Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                A VARJÚKIRÁLY

   Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl,
volt  egyszer  egy  szegény ember. Ennek a szegény embernek nem volt egyebe,
mint  egy  kicsi  földecskéje  meg  két  kicsi  tehene. Ezzel a két tehénnel
szántotta  a földjét, ez adott este, reggel tejet. Így élt a szegény ember a
feleségével s a sok gyermekével.

   Egyszer,  amint  a  szegény ember szántogatott, csak odahajt nagy sebesen
egy  hatlovas  hintó,  abban  a  hatlovas  hintóban  a varjak királya, s azt
mondja:

   - Hallod-e, te szegény ember, add nekem a két tehénkédet, becsületes árát
adom,  de  még többet is, mert a katonáim három nap óta nem ettek egy befaló
falást sem, s mind elpusztulnak, ha húst nem szerzek nekik.

   Mondja a szegény ember:

   - Nem  kell nekem pénz, felséges királyom, adjon nekem tehénért  tehenet.
Nem tudok én élni tehén nélkül.

   - Adok  én  akármit - mondta a király -, csak most add ide a teheneket  a
katonáimnak.  Aztán,  ha  megették, gyere csak a váramba. Innét északra van,
fekete vár a neve, ott megtalálsz engem.

   Azzal  a varjúkirály elvágtatott hatlovas hintaján. Hát jöttek a katonái,
mint  valami fekete felleg, éktelen károgással, leszállottak a földre, ott a
szegény   ember   szeme   láttára  diribről  darabra  tépték,  szaggatták  a
tehenecskéket, még csak egy porcikájukat sem hagyták meg.

   A varjak aztán elrepültek, de a szegény ember nem ment haza tehén nélkül,
hanem indult a varjak után, ment abban az irányban, amerre elrepültek.

   Ment, mendegélt a szegény ember, hegyeken, völgyeken át, erdőkön, mezőkön
keresztül,  hegyen  ki,  lejtőn  be,  erdőből ki, erdőbe be. Aztán keresztül
rengeteg nagy pusztaságokon, de sem házat nem talált, sem embert nem talált.
Ami kicsi kenyere volt a tarisznyában, az is elfogyott. Nem tudta már, merre
facsarodjék. Majd meghalt étlen-szomjan.

   Hanem  amint  ment  a  nagy  pusztaságban,  egyszerre mégis valami gyenge
világosságot  vett  észre.  Megy  arra, oda is ért, s hát három pásztorember
heverész a tűz körül, s főzik egy nagy bográcsban a gulyáshúst. Köszönt is a
szegény ember illendőképpen, a pásztoremberek fogadták, aztán kérdi:

   - Ugyan bizony, nem hallották-e kigyelmetek hírét a fekete várnak?

   - De bizony hallottuk - mondják a pásztorok -, ottan lakik a varjúkirály,
mi  is  az  ő  cselédjei  vagyunk. Meg is mondotta nekünk, hogy ha ilyen meg
ilyen  szegény  ember  jár erre, jól megtraktáljuk, s igazgassuk el a fekete
vár felé. Talán bizony kend ez a szegény ember?

   - Én volnék - mondja a szegény ember.

   - No,  ha kend, heveredjék le mellénk. Van itt kenyér, gulyáshús, de  még
bor is. Egyék, igyék. Ne éhezzék, mint otthon.

   Esznek,  isznak, aztán jót alusznak, s reggel a pásztorok útbaigazítják a
szegény  embert, hogy csak menjen ezen meg ezen az úton, majd a fekete várra
talál.

   Ment,  mendegélt  a szegény ember, s estefelé a varjúkirály csikósainak a
tanyájára  ért.  Azok  is  jól  megtraktálták,  mikor megtudták, ki s miféle
ember.  Harmadnap  a varjúkirály kondásaival találkozott. Megtraktálták azok
is magyarosan, paprikás szalonnával s malacpecsenyével. Aztán beállították a
szegény  embert  az  igazi  útba,  hogy csak menjen, mert már nincs messze a
varjúkirály  vára. Hanem előbb adtak neki egy baltát, s megmagyarázták, hogy
jól  nyomja  a  fekete  vár  falához,  hogy  szikrázzék,  mert  a fekete vár
pulykalábon  forog,  s ha valamiképpen meg nem akasztja a forgásában, bizony
nem jut a király elé világéletében.

   No még mondtak egyebet is a kondások. Azt mondták:

   - Vigyázz,  te  szegény  ember, mert a varjúkirály olyan jó szívvel  lát,
mintha az édes testvére volnál. Ad neked akármit, amit csak szíved kíván, de
ha a világ minden kincsét kínálja is, semmi egyebet el ne fogadj, csak azt a
kicsi sódarálót, amelyik a szobájában van, éppen az ágya fejénél.

   Megköszöni  a  szegény  ember a jó tanácsot, elmegy, s addig meg sem áll,
míg a fekete várhoz nem talál. Hát, halljatok csudát! forog a fekete vár egy
pulykalábon,  mint  a veszedelem. Forog oly sebesen, hogy nem látott rajta a
szegény ember sem kaput, sem ablakot. Pedig volt rajta ezer is, ha nem több.
Odamegy  a  szegény  ember,  a  kőfalnak  nyomja  a  baltáját, hogy csak úgy
szikrázott.  Hát  meglassúdik  a  vár  forgásában,  a kicsi balta beleakad a
kapuba, felfeszíti, s hopp, beugrott rajta a szegény ember. Aztán ahogy benn
volt, a vár forgott tovább, mint a szél.

   Megy  fel  a  szegény  ember  a palotába, a varjúkirály már messziről jön
elébe, fogadja nagy örvendezéssel, leülteti maga mellé az aranylócára. Aztán
asztalhoz  ülteti, s ím, az asztal csak megterül magától, s mindenféle drága
étel,  ital  kerekedik  rajta. A szegény ember csak ámult-bámult, nem tudja,
hogy mi a csoda lehet az. Rajtuk kívül senki nem volt a szobában, mégis volt
minden jó, megenni való.

   No, még ilyen élete nem volt a szegény embernek világéletében. Eltelt egy
nap, eltelt kettő. Hanem a harmadik nap a szegény embernek nem esett jól sem
étele, sem itala. Elkezdett sóhajtozni:

   - Hej, istenem, istenem, én itt dúskálok a sok minden jóban, s ki  tudja,
mennyit sírnak-rínak otthon az én gyermekeim!

   Mondja is a királynak:

   - Felséges  királyom,  ha meg nem sérteném, hazamennék, mert tudom,  hogy
otthon éheznek a gyermekeim.

   - Jól van, szegény ember, eredj. Csak mondd meg, mit adjak neked azért  a
két tehénkéért, mert igazán nagyon jót tettél akkor velem.

   - Nem  kívánok  én  sokat,  felséges  királyom,  csak  adja  nekem azt  a
sódarálót, amelyik az ágya fejénél van.

   Nagyot kacag a varjúkirály:

   - Ugyan  bizony,  mit  gondolsz,  te szegény ember, mi hasznát  vennéd te
annak?

   - Sok hasznát venném én, felséges királyom. Sót őrölnék rajta magamnak és
másnak, meg egy kicsi kukoricát.

   - Hallod-e,  te  szegény ember, ne bolondozz, neked adom azt a  gulyámat,
amelyet errefelé jöttödben láttál.

   - Hát  én  azzal  mit  csináljak,  felséges  királyom?  Az  sincs,  ahova
rekesszem, s még azt hinnék a faluban, hogy valahonnét elhajtottam.

   - Jól van, ha nem kell a gulya, adok neked hat szekér aranyat.

   - Ó,  felséges  királyom,  nem  nekem való az a tenger sok pénz.  Még azt
hinnék  otthon,  hogy  megöltem  valakit.  Vagy talán haza sem tudnám vinni,
elrabolnák tőlem az úton.

   - Hiszen ha csak ez a bajod, adok én melléd katonát.

   - No,  bezzeg  a felséged katonái - kacagott a szegény ember -, hisz  egy
tyúk is elkergeti azokat!

   - Úgy? No, majd meglátod mindjárt.

   Azzal  belefújt egy sípba, s mindjárt beröppent az ablakon egy varjú. Ott
abban a helyben keresztülbucskázott a fején, s olyan derék, szép szál legény
lett belőle, hogy csupa csuda.

   - Látod,  szegény  ember,  ilyenek az én katonáim. - Aztán csak  intett a
katonának,  az  keresztülbucskázott  a  fején,  ismét  varjú  lett belőle, s
elrepült.

   - Én  mégis  arra  kérem  felségedet,  hogy  adja nekem azt a  sódarálót,
amelyik az ágya fejénél van.

   - Hallod-e,  te  szegény  ember,  neked  adom  minden jószágomat, csak  a
sódarálót ne kívánd.

   De  beszélhetett  a  király,  ígérhetett  akármit, a szegény embernek nem
kellett egyéb a sódarálónál.

   - Na,  jól  van, te szegény ember, neked adom, mert megígértem, hogy  azt
adok,  amit  kívánsz.  Hát tudd meg, ha már a tiéd lesz a sódaráló, hogy sem
sót,  sem  kukoricát  nem  kell  ezzel  darálni,  hanem  csak gondolnod kell
akármit,  s  minden kívánságod abban a szempillantásban teljesedik. Csak azt
kell  neki  mondanod: Derülj, édes darálókám! Amikor meg azt akarod, hogy ne
járjon tovább, csak azt kell mondanod: Borulj, édes darálókám!

   Elbúcsúzik  a  szegény ember a királytól, s viszi a darálót, s ahogy ment
visszafelé,  jól megtraktálta a kondásokat, csikósokat s a gulyásokat. Aztán
elbúcsúzott  tőlük,  ment  tovább  erdőkön,  mezőkön  átal.  Ahol elfáradt s
megéhezett,  leült,  s szólt a darálónak: Derülj, édes darálókám! S mindjárt
terített asztal ugrott elő, volt étel, ital bőven.

   Egyszer  amint  ment,  mendegélt  egy  nagy  erdőben,  leül egy fa alá, s
szólítja  a  darálót: Derülj, édes darálókám! S ím, abban a szempillantásban
asztal  terül, s az asztal mellé honnét, honnét nem, egy nagy, zsíros bundás
ember került.

   "Hát  ha  bizony  itt  van,  hadd legyen itt - gondolta magában a szegény
ember  -, úgyis meguntam már, hogy mindig egyedül egyem s igyam" - s kínálta
nagy erősen:

   - Egyék-igyék, földi, van itt minden elegendő.

   No,  esznek-isznak,  lakmároznak. Egyszer csak azt mondja a zsíros bundás
ember:

   - Hiszen ez a sódaráló is ér valamit, hanem sokkal többet ér az én botom.
Ennek  csak  azt kell mondani: Üssed, üssed, botocskám - s leüt ez a lábáról
embert,  állatot,  nem  egyet, de százat, nem százat, de ezret, még annál is
többet.

   Elkezdi  biztatni  a  szegény  embert, hogy cseréljenek. Mondja a szegény
ember:

   - Nem kell nekem az a bot, földi, nem akarok én senkit megverni.

   De  addig  beszélt, hogy így meg úgy, hogy a szegény embert kiforgatta az
eszéből. Gondolta magában; mégiscsak jobb lesz, ha odaadja a sódarálót, mert
még agyonvereti a botjával, s úgyis az övé lesz.

   Mindjárt  kezet  csapnak,  cserélnek. De ahogy cseréltek, a szegény ember
mindjárt megbánta. Kérte szépen a zsíros bundás embert:

   - Adja vissza, földi, legalább egyszer hadd tartsam jól a gyermekeimet.

   De  a  bundás  ember  azt  sem  mondta,  hogy  befellegzett,  elindult  a
sódarálóval.

   - Hiszen mindjárt visszaadod - gondolja magában a szegény ember, s szól a
botnak:

   - Üssed, üssed, botocskám!

   De  a  bot nem mondatta kétszer, elkezdett táncolni a bundás ember hátán.
Úgy  elagyabugyálta,  hogy a bundás ember jó szívvel visszaadta a sódarálót,
nekihagyta a botot is, csak ne bántsa többet.

   Hazamegy a szegény ember nagy örömmel.

   Hiszen  csakhogy hazajött. A felesége, a gyermekei ki voltak éhezve, alig
állottak a lábukon.

   - Na, feleség - mondja a szegény ember -, többet nem éheztek.

   - Hát ugyan mit hozott? - kérdi az asszony.

   - Ezt a sódarálót, feleség.

   - Ó,  hogy az istennyila üssön a kend dolgába - mondta az asszony -,  hát
ezért adta el a két tehenet?

   - Lassan  a testtel - mondta a szegény ember -, várd meg előbb, hogy  mit
tud ez a sódaráló.

   Leteszi  a  szegény  ember  a  sódarálót  a  szoba közepére, s szól neki:
Derülj,  édes  darálócskám! S hát abban a szempillantásban egy hosszú asztal
kerekedik a szobában, s tele az asztal étellel, itallal rogyásig. Leülnek az
asztal  mellé  az  ember,  az asszony, a gyermekek. Esznek-isznak, s virágos
kedvük kerekedik, s nagyot rikkant a szegény ember:

   - Hej, csak cigányok volnának itt, milyen nótát húzatnék én mindjárt!

   Még  jól  ki  sem  mondja,  tizenkét cigány pottyan a szobába, s húzzák a
nótákat, hogy zeng belé a falu.

   De  bezzeg  jöttek  a  népek mindenfelől csudalátni. Aztán akik befértek,
bekerekedtek a szobába.

   Ettek-ittak, táncoltak azok is. De úgy megtelt a szoba, hogy egymás hátán
nyüzsögtek.

   - Hej, de. kár, hogy nem nagyobb ez a ház! - mondja a szegény ember.

   Ahogy  ezt mondja, akkora gyémántpalota kerekedik a viskó helyébe, hogy a
király palotája cigányputri volt ahhoz.

   No,  híre megy ennek a csudának az egész országban. Hallja a király is, s
bezzeg nem volt maradása. Fölkerekedett az udvarbéli népekkel, hadd lássák a
szegény ember gyémántpalotáját.

   Hát  odamegy  a  király s a sok úri nép, a szegény ember meg fogadja nagy
örvendezéssel,  s csak szól a darálónak, mindjárt terült asztal s azon annyi
mindenféle drága étel és ital, amennyit a király sem látott életében.

   No,  esznek-isznak,  vigadoznak, hát egyszer csak eljön egy küldönc, nagy
pecsétes   levelet  hoz  a  királynak.  Olvassa  a  király,  kékül,  zöldül,
fehéredik.  Hej,  nemhiába  változott  meg  a  színében, mert az volt írva a
levélben,  hogy  jön  a  török  császár minden népével, s úgy elpusztítja az
országot,  hogy kő kövön nem marad, s még a szopós gyermeknek sem kegyelmez.
Kérdi a szegény ember:

   - Ugyan  bizony,  felséges királyom, ha meg nem sérteném, mi szomorú  hír
van abban a pecsétes levélben?

   - Ne  is  kérdezz, szegény ember, úgysem tudsz te rajtam segíteni. Jön  a
török  császár  rettentő  nagy  sereggel,  s  még  a  szopós  gyermeknek sem
kegyelmez, az van ebben a levélben.

   - No bizony, ha jön - mondja a szegény ember -, itt is hagyja a fogát.

   - Mit beszélsz, te szegény ember?

   - Én  azt,  felséges  királyom, hogy a török császárt minden  katonájával
elpusztítom még ma.

   - Bizony, ha elpusztítod, te szegény ember, három leányom van, s azt a te
három legényfiadnak adom, mert ha jól emlékszem, három fiad vagyon.

   - Hát  csak  maradjon itt, felséges királyom - mondta a szegény  ember -,
egyenek s igyanak, a többit bízzák rám.

   Vette  a  botját, s egy szempillantásra ott volt a csatasíkon. Már fel is
voltak  állítva  a  katonák  szépen.  Erről  a király katonái, arról a török
császár katonái.

   Na, nem sokáig állottak, mert egyet szólott a szegény ember:

   - Üssed, üssed, botocskám!

   Haj,  elkezdett a bot táncolni! Ütötte fejbe, hátba, ahol találta a török
császár  katonáit.  Úgy  hullottak,  mint  a  kéve,  még hírmondó sem maradt
belőlük.  Azzal  a szegény ember szépen megfordult, hazament, s jelentette a
királynak,  hogy  most  már ehetik, ihatik békén, míg a világ s még két nap,
tudom, nem jön ellenség az országába.

   Bezzeg  a  király  is  szavának  állott, s másnap mindjárt megtartották a
lakodalmat.  A  három  királykisasszony  felesége lett a szegény ember három
legényfiának.  Ez  volt  csak  a  lakodalom!  Táncolt még a sánta koldus is,
táncoltam én is, menjetek oda, s táncoljatok ti is.

   Itt a vége, fuss el véle!
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező