Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                 SZÉP PALKÓ

   Hol  volt,  hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy
szegény  asszony.  Ennek  a szegény asszonynak egy fia volt, de ennek is hol
adott  enni,  hol  nem. Adott volna szegény feje, de mikor volt mit, s mikor
nem. Azt mondja egyszer a fiú az anyjának, hogy ő bizony nem sanyarog többet
itthon, elmegy szerencsepróbálni.

   Sírt  a  szegény asszony, hogy most kifogy az egyetlen fiából, de azt sem
mondhatta:  maradj  veszteg,  édes  szép  fiam,  tejbe-vajba  fürösztgetlek,
hasábfával  kenegetlek, mert nemhogy tej, vaj lett volna, de még hasábfa sem
volt.

   Közmént  legyen  mondva, a fiút Palkónak hívták, s olyan szép legényecske
volt, hogy nem akadt párja hét puszta határban.

   Mondom,  hogy  sírt  az  asszony keservesen, de mégiscsak feltarisznyálta
Palkót hamuba sült pogácsával, s isten hírével útnak eresztette.

   Ment,  mendegélt szép Palkó hegyeken, völgyeken keresztül, s estére kelve
sűrű  rengetegbe ért. Ahogy ment a rengetegben, messze, messze meglát valami
gyenge világot, de az olyan kicsinek tetszett, mint a gyertya világa.

   Ment  egyenesen  abban  az  irányban,  s  hát  a  gyertyavilág  erősödik,
nagyobbodik,  s  amikor  egy  hajításnyira  lehetett attól, akkora tűz volt,
mintha egy nagy-nagy ház égett volna.

   "Jaj - gondolja magában Palkó -, bizonyosan óriások lakhatnak ott."

   Na, azt eltalálta, mert csakugyan ott hemmedezett a tűz körül egy éktelen
nagy óriás s mellette a fiai. Éppen szalonnát pirítottak.

   - Egy  életem,  egy  halálom!  -  mondta  Palkó, s nagy bátran odament  a
tűzhöz. Levette a kalapját, s köszönt illendőképpen:

   - Adjon isten jó estét, apámuram!

   Megfordul az óriás, s mordul egyet, de nagyot:

   - Ne te, ne, miféle emberizink jár itt?

   Felelt Palkó:

   - Én vagyok, apámuram.

   - Hát ki s mi vagy te?.

   - Szegény legény vagyok, szolgálatot keresek, apámuram.

   - No,  köszönd,  hogy  apámuramnak szólítottál - mondta az  óriás -, mert
megpirítottalak volna a tűz lángján! Telepedj le, édes fiam!

   Palkó  leült az óriás fiai mellé, azok jóltartották pirított szalonnával,
aztán lefeküdt, s aludott, mint a bunda.

   Reggel, amikor fölkelnek, kérdi az öreg óriás:

   - Hát, Palkó fiam, hová mégy szolgálatba?

   - Én bizony, édes apámuram, a királyhoz szeretnék menni, mert  hallottam,
hogy  ott három nap egy esztendő, s becsületesen megfizetik a szegény legény
bérét.

   - Hej, fiam, messze lakik a király! A talpad elvásik, amíg odaérsz. Hanem
ne  búsulj,  ülj  a  nyakamba,  fogózkodj jól az üstökömbe, s én elviszlek a
király városába.

   Felült Palkó az óriás nyakába, de azt mondja neki az óriás:

   - Palkó fiam, hunyd be a szemedet, mert különben leszédülsz, s ízzé-porrá
törik minden porcikád.

   Palkó  behunyta a szemét, s az óriás csak megemelintette a lábát, s egyik
hegyről  átlépett  a  másik  hegy  tetejére. Második emelintésre egy tengert
lépett átal, harmadik emelintésre egy olyan magas hegyre lépett, hogy a feje
az  eget  verte.  Ekkor  megállott,  egyet  nagyot  szusszant,  s azt mondta
Palkónak:

   - Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam, mit látsz?

   - Látok  - mondta Palkó - messze, messze valami gyenge fehérséget.  Vajon
mi lehet az, apámuram?

   - Az  a  király  fellegvárának  a karéja, Palkó fiam. De csak hunyd be  a
szemedet ismét.

   Amikor az óriás hármat lépett, mondja Palkónak:

   - Nyisd ki a szemedet, édes fiam, mit látsz?

   - Ha jól szemlélem, házat látok, apámuram.

   - Az  a  király  fellegvára,  Palkó  fiam. Most még csak egy  házacskának
látod, de majd megnövekszik, csak hunyd be a szemedet.

   Behunyta Palkó a szemét, s belefogózott az óriás üstökébe magyarosan. No,
ezt  ugyan  jól  tette,  mert  olyan  forgószél  kerekedett, hogyha kezével,
lábával  belé  nem csimpeszkedik, lekapja az a cudar szél. Hanem az óriástól
surroghatott, burroghatott a szél. Csak emelintgette hosszú langaléta lábát,
hegyről hegyre, erdőkön, mezőkön átal, s egyszerre csak azt mondja Palkónak:

   - Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam! Nézz körül, mit látsz?

   - Látok,  édes  apámuram, egy olyan szép palotát, amilyent még  életemben
nem láttam. Itt vagyunk éppen a kapuja előtt.

   - No ha itt vagyunk, szállj le rólam, Palkó fiam, s menj a király elé. Én
istennek ajánllak, s megyek vissza a fiaimhoz.

   Lemászott   Palkó   az   óriásról,   illendően   megköszönte  a  jóságát,
tiszteltette  az  óriás  fiúkat,  s  azzal  bement  a  palota udvarába. Ment
egyenesen a király elé, s mondta, hogy mi járatban van.

   - Jól  van,  Palkó  fiam  -  mondta  a király -, éppen most csaptam  el a
pulykapásztoromat, megteszlek pulykapásztornak.

   Na,   telt-múlt  az  idő,  Palkó  jól  viselte  magát,  s  a  király  úgy
megszerette,  hogy  megtette  belső  inasnak.  De  hogy  szavamat  össze  ne
keverjem,  volt  a  királynak három szép leánya. Különösen a legkisebb olyan
szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Jártak is utána bezzeg a
hercegek s királyfiak, de a kicsi királykisasszony, attól fogva, hogy Palkót
meglátta,  szóba  sem  állott  velük.  Palkó nemigen válthatott szót a kicsi
királykisasszonnyal,  mert  a  királyné  mindig szemmel tartotta, és tudott,
amit  tudott,  s  az  neki  elég  volt.  Észrevette,  hogy  Palkó  s a kicsi
királykisasszony értik egymást, ha nem is beszélnek. Mondta is a királynak:

   - Hallja-e,  tudom  már,  hogy  mért  nem  kell a legkisebb leánynak  sem
herceg, sem királyfi. Palkót szereti a beste lélek lánya!

   - Ugyan  úgy-e?  -  mondja  a király. - Hiszen majd előveszem én  Palkót.
Tudom istenem, hogy többet nem veti szemét királykisasszonyra.

   Mindjárt hívatta Palkót, s mondja neki:

   - Hallod-e, Palkó, látom, hogy te ügyes legény vagy, hát  hallgass ide. A
palotámmal  szembe  azt a nagy erdőt ma éjjel mind egy szálig vágd ki, hordd
bé  az  udvarra,  reggelre  rakd  kazalba,  mert  különben  karóba húzatom a
fejedet!

   Megijed Palkó erre a beszédre, s mondja:

   - Felséges királyom, húzasd karóba a fejemet, mert én azt száz esztendőre
sem tudom elvégezni, amit parancsoltál.

   -  De ördögadta kölyke, tömlöcbe vettetlek mostan, s mégis karóba húzatom
a fejedet, ha reggelre az az erdő nem lesz az udvaron.

   Behívatott  két  istrázsát,  s  megparancsolta,  hogy  Palkót  egyszeribe
tömlöcbe vessék, kezét-lábát vasra verjék.

   Leült  Palkó  nagy  szomorúan a tömlöc földjére, és sírt keservesen, hogy
mért  is tudta elhagyni az édesanyját. Inkább éhezett, sanyargott volna, míg
a világ s még két nap, semhogy ilyen szomorú vége legyen fiatal életének.

   Hát,  amint  sírdogál  magában,  csak megnyílik a tömlöc falán egy titkos
lappancs  [*], azon béereszkedik a kicsi királykisasszony. Odament Palkóhoz,
megölelte, megcsókolta, cirókálta, marókálta, s édes szókkal vigasztalta.

----------------------------------------------------------------------------
[*] lappancs - csapóajtó
----------------------------------------------------------------------------

   - Ne sírj, Palkó, ne könnyezz - mondta a kicsi királykisasszony -, nesze,
adok  neked egy rézcsapójú ostort, ezen a titkos lappancson menj ki, az erdő
alatt  állj meg, s rittyents hármat, de nagyot, hadd zengjen belé az erdő. A
harmadik  rittyentésre,  ami  ördög van a világon, mind előszalad, s te csak
parancsolj nekik, reggelre behordják az egész erdőt.

   Megörült  Palkó,  hogy  hétszerte szebb lett, mint annak előtte, vette az
ostort,  s  kibújt  a  titkos  lappancson,  a  kicsi  királykisasszony pedig
helyette  ott  maradt a tömlöcben, amíg visszakerül. Ment az erdő alá, s ott
hármat  nagyot rittyentett a rézcsapós ostorral. Megzendült az erdő, zúgott,
zengett, mintha istennyila szaladgált volna a fák közt, s hát csak omlik elő
mindenfelől a tenger sok ördög. A legöregebbik megy Palkónak, s kérdi:

   - Mit parancsolsz, szép Palkó?

   - Azt  parancsolom  -  mondta Palkó -, hogy azt az erdőt mind egy  szálig
levágjátok, a király udvarába béhordjátok, s ott kazalba rakjátok.

   - Meglesz, szép Palkó, eredj csak vissza s aludjál.

   Palkó  visszament  a tömlöcbe, de nem aludott: reggelig diskurált a kicsi
királykisasszonnyal.

   Hej,  azalatt  az  ördögök  mit  csináltak!  Vágták az erdőt előre-hátra,
keresztül-kasul,  reccsent,  roppant,  döndült a temérdek fa, fogták, vitték
tövinél, hegyinél, ahogy hamarább kaphatták, le a hegyen, bé az udvarba, ott
felvágták,  fűrészelték, kazalba rakták, s azzal eltakarodtak, mintha a föld
nyelte volna el őket.

   Fölkel  a király jókor reggel, kiáll a tornácra, de úgy hanyatég vágódott
csudálkozásában,  hogy  három  itatós  cseber vizét mind ráöntötték, s mégis
alig tudott feleszénkedni. Hívatja Palkót egyszeribe, s mondja neki:

   - No Palkó, ezt jól elvégezted, de csak nyisd ki jól a füledet. Most  azt
parancsolom,  hogy ma éjjel szántsd föl az erdő helyét, vesd bé haricskával,
az  a  haricska  még  az  éjen keljen ki, nőjön meg, érjen is meg, arasd le,
csépeld  ki,  őröld  meg,  s  reggelre főzd meg puliszkának, különben karóba
húzatom a fejedet.

   Megszomorodott Palkó a szíve gyökeréből, s mondja a királynak:

   - Felséges  királyom,  húzasd  karóba  a  fejemet,  mert a földet fel  is
szánthatom,  haricskával bé is vethetem, de egy éjen hogy tudjon az kibújni,
megnőni, meg is érni!

   - Szót  se  többet!  - rikkantott a király mérgesen - vissza a  tömlöcbe!
Holnap reggel is karóba tudom én húzatni a fejedet, ördögadta kölyke.

   Visszament  Palkó a tömlöcbe, s nagy búnak ereszkedik szegény feje. Sírt,
kesergett, hogy miért is tudta elhagyni szegény édesanyját.

   Hát  amint sírdogál, kesereg, felpattan a titkos lappancs, s béereszkedik
a   kicsi   királykisasszony.   Odamegy   Palkóhoz,  megöleli,  megcsókolja,
cirókálja, marókálja, s azt mondja neki:

   - Ne sírj, Palkó, ne könnyezz, nem is olyan nagy baj ez!  Nesze adok most
egy  aranycsapós  ostort,  bújj  ki  a lappancson, s ott, ahol tegnap éjjel,
rittyents  hármat,  de nagyot, hogy ég, föld megzendüljön, s ami ördög van a
földön  s  föld  alatt,  mind előszalad. Csak szólj nekik, egyébre gondod ne
legyen.

   Palkó  úgy  tett, amint a kicsi királykisasszony mondta, s hát a harmadik
rittyentésre  annyi  ördög  szalad  elő,  hogy  a  földet  bélepték, s még a
csillagos ég is megfeketedett.

   Kérdi a legöregebb ördög:

   - Mit parancsolsz, szép Palkó?

   Mondja Palkó, mi nagy bajban van.

   - Azon egyet se búsulj - mondta az ördög -, eridj haza s aludjál.

   Palkó  szépen  visszament  a  tömlöcbe,  s  reggelig  diskurált  a  kicsi
királykisasszonnyal.

   Aközben   az  ördögök  nekiestek  a  földnek,  egy  micre  felszántották,
bévetették.  Még  el  sem  boronálták,  kikelt  a haricska; ki sem kelt, már
megnőtt; meg sem nőtt, már megért; meg sem érett, learatták; le sem aratták,
kicsépelték;  ki  sem  csépelték,  már  megőrölték  -  hipp, hopp, megvolt a
haricskaliszt,  elő  hamar egy nagy kondért a pokol fenekéből! Hoztak egyet,
nagyobbat  a  templomnál. A kazal fát meggyújtották, a kondért tűzre tették;
főtt,   rotyogott   a  puliszka,  meg  is  főtt  már;  elévesz  Plutóné  egy
puliszkaverőt, akkorát, mint egy szarufa, keveri körbe, kavarintja, egy nagy
fakanállal  lapogatja;  ismét  kondért  a  tűzre,  süllent  a kondér feneke,
elválik  a  puliszka,  fordítják  a  kondért,  kiborul  a földre a puliszka,
nagyobb, mint a Hargita.

   Kakaskukorékolásra  készen voltak, indultak, mentek, s úgy elszelepeltek,
mint a sebes szélvész.

   Bezzeg,  hogy  korán  kelt  a  király,  s  ment  ki a tornácra, hadd lám,
csinált-e  valamit  az az ördöngös legény. Nézi a rettentő nagy puliszkát, s
úgy  elájult,  hogy hat itatós cseber vizét öntötték rá, s mégis alig tudott
feleszénkedni.

   Ahogy  feleszénkedett, megparancsolta, hogy dobolják össze a város népét,
s  takarítsák  el  az  udvarról  a  puliszkát. Na hiszen, nem kellett erősen
összedobolni, szaladt a sok szegény nép, s ki amennyi puliszkát bírt, vitte,
szaladt,   s   hazáig   meg   sem  állott.  Amikor  aztán  a  puliszkát  úgy
eltakarították,  hogy  még  a  földet is felkaparták utána, hívatja a király
Palkót, s mondja neki:

   - No, te legény, megcsúfoltál, de még ne örvendezz. Tudom, hogy  magadtól
ennyi  ki  nem  telt,  hanem  jól  van, most nyisd ki csak igazán a füledet.
Holnap  reggel  menj  ki  az istállóba, ott van egy fekete ménló, egy fekete
kanca,  azután  két  sárga kancacsikó s egy szürke kancacsikó. Ezeket rendre
addig járasd, amíg habot nem ver a testük. Ha nem, karóba húzatom a fejedet.

   Hej,  örült  Palkó,  hiszen  ha  csak lovakat kell járatni, az már könnyű
dolog.  Nem is mondta egy szóval sem a királynak, hogy csak húzassa karóba a
fejét,  mert  úgysem  tudja  megtenni - szaladt le nagy vígan a tömlöcbe. De
jött  utána egyszeribe a titkos lappancsajtón a kicsi királykisasszony is, s
mondja neki:

   - Látom,  hogy  jókedved  van, Palkó, pedig még csak most kellene  igazán
búsulnod.  Eddig  az  ördögök mindent elvégeztek helyetted, de fényes nappal
nem jöhetnek elő, hogy segítsenek.

   Azt mondja Palkó:

   - Hát  te  mit  gondolsz,  lelkem  édes királykisasszony? Tudok én  lovat
jártatni az ördögök nélkül is.

   - Jaj,  lelkem  Palkóm, édes Palkóm - mondja a kicsi  királykisasszony -,
tudod-e,  hogy  az a fekete ménló az apám, az a fekete kanca az anyám, a két
sárga  kancacsikó  a két testvérem, s a szürke én magam leszek? Amikor te bé
akarsz  lépni a küszöbön, úgy rúgunk feléd, hogy a szemed is szikrázik belé.
Hanem  hallgass  ide.  Van  az  ajtón belül egy vasrúd, ezt, akárhogy rúgnak
feléd,  kapd  fel bátran, ne féltsd a kezedet, üsd addig a lovakat, amíg meg
nem  adják  magukat. Csak engem ne üss, édes Palkóm, mert én nem rúglak meg,
csak úgy teszek, mintha én is rúgnálak téged. Nesze, adok egy rézkantárt is,
azt aztán rendre húzd a fejünkre, a többi a te gondod.

   Azzal a királykisasszony elbúcsúzott Palkótól, s meghagyta, aludjék, hogy
holnap aztán nyitva legyen ám mind a két szeme.

   Palkó  megfogadta  a  tanácsot, lefeküdt, s aludt hajnalig, mint a bunda.
Pitymallatkor  fölkelt,  s  ment  hátra az istállóba. Már messziről hallotta
hogy  ott  vannak  a  paripák,  úgy nyerítettek, táncoltak, dobrokoltak. No,
Palkó,  most  meleged  lesz,  azt  mondom. Amikor az ajtót kinyitotta, az öt
paripa  úgy  rúgott  feléje,  hogy  karikát hányt a szeme. De Palkó sem volt
olyan  tedd  el  s  elő se vedd legény, felkapta nagy hirtelen a vasrudat, s
neki  a  fekete ménlónak - sirítsd! -, üti, vágja, dögönyözi, hogy egyszerre
csak  elterült  a  hídláson,  s  a jászolt is harapta nagy kínjában. Hamar a
fejébe  a  rézkantárt, rápattan a hátára, s azzal aló neki, vesd el magad! -
repült  a  fekete  ménló, mint a sebes szélvész. Amikor aztán a hab csak úgy
szakadt le róla, visszafordult vele az istállóba.

   Azonmódúlag jártatta meg a fekete kancát s a két sárga kancacsikót is, de
amikor  a  szürke kancacsikóra került a sor, azt már nem verte, csak színleg
ütötte, s nagyokat rikkantott. No, ez hamar megadta magát.

   - Látod-e  -  mondta  most  a  fekete kanca -, ugye, mondtam, hogy  ez az
istentelen  szürke csikó elárult. Miatta vert meg ez a kötélrántó, de hiszen
megfizetek ezért a sok szenvedésért!

   Hallja ezt Palkó, s a fülébe suttintja a szürke csikónak:

   - Hallottad-e, mit beszélt anyád?

   - Hallottam,  csak ülj a hátamra, s menjünk, mint a sebes szél, mert  itt
nincs maradásunk ez órától fogvást!

   Aj,  repült  is a csikó, hogy a lába nem ért földet, repült a madárnál is
sebesebben,  a  szélnél  is  sebesebben, de még a gondolatnál is sebesebben,
hegyen  át,  völgyön  át,  erdőn,  mezőn  keresztül,  folyóvizeken, tavakon,
tengereken is keresztül, s hét nap s hét éjjel meg sem szusszant. Akkor csak
megszólal a csikó, s mondja Palkónak:

   - Nézz vissza, Palkó, mit látsz?

   - Látok egy sasmadarat, hétrőfnyire szakad a láng a szájából, s egyenesen
utánunk repül.

   - No, ha látsz, tudd meg, hogy az az én apám, s mindjárt utolér. Hanem én
most keresztülbucskázom a fejemen, s kölesvetés lesz belőlem, te is bucskázz
átal  a  fejeden,  s  kölespásztor  lesz belőled. Ha az apám kérdi, hogy nem
láttál-e  erre  egy  csikót meg egy legényt, mondjad neki, de bizony láttál,
amikor ezt a kölest elvetették.

   Úgy is lett, ahogy a csikó mondta. Jön a sas, s kérdi Palkótól:

   - Hé, földi, nem látott-e kend egy csikót s rajta egy szép legényt?

   - De bizony láttam, amikor ezt a kölest idevetették. Lehet annak már vagy
négy hete, ha nem több.

   - Nem  azok  voltak,  akiket  én  keresek  -  mondta  a  sas,   s   azzal
visszafordult, s meg sem állott hazáig.

   Mondja otthon a feleségének, hogy s mint járt.

   - Ó,  te  boldogtalan,  te  -  mérgelődött  a  királyné  -,  hiszen az  a
kölesvetés  a  te  leányod  volt,  a  pásztora  pedig Palkó. Hogy tudtak így
elbolondítani! Tüstént eredj utánuk!

   Meg sem szusszant a király, repült vissza sas képében.

Ezalatt  Palkóék  is  vágtattak  hegyen,  völgyön  átal, de a csikó most már
kezdett lankadni, s a sas csak egy puskalövésre volt utánuk. Mondja a csikó:

   - Nézz vissza, Palkó, mit látsz?

   - Látom,  hogy  repül  utánunk  egy sas, s a szájából tizennégy  rőfnyire
szakad a láng.

   - No,  ha  látod,  az az én apám. Bucskázzunk átal a fejünkön, én  bárány
leszek,  te  pedig  pásztor, s ha kérdi, hogy láttál-e egy csikót s azon egy
szép legényt, mondjad neki: láttál, amikor ezt a bárányt fiadzották.

   Úgy  is  lett.  Másodszor  is  bolonddá tették a sast, s az visszafordult
mérgesen,  repült  haza egyenesen. Mondja, hogy nem látott egyebet, csak egy
bárányt meg a pásztorát.

   De még csak most lett igazán mérges a királyné.

   - Ó, te bolond, te, hiszen az a bárány a te lányod volt, a pásztor  pedig
Palkó. Visszafordulj tüstént, s többet el ne bolondítsanak.

   Repült a király sas képében, nagyokat csapott a szárnyával, hogy az ég is
meg-megnyiladozott.  Vágtatott  a  csikó is Palkóval, de most még bágyadtabb
volt. Hátraszólt Palkónak:

   - Nézz vissza, Palkó, mit látsz? Mintha láng perzselné a szőrömet.

   - Látom,  hogy  ismét  repül  utánunk a sas, de most úgy szakad a  láng a
szájából, hogy nem látom az eget a füstjétől.

   - No,  ha  látod,  mindjárt  vége  az életünknek, ha hirtelen a  fejünkön
keresztül  nem  bucskázunk.  Hát  most  egy  kápolna  lesz  belőlem,  Palkó,
tebelőled  a  kápolnában remete. Ha kérdi az apám, hogy nem láttál-e ilyen s
ilyen  csikót  s  ilyen  legényt,  mondjad,  de  bizony láttál, amikor ezt a
kápolnát építették.

   Mire  keresztülbucskáztak  a fejükön, s kápolnává meg remetévé változtak,
lecsapott  a  sas  is, hogy a föld mind megperzselődött körülötte, s kérdi a
remetét:

   - Ugyan bizony, nem láttál-e errefelé elvágtatni egy szép legényt  szürke
csikóval?

   - Hát  biz  én, ha jól emlékszem, láttam ezelőtt egy  esztendővel, amikor
ezt a kápolnát építették.

   - No,  ha  akkor láttál, az nem is az, akit én keresek - mondta  a sas, s
visszarepült a királyi palotába.

   A  királyné  már  kint  állott  a tornácon, s verte össze a tenyerét nagy
csúfondárosan.

   - Megint elbolondítottak, ugye? No, az sem fele kár, amit te megeszel!

   Eleget bizonykodott a király, de így s de úgy, őneki azt mondta a remete,
hogy  most esztendeje látott egy szürke csikót; a királyné majd megpukkadt a
méregtől s bosszúságtól.

   - Ó,  te  bolond,  te,  hiszen  az a remete Palkó volt, s a kápolna  a te
leányod. No, most én megyek utánuk, engem, tudom, el nem bolondítanak!

   Abban  a  minutában  sólyommadárrá  változott,  s  repült Palkóék után, a
gondolatnál  is  sebesebben.  Haladtak Palkóék is, ahogy lehetett, de inkább
lassan,  mint  sebesen, s többet hátra, mint előre. Egyszer csak hátraszól a
csikó:

   - Nézz vissza, Palkó, mit látsz?

   - Látok  egy  sólyommadarat,  de ennek aztán hetvenhét rőfnyire szakad  a
láng a szájából.

   - No,  bizony, ha látsz, tudd meg, hogy ez az én anyám, s most  ugyancsak
jól vigyázzunk az életünkre, mert az anyámat nem lehet elbolondítani. Hát én
most tóvá változom, te pedig aranyrécévé, s vigyázz, hogy meg ne foghasson a
sólyommadár.

   Hiszen  azt  jól  eltalálta  a  csikó,  hogy  a  sólyommadarat  nem lehet
elbolondítani,  mert az, ahogy tóvá meg récévé változtak, egyenest lecsapott
a  récére. De amikor lecsapott, a réce alábukott a tóba, s hiába kerülgette,
olyan  ügyesen  alábukott  mindig,  hogy  nem  tudta megfogni. Fogja magát a
sólyommadár,   visszaváltozik  királynénak,  felkap  egy  nagy  követ  a  tó
partjáról, a récét megirányozza. De a réce most is hirtelen lebukott a tóba,
s  a  kő nem találta el. Ami kő volt a tó partján, mind a récére dobálta, de
csak nem tudta eltalálni.

   Amikor aztán egy kő nem sok, annyi sem volt, akkor a két kezét fölemelte,
s  megátkozta  őket,  de  olyan  erősen,  hogy  ég  s föld elsötétedett. Azt
kiáltotta feléjük, ahogy a torkából kifért:

   - Kifogtatok rajtam is, istentelenek! Két szép leányomból  kifogytam, úgy
megverted  a  vasrúddal,  te  gyilkos  Palkó.  Most  kiforgatsz  a  harmadik
leányomból  is.  De  megátkozlak,  hogy  elfelejtsétek,  mintha  soha nem is
ismertétek volna egymást.

   Többet  nem  szólt, de ez éppen elég volt. Hirtelen keresztülbucskázott a
fején, ismét sólyommadárrá változott, s repült haza szörnyű lángolással.

   Ahogy  elrepült,  a tó is összecsapódott, királykisasszony lett belőle, a
récéből  pedig  Palkó,  még hétszerte szebb, mint annak előtte. Most már nem
tarthattak  senkitől,  semmitől, elindultak szép csendesen, mentek, amerre a
szemük  látott. Addig mentek, mendegéltek, amíg egy város szélére nem értek.
Ott  leültek,  egy  kicsit  eldiskuráltak,  hogy  lesz,  mint  lesz  ezután.
Egyszerre csak elnyomta őket az álom, s elaludtak.

   Reggel,  amikor  fölébrednek,  néznek  egymásra, de úgy, mint két idegen.
Kérdezi Palkó:

   - Ki vagy, te szép leány?

   A leány is kérdezi:

   - Hát te ki vagy, te szép legény?

   Mondja  ez is, mondja az is a nevét, de nem ismertek egymásra. Nem tudták
elgondolni,  hogy  kerülhettek  össze.  Hanem azért szépen bementek együtt a
városba, s ott elváltak: az egyik ment jobbra, a másik balra. Palkó beállott
egy urasághoz inasnak, a királykisasszony is egy másikhoz belső leánynak.

   Telt-múlt  az  idő,  s  Palkó mindennap megfordult annál a háznál, ahol a
királykisasszony  lakott;  járt  oda  hol  levéllel,  hol  üzenettel,  látta
mindennap  a  királykisasszonyt,  beszélgettek  is  együtt,  de  egymást nem
ismerték.

   Amikor  éppen  egy álló esztendeje volt, hogy a királyné megátkozta őket,
Palkó  azt látja álmában, hogy a fekete ménló elpusztult. Küldik reggel abba
a  házba,  hol  a  királykisasszony  lakott,  s  mondja  neki,  hogy  milyen
csudálatos álmot látott.

   - No, az igazán csudálatos álom - mondja a leány. - Én meg azt láttam  ma
éjjel, hogy a fekete kanca pusztult el.

   Néznek,  néznek  egymásra,  eszénkedni  kezdenek,  s  hát  egyszerre csak
eszükbe  jut,  hogy  ők  ismerték  egymást  valamikor. Még jobban nyiladozni
kezdett  az  eszük,  s haj, se szó, se beszéd, csak egymás nyakába borulnak,
ölelkeznek, csókolóznak.

   Mindjárt  megfejtették  az álmot, hogy az nem is lehet másként: meghalt a
király  s a királyné. Egyszeribe indultak, s meg sem állottak, amíg haza nem
értek.

   Csakugyan  úgy  volt,  ahogy  álmodták.  A királykisasszonyt kikiáltották
királynak, s szabadjára hagyták, hogy válasszon férjet magának. Bezzeg, hogy
szép Palkót választotta. Csaptak olyan lakodalmat, hogy Hencidától Boncidáig
foly  a  bor  s  a  pálinka  s a mindenféle lé. Azután a fiatal pár dióhéjba
kerekedett,  az Olton leereszkedett, s meg sem állottak, amíg a Palkó anyját
meg  nem  találták.  A  szegény  asszonyt  maguk közé ültették a dióhéjba, s
vitték magukkal a királyi palotába.

   Ma is élnek, ha meg nem haltak.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező