Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                BOLOND JANKÓ

   Volt egyszer egy szegény ember s annak egy fia, Jankó volt a neve. Az ám,
Jankó!  Bolond  Jankónak hívták a faluban, mert afféle félkegyelmű, bolondos
legény  volt  ő.  De  már  akárminek  hívták, a bíró mégis szolgának fogadta
Jankót,  s  két ökröt adott a kezére. Ahogy szolgálatba állott Jankó, a bíró
első  este azt parancsolta, hogy hajtsa ki az ökröket a rétre, ne pusztítsák
otthon a szénát.

   Na,  kiment  Jankó  az  ökrökkel,  egy dombon megtelepedett, acélt, kovát
szedett  elő,  tüzet  gyújtott,  s  annak  a  világánál  elkezdett kártyázni
egymagában.

   - Makkot  ide,  Jankó! Filkót reá, Jankó! Ez a tied,  Jankó! - mondogatta
magában a félkegyelmű, s észre se vette, hogy előtte áll az ördög.

   - Adj isten! - köszönt az ördög.

   - Adj isten! - fogadta Jankó, csak úgy foghegyről.

   Szabad-e,  nem-e, nem kérdezte az ördög, csak letelepedett a tűz mellé, s
azt mondta Jankónak:

   - Osszad, öcsém, hadd kártyázom én is.

   - Van-e pénzed?

   - Van egy garasom. Elég-e?

   - No, annyi nekem is van.

   Azzal  osztott  az  ördögnek,  s  addig játszottak, hogy Jankó elnyerte a
garast az ördögtől.

   - Ide a garast, komám!

   - Holnapután  kiskedden!  - mondta az ördög, s uccu! felugrott,  szaladt,
mintha a szemét szedték volna ki.

   De Jankó sem vette tréfára a dolgot, utána az ördögnek. Ez meg egyenest a
faluba szaladott, s ott egy utca sarkán úgy eltűnt Jankó elől, mintha a föld
nyelte volna el.

   - Hiszen  majd  megtalállak  én!  - kiabált Jankó, s abban a  pillanatban
elejébe lépett valaki.

   Azt  hitte  a  sötétben,  hogy az ördög, s úgy fejbe vágta a fütykösével,
hogy  nagyot  kiáltott,  s  ledöndült a földre. Haj, édes istenem! Nem ördög
volt az, hanem a bíró, a Jankó gazdája.

   Feltápászkodik nagynehezen a bíró, megfogja Jankót, s lármáz éktelenül.

   - No, te ilyen-olyan bolondja! Hát te tulajdon gazdádat akarod agyonütni?
Indulj előttem a falu házára!

   Bemennek  a  falu  házára,  a  bíró felveri az esküdteket, s ott mindjárt
ítéletet  tesznek:  zárják be Jankót abba az elátkozott házba, amelyikben az
ördögök tanyáznak, hadd pusztítsák el ezt a félkegyelműt.

   Hiszen  nem  bánta  Jankó,  hadd  zárják az ördögök házába. Nem félt ő az
ördögöktől,  inkább  örült,  hogy  találkozik  azzal az ördöggel, amelyiktől
elnyerte a garast. No meg, hogy el ne felejtsem, s ti is jól megjegyezzétek,
volt  Jankónak  egy  zsákja,  annak  csak  ki  kellett nyitni a száját: száz
ördögöt is bele tudott abba bújtatni Jankó.

   Bement Jankó a házba, rázárták az ajtót, ő meg egyszeribe tüzet gyújtott,
leült az asztal mellé, előszedte a kártyáját, s ütögette a kártyalapokat:

   - Filkót rá, Jankó! Disznót, Jankó! Jól van, Jankó! Te nyertél, Jankó!

   Amint így kártyázgat magában, hallja, hogy dörömböl valaki az ajtón.

   "No, bizonyosan az ördög" - gondolja Jankó. Kikiáltott:

   - Künn tágas, benn szoros!

   Abban  a  pillanatban  megnyílt  az  ajtó,  s hát nem az ördög, hanem egy
obsitos katona lépett be.

   - Adj' isten, barátom. Adsz-e szállást egy szegény obsitos katonának?

   - Én  jó  szívvel  -  mondta Jankó -, hanem tudod-e, hogy ebben a  házban
ördögök tanyáznak?

   - Már  én  nem  bánom,  egy életem, egy halálom, itt maradok, mert  odaki
cudar idő van.

   Azzal  leült  az  obsitos  is  az  asztal  mellé, s elkezdettek kártyázni
ketten.  Ütik,  ütögetik  a lapokat, de egyszerre csak leszakadt a tűz, alig
pislákolt, nem látták a kártyát.

   - Várj,  komám  -  mondta  Jankó  -, felnézek a padlásra, ott talán  lesz
forgács, hadd elevenítem fel a tüzet.

   Felmegy  a padlásra, ott csakugyan volt is forgács elegendő, lehoz egy jó
öllel,  ráhányja  a  tűzre,  s  az  megint lobogott, pattogott vígan. De egy
fertályóra sem telt belé, megint leszakadt a tűz, ellángolt a forgács.

   - No, most én megyek forgácsért - mondta az obsitos.

   Fel is ment a padlásra, de a másik minutában már repült is le onnét, hogy
majd megszakadt a nyaka. S hát, uram, teremtőm, elsötétedik a szoba, de úgy,
hogy a sötétségre fejszét lehetett volna akasztani, s becsődülnek az ördögök
nagy  lármával,  zimóréval,  zakatolással. Aztán csak felkapták Jankót, mint
egy  labdát,  s  úgy  dobálták  egymásnak,  hogy  azt  hitte Jankó, mindjárt
kiszalad a lelke.

   De  bezzeg  nem  tetszett  Jankónak  ez a tréfa, egyszerre talpra ugrott,
előrántotta a zsákot, egy nagyot rikkantott:

   - Bújj bele!

   S  hát  az  ördögök szép sorjában mind besétáltak a zsák száján. Csak egy
ördög  maradott  kívül,  az,  akitől  Jankó  a  garast elnyerte. Beköti nagy
hirtelen  a  zsák  száját,  a  kívül maradt ördögöt pedig amúgy magyar módra
megragadja, a fütykössel istenesen ódalba kenegeti, s mondja neki:

   - Megadod-e a garast, komám?

   - Jaj, csak ne üss, megadom - könyörgött az ördög. - Nálam nincs pénz, de
van a pokolban elég, gyere velem, ott megadom kamatostul.

   - Hát gyerünk!

   Azzal  felkapott az ördög nyakára, jól ódalba sarkantyúzta, s elvágtattak
a pokolba, sebes szélnél sebesebben.

   Megérkeznek  a  pokolba, ott leszáll az ördögről, az meg csak ment előre,
teméntelen  sok  szobán  keresztül,  aztán le a pincébe. Na, ott szeme-szája
elállott  Jankónak  a  csudálkozástól.  Volt  ott annyi kád, hogy a szem nem
győzte belepni, s mind színültig tele volt arannyal, ezüsttel.

   - Mi  kell?  Arany-e,  ezüst-e? - kérdezte az ördög. - Vihetsz,  amennyit
elbírsz.

   - Nem kell nekem sem arany, sem ezüst - mondotta Jankó -, csak add meg  a
garasomat.

   Hiszen  azt  ugyancsak jól tette Jankó, hogy sem aranyba, sem ezüstbe nem
markolt bele, mert abban a pillanatos pillanatban lángot vetett volna arany,
ezüst,  s  Jankónak  még  a hetvenhetedik porcikája is porrá égett volna. Az
ördögnek  azonban  mindenféle  pénze volt, csak éppen garasa nem. No, ha nem
volt,  be  is bújtatta Jankó ezt is a zsákba, s indult haza a falujába. Ott,
ahogy  hazaért,  segítségül hívott tizenkét kovácslegényt, s addig verette a
zsákot,  hogy  csak  úgy porzott már az ördögök porától. Akkor a zsák száját
kioldotta,  az ördögök porát szélnek eresztette. Azt mondják, ebből a porból
lett a vörös hangya, azért olyan fájdalmas a csípése.

   No, akár így, akár úgy, elég az, hogy Jankó elpusztította az ördögöket, s
bezzeg  lett  nagy  becsületje a faluban! Mindjárt összegyűlt a falu népe, s
azt  határozták  egy  akarattal,  hogy  ajándékozzanak  Jankónak  egy borjas
tehenet,  mert  igazán  megérdemelne  kettőt  is, de ha nincs, elégedjék meg
eggyel.

   Jól  van.  Jankó  egy  szóval  sem mondta, hogy neki nem kell a tehén; de
merthogy  nem  volt  istállója, ahová bekösse, s ha az lett volna, akkor meg
mit ad enni? - ő bizony elindította a tehenet a vásárra.

   Megy,  mendegél  a  tehén,  utána meg Jankó, s amint egy erdőn haladnának
keresztül,  egyszerre  csak  egy nagy kőrisfa elkezd hajlongani, nyikorogni,
csikorogni.  Jankó  azt  hitte,  hogy  a kőrisfa meg akarja venni a tehenet.
Szóba állott a fával.

   - Meg akarod venni? Jól van, én neked adom, ha becsületes árát adod.

   Fújt a szél cudarul, s a kőrisfa csak hajlongott, csikorgott-nyikorgott.

   - Száz  forint az ára. Nincs most pénzed? Nem baj, majd holnap eljövök  a
pénzért.

   Azzal  a  tehenet  a  fához  kötötte, s szépen hazaballagott. Másnap megy
vissza  az  erdőbe,  egyenest  a  fához,  s  hát  a tehénnek csak a csontja:
megették a farkasok.

   Hej, megharagszik Jankó, szedtevettézik, hogy így meg úgy, ő nem bánja, a
tehén nem az ő kára, vigyázott volna rá a fa, ha megvette; ha nem vigyázott,
az ő baja: fizessen!

   A  kőrisfa,  merthogy  a szél nem fújt akkor, sem nem hajlongott, sem nem
csikorgott-nyikorgott.  Hiszen  Jankónak se kellett több, szörnyű haragjában
kivágta  a  fát  tövéből.  De bizony ha kivágta, meg sem is bánta, mert a fa
odvából  csak  úgy  duvadott,  ömlött ki az arany meg az ezüst. Hazaszaladt,
szekeret fogadott, s úgy bírta elvinni a tenger pénzt.

   Hej,  bezzeg  volt  odahaza  öröm!  A szegény ember majd kibújt a bőréből
szertelen  nagy örömében, de bezzeg Jankó sem búsult, most már nagyobb gazda
lesz  még  a bírónál is. Hanem szerették volna tudni, hogy hány véka lehet a
pénzük. Az ám, nem volt vékájuk, amivel megmérjék.

   - Eredj, fiam - mondta az apja -, hozz egy vékát a bírótól.

   Szalad Jankó a bíróhoz:

   - Bíró uram, adjon egy vékát.

   - Hát az minek, te?

   - Pénzt mérünk.

   - Bolond lyukból bolond szél fúj - mondta a bíró.

   - Jó, jó, csak adjon egy vékát.

   Hát  a bíró adott neki egy vékát, de fúrta az oldalát a kandiság, s amint
beesteledett,  odament  a  Jankóék  ablakához,  s  úgy leskelődött. Feltette
magában,  hogy  ha  csakugyan  pénzt  mérnek, majd elveszi tőlük. No, ha nem
akart  hinni  Jankónak,  most  elhihette,  mert  még  mindig mérték a pénzt.
Történetesen  Jankó  az  ablak  felé pillant, látja, hogy valaki leskelődik,
kapja  a  fütykösét,  kifordul  az ajtón, s úgy találja fejbe vágni a bírót,
hogy az éppen csak egyet kiáltott, s azzal: volt bíró, nincs bíró.

   No,  megijed  Jankó! Most már mit csináljon? Agyonütötte a bírót. Most őt
felakasztják,  fel bizonyosan. Gondol ide, gondol oda, hátára veszi a bírót,
beviszi  a  szomszéd kertjébe, beállítja a hagymaágyásba, egy hagymaszárat a
kezébe  nyom,  mintha  ki  akarná húzni, s azzal szép csöndesen visszament a
házba.

   Jő  ki reggel a szomszédasszony a kertbe, látja, hogy valaki dézsmálja az
ő  hagymáját,  kap  egy  botot,  odaszalad,  s úgy fejbe kólintja, hogy orra
bucskázott. Az ám, de úgy orra bucskázott, hogy fel sem kelt többet! Nézi az
asszony,  hogy ki az - s hát a bíró. Még jobban megnézi, költi, költögeti, s
hát még nem is szuszog.

   - Jaj,  jaj - jajgatott az asszony -, agyonütöttem a bírót, jaj, jaj!  De
ki is hitte volna, hogy hagymát lopjon őkelme, jajajaj!

   Aközben kijött Jankó is, a kerítéshez somfordált, s kérdezte az asszonyt:

   - Hát kend mért sír olyan keservesen, nénémasszony?

   - Jaj,  lelkem  öcsémuram,  nézzen  ide!  Hagymalopni  jött a bíró, s  én
agyonütöttem, jajajaj!

   - Azért ugyan egyet se jajgasson kend - mondotta Jankó. - Egyet mondok, s
kettő lesz belőle: adja nekem a leányát, s én igazítok a kend dolgán.

   Bezzeg,  hogy  ígért  az  asszony Jankónak fűt, fát, mindent; Jankó pedig
ismét  hátára  kapta  a bírót, vitte a másik szomszéd telkére. Az a szomszéd
mészáros  volt. Besompolyog Jankó az ólba, ott egy disznót leszúr, s a bírót
a disznó hátára ülteti, aztán nagy hirtelen elsomfordál.

   Alig  ment el, kijő a mészáros a házából, megy az ólba, s hát látja, hogy
valaki ül a disznón, éppen mintha le akarná szúrni. Nosza, szalad a mészáros
a  bárdjáért,  s  úgy fejbe vágja a bírót, hogy egyszeribe lefordul a disznó
hátáról.

   Hej,  megijedt  a  mészáros is, mert ugyan ki gondolta volna, hogy a bíró
akarja  ellopni  az ő disznaját? Gondolt ide, gondolt oda, ő bizony elment a
falu házára, s ott elmondta az esküdteknek, hogy így meg úgy volt a dolog, ő
nem hibás: miért akart lopni a bíró?

   - Bizony,  ha  el  akarta  lopni,  jól  járt, úgy kell neki - mondták  az
esküdtek -, ha nem szégyellt lopni bíró létére.

   Aztán  egy  hét  sem  telt  bele, Jankó feleségül vette a szomszédasszony
leányát, csaptak nagy lakodalmat, de olyan nagyot, hogy rostával hordották a
bort. Húzták a cigányok, járták a legények s a leányok.

   Holnap Jankó legyen a ti vendégetek.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező