Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                            KIRÁLYFIÚ KIS MIKLÓS

   Egyszer  volt  egy király, s annak volt egy jó felesége. Mikor a királyné
esztendeje  férjhezment  asszony volt, született neki egy szép kicsi fia. De
az a fiú olyan síró volt, hogy mikor született, sírni kezdett, s a sírást el
sem  hagyta, hanem éjjel-nappal folyvást, örökké sírt két álló esztendeig. A
király  s  a  királyné  éjjel  sem alhatott a gyermek sírása miatt. Végül is
összegyűjtötték  a  tudósasszonyokat s a híres orvosokat az egész országból,
hátha  azok  valami  módon el tudnák hagyatni a sírást avval a gyermekkel. A
híres  orvosok  s a tudósasszonyok mindent elkövettek, amit gondolhattak, de
semmire se mentek, a gyermek mind csak sírt folytonosan.

   Volt  ott  a városban egy afféle szerencsemondó öreg cigányasszony. Az is
meghallotta, hogy meg van a király szomorodva a gyermek sírása miatt. Elment
hozzá, s azt mondta neki:

   - Felséges király, mit fizetsz nekem, ha el tudom hagyatni a gyermekkel a
sírást?

   A király azt felelte:

   - No,  ha  te  meg, tudod tenni,  hogy ez a gyermek ne sírjon, én mindent
adok  neked,  amire  csak  szükséged  van,  s  azután  is,  amíg élsz, az én
udvaromból üres kézzel el nem mész.

   A vén cigányné közel ment a gyermekhez, s azt mondta neki:

   - Ne sírj, ne sírj, Királyfiú Kis Miklós, mert mikor betöltöd a  tizenhét
esztendőt,  én  neked megszerzem Lételenország királyának a leányát, s neked
olyan  szép  feleséged  lesz,  amilyen  még  soha senkinek  nem volt kerek e
világon.

   A vén cigányné ezt így elmondotta háromszor egymás után, s a gyermek arra
úgy  elhallgatott,  hogy csak egy nyikkantást sem sírt azután, s jó hallgató
gyermek  lett  belőle.  A  király  ezen nagyon megörvendett, s annyi mindent
adott  a  vén cigánynénak, hogy az alig bírta haza vinni. Volt már mit adjon
otthon a purdéknak.

   A  királyfi  nevekedett  napról  napra,  s  mikor  betöltötte  a tizenhét
esztendőt,  jelentette  az  apjának, hogy ő meg akar házasodni. A király egy
darabig  mondogatta  neki, hogy várakozzék, még nincs itt az ideje, még igen
ifjú,  de  mikor látta, hogy a fiú erősen áll a feltétele mellett, nem sokat
ellenkezett  vele,  hanem  elészámlált sok király- s hercegkisasszonyt neki,
hogy  válasszon  közölük. De a királyfi azt mondotta, hogy neki nem kell más
leány,  csak  Lételenország  királyának  a leánya, akit a vén cigányné ígért
neki, mikor ő két esztendős volt.

   - Haj,  fiam  -  azt mondja a király -, hátha ahhoz nem lesz  szerencséd,
mert én soha még hírét sem hallottam Lételenországnak.

   - Márpedig  én - azt mondja a királyfi - addig megyek, ha a lábam  térdig
elvásik is, amíg meg nem találom azt a leányt.

   A  király látta, hogy nem tartóztathatja a fiát, elkészítette hát az útra
jó móddal, minden útiköltséggel, ahogy egy királyfihoz illett.

   Volt  a  királyfinak  egy  hűséges inasa, azt maga mellé vette útitársul,
lóra  ültek,  s megindultak ki a királyi városból. Mentek, mentek, már ugyan
sietve, mint a házasuló legény szokott menni, míg nagysokára, hosszú, terhes
utazás  után egy nagy havasba jutottak. Ahogy ott mennek, megpillantanak egy
remeteházat. Egy igen-igen öreg asszony lakott abban, aki be szokott fogadni
minden  utazót  szállásra.  A  királyfi  is  bement  a  házba, szállást kért
éjszakára, és be is fogadta a vénasszony őket. Este sokféléről beszélgettek,
s  a  királyfi  elmondotta,  hogy  ő  hova  szándékozik.  Eddig jövő útjában
mindenkitől  megkérdezte,  hogy  hol  van  az  a  Lételenország, de mind azt
felelték,  hogy annak még hírét sem hallották. Most megkérdi a vénasszonytól
is, hogy nem tud-e arról az országról valamit, hogy ő arra vehesse útját.

   A vénasszony azt mondotta neki:

   - Kedves  fiam,  már  háromszáz esztendeje, hogy itt lakom, de hírét  sem
hallottam annak az országnak. Pedig annyi idő alatt sok jövő-menő megfordult
az  én  házamnál.  De  van nekem egy cselédem, akit én küldözgetek országról
országra,  most  is  oda  van  követségben,  az alighanem tud mondani holnap
reggel valamit.

   A  királyfi  alig várta, hogy megvirradjon, hogy végre nagysokára halljon
valamit Lételenországról. Szinte álmatlanul töltötte az egész éjszakát.

   Reggel,  mikor felkeltek, az öregasszony kiállott egy vasostorral az ajtó
elé, s avval olyat csattintott, hogy az egész havas megrendült bele. S akkor
néz  ide,  néz  oda,  de  nem  lát  jönni  senkit. Megharagszik, ismét olyat
csattint,  hogy  az egész ház megmozdul, még a padlásból is hullott a por, s
mégsem   jött   senki.  Harmadszor  olyat  csattintott,  hogy  hét  országra
elhallatszott, s akkor előjött egy holló, s leszállott az ajtó eleibe.

   - Hát  ilyen  későn  kell  jönni?  -  azt  mondja a vénasszony.  Mindjárt
kitekerem a nyakadat, hogy így megkéstél.

   - Kedves jó asszonyom, nem jöhettem hamarább - mentegeti magát a holló -,
mert  leszállottam  volt  Lételenország királyának a veteményeskertjében egy
szép dinnyére. A kertész meglátott, s ellőtte egyik lábamat s három tollat a
jobb szárnyamból. Ezért késtem oly sokáig.

   Hej,  megörvend  a  királyfi,  azt  hitte,  hogy most már bizonyosan célt
érnek.

   A  vénasszony  megparancsolta  a  hollónak,  hogy  vezérelje el ezeket az
utasokat Lételenország királyához.

   - Asszonyom - azt mondja a holló -, kezedben az életem, de ha a  nyakamat
elvágod,  akkor  sem  megyek  többször  oda,  ahol  így  bántak velem, hanem
elmegyek  a  határszélig,  s  onnan  az  ország határa szélétől megmutatom a
szállóidnak,  hogy  hol  van  Lételenország  királyának  a városa s a fényes
kastélya.

   - Az is jó - azt mondja a vénasszony -, induljatok.

   A  holló szárnyrakelt, megindult, utána a királyfi s az inas. De minthogy
ezek  nem  tudtak  lépést tartani vele, a holló leszállott egy-egy fára, ott
megvárta  őket,  ismét elébbrepült, s ismét megvárta, mindaddig, míg elértek
egy iszonyú magas kősziklát, tízszer magasabbat, mint a Fogarasi-havasok. Az
a  kőszikla  éppen  a  határszél volt. Felmentek annak a kősziklának éppen a
tetejére,  s  a  holló megmutatta onnan a királyfinak s az inasának az egész
Lételenországot,  megmutatta  a  király  fővárosát  s  a kastélyát is, s azt
mondotta nekik:

   - No,  én  már  tovább  nem  mehetek, hanem ti menjetek be  abba a fényes
városba.  Ihol ne, itt adok nektek két tollat a szárnyamból, ezt tartsátok a
kezetekben,  s  mikor  a  királyi  kastélyhoz  érkeztek, csak legyintsetek a
tollúval  a  kastély  felé,  s  arra  a  legyintésre minden élő teremtés úgy
elalszik  a  kastélyban,  mint a föld. Még a légy is elalszik arra. Ti akkor
menjetek  be  a  király  veteményeskertjébe,  ott van két szép dinnye egymás
mellett,  mégpedig olyan szép és olyan nagy dinnye, amilyen nagyot még eddig
senki  sem  látott.  Abban  a  két  dinnyében  van a király két szép leánya.
Mihelyt  a  kertbe  bementek,  egyszerre  kapjátok fel ketten a két dinnyét,
dugjátok  tarisznyába,  fel  a lóhátra, s akkor ugyan haladjatok visszafele,
amilyen   gyorsan  csak  tudtok.  De  te,  király,  ha  ezt  a  két  dinnyét
elhozhatjátok, meg ne próbáld, hogy megkezdd a magadét, míg olyan helyre nem
jutsz,  ahol  neked  egy  fertály  borod,  egy sarkalat kenyered s egy darab
sülted nem lesz.

   A  holló,  ahogy  ezeket  elmondotta, elment visszafelé. A királyfi pedig
bement az inassal Lételenországba, be a fővárosba, s ott megálltak a királyi
kastélyhoz  közel. Amint ott állanak, egy nagy légy repült feléjük a kastély
felől,  az  inas  feléje legyintett a tollúval, amelyet a hollótól kapott, s
arra  a  légy  leesett  a  földre.  Nézi az inas, hát nem mozdul. Azután egy
galamb  repült  feléjük,  egy fehér galamb a kastélyból, a királyfi annak is
feléje legyint a tollúval távolról, s arra a galamb is csak leesik a földre.

   Odamennek, nézik, s hát nem mozdul az sem. Erre azt mondják:

   - No, most már mind alusznak a kastélyban, mehetünk.

   Bementek  hát  a  kertbe, felkapták a két dinnyét, feltették a lovakra, s
mentek  vissza, mint a szél. Míg a kősziklához érkeztek, felébredt a király,
észrevette,  hogy  oda  a  két leány. Utánuk eredt tizenkét fegyveressel, de
mire  utolérte  volna,  a  királyfi  túljárt a kősziklán az inassal. Annak a
királynak nem volt szabad túlmenni a határszélen fegyveresekkel, megállott a
kőszikla tetején, s utána kiáltott a királyfinak:

   - Jól van, elvitted a leányomat, de ha meg nem becsülöd, búját vallod - s
avval visszatért a maga városába.

   A  királyfi  vitte  a  leányt  a  dinnyében  nagy örömmel, s mikor abba a
havasba  értek,  amelyben szállásoltak volt azelőtt, leszállottak a lóról, s
leültek  egy  fa  alá  pihenni.  A királyfi nézegetni kezdi a dinnyét, s nem
nyughatott  a  kíváncsiságtól,  hogy  meg ne nézze, mi van benne. Megszegi a
dinnyét,  s  hát  kiugrott  abból  egy  angyali  szép  leány, s azt mondja a
királyfinak:

   - Te  az  enyém, s én a tied, de van-e egy pohár bor, egy darab kenyér  s
egy kis sült?

   A királyfi erre azt felelte nagy szomorúan:

   - Most nincs, édes kincsem, de lesz.

   Mihelyt  a  királyfi  ezt  kimondotta,  a  leány abban a helyben mindjárt
meghalt.  A  királyfi, mikor ezt látta, úgy megbúsult, hogy a kardjába akart
ereszkedni bújában, de az inas kivette kezéből a kardot, s azt mondotta:

   - Ne  búsulj  már  azért  a leányért, ha így történt a dolog, én  odaadom
neked az én dinnyémet.

   A királyfi elvette hát az inastól a dinnyét s továbbindultak.

   Amíg  a  királyfi  utazott  hazafelé,  azalatt  három vándorló rátalált a
király  meghalt  leányára  az  erdőben,  megismerték, hogy ki leánya volt, s
hazavitték  úgy  meghalva  az  apjához,  Lételenország  királyához.  Annak a
királynak   volt  egy  világhírű  orvosa,  s  az  az  orvos  egy  óra  alatt
feltámasztotta a leányt az ő életadó balzsamával.

   A  királyfi  s  az inas azalatt egy vendégfogadóba érkeztek, egy kis erdő
aljába.  Ott  a királyfi sültet, bort s kenyeret rendelt, s mikor előhozták,
fogta magát, s megkezdette a dinnyét. Hát abból előállott egy aranyhajú szép
leány, s a legelső szava az volt:

   - Te az enyém, én a tied. De van-e egy pohár borod, egy darab kenyered  s
egy kis sülted? - hogy volt, a leány evett s ivott.

   Ott mulattak hárman egy kevés ideig, azután kiültek egy kispadra, az ajtó
elé, s ott beszélgettek együtt. Ahogy ott beszélgetnének, egyszer csak három
varjú leszállott a közelben egy fára, s a kisebb varjú azt mondja:

   - Kár,  kár,  Királyfiú  Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának a
leányát,  megölted  éhhel  a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz örömed
benne, mert mikor hazaviszed, a kastély kapuja betörik, s agyonüt téged.

   Akkor azt mondja a másik varjú:

   - Kár,  kár,  Királyfiú  Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának  a
leányát,  megölted  éhhel  a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz örömed
benne,  mert  mikor  hazaviszed,  ha  a  kapu  reád nem szakadna is, de amíg
vacsorálsz, a torkodon akad egy darab csont, s meghalsz tőle.

   Megrázza magát a legöregebb varjú, egy ötszáz esztendős, s azt mondja:

   - Kár,  kár,  Királyfiú  Kis Miklós, elhoztad Lételenország  királyának a
leányát,  megölted  éhhel  a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz örömed
benne,  mert  ha a kapu reád nem szakad is, ha a torkodon csont nem akad is,
amikor  vacsorálsz,  reád omlik a palota, s odaöl téged. Aki ezt most rajtad
kívül hallja, s mások előtt elmondja, változzék kőbálvánnyá.

   A  királyfi  egy  kevéssé  megütődött  a  vén  varjú szavára, de gondolta
magában,  mit  tud  a varjú a jövendőhöz, mikor az ember sem tud, s hazafelé
indult a szép leánnyal s az inassal.

   Mikor a főváros határához érkeztek, megállottak. A királyfi beküldötte az
inast  a  városba,  hogy  küldje  ki  eleibe az apját, az öreg királyt, hogy
illendő módon vihesse be a kastélyba Lételenország királyának a leányát.

   Az  öreg  király ki is ment a fia eleibe a határszélre a tanácsosaival, s
az  inas  otthon  maradott.  Mikor az öreg király eltávozott a palotából, az
inas   földig   lerontatta  a  kaput,  azután  elfutott  a  szakácsokhoz,  s
megparancsolta  nekik,  hogy  az  ételben semmi ne maradjon, csak lé s csupa
hús, mikor az asztalra feladják, s a levet megszűrette kétszer-háromszor is.
Azután  egy  hosszú asztalt készíttetett, de nem a palotában, hanem az udvar
közepén,  nehogy  a vén varjú szava beteljesedjék, s a királyfit, a leányt s
az  egész  vendégsereget  valami  veszedelem  érje. Csak csupa fatányérokat,
fakanalakat   rakott  az  asztalra,  s  ott  forgolódott  az  asztal  körül.
Megérkezik  az öreg király a fiával s a leánnyal s a kísérőkkel. Látja, hogy
a  kapu  lerontva,  az  asztal  az udvar közepén, nagy haragra lobban, s azt
mondja:

   - Ki  volt az a gazember, aki így megcsúfolta a fiamat?  A kapu lerontva,
az asztal az udvar közepén, mint a béreseké, azon is fatányér, fakanál!

   A  cselédek megmondották, hogy ez mind az inas dolga. Az öreg király nagy
haragjában  fejét  akarta  vetetni  a  szegény  hűséges  inasnak, de az inas
előállott, s azt mondta:

   - Felséges   királyom,   kegyelem  fejemnek,  ezt  én   mind  jó   célból
cselekedtem. Amikor jöttünkben egy vendégfogadó előtt ültünk, én, a királyfi
s  a  királyleány, három varjú leszállott egy közeli fára, s a legvénebb, az
ötszáz esztendős, azt kiáltotta a másik kettő után: "Kár, kár, Királyfiú Kis
Miklós,  elhoztad  Lételenország  királyának  a  leányát,  megölted  éhhel a
magadét,  elvetted  az inasét, de nem lesz örömed benne, mert ha a kapu reád
nem  szakad  is,  ha  a  vacsora  alatt a torkodon csont nem akad is, ha ezt
elkerülheted  is, de ma, mikor vacsorálsz, reád omlik a palota, odaöl téged,
s ez az utolsó megesik rajtad." S még azt is mondotta az az öreg varjú, hogy
aki  ezt  hallja,  s  mások  előtt elmondja, változzék kőbálvánnyá. Én azért
rontattam  le  a  kaput, mert féltettem a királyfit, s azért készíttettem az
asztalt  az  udvar  közepére  s  nem a palotába, hogy ha a varjú jövendölése
szerint  a  palota  be  is  találna  szakadni  vacsora  idején,  meg ne ölje
felségedet s a királyfit s az egész díszes vendégsereget, akik ma estére ide
hivatalosak.

   Az  öreg  király, mikor ezt végighallgatta, helybenhagyta az inas dolgát,
megdicsérte  őt  az  okosságáért,  de annak a szegény inas nem örvendhetett,
mert  abban  a pillanatban kőbálvánnyá változott az udvar közepén. Ezen mind
az   öreg   király,   mind   a  fiatal,  mind  pedig  a  királyleány  erősen
megszomorodtak,  de  mindamellett  asztalhoz  ültek  a vendégekkel együtt, s
vacsoráltak a fatányérokból a fakanalakkal.

   Hogy  felkeltek  az  asztaltól,  a  királyfi megsétálta magát a kertben a
királyleánnyal, onnan visszament az udvarra, s azt mondta a leánynak:

   - De  én  bizony  nem  sokat  adok egy hitvány varjúnak a szavára,  úgyis
eltelt  már a vacsora ott kint, bemegyek a palotába, a cselédházban csak nem
hálhatok az éjjel.

   A  leánynak  eszébe  jutott,  amit  az  inas  a varjú szava után mondott,
kérlelni  kezdte  a  királyfit, hogy ne menjen. De a királyfi nem hallgatott
rá,  csak  megindult elöl, s a leány távolról ment utána. Mikor a királyfi a
küszöbre  tette  a  lábát,  a  palota  letörött nagy ropogással, s odaölte a
királyfit.

   A  fia  halálán  igen megbúsult az öreg király, s megbúsult a királyleány
is,  hogy  már a királyfi is oda, s a jó inas is kőbálvánnyá változott, akik
őt elhozták.

   Sírni  kezdett  keservesen  a  meghalt  királyfi mellett, aztán elment, s
kerülgetni  kezdte  sírva,  jajgatva  a kőbálványt, még a haját is szaggatta
keserűségében.

   Most  is  éppen ott volt a szerencsemondó vén cigányné, aki a királyfival
elhagyatta  volt  a  sírást  kicsiny korában. Odajött, hogy kapjon valamit a
fazekába  az  ételmaradékból.  Megsajnálta a királyleányt, mikor látta, hogy
olyan keservesen sír, s azt mondotta neki:

   - Ne sírj, ne sírj, Lételenország királyának szép leánya!  Én szereztelek
ide  téged, én hagyatom el veled is a te sírásodat, mint valamikor a kicsiny
Miklósét. Olyat mondok neked, hogy még a lelked is megörvend bele.

   A  királyleány  egy  kicsit  felvidult,  megtöltötte  a  cigányné fazekát
étellel, s azt kérdezte tőle:

   - Hát mi jót tudsz te nekem mondani, te szegény öregasszony?

   - Én  bizony azt, édes angyalom - azt mondja a cigányné -, hogy  hívass a
városból hét papot, s a hét pap mondjon hét imádságot a kőbálvány mellett, s
abból  olyan  szép  ifjú  lesz,  hogy  hétszer  szebb,  mint az az inas volt
annakelőtte.

   Az  öreg  király mindjárt odahívatott hét papot, azok heten hét imádságot
mondottak  a  kőbálvány  mellett,  s  abból egy olyan szép ifjú lett, akinél
szebb  nem  volt  abban  az  időben. A királyleány megölelte, s azt mondotta
neki:

   - Te  az  enyém,  én  a  tied,  te  hoztál el engem, te tartottad meg  az
életemet, holtig el nem hagylak téged.

   A  papok  el  sem  mentek, a legöregebb pap nyomban összeeskette őket. Az
öreg  király  halála  után az inasból lett király, szerette őt mindenki, s ő
boldogan élt holtig a jó feleségével.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező