét egyszeribe megköti oda a fához.
Azt mondja:

   - Te fiú, fejtsd meg nekem azt az álmot!

   - Bizony,  gazduram,  széles  e  világon  egy  olyan ember sincs,  akinek
megfejteném, amíg rajtam meg nem történik.

   - Bizony ha nem fejted - azt mondja a gazda -, én is itt hagylak ebben  a
helyben.

   Azt feleli a fiú:

   - Bizony, gazduram, ha itt hagy, nem hagy egyebütt az erdőn.

   Otthagyja a gazda a fiút abban a helyben megkötve. Ott búsult szegény egy
álló hétig a fa mellett, majd megették a legyek.

   Egyszer  a  királynak  kedve  támadt  a vadászatra, s tizenkét vadászával
éppen  abba  az  erdőbe  talált  menni, ahol a gazda hagyta volt a fiút. Ott
vadászik  a  király  tizenkét vadászával egészen estefeléig. Egyszer a kopók
megtalálták  a  gyermeket, s elkezdték erősen ugatni. Felhúzzák a vadászok a
ravaszt, s mennek oda futva, azt hitték, valami vadat hajtanak a kutyák. Hát
egy fiút találnak ott odakötve a fához. Azt mondja a fővadász:

   - Hát, te fiú, téged ki kötött ide?

   - Engem gazduram - azt mondja a fiú -, egy álomért.

   - Fejtsd meg nekem - azt mondja a fővadász - azt az álmot!

   - Biz,  én,  jó  uram,  meg  nem  fejtem  senkinek,  amíg rajtam meg  nem
történik.

   - Bizony, ha nem, itt is hagylak én téged ebben a helyben.

   - Bizony, ha itt hagy, nem is hagy egyebütt az erdőn.

   Otthagyják a vadászok, visszamennek a királyhoz. Kérdi tőlük a király:

   - Mit lőttetek, vadászok?

   - Mi  bizony, felséges királyom, nem lőttünk semmit, hanem találtunk  egy
tízesztendős forma gyermeket.

   - Hát azt hogy találtátok?

   - Kimegyünk,  felséges király, vadászni. A kopók úgy este felé  hajtanak,
fognak  erősen. Megfutamodunk a hajtásra, az erős ugatásra. Hát látjuk, hogy
egy  fiú  meg  van  kötözve egy fához. Kérdőre veszem a gyermeket: "Téged ki
kötött  meg  ide?" "Engem gazdám." "Aztán miért?" "Egy álomért." "Fejtsd meg
nekem, s én akkor eleresztelek." Azt feleli a gyermek: "Én soha, amíg rajtam
meg nem történik."

   Azt mondja a király:

   - Menj el, te fővadász és hozd be azt a gyermeket, hadd fejtse meg  nekem
azt az álmot.

   Elmegy a fővadász ki a fiú után. Megoldja a fiút, elviszi a királyhoz.

   A király a fiúnak egyszeribe enni adat.

   Mikor a fiú jóllakik, megköszöni a királynak:

   - Köszönöm,   felséges  király,  hozzám  való  szívességét,  hogy   engem
behozatott az erdőről.

   - Azért  hozattalak be, te fiú, hogy fejtsd meg nekem azt az álmot,  amit
láttál.

   - Felséges  király,  életem-halálom  kezedben,  de  nemhogy  a   felséges
királynak, de semmiféle földön járó embernek nem fejtem meg, amíg rajtam nem
történik.

   - Hogy mered te nekem ezt mondani, mikor én vagyok a Fehér király!

   - Nem  bánom én, felséges király, ha fehér, ha fekete, mégsem fejtem  meg
soha.

   - Bizony ha nem, bévettetlek a legsötétebb tömlöcbe.

   - Mégsem vallom meg soha, felséges király.

   Megfogatja  a  király  haragjában, s maga elviszi a tömlöcbe, s beveti, s
tömlöc kulcsát messze elhajítja.

   A  királynak volt egy akkora leányocskája, amekkora a fiú. Ez a kisleány,
mármint a királykisasszony, megsajnálta a fiút, megkereste a tömlöc kulcsát,
s enni vitt a fiúnak mindennap.

   Azt mondja egyszer a legényecske a tömlöcben:

   - Ó, édes kincsem, mióta bejöttem ide, így meg nem éheztem, mint ma.

   - Bizony megéhezhetel te még jobban is - azt mondja a királykisasszony -,
mert  küldött  a  Fekete  király  király atyámnak egy pálcát. Hogyha meg nem
tudja mondani, melyik a pálcának a tőről való vége, s melyik a hegyről való,
országostul   együtt  elpusztít.  A  király  összegyűjtette  a  tanácsosokat
egyszeribe,  egyik azt mondta, ez a vastagabb vége, a másik azt mondta, ez a
vékonyabb. Nem tudtak megegyezni sehogy sem.

   Azt mondja a fiú:

   - Édes kincsem, ami nektek bú s bánatotok van, az a legkisebb.  Menj el -
azt  mondja  -,  fel a magad házába s feküdj le, tedd magad, mintha aludnál.
Téged  király  atyád  keresni  fog,  reád nyitja az ajtót - s elmondta a fiú
apróra, mit mondjon a királykisasszony az édesapjának.

   Úgy  is  lett.  Reányitja a király a leányára az ajtót, s mikor meglátta,
hogy alszik, nagyot toppantott haragjában:

   - Ugyan  bizony,  édes  leányom,  hogy  kívánod te az álmot, mikor  nekem
ekkora búm s bánatom van?

   - Ne  haragudjék,  felséges  király atyám, mert olyan álmot láttam,  hogy
búja s bánatja egyből elszáll. Azt álmodtam, hogy vigyünk a kútra egy kádat,
azt töltessük meg vízzel, s azt a pálcát vessük bele a vízbe. Amelyik vége a
hegye  felől  való,  az  könnyebb,  az kifele áll, amelyik vége a töve felől
való, az nehezebb, s lefele húzódik.

   El  is  viszik csakhamar a kádat a kútra, megtöltik vízzel, s belevetik a
pálcát.  Hát  a  tőről  való  vége  lefele húzódik a kád feneke felé. Nézi a
király a pálcát egy kicsi ideig, aztán megfordul, s megy a tanácsosok után:

   - No,  ti  tanácsosok, gyertek, nézzétek meg a pálcát. Harmadnapja,  hogy
kézről  kézre  forgatjátok,  s  nem tudjátok megmondani, melyik a töve felől
való  vége.  Ez  a  fityfiritty leányocska ugyan csúffá tett benneteket. Úgy
látom, ugyan ingyen húzzátok azt a nagy fizetést...

   Megnézik  a tanácsosok a pálcát a vízben, csóválják a fejüket, aztán nagy
szégyenkezve   elkotródnak   onnan.   A   király  pedig  kiveszi  a  pálcát,
megpecsételi a töves végét, s ír mellé egy levelet:

   "Nehogy  azt  gondold,  te Fekete király, hogy én csak annyit tudok, hogy
meg  ne  tudnám  mondani,  hogy egy ilyen egyforma mogyorófa-pálcának melyik
vége  való  a  tő  felől s melyik a hegye felől. Tudok én annyit s még annál
többet is!" - s elküldi a pálcát s a levelet vissza a Fekete királynak.

   Azt mondja a Fekete király:

   - Jó  eszed  van neked, te Fehér király, s ugyan dicséred magad.  De most
majd meglátjuk, ura vagy-e a szavadnak vagy sem.

   Kifogat  a  Fekete  király  a ménesből három, egy anyától való csikót, de
azok  olyan  egyformák voltak, mint három egy tyúktól való tojás, s ír mellé
egy cédulát:

   "No,  te Fehér király, hogyha meg nem tudod három nap alatt mondani, hogy
a  három csikó közül melyik a nagyobb, s melyik a kisebb, országostul együtt
elpusztítalak."

   Elküldi  a  Fekete  király  a  csikókat  s  a  cédulát a Fehér királynak.
Behívatja  a Fehér király a tanácsosait ismét. Kiállnak a tanácsosok, nézik,
tapogatják a csikókat, egyik egyet mond, a másik mást, nem tudtak megegyezni
most sem.

   Megint  megy  a  királykisasszony  a  legénykéhez  a  tömlöcbe, de megint
megkésve vitte neki az ennivalót. Azt mondja a fiú:

   - Édes  kincsem,  de megéheztem megint! Ha így éltetsz engem, jobb  volna
talán, ha nem is éltetnél.

   - Ne  mondj  ilyet nekem! Mit tudod te azt, hogy minekünk megint  micsoda
búnk  s  bánatunk  van.  Küldött  nekünk  a Fekete király három csikót - azt
mondja.  - Hogyha meg nem tudja király atyám mondani, hogy melyik a nagyobb,
melyik a kisebb, s melyik a középső, országostul együtt elpusztít.

   - Ó,  édes  kincsem - azt mondja a legényke -, menj be a magad házába,  s
feküdj le ismét az ágyadba... - s megint a szájába rágta, mit mondjon király
apjának, mikor reányitja az ajtót.

   Megy a Fehér király, keresi a leányát, s mikor meglátja aludva az ágyban,
olyant toppant egyet, hogy a csizmája mind szerétenszéjjel megy.

   - Ugyan  édes  leányom,  hogy, kívánhatsz te aludni, mikor nekünk  ekkora
búnk s bánatunk van?

   - Édes  király  apám,  én  azt  álmodtam,  hogy tegyünk az istállóba  egy
teknőbe  árpát, a másik teknőbe kölest, a harmadikba édes tejet. A nagyobbik
csikó fut az árpára, a középső fut a kölesre, a kisebbik fut az édes tejre.

   Úgy  is történt minden, ahogy a királykisasszony mondotta. Megpecsételték
mind  a  három  csikónak  a  homlokát: ez a legkisebb, ez a legnagyobb, ez a
közbenső, s visszaküldték a Fekete királynak.

   - Látom  -  azt mondja a Fekete király -, hogy ezt eltaláltad, de  tudom,
nem  a te eszed találta ki, sem a tanácsosaidtól nem telik ki ilyesmi. Hanem
küldök  én neked egy harmadik próbát, akkor majd kitudódik, ki volt az okos.
Írom  is  a  levelet:  "Pünkösd napján, te Fehér király, jó reggel kelj fel,
mosdjál,  öltözzél,  készülj  a  templomba.  Mikor  én  harangoztatok, te is
harangoztass,  mikor  én  jövök a templomból, te is jöjj. Mikor én asztalhoz
ülök,  te  is  ülj asztalhoz, s mikor a legelső falást a villába veszem, úgy
kilődd  a nyílvesszővel a villámból, hogy a falba beleragadjon, mert ha nem,
országostul együtt porrá teszlek."

   Megkapja a levelet a Fehér király, s azt mondja:

   - Látom, ez már több a pálcánál s a csikóknál!

   Vagy  búsult  a  király  eddig  vagy nem, de most már igazán búsult. Csak
főzte  a  szakács  a  drága ételeket, de nem kellett egy falás sem bújában s
bánatjában. Kérdi a szakács:

   - Felséges király atyám, mi az oka, hogy csak főzök, s nem eszik?

   De a király még csak nem is válaszolt.

   Megy a királykisasszony megint a legényhez, s viszi neki az ennivalót, de
ugyan későn.

   - Jaj, édes kincsem - azt mondja a legény -, de megéheztem!

   - De  még  jobban  megéhezhetsz ezentúl, mert azt írta király atyámnak  a
Fekete  király,  hogy  mikor  pünkösd  napján jó reggel felkel, ő is keljen,
mosdjék,   öltözködjék,   készüljön  a  templomba.  Mikor  a  Fekete  király
harangoztat,  a  Fehér  is  harangoztasson,  egyszerre menjenek a templomba,
egyszerre  jöjjenek  ki, egyszerre üljenek asztalhoz. Mikor a legelső falást
veszi  a  Fekete  király a villájára, a Fehér lője ki egy nyílvesszővel úgy,
hogy a falat ragadjon bele a falba.

   Azt mondja a legény erre:

   - Ó, édes kincsem, senki, de senki ezt meg nem cselekszi énrajtam  kívül.
Menj  be  megint  a  magad  házába, feküdj le az ágyadba, s tégy úgy, mintha
aludnál.

   Rányitja  a  király  az  ajtót  a  leányára,  s toppant egy olyat, hogy a
csizmája mind szerteszéjjel megy.

   - Ugyan  biz',  édes  leányom, hogy kívánhatsz te aludni, mikor nekem  se
éjjelem, se nappalom a nagy gondtól s bánattól?

   - Jaj, felséges király atyám, ne haragudjék rám. Azt álmodtam, hogy az  a
fiú,  akit  bevettetett volt a tömlöcbe, az meg tudná cselekedni, amit kíván
kegyelmedtől a Fekete király.

   Nagyot sóhajt a Fehér király:

   - Menjetek  el  s  nézzétek meg, de nem hiszem, hogy még a csontjából  is
volna valami épen.

   Megy  a  leány  másodmagával,  s  kiveszik  a fiút a tömlöcből. Hát olyan
legény  facsarodott  belőle,  mint  a  nádszál.  Nézi  a  király, egyszeribe
királyfigúnyát csináltat neki, s azt mondja:

   - No, te fiú, ki tudnád te lőni a Fekete királynak a falást a villájából?

   - Én ki, felséges király. Hanem most én parancsolok felségednek. Széles e
világon  amennyi kőműves van, mind rendelje ide, egyik hozzon követ, a másik
meszet, s nekem egy százöles kőoszlopot rakjanak.

   Megrakják  a  kőművesek  a  százöles kőoszlopot, s pünkösd szombatján azt
mondja a király a legénynek:

   - No, te fiú, ha végbeviszed, amit a Fekete király kíván, én neked adom a
leányomat, fele királyságomat s holtom után az egészet.

   Pünkösd vasárnapján jó reggel felül a fiú a kőoszlopra s lekiált:

   - Kelj  fel  Fehér  király,  mert  a  Fekete  kel,  öltözz,  mosdjál,   s
készülődjél. Harangoztass, mert ő is harangoztat.

   Egyszerre  harangoztatnak, egyszerre templomba mennek, egyszerre kijönnek
a templomból. Megint lekiált a legény a kőoszlopról:

   - Gyere, Fehér király, teríttess asztalt, mert a Fekete is teríttet,  ülj
az asztalhoz, mert a Fekete király is odaült.

   Egyszerre asztalhoz ülnek. Mikor a Fekete király veszi a legelső falást a
villára,  úgy meglövi a legény a nyílvesszővel, hogy azon nyomba beleragad a
falba a falat villástul együtt.

   Hanyatt veti magát a Fekete király, s elájul egyből. Támad nagy riadalom,
lótás-futás.  Öntözik  a  királyt  cseberszám a jéghideg vízzel, nagy sokára
magához tér.

   - Jó,  hogy engem nem talált el, mert szörnyű halált haltam volna!  Hanem
várj csak, te király, tudom, nem a te fejedtől s a tanácsosaidtól telt ki ez
a  próba.  Írok  neked  egy  levelet,  hogy jelenjék meg személyesen az, aki
ezeket a próbákat tette velem.

   Megérkezik a levél, nézi a Fehér király, hívatja a vejét:

   - Nézd meg, édes vejem, hogy mit kíván megint az a kutya Fekete király.

   Búsult  a  Fehér király, hogy bizony talán kifogy a vejéből. Azt mondja a
veje:

   - Ó,  édesapám,  fölséges  király,  nem kell búsulni.  Vannak felségednek
katonái,  hadd  válasszak  én  azok közül tizenegy olyan legényt, amilyen én
vagyok.

   Megverik  a  dobot,  összegyűlnek  a  katonák.  Kimegy  a  király veje, s
kiválaszt  közülük tizenegy legényt maga mellé. Világra olyanok voltak, mint
ő: szemük, hajuk, még a mozdulatuk is.

   - No,  felséges  király - azt mondja a fiatal király -, ennek a  tizenegy
legénynek  adass  olyan  gúnyát,  mint  nekem, s adass alájuk lovat is éppen
olyat, mint az enyém.

   Elindulnak,  mennek  a  Fekete  királyhoz. Ahogy mennek az úton, a király
veje megtanítja a többit:

   - Mikor  odaérkezünk a Fekete királyhoz, egyszerre köszönjünk,  egyszerre
szálljunk  le a lóról, egyszerre menjünk be a házba, egyszerre üljünk asztal
mellé,  egyszerre  fogjunk enni. Egyszerre hagyjuk abba, egyszerre köszönjük
meg a királynak az ebédet, s egyszerre kérjünk külön szobát.

   Úgy  is  történt.  Mikor  bemennek  a  külön szobába, azt mondja a Fekete
király:

   - Ide egy vénasszony tüzet csinálni nem jöhetne-e be?

   Egyszerre felelik:

   - Ide bejöhet, fogadjuk jó szívvel.

   Volt a Fekete királynak egy ördöngös szüléje, azt mondja neki:

   - No,  te vén boszorkány, ha reggelre meg nem tudod mondani, hogy  melyik
ezek közül a fiatal Fehér király, a hamvadat a széllel elfúvatom.

   Megtudja az öreg boszorkány a beszélgetésből, hogy melyik az ifjú király,
s  a köpenyegét megvágja ollóval. Kimegy a házból, s megy egyenesen a Fekete
királyhoz:

   - No, felséges király, az ifjú királyt megjegyeztem, jobb felől megvágtam
a köpenyegét ollóval.

   Észreveszi  a  fiatal  király, hogy ő meg van jegyezve, kapja az ollót, s
mindegyik  legénynek  a  köpenyegét  jobb  felől megjegyzi úgy, ahogy az övé
volt.

   Nézi  reggel  a Fekete király, hát mind a tizenkettőnek meg van jelölve a
köpenyege  jobb  felől.  Mit  volt  mit tenni, köszöni a látogatást, s útnak
ereszti   őket.   Egyszerre  búcsúzkodni  kezdenek  a  királytól,  egyszerre
megindulnak. Útközben azt mondja az egyik katona:

   - De jól tartott minket ez a kutya Fekete király!

   Ráfelel a másik is:

   - Ugyan jól éltünk.

   Elhallgatja ezt a beszédet az ifjú király, s aztán azt mondja:

   - Jól  éltetek,  jól  éltetek,  ugyan  mivel  éltetek  olyan  jól?   Hisz
asszonyember-tejjel dagasztott kenyeret ettetek, embervérrel elegyített bort
ittatok, s kutya felnevelte bárányhúst ettetek.

   A  boszorkány,  aki  a fejük felett repült szalmaszál képében, egyszeribe
megfordult, s visszament a Fekete királyhoz:

   - No,  felséges  király,  ugyan  tarthattad a te vendégeidet  finomabbnál
finomabb ételekkel s italokkal, ugyan szidnak, s gyaláznak téged.

   - Ugyan mivel tudnak szidni s gyalázni?

   - Ugyan  eléggel  -  azt  mondja  -, mikor asszonyembertejjel  dagasztott
kenyeret  adtál  nekik  enni,  kutyatejjel  felnevelt  bárányhúst etettél, s
embervérrel elegyített bort itattál velük.

   Nyomban  levelet  ír a Fekete király, s még eléri az útban a Fehér király
vejét,  hogy  azt  mondja,  nyomban  jelenjék meg személyesen az, aki ezeket
mondotta volt.

   Megfordul vissza egyszeribe az ifjú király másodmagával:

   - Adjon isten jó napot, felséges király!

   - Isten hozott titeket is. Hát azért láttalak el olyan jól titeket,  hogy
leszidjatok, gyalázzatok engem az útban?

   - Felséges  király,  igazat beszéltünk. Hívassa a sütőasszonyt,  kérdezze
meg attól.

   Jön a sütőasszony, kérdi tőle a Fekete király:

   - Hát akkor s ekkor miféle kenyeret sütöttél?

   - Felséges király, életem-halálom kezedben, szopós gyermekem van  otthon,
lehet, hogy vagy egy kicsi tejem belefolyt a kenyértésztába.

   Hívatja a király a kulcsárt:

   - No, te kulcsár, ekkor és ekkor miféle bort adtál nekünk inni?

   - Felséges király, mikor a bort csapoltam, az ujjam bogját beleütöttem  a
hordóba. Lehet, hogy vagy egy kicsi vér került a borba.

   Hívatja a király a juhászát:

   - Hát, te juhász, akkor s ekkor miféle bárányt hoztál be nekem?

   - Felséges  király,  az  volt  a  parancs, hogy azt hozzam be, amelyik  a
legjobb,  én azt hoztam be, felséges király. Mikor ez a bárány született, az
anyja  egybe  megdöglött.  Egy  kutyám is akkor kölykezett volt meg, annak a
tején neveltem fel.

   - Hát felséges király, ugye igazam volt?

   A  Fekete  király  megharagszik,  úgy  vágja magát földhöz, hogy mindjárt
szörnyű  halált hal, nem kellett többet féljen tőle se a Fehér király, se az
országa.

   Az ifjú király, a Fehér király veje, szépen elment haza, újból lakodalmat
hirdettek.  Báncidától  Zsukhajnáig folyt a sárga lé. Tál, tányér elég volt,
de istenes ember volt, aki egy csepp levet kapott.

   Ha  a  tizenhatodik  fiú  álma  be  nem telt volna, az én mesém is tovább
tartott volna.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező