Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                   A MEDVE

   Mit szólnátok hozzá, gyerekek, ha én most azt kérdezném tőletek:

   - Gyerekek, ki látott már medvét táncolni?

   Bizonyosan  azt mondanátok rá: ejnye, de jó kedve lehet ennek a mesemondó
bácsinak,  hogy  ilyen  furcsákat  kérdez.  Már hogy tudna táncolni a medve,
mikor tánciskolába se szokott járni?

   Nem ám mostanában, de bezzeg az én gyerekkoromban még úgy eljárta a medve
a mártogatóst, hogy akár táncmesternek beállhatott volna.

   Még  akkor  mindenfelé nagyon szokásban volt a medvetáncoltatás. Ha román
ember  medvekölyköt  fogott  az erdélyi havasok közt, haza vitte az ölében s
odagurította a gyerekei közé:

   - Nesztek, hoztam nektek egy kis pajtást!

   A kis pajtás aztán nagyon hamar beleszokott a famíliába.

   Olyan dolga volt, mint a kiskirálynak. Kukoricának a legédesebbjét, erdei
méznek  a  legfrissét,  kenyérnek  a  legpuháját  mindig ő kapta s bizonyára
nagyon  megijedt  volna, ha visszakergetik az erdőre áfonyát legelni. Inkább
megtanult  bukfencet  hányni,  két  lábon  állni,  dobszóra  táncot  járni s
mindenféle mókákat csinálni.

   Mikor  aztán  mackó  úrfi így kijárta az iskolát, akkor azt mondta neki a
gazdája:

   - No, elég régen segítesz a kenyeret pusztítani, most már segíts kenyeret
keresni is.

   Azzal  szép  csörgős  láncból  nyakravalót kötött a medvének, a láncnak a
végét a kezébe vette s nekiindultak az országnak.

   Ahány  faluban  megfordultak,  ott  a  medvének mindenütt vizsgát kellett
tenni  a  tudományából. S amikor kitáncolta magát, akkor a foga közé kapta a
gazdája   kalapját   s   elindult   vele   kéregetni.  Néha  annyi  garaskát
összeszedegetett, hogy alig bírta.

   Hogy  a  mackónak  tetszett-e  nagyon  ez a kenyérkereset, azt én meg nem
tudom  mondani,  de az bizonyos, hogy én még a mákos csíktól is elszaladtam,
ha behallatszott az utcáról a lánccsörgés meg a dobszó:

   - Tam-tara-ram-tara-tam tam-tam.

   Egyszer egy mosolygós nyári délben éppen az iskolából jöttünk ki, mikor a
piacról  a fülünkbe pördült a dobszó. Vizsgánk volt, tele a kezünk virággal,
a  zsebünk  kaláccsal,  a  szívünk örömmel, szaladtunk ki a piacra, mint kis
csikók a gyepre.

   - Ki látja meg leghamarább a medvét?

   Én  láttam  meg leghamarább, de megijedtem, mikor megláttam. Valami csoda
nagy  állat  volt, ahogy két lábon állva ott toronykodott a gazdája mellett.
Pedig  az  is  nagy  szál  ember volt, erős, izmos válla, mint a medvéjének.
Annál  cinegébb kis legény volt a fia, aki a dobot verte, füstös képű, kócos
hajú kis gyerek.

   - Járjad, medve, járjad! - biztattuk a mackót.

   Az szegény járta is, ahogy tőle telt, csak úgy döngött bele a föld. Hanem
ahogy  legjobban  tapsikoltunk neki, egyszerre csak ledobban, elveti magát a
földön,  félrehajtja az otromba nagy fejét, kilógatja a nagy piros nyelvét s
liheg ám, de úgy, hogy majd elsodor bennünket a szele.

   - Talpra,  héj!  - rikoltozott rá a gazdája, de a mackó úgy tett,  mintha
nem  hallana.  Csak  pislogott  szelíden az apró fekete szemével, mintha azt
akarta volna mondani:

   - Ugyan hadd fújjam ki magamat egy kicsit!

   De  a  medvés  ember  most már megharagudott. Rántott akkorákat a láncon,
hogy  beleverejtékezett  a  homloka. Nem ért az semmit, a mackó csak a fejét
csóválta meg egy kicsit:

   - Ugyan gazdám, hogy nem restellesz úgy erőlködni ebben a nagy melegben?

   De  a  gazdát  most  már  végképp  elhagyta  a  béketűrés.  Nekivörösödve
rikoltott rá a fiára:

   - Hé, Ilia, add ide csak azt az ostort!

   Éles szögekkel kirakott hosszú szíjostor lógott a fiúcska nyakában, azzal
szokták  buzdítani  a  mackót,  mikor  táncolhatnékja  nem volt. De a gyerek
rimánkodva tette össze vézna kis kezét:

   - Apám, ne bántsd szegényt: látod, milyen fáradt!

   De az embert már akkor úgy elfutotta a méreg, hogy se látott, se hallott.
Hirtelen  kieresztette  kezéből  a medve láncát s kikapta az ostort a gyerek
kezéből.  De  ütni  már  nem  érkezett  vele,  mert a mackó egyszerre talpra
ugrott,   mikor   megérezte,   hogy   megtágult   a   lánca.  Fölágaskodott,
kivicsorította  rettentő  fogait  s  akkorát  bömbölt, hogy belereszketett a
piac.

   Bezzeg  szétugráltunk mi, ahányan voltunk, annyifelé. Ki fára mászott, ki
kapu  alá  szaladt  s  úgy  lestük  nagy szívszorongva, hogy kit eszik meg a
medve.

   Nem  volt  pedig  annak  semmi rossz szándéka. Volt ott a piacon egy üres
fabódé,  abba  cammogott  be,  ahogy  kibömbölte  magát. Hanem ott aztán úgy
megvackolt,   mintha   sohase   akarna   többet   kijönni.  Az  egyik  lábát
végignyújtotta  a  falon,  mint  mikor  a  macska  a  körmét  élesíti  s úgy
kiszakított belőle egy szál deszkát, mint ahogy mi az irkalevelet szoktuk. A
nyíláson aztán úgy kukucskált kifelé, mint valami ablakon.

   - Gyere  ki,  öreg, gyere ki! - csalogatta a megbékült gazda, de a  medve
ügyet  se  vetett  rá.  Kínálta  fügével,  gyenge  kukoricával, de az se ért
semmit.  A  szeme  közé  loccsantottak  egy  vödör  vizet;  attól  elkezdett
prüszkölni,  hogy  szinte  kedvünk lett volna kedves egészségére kívánni, ha
mertük volna.

   A gazdán már megint erőt vett a harag. Odacsúszott a nyíláshoz s elkezdte
szeges  végű  bottal  döfölgetni a mackót. Ez meg már éppen nagyon jól esett
neki.  Amikor  az  egyik  oldalon  megelégelte,  a  másik oldalára fordult s
rázogatta a kócos bundáját:

   - Ezt is cirógasd meg, gazdám!

   A  gazda  most  már  végképp  kétségbeesett  s  a  gyereken akarta mérgét
tölteni. Megcsördítette az ostort az Ilia feje fölött:

   - Te  vagy  az  oka  mindennek,  te  haszontalan! Ha idejében ideadod  az
ostort,  nem  eresztem  ki  a kezemből a láncot. Most már tartsd a hátadat a
cimborád helyett!

   A  gyerek  elsikoltotta  magát,  de olyan keservesen, hogy minket is majd
megríkatott  a fa hegyében. S mire az ostor lecsapott volna: a mackó előbújt
a bódéból. Nem állhatta, hogy a kis cimborája kapjon ki őhelyette.

   Odakocogott   a   gyerekhez,  hozzátörleszkedett  nagy  buksi  fejével  s
dörmögött is neki valamit. Bizonyosan azt, hogy:

   - Ne félj, míg engem látsz!

   Aztán  odacammogott  a  gazdához  s  leguggolt előtte békítő morgással. A
gazda pedig megveregette a vállát, kezébe vette a láncot, Ilia megpörgette a
dobot s a mackó soha életében nem táncolt még olyan jó kedvvel, mint most.

   De nem is tapsoltak még annyit medvetáncnak, mint amennyit mi tapsoltunk.
S  ami  virág,  ami  kalács,  ami  krajcár volt nálunk, azt mind Ilia szedte
össze,  meg  a  medvéje. A kis gyerek apró karjával átfogta gubancos barátja
derekát,  ez  meg  nagy  mancsát  rátette  kis  pajtása  vállára s néha-néha
ráhunyorított kis fekete szemével:

   - Legyen a tied a virág, Ilia, nekem jó lesz a kalács is.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező