Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                             A SZERENCSEKRAJCÁR

   Egyszer  volt,  hol  nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szegény
ember.  Ennek  a  szegény  embernek  annyi  gyermeke volt, hogy nem is tudta
összeszámlálni.  Valahányszor  a számlálásba kezdett, mindig belézavarodott,
mert  ahogy elkezdte: egy, kettő, három, négy, összegomolyodtak, s kezdhette
a számolást újra.

   Hej,  de  sokat  búsult  a  szegény ember, mert szegényebb volt a templom
egerénél,  s még száraz kenyér sem volt mindig az asztalfiában. Azt gondolta
egyszer   magában,   hogy   ő  bizony  legalább  tizenkét  gyermeket  elküld
szolgálatba,  a  többit  majd  valahogy  eltartja.  Fájt a szíve, mikor erre
gondolt,  de  mit  csináljon?  Csak  nem  nézheti,  hogy  szeme láttára éhen
haljanak. Egy nap aztán sorba állította a gyermekeket az udvaron, s hát mind
a két sorba éppen tizenkét-tizenkét gyermek jutott.

   - No,  édes  fiaim - mondta nekik -, eddig ahogy lehetett,  eltartottalak
benneteket,  de tovább nem győzöm. Tizenkettő itt marad velem, tizenkettőnek
pedig szolgálatba kell menni.

   Hanem  melyik  tizenkettő menjen? Mert a szegény embernek egyforma kedves
volt valamennyi gyermeke. Gondolt egyet, volt a lajbizsebében egy krajcárja,
azt kivette s mondta:

   - Édes fiaim, ezt a krajcárt feldobom, s ha az írásos fele fekszik felül,
akkor a jobb felől állók mennek szolgálatba, ha a koronás fele esik felül, a
bal felől állók.

   - Jól van, édesapám!- kiáltottak a gyerekek - akármelyik részre esik,  mi
jó szívvel megyünk.

   Feldobja a szegény ember a krajcárt, s hát az írásos fele esik felül.

   Hej, istenem, a könny is kicsordult a szegény ember szeméből, mert a jobb
felől  állók  közt  volt  a  legkisebb  fia,  Gyurika, aki még kicsi, gyenge
fiúcska volt. Mondta is:

   - Ó,  Gyurikám, Gyurikám, maradj te itthon, akármelyik jó szívvel  elmegy
helyetted, kicsike vagy te még a szolgálatra.

   De Gyurika azt mondta:

   - Ne  sírjon,  édesapám,  azért, hogy a legkisebb vagyok, nem félek én  a
szolgálattól.

   Elbúcsúzik  a  tizenkét  fiú  az  édesapjától s az otthon maradt tizenkét
testvértől, s keserves könnyhullatások közt elindulnak világgá. Hanem amikor
a  kapun  kimennének,  a  szegény  ember  azt  az  egy  krajcárt  is odaadta
Gyurikának.

   - Tedd el, fiacskám - mondta -, hátha még szerencsédre lesz ez a krajcár.

   Gyurika  eltette  a  krajcárt,  s  azzal  elindultak  le az utcán. Amerre
haladtak,  a  nép  kigyűlt  a  kapujuk elejébe, s nem volt ember, aki meg ne
siratta  volna  a  kis  vándorokat,  nem volt ember, aki jót ne kívánt volna
nekik.  Mikor  a falu kapuján kiléptek a határra, még egyszer visszanéztek a
fiúk, a kalapjukat megemelintették, s nehéz szívvel továbbmentek. Csak a kis
Gyurika volt igazán vidám. Ő biztatta, bátorította a bátyjait.

   Mentek,   mendegéltek  a  fiúk,  hegyeken,  völgyeken,  erdőkön,  mezőkön
keresztül,  s  reggeltől  estig  meg  sem  állottak.  Nappal mentek, s éjjel
pihentek.  Így  telt  el  hat  nap  s hat éjjel. A hatodik éjjel Gyurika azt
álmodta, hogy másnap egy oly várhoz érnek, amely éjjel-nappal forog, de hogy
bejutottak-e, nem-e, arra nem emlékezett, mikor felébredt.

   Reggel  elmondta az álmot a testvéreinek, s aztán továbbindultak. mentek,
mendegéltek,  s  hát  amint  egy  erdőn  keresztülértek,  annak  a  széléről
megpillantottak  a  messzeségben  valami nagy feketeséget, mely úgy forgott,
olyan sebesen forgott, hogy a szemük is káprázott a nézésében.

   - Ez az a forgó vár lesz! - kiáltották a fiúk. - Siessünk oda, nézzük meg
közelebbről.

   A  fiúk most már inkább futottak, mint mentek, s mire a nap az ég közepén
ragyogott,  ott  állottak  a  forgó  vár  előtt.  Szemük-szájuk  elállott  a
csudálkozástól.

   - Hej, de jó volna ide bejutni - sóhajtott Gyurika.

   - Ugyan  mit  gondolsz  -  mondták  a  többiek  -,  nem  áll ez  meg a mi
kedvünkért.

   Aztán  elkezdték  számolni,  hány kapuja s hány ablaka lehet ennek a nagy
fekete várnak. Össze is számoltak vagy ötszáz ablakot s vagy ötven kaput, de
több  volt.  Az ám, hétszáz ablaka s hetvenhét kapuja volt annak a várnak. S
ugyan  bizony  mit  gondoltok,  min  forgott a vár? Kakas lábán. Igen, kakas
lábán  forgott.  Észrevette  ezt  Gyurika,  s  mit gondolt, mit nem, kivette
lajbija  zsebéből a krajcárkáját, megcélozta a kakas lábát, s mire a többiek
észrevették volna, már repült is a krajcár.

   Hej,  halljatok  csudát! nagyot csendült valami, bizonyosan nem tudom mi,
talán a kakas lába, talán egyéb, elég az, hogy a vár egyszeriben megállott a
forgásában.

   Ahány  kapuja  volt  a várnak, mind egyszerre kinyílott, s minden kapuban
tizenkét  katona  jelent  meg.  Ott  állottak kivont karddal, s várták, hogy
vajon  mi  történik  mostan.  Lenéztek a völgybe, keresték a szemükkel, hogy
vajon  ki  állhat  odalent,  ki  követhette el azt a nagy csudát, hogy a vár
megállott. Egyszerre csak észrevették a tizenkét fiút.

   - Hé,  gyerekek! - kiáltottak az első kapu katonái - ti állítottátok  meg
várat?

   - Mi! - felelt bátran Gyurika.

   A  katonák többet nem is szóltak, leszaladtak a garádicson, közrefogták a
fiúkat,  s  felkísérték  a várba. Vitték egyenest a király elé. Mert abban a
várban  a fekete király lakott. A király ott ült a tornácban, s hosszú szárú
pipájából  bodor füstöket eregetett. Hanem egyszerre csak kivette szájából a
hosszú szárú pipát, s lekiáltott a fiúkhoz:

   - Gyertek csak, gyertek!

   Hiszen akár akartak, akár nem, menniük kellett, mert a katonák ott mentek
mögöttük, s hajtották maguk előtt őket.

   Így  értek  fel  a  pitvarba  a  király  elé.  Elöl ment Gyurika, utána a
testvérei. Levették a kalapjukat, s köszöntek tisztességtudással.

   - Adjon isten jó napot, felséges király!

   - Adj' isten! - fogadta a király. - Hát miféle járatban vagytok?

   - Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, mi bizony szolgálatot
keresünk, s úgy vetődtünk ide.

   - Jól  van, jól, de hát az én forgó váramat hogy mertétek  megállítani? -
riadt rájuk a király, s a szemöldökét haragosan összevonta.

   - Felséges  királyom,  csak  arra  instálom  -  szólt   Gyurika  -,  hogy
testvéreimet  ne  bántsa, mert ők ártatlanok. Én dobtam meg egy krajcárral a
kakaslábat, attól állott meg a vár.

   - Miféle ördöngös krajcár lehet az? - kérdi a király.

   - Az  édesapám  adta  nekem, mikor eljöttünk hazulról. Ez volt  az utolsó
krajcárja, ezt is nekem adta.

   Olyan  szépen  mondta  ezt  Gyurika,  hogy  a  királynak kiesett a pipa a
szájából, a szeméből kicsordult a könny.

   - Hát csakugyan mind egy apának vagytok a gyermekei? - kérdezte a király.

   - Felséges  királyom  -  válaszolt  Gyurika  -,  van még otthon  tizenkét
testvérünk!

   - Tizenkettő!  Tehát  huszonnégyen  vagytok!  No lám, én király vagyok, s
nekem  csak  egy  unokám  van,  az  is lány, fiam pedig egy sincs! Hm, hm! -
megcsóválta  fejét  az  öreg  király,  hogy  reszketett  bele  a  nagy fehér
szakálla.   -  No,  ne  féljetek,  fiúk,  nem  bántalak,  hanem  felfogadlak
szolgálatba.  De  azt előre megmondom, hogy nálam igen nehéz ám a szolgálat.
Van  nekem  egy ménesem, abban van ezerkétszáz aranyszőrű csikó. Ezeket kell
megőriznetek, mert ha nem, karóba húzatom a fejeteket. Ám ha jól megőrzitek,
urakká lesztek, királyi szavamra mondom.

   Gyurika, bár a testvérei egy kicsit megszeppentek, egyszeribe azt mondta:

   - Egy életünk, egy halálunk, felséges királyunk, elvállaljuk a ménest.

   A  király  erre mind a tizenkét fiúval parolázott, aztán bort hozatott, s
megitták az áldomást. Volt ott ennivaló is bőven, jól is laktak a fiúk, akár
a duda.

   - Hej  -  sóhajtoztak  evés  közben  a  fiúk  -,  ha   édesapánknak  s  a
testvéreinknek adhatnánk ezekből a jó falatokból!

   Ebéd   után  a  király  hátravezette  a  fiúkat  az  istállóba.  No,  azt
gondolhatjátok,   hogy   rengeteg   nagy  istálló  volt  ez.  Hogyne,  mikor
ezerkétszáz  paripa volt benne. Aranyszőrüktől csak úgy ragyogott az istálló
belül,  mintha  ki lett volna világítva ezer meg ezer gyertyával. A jászoluk
is  színarany volt, s színarany a láncuk is, mellyel a jászolhoz kötötték. A
fiúknak csak úgy káprázott a szemük a ragyogó fényességtől.

   - No  - mondta a király -, itt van az ezerkétszáz paripa.  Mindenikre jut
száz-száz.  Most  mindjárt kezdjétek is meg a szolgálatot, még ma éjjel künn
kell hálnotok a réten.

   A  fiúk  azonnal  dologhoz  láttak.  Eloldozták a láncokat, s a paripákat
kieresztették  az udvarra százanként. Aztán elindultak a várból, ki a rétre.
Elöl ment a legidősebb fiú a maga százával, utána a többi, leghátul Gyurika.
Hanem, amikor éppen ki akart lépni a kapun, ennek a sarka mögött egy sovány,
girbegörbe csikót pillantott meg. Visszafordult s megsimogatta.

   - Hát te itthon maradsz? Úgy látszik, veled senki sem gondol.

   - Így van, te jó fiú - szólt a csikó -, velem senki sem gondol.

   Gyurika csodálkozva nézett a csikóra.

   - Hát te tudsz beszélni? Miféle csikó vagy te?

   - Táltos  csikó,  kis  barátom.  Köszönd,  hogy  megsimogattál, mert  még
sokszor  veheted hasznomat. Az eddigi csikóslegények mind ütöttek-vertek, de
úgy is vették hasznát.

   - Ó, én nem verlek - mondta Gyurika -, mert én tudom, hogy az állatnak is
fáj  a  verés.  Gyere  velem,  szegény  kis csikó, gyere a rétre, s ott majd
játszom veled.

   A  csikó  nem  is  kérette  magát,  hanem  ment Gyurikával. Ez meg szépen
átölelte  a  nyakát, s úgy mentek végig az utcán az aranyszőrű paripák után.
Azazhogy mit mondok, alig léptek ki a kapun, megszólal a csikó:

   - Te Gyurika, hol van a krajcár?

   - Az én krajcárom? Hát te arról is tudsz?

   - Hogyne  tudnék!  Hisz láttam, mikor megdobtad vele a kakaslábat.  Eredj
csak oda, és vedd fel, mert szükséged lehet még rá.

   Gyurika  odaszalad  a  kakaslábhoz,  s  hát  éppen  annak a sarkán volt a
krajcárja.  Amint  elvette, egyszeribe megmozdult a vár, s elkezdett forogni
szélsebesen.

   - Hát aztán hogy jövünk majd be? - kérdezte Gyurika.

   - Attól ne félj, majd megállítja a király, ha visszajövünk; ha pedig nem,
akkor megállítod a krajcárral.

   Eközben  végighaladtak  az  utcán. Rengeteg nép tódult a kapuk elé, s úgy
bámulták  az  ezerkétszáz  aranyszőrű  paripát,  amint  hangos csengetéssel,
giling-galangolással  végigmentek  a városon. Sokan sajnálkozva kiáltottak a
fiúk után:

   - Szegény fiúk, ti sem sokáig éltek!

   Jó  délután volt, amikor kiértek a rétre. A paripák egyszerre nekiestek a
jó  kövér  fűnek,  mely  térdig ért, s olyan jóízűen harapdáltak, mintha egy
hete  nem  ettek  volna;  a  fiúk  meg letelepedtek egy forrás köré, s onnét
vigyáztak  a  paripákra.  Aztán  alkonyodni kezdett, s nekiálltak, hogy majd
nagy  tüzet  csinálnak  a  rét közepén. A közeli erdőből gallyakat hordottak
össze, nagy halomba rakták, s alája gyújtottak. Mikor a tűz javában égett, a
szikrák  csak  úgy  pattogtak-kavarogtak  az  ég  felé, azt mondja Gyurika a
testvéreinek:

   - No most, fiúk, kerüljük meg a ménest, nézzünk széjjel egy kicsit.

   A fiúk el is indultak, de a táltos csikó visszarántotta Gyurikát.

   - Te csak maradj itt!

   - Mit akarsz, édes kis csikóm?

   - Azt, édes kis gazdám, hogy te még nem is tudod,  kiktől kell féltened a
paripákat.

   - Nem én.

   - Hát tudd meg, a tündérektől.

   - Hol laknak azok?

   - Itt, a szomszéd erdőben.

   - S mikor jönnek?

   - Pontban éjfélkor, kicsi gazdám.

   - No hiszen, csak jöjjenek, majd elbánunk velük.

   - Csak  lassan a  testtel. Többet ésszel, mint erővel - mondotta a táltos
csikó.

   - Hát mit csináljunk?

   - Mit? Először is kérdem: van-e pipátok?

   - Nincs nekünk.

   - No, ha nincs, akkor szaladjunk vissza a várba. Van a királynak ezer is.
Kérj tőle.

   Gyurika nem tudta megérteni, hogy mit akarhat a táltos csikó a pipával.

   - Ülj fel a hátamra - biztatta a csikó.

   - Hiszen nem bírsz el!

   - Csak ülj rám!

   Ráült, s a csikó egy szempillantásra ott termett a vár előtt. Az forgott,
mint  a szélvész, de a csikó oda se neki: átugrott a legelső kapun, éppen az
udvar közepére.

   A  király  ott  ült  a  tornácon  most is, eregette a füstöt hosszú szárú
pipájából, s szeme-szája tátva maradt, mikor Gyurika elébe toppant.

   - Mi  baj,  fiam,  Gyurika,  mi baj? - kérdezte a király. - Minek  jöttél
vissza?

   - Felséges uram, pipáért jöttem, ha meg nem sérteném.

   - Pipáért? Minek a pipa?

   - Sok  a  szúnyog  a  réten  -  felelte  ravaszul  Gyurika  -, nem  lehet
elkergetni  másként,  csak pipafüsttel. Instálom felségedet, adjon nekem s a
testvéreimnek tizenkét pipát.

   - Hiszen  ha csak ez a baj, ezen könnyű segíteni. - Azzal hátrafordult  a
király, kiáltott az inasnak.

   - Mit parancsol, felséges királyom?

   - Hozz ki a pipatóriumból tizenkét hosszú szárú selmeci pipát.

   Az  inas  eltávozott,  s  egy  pillantás múlva visszajött tizenkét hosszú
szárú selmeci pipával. Mindegyiknek hosszabb volt a szára Gyurikánál.

   - No,  Gyurika, itt a tizenkét pipa, de aztán jól vigyázzatok a  lovakra,
mert különben vége az életeteknek.

   Gyurika  felpattant a girhes-görhes táltos csikóra, szalutált a királynak
katonásan, s azzal hopp! csak úgy kiröppent a vár udvarából.

   A  király  bámulva  nézett  utána.  Ő eddig észre sem vette ezt a girhes-
görhes  csikót,  mely  úgy  repül, mint a madár, pedig szárnya sincs. Sokáig
eltűnődött,  vajon  hol szerezhette ez a kisfiú azt a repülő csikót. De mire
utána akart kiáltani, Gyurika már eltűnt a csikóval, kint volt újra a réten.

   A  nap  éppen  lenyugvóban  volt,  a  pásztortüzek,  miket a fiúk raktak,
messzire  elvilágítottak,  s  olyan  fényesség  támadt  a réten, mintha csak
világos    nappal    lett   volna.   Lobogtak   a   lángok,   fel-felcsaptak
toronymagasságra,  pattogtak  a  szikrák.  A városban azt hitték az emberek,
hogy  odakint  a  réten  valami  komédiás  tűzijátékot  csinált.  A fiúk ott
járkáltak a ménes körül, mikor Gyurika közibük toppant.

   - No, fiúk - mondta -, hoztam nektek pipát.

   - Hát az minek? - álmélkodtak a többiek.

   - Rágyújtunk ma este, mert sok a szúnyog.

   - Egy fia szúnyog sincs itt - mondták a többiek.

   - Majd lesz, ha nincs. Egykettő, hamar fogjátok a szájatokba. - S meg sem
várta a fiúk feleletét, ő maga dugta mindenkinek a szájába a pipát.

   - De hisz ebben nincs is dohány - szóltak a fiúk.

   - Az ám, nincs - hökkent meg Gyurika.

   De  a  táltos  csikó Gyurika mellé sompolygott, hozzátörleszkedett, s azt
mondta neki:

   - Nem  is  kell  ebbe  igazi dohány. Gyere velem, szedjünk  bodzalevelet,
annak a füstjétől félnek a tündérek.

   Egy   jó  hajításnyira  bodzafabokrok  voltak,  s  Gyurika  odaszaladt  a
csikóval.

   Egy   szempillantás   múlva   már  vissza  is  jöttek  egy  csomó  száraz
bodzafalevéllel.  Jól  megtömték  a pipájukat mind, a tűznél rágyújtottak, s
elkezdtek   pöfékelni.  Leültek  a  tűz  köré,  s  csöndes  meseszó  mellett
füstöltek. De nem soká bírták, elszédültek mind a tizenketten.

   - Tegyétek  le  a  pipát  -  mondta  a csikó -, majd megmondom én,  mikor
gyújtsatok rá ismét.

   A  fiúk  letették  a  pipát,  s  elmeséltek éjfélig. Ekkor a táltos csikó
nagyot nyerített. A fiúk mind talpra ugrottak.

   - Gyújtsatok  pipára, fiúk, s szaladjon mindenik a maga méneséhez.  Ahogy
tudtok, úgy füstöljetek.

   - De miért, miért? - kérdezték a fiúk.

   - Mert  jönnek  a  gonosz  tündérek.  Amint  egy  felétek  közelít,  csak
füstöljetek a szemébe.

   Az ám, igaza volt a táltos csikónak, jöttek a gonosz tündérek. Ott laktak
a szomszéd erdőben, innen jártak ki minden éjjel a király rétjére. Az eddigi
csikósok  akárhogyan  erőlködtek,  nem  tudtak  ébren  maradni,  mert valami
csodálatos  szellő  meglegyintette  az arcukat, s ha állottak, állóhelyükben
elaludtak,  s  a  tündérek  tetszés  szerint  válogathatták  ki  a  legszebb
paripákat.  Ez  a  csudálatos  szellő a gonosz tündérek lehelete volt, s nem
volt  annak  semmi  más ellenszere a bodzalevél füstjénél. De azok a szegény
csikósok  ezt  nem  tudták.  Ha  észreveszik,  ha  szívesen  bánnak a táltos
csikóval, bizony megmondotta volna nekik is.

   Hej,  milyen  surrogás-burrogás  támadt  a réten, amint a gonosz tündérek
táncolva,   nevetve,   ijjongva-vijjongva,   hipp-hopp  a  réten  termettek!
Tizenketten  jöttek,  minden  száz  lóra  egy. Egy-egy tündér tíz-húsz lovat
összefogott,  s úgy vágtatott velük az erdő felé. Igen ám - azelőtt. De most
szemük-szájuk  tátva  maradt,  mikor látták, hogy mindenütt egy-egy fiú áll,
mégpedig  nyitott  szemmel,  bodor  füstöt fújva a pipájából. Fújhatták ők a
fiúkra  azt  a  csodálatos,  álmosító leheletet, a fiúk sem voltak restek, s
visszafújták rájuk a bodzalevél füstjét.

   No, lett erre trüsszögés, prüsszögés, tikácsolás.

   - Pciha, pciha! - hallatszott erről is, arról is.

   A táltos csikó pedig csak biztatta a fiúkat:

   - Fújjátok, fújjátok, gyerekek, ne féljetek!

   Hiszen  fújták  is azok, nemigen kellett biztatni őket. A gonosz tündérek
dúltak-fújtak  mérgükben,  hosszú, hegyes körmükkel a fiúk arcát összevissza
karmolták,  de  a  fiúk  sem  voltak restek, botocskájukkal amúgy magyarosan
rákoppintottak a tündérek körmére.

   Egyszerre  csak  egy  éles  fütty  sivított  végig  a  réten.  A tündérek
ijjongva-vijjongva, keservesen jajgatva szaladtak össze a fütty irányában. A
vezetőjük  füttye volt ez. Hát ott feküdt nyögve-jajgatva Gyurika előtt, aki
úgy  fejbe találta felejteni a tündérek vezetőjét, hogy az menten elterült a
földön.  A  tündérek  hirtelen  felkapták  vezérüket,  s  nagy átkozódással,
fenyegetéssel eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

   - No,  fiúk  -  mondta  a táltos -, jól viseltétek magatokat, de még  két
éjjel  erős  próbátok lesz. Holnap kétszer annyi tündér jön elő, s akkor nem
lesz  elég  a  pipa.  Hanem  most  már lefekhettek, alhattok békén, nem lesz
bántódása a ménesnek.

   A  fiúk  szépen  leheveredtek  a  tűz köré, aztán aludtak reggelig. Vajon
miről  álmodtak?  Arról  a  kis  kunyhócskáról, ahol egy szegény ember lakik
tizenkét   fiával,   s  siratja  őket  éjjel-nappal.  Jó  reggel  felkeltek,
megmosakodtak,  aztán összeterelték a ménest, s hazahajtották a forgó várba,
hadd  lássa  a  király,  hogy  egy  híja  sincs a ménesnek. A király már ott
pipázott  a  tornácon, s messziről látta jönni a ménest. Csak egy pillantást
vetett rá, s már tudta, hogy egy híja sincs annak.

   - Hm  -  mondta magában -, ezek ördöngös gyerekek. Ilyet sem  láttam még,
pedig megöregedtem. - Nagy álmélkodásában a pipa is kiesett a szájából.

   De  nézzetek  csak  ide,  mi  nagy  csuda  történt  még:  a  forgó vár is
egyszeribe  megállott,  pedig  Gyurika meg sem dobta szerencsekrajcárjával a
kakaslábat.  Bizonyosan  csudálkozásában  állott  meg.  Elöl  jött Gyurika a
girhes-görhes  táltos  csikón. Hej, hogy táncolt ez most virágos jókedvében!
Hogy  rúgta  a  földet!  Mikor  aztán  a  ménes egészen bekerült az udvarba,
Gyurika a tornác elé ugratott, szalutált katonásan, s jelentette:

   - Felséges  királyom,  életem-halálom  kezébe  ajánlom, egy híja sincs  a
ménesnek.

   - Láttam azt már én messziről, Gyuri fiam - mondta a király. - De ne bízd
el magad. Majd meglátom, mi lesz ma éjjel.

   Még  világos  nappal,  ahogy  megabrakolták  az ezerkétszáz paripát, újra
kihajtották  a  rétre.  Az egész város népe kicsődült az utcára, de most már
mind  arról beszéltek, hogy ilyet még a világ nem látott: egy sem hiányzik a
ménesből.

   - Valami ördögfajzatok lehetnek ezek a fiúk - mondta egyik-másik ember.

   Gyurika  a  kis  táltos  csikón  ült  most is, s nem nézett se jobbra, se
balra, csak előre, mindig a ménes után; közbe diskurálgatott a csikóval.

   - Hej,  édes csikóm, ha ma éjjel is olyan szerencsések  lennénk! - mondta
Gyurika.

   - Nálad van-e a szerencsekrajcár? - kérdezte a csikó.

   - Nálam - felelt Gyurika, s megtapogatta a lajbija zsebét.

   Csakugyan ott volt a krajcár.

   - Hát csak jól vigyázz rá, mert még szükséged lehet rá.

   - Nem félnek ettől a tündérek.

   - Nem is a tündérek miatt van rá szükséged.

   - Hát ki miatt?

   - A király miatt.

   - Ezt nem értem, kedves csikóm.

   - Majd megérted holnapután reggel.

   Eközben kiértek a rétre. A lovak nekiestek a jó kövér fűnek, a fiúk pedig
fákat, gallyakat hordottak össze, hogy tüzet rakjanak.

   - Nyihaha!  -  nyerített  a  táltos  csikó. - Sok fa  kell ma, több, mint
tegnap. Minden fiú külön tüzet csináljon, mégpedig bodzafából.

   - Sok tündér jön ma? - kérdezte Gyurika.

   - Azt  hiszem  száz  is.  Tündér  Erzsébet  erősen  mérgelődik,  érzem  a
leheletét.

   A  fiúk  erre  csupa bodzafát vagdaltak ki fejszéjükkel, tizenkét máglyát
raktak,  s  amint  besötétedett,  alája  is  gyújtottak. Akkora világosságot
terjesztett ez a tizenkét máglya, hogy az egész város kiszaladt. Azt hitték,
ég  a  tündérek  erdeje.  Éjfél  felé a fiúk rágyújtottak a pipájukra, s úgy
várta ki-ki a maga tüze mellett a tündéreket.

   No,  hiszen jöttek is ezek éjfélkor. Már messziről fújták azt az álmosító
leheletet.  A  fiúk  majdhogy  le  nem estek a lábukról. Gyurikának a táltos
csikóba kellett fogóznia, hogy el ne essék.

   - Csak ügyesen, kicsi gazdám, ne félj - biztatta Gyurikát a csikó.

   S jöttek a tündérek rettentő ijjongással-vijjongással, vörös ruhájuk csak
úgy  repült  utánuk  a  levegőben.  Forogtak, kerengtek, bukfencet hánytak a
levegőben,  le-lecsaptak,  s  hosszú  körmös  ujjaikkal  meg-megcirógatták a
fiúkat, hogy a vér is kiserkedett utána.

   De a földre nem tudtak leszállani, mert szemükbe csapódott hol a máglyák,
hol  a  pipa  füstje,  s  ha  kezüket  rá  is  tették egy-egy lóra, mindjárt
koppantottak  is  rá  egy nagyot az ólmos botocskákkal. Fent a magasban maga
Tündér  Erzsébet lebegett egy gyémántos hintóban. Tizenkét aranyszőrű paripa
vonta ezt a hintót, onnét biztatta, bátorította Tündér Erzsébet a tündéreit:

   - Fogjátok!  Vigyétek!  Ne  hagyd  magad! - hallatszott mindegyre  Tündér
Erzsébet harsogó szava.

   De bizony csak kárba ment a biztatása, kárba a bátorítása. Százan voltak,
s csak egy lovat sem tudtak elvinni.

   Másnap  reggel  a fiúk összevissza karmolva mentek haza a forgó várba, de
mindegy:  egy  ló sem hiányzott. A király ott ült most is a pitvarban, s már
messziről kiabálta:

   - Derék fiúk vagytok! Látom már, hogy egy sem hiányzik a ménesemből.

   Jól  megtraktálta  a  fiúkat,  s megígérte, hogy ha harmadik éjjel is úgy
megőrzik  a  ménesét,  Gyurikából  király  lesz, az apjából meg testvéreiből
herceg.

   A  fiúk  aztán  megabrakolták  a  lovakat, s visszamentek harmadszor is a
rétre.

   - Nálad-e a szerencsekrajcár? - kérdezte Gyurikát a táltos csikó.

   - Nálam - felelte Gyurika.

   - No jó, mert holnap reggel nagy szükséged lesz rá.

   - Ugyan mi?

   - Majd  meglátod, csak vigyázz rá.  Nesze, én is találtam ma egy krajcárt
az  úton.  Tedd  el.  Valaki  ma  éjjel  olyan  szépen  kéri  majd  tőled  a
szerencsekrajcárodat,  hogy te bizonyosan oda is adod. Add át neki azt, amit
én adtam neked. Tedd a bal zsebedbe. De ne feledd, hogy a szerencsekrajcár a
jobb zsebedben van!

   Gyurika  nem  tudta  elgondolni, hogy vajon ki lehet az, aki olyan szépen
kéri  majd  tőle  a  szerencsekrajcárt.  Meg is kérdezte a táltos csikót, ki
legyen az.

   - A kicsi királykisasszony - mondta a táltos csikó.

   - Hát van a királynak leánya?

   - Nem leánya, hanem unokája, annyi idős lehet éppen, mint te.

   Eközben  alkonyodni  kezdett,  s a fiúk a máglyarakáshoz láttak. Ami csak
bodzafa  s  levél  volt  a  réten, mind egy szálig összegyűjtötték az utolsó
éjjelre.  Ha  ma is vissza tudják kergetni a tündéreket, többé nem próbálnak
szerencsét.

   Már  éppen  alája gyújtottak a máglyáknak, mikor egyszerre a táltos csikó
nagyot nyerített.

   - Nyihaha! Jön a király!

   Az  ám,  igaza  volt  a  táltos  csikónak, jött a király hatlovas hintón.
Mellette ült a kis unokája, egy aranyhajú leányka, aki olyan szép volt, hogy
a napra lehetett nézni, de rá nem.

   A fiúk sorba állottak, s úgy szalutáltak a királynak.

   - No,  fiúk  -  mondta  a király -, eljöttem én is, hogy saját  szememmel
lássam, mit csináltok, hogyan kergetitek el a tündéreket.

   Aztán leszállott a hintóról, az inasok tizenkét párnát raktak le a földre
az  egyik  máglya  mellé,  s a király az unokájával leült a párnákra. Azután
pipára gyújtott, úgy diskurált a fiúkkal.

   Gyurika   ügyes   mesemondó   volt,   s   egész   este  mesét  mondott  a
királykisasszonynak,  hogy  el  ne álmosodjék. Ha egy mesét elmondott, olyan
szépen kérte Gyurikát: mondj még egyet, Gyurika, olyan szép volt!

   Így  telt  el az idő éjfélig. Ekkor aztán olyan dolog történt, amilyent a
fiúk  még álmukban sem láttak. Mikor bent a városban tizenkettőt kongatott a
toronyóra,  abban  a  pillanatban  a  tündérek ellepték a rétet. Voltak vagy
ezeren,  csak úgy nyüzsögtek a földön meg a levegőben. Kerengtek, táncoltak,
ijjongtak-vijjongtak,  kiabáltak  mindenféle értelmetlen szavakat, de akik a
levegőben  kerengtek, csakhamar lefordultak a földre. Elszédítette a bodzafa
füstje,  leestek  a  földre, hogy csak úgy döngött a föld alattuk. A többiek
meg  úgy döjtörögtek, mint a részeg emberek. Azt nem is mondtam még, hogy ma
estére  mind  a  tizenkét  fiú  karikás  ostort  szerzett magának. Hej, volt
rittyegtetés-pattogtatás,  hogy  csengett  belé  a  rét,  az  erdő!  A kicsi
királykisasszony félrehúzódott a nagyapja mellé, de még az öreg királynak is
kiesett  a  pipa  a szájából. De még a párnák is egymás után estek ki alóla.
Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a földön ül.

   - Ördöngös   fiúk  -  dörmögött  magában  a   király  -,  még   engem  is
megijesztettek. Megöregedtem, de még nem láttam ilyen sokadalmat.

   A  fiúk  ezalatt,  ahány  tündér  volt,  mind összefogdosták, s a karikás
ostorokkal  megkötözték  a  kezüket.  Így  vitték,  vonszolták  az elszédült
tündéreket  a  király  elé.  Gyurika  magát Tündér Erzsébetet vezette, aki a
hintajáról pottyant le, s bizony erősen megütötte magát.

   - Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom - kezdette a  beszédet
Gyurika  -, itt vannak a tündérek mind, ezek nem bántják többé a ménest. Itt
van maga a királyné is. Ha akarod, most ezek mind a te rabszolgáid.

   - Jól  van,  fiam,  Gyurika,  meg  vagyok  veled  elégedve. Még  ma éjjel
bekísértetem  a váramba, s ott tartom fogságban. Ti meg reggel hazahajtjátok
a ménest, s amit ígértem, akkor teljesítem.

   Azzal  elővett  a  király  egy aranysípot, belefuvintott, s egy pillantás
múlva száz katona előtte állott glédában.

   - Kísérjétek be ezeket a tündéreket a várba, s zárjátok el. De ha egy  is
elszabadul, fejeteket vétetem.

   A  katonák  elindultak  a  tündérekkel, a király pedig még egy kicsit ott
maradt  a  fiúk közt. Tudta ő jól, hogy miért maradt ott. Betanította otthon
az  unokáját,  hogy  kérje  el Gyurikától a szerencsekrajcárt. Ha aztán nála
van,  akkor  Gyurika majd jöjjön be a várba, ha tud. Mert a király megbánta,
hogy Gyurikának meg a testvéreinek olyan nagyot ígért.

   A  kicsi  királykisasszony odasompolygott Gyurikához, s olyan édes, olyan
szép hangon szólította meg:

   - Édes,  kedves Gyurika! Azt hallottam, hogy egy szép  krajcárod van, add
nekem azt.

   Még meg is cirógatta Gyurika arcát.

   Gyurika  egy  szóval  sem  kérette  magát, belenyúlt a lajbija zsebébe, s
odaadta a krajcárt. Az ám, csakhogy nem a szerencsekrajcárt.

   - Ó,  de jó, de kedves vagy - mondta a királykisasszonyka. - Holnap  majd
én adok neked valami szép ajándékot, meglásd.

   S  ezt  csakugyan igaz szívből mondta a királykisasszony. Nem hitte, hogy
Gyurika  egy  szóra  neki adja a szerencsekrajcárját, s ez a jószívűség igen
jólesett neki. Sejtette, hogy a nagyapja rosszat akar Gyurikával, s feltette
magában, hogy ha csak lehet, segít rajta holnap. Majd kidobja ő Gyurikának a
krajcárt, ha holnap reggel a vár alá érkezik, s nem tud anélkül bejönni.

   Olyan szíves hangon búcsúzott el Gyurikától:

   - Jó éjszakát, Gyurika! Az isten áldjon meg. Majd holnap látjuk egymást.

   A  király,  mikor látta, hogy az unokájánál van a krajcár, hintóba ült és
hazahajtatott.

   Amint  elmentek,  a  táltos  csikó  Gyurika mellett termett, s azt mondta
neki:

   - Tudod-e most, miért kell a krajcár a királynak?

   - Hiszen nem neki kellett, hanem az unokájának.

   - Mégiscsak neki kellett. Az a krajcár már ott van a király zsebében.

   - S mire kell az neki?

   - Mire?  Hát  arra,  hogy  meg  ne  állíthasd  a  forgó  várat,  s be  ne
mehessetek.  Mert  a  király megbánta már, hogy nektek ígérte a királyságot.
Tegnap  a  vörös  király  fia ott volt nála, s megkérte a királykisasszonyka
kezét. S a király odaígérte a királysággal együtt.

   - De már abból semmi sem lesz! - erősködött Gyurika.

   - Nem, ha nálad a szerencsekrajcár. Nézd csak meg.

   A szerencsekrajcár csakugyan ott volt a Gyurika zsebében.

   - Jól  van.  A  várba bejutunk. De azután a vörös királyfival is lesz  ám
bajod.

   - Állok elébe! - mondta Gyurika, s karikás ostorával akkorát rittyentett,
hogy az egész város talpra ugrott ijedtében.

   Reggelre  a  fiúk felkerekedtek, összeterelték a ménest, s víg énekszóval
hajtották  a forgó vár felé. A király kint ült most is a pitvarban, nagyokat
pöfékelt hosszú szárú selmeci pipájából, s ravaszul hunyorgatott a szemével.

   - Csak gyertek, gyertek - mondta magában -, ide ugyan nem jöttök be.

   Arra  nem is gondolt, hogy ha a fiúk be nem jönnek, akkor a ménes is künn
marad, s hátha egyet gondolnak a fiúk, s elhajtják a ménest a hazájukba.

   A  királykisasszony  egy  ablakban  ült,  s onnan várta a fiúk érkezését.
Mellette   hajolt   ki   az  ablakon  a  vörös  királyfi  is,  de  bizony  a
királykisasszony rá se nézett.

   Ő is mondott magában valamit. Azt mondta:

   - Csak   gyertek,  gyertek,  majd  ledobom   a   szerencsekrajcárt,  hogy
bejöhessetek.

   Mert tudjátok meg, hogy este átadta a krajcárt a nagyapjának, de mikor az
elaludt, kivette a zsebéből.

   Gyurika  most  is  a  táltos  csikón ült, mely széles jókedvében nagyokat
táncolt  alatta. Mikor aztán éppen a vár alá ért, a királykisasszony ledobta
a  krajcárt.  A  vörös királyfi, kinek az öreg király megmondta volt, milyen
furfangos  módon  akarja  lerázni a nyakáról Gyurikát és testvéreit, ijedten
kapott a királykisasszony keze után, de már késő volt.

   - Mit!?   -   toporzékolt   mérgében.   -   Te    visszadobod    neki   a
szerencsekrajcárt!?  Ez  azt  jelenti  hát,  hogy nem akarsz az én feleségem
lenni!

   - Gondolj, amit akarsz - mondta a királykisasszony -, de én nem  engedem,
hogy azokat a szegény fiúkat megcsalják.

   - Én pedig megölöm mind a tizenkettőt! - dühöngött a vörös királyfi.

   - Elég lesz egy is! - ingerkedett a királykisasszony.

   A  krajcár  éppen  Gyurika előtt esett le, s Gyurika, bár jól tudta, hogy
semmi  hasznát  sem  veszi  annak,  leugrott  a  táltos csikóról, felkapta a
krajcárt.

   - Ez jó jel! - mondta a táltos csikó.

   - Azt  hiszem  én  is   -   szólt  Gyurika,  s  kalapjával  felköszönt  a
királykisasszonyhoz,  ki  olyan  kedvesen  mosolygott  le  rá,  hogy a vörös
királyfi majd megpukkadt mérgében.

   Gyurika  hirtelen  zsebre  vágta  a  krajcárt,  aztán felpattant a táltos
csikóra,  s  kivette  zsebéből  az igazi szerencsekrajcárt. Jól megcélozta a
kakaslábat, aztán csing-cseng, nagyot csendült, s hirtelen megállott a vár a
forgásában,  s  ahány  kapuja  volt,  egyszerre kinyílott. Az öreg királynak
ijedtében kiesett a pipa a szájából.

   - Ördögadta  fattyai!  - ordított a  király. - Ezek mégis túljártak az én
eszemen!

   Odakapott  a  lajbija  zsebéhez,  s  hát  nincs  ott a krajcár! Nem tudta
elgondolni, hogy mi történhetett, ki lophatta vissza azt a csudakrajcárt.

   - Mindjárt hívjátok az unokámat!- ordított az inasoknak.

   Hozták a királykisasszonyt.

   - Te vetted ki a zsebemből a szerencsekrajcárt?

   - Én - felelte a leányka bátran.

   - Le is dobta annak a fiúnak - árulkodott a vörös királyfi.

   - Nem  szükséges,  hogy árulkodj - szólt a királykisasszony -, anélkül is
megmondtam volna!

   E  pillanatban vágtatott a pitvar elé Gyurika a táltos csikón. De már nem
volt  az  a  girhes-görhes  csikó,  hanem  gyönyörű  szép aranyszőrű paripa.
Gyurika katonásan szalutált s jelentette:

   - Felséges  királyom,  életem-halálom  kezébe  ajánlom,  a  három   napot
leszolgáltuk, a ménesnek egy híja sincs: várjuk az ígéret beváltását.

   - Az  ám  -  mondta az  öreg király -, de hát csak később jutott eszembe,
hogy a vörös király fiának is odaígértem a királyságomat, de még az unokámat
is. Mit csináljak mostan?

   - Én nem engedem a jogomat - pattogott a vörös királyfi.

   - Én meg nem leszek a te feleséged - mondta a királykisasszony.

   - Hát kié leszel, te hitvány teremtés, te, aki elárultad a nagyapádat?

   - Akárkié, de nem a vörös királyfié.

   - Hiszen tudom én, hogy kié akar lenni - szólt közbe a vörös  királyfi. -
Ezen a parasztfiún akadt meg a szeme.

   - Azon hát, ha tudni akarod!

   Gyurika pedig nem szólt semmit ezalatt, csak várt, várt.

   - Majd  elválik,  hogy  melyiké lesz kettőnk közül! - erősködött a  vörös
királyfi.

   Azzal  beszaladt,  kardot  hozott ki, s kezébe nyomta Gyurikának. Aztán a
maga kardját rántotta ki, elővezettette a paripáját, s felpattant rá.

   - Kettőnk közül az egyik itt marad! - vitézkedett a vörös királyfi.

   - Én is azt akarom - mondta Gyurika.

   S ezzel megkezdődött a bajvívás.

   Az  udvar  kellős közepére ugratott Gyurika, nemkülönben a vörös királyfi
is.  Egyszerre  csaptak  össze  kardjukkal, s csak úgy pattogott a szikra az
acélból.

   Gyurikának  most  volt  először  kard  a  kezében, kisebb is volt a vörös
királyfinál, de azért ügyesen felfogott minden vágást.

   "Megállj - gondolta magában a vörös királyfi -, majd szúrok, s akkor vége
az életednek."

   S úgy tett, amint gondolta.

   Egyszer, amint Gyurika erősen feléje suhintott, a vörös királyfi hirtelen
félreugrott, s nekiszúrt a mellének.

   Ha  e  pillanatban  a  táltos csikó félre nem ugrik, Gyurika bizonyosan a
halál  fia.  De  a  táltos  csikó  félreugrott, a szúrás nem talált, a vörös
királyfi  meg  nagyot  lódult,  s zsupsz - lefordult a földre, hogy csak úgy
nyekkent belé.

   Gyurika  rászögezte  a  kardja hegyét a vörös királyfi mellére, s eképpen
szólt:

   - Kezemben  az  életed, vörös királyfi!  Megölhetnélek, de nem öllek meg,
pedig  tudom,  hogy  te  nem  irgalmaztál  volna nekem. Kelj fel, s takarodj
vissza a hazádba!

   A  vörös  királyfi keserves nyögések közt feltápászkodott a földről, nagy
nehezen  felkapaszkodott  a  lovára,  s  ügyet  sem  vetve a királyra, sem a
királykisasszonyra, kioldalgott a várból.

   Színét sem látták többet.

   De már ekkor megszólalt az öreg király is:

   - Ember  vagy, fiam, Gyurka! Most már látom, hogy nemcsak csikósnak  vagy
ügyes,  de  vitéznek  is  vitéz  vagy.  Nyugodtan  hagyom rád az országomat,
nemkülönben az unokámat.

   Gyurika ezalatt leszállott a táltos csikóról, szép gyöngén megsimogatta a
nyakát,  fejét,  hátát,  aztán  felment  a  pitvarba,  a király elébe. Ottan
letérdelt a király előtt, s vele a királykisasszony is. Az öreg király pedig
fejükre  tette reszkető kezét, s megáldotta őket. Azt mondta végezetül: ásó-
kapa s a nagyharang válasszon el egymástól.

   Na,  lett  aztán  a  forgó  várban  hetedhét  országra  szóló dínomdánom,
hejehuja,  lakodalom.  A  szegény  embert  s otthon maradt tizenkét fiát még
aznap  elhozták  aranyos-bársonyos udvari hintókban. Az öreget, a fiait mind
felöltöztették  pompás  ruhákba,  amilyeneket csak hercegek szoktak viselni.
Gyurikának pedig még koronát is tettek a fejére.

   Hét  egész  hétig  tartott a dínomdánom, ott volt az egész ország népe, s
még   a  sánta  koldusok  is  táncra  kerekedtek.  Mikor  aztán  a  héthetes
dinomdánomnak  vége  szakadt,  Gyurika  meg  a  felesége,  hogy  egy  kicsit
országot-világot  lássanak,  tojáshéjba  kerekedtek, s a Küküllő vizén útnak
eredtek.

   Holnap legyenek a ti vendégetek.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező