Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                             MI VAN A LÁDIKÓBAN?

   Hol  volt,  hol  nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony s annak
két nevendék leánya. Az egyiket Terkának hivták, a másikat Boriskának. Sokat
búsult, sírt a szegény özvegyasszony, mert mikor volt kenyér a háznál, mikor
nem.  De  nem bánta volna az éhezést sem, csak a nagyobbik leánykája ne lett
volna  olyan  világrestje.  Egész  nap  a porban üldögélt, játszadozott ez a
leányka. Szép szó, csúf szó nem használt neki.

   Na, hanem annál serényebb, dolgosabb volt a másik. Reggeltől estig a keze
meg sem állott. Tett-vett, dolgozott, mint éppen egy nagyleány.

   De  hiába, mégiscsak nagy szegénységben éltek. Azt mondta egyszer Boriska
az édesanyjának:

   - Édesanyám,  én  elmegyek  szolgálónak.  Talán  megsegít  az isten, s  a
kigyelmed sorsa is jobbra fordul.

   Sírt  a szegény asszony, hogy inkább az idősebbnek kellene elmenni. Ő még
nagyon kicsike a szolgálatra.

   De Boriska addig kérte az édesanyját, hogy mégiscsak eleresztette:

   - Hát csak eredj, édes leányom, eredj!

   Ment,  mendegélt  Boriska  hegyeken,  völgyeken  által,  erdőkön, mezőkön
keresztül,  s  amint menne, mendegélne, egyszerre csak keserves nyöszörgést,
vinnyogást  hall.  Megy  arrafelé,  vajon  mi  lehet?  Hát egy szegény kutya
fetrengett a fűben, s mind csak a lábát nyalogatta. Ahogy meglátja Boriskát,
megszólítja:

   - Ó, te leányka, te, segélj rajtam, nézd, tövis ment a talpamba, húzd  ki
onnét.

   Azt mondja Boriska:

   - Kihúztam  volna  én,  te  szegény  állat, ha nem is szóltál  volna! - s
szépen  kihúzta a tövist a kutya lábából. Kendőjéből lehasított egy darabot,
s a sebet bekötötte.

   Hálálkodott a kutya:

   - Köszönöm, te jó leányka, még majd meghálálom a te jóságodat.

   - Jól van - mondta Boriska -, isten áldjon.

   S  amint  továbbment,  még mosolygott magában, hogy ugyan mi javára lehet
neki egy kutya.

   Amint  ment,  mendegélt  tovább,  halljatok  csudát!  az  út  szélén  egy
szőlőtőke  szólította meg, amely úgy tele volt gizgazzal, hogy alig látszott
tőle:

   - Te,  kisleány,  te  -  mondta  a szőlőtőke -, szedd  le rólam ezt a sok
gizgazt, hadd teremjen énrajtam is szőlő, bizony nem bánod meg.

   Boriska  nem  kérette  magát. Megtisztogatta a szőlőtőkét, s ez egyszerre
csak  nekielevenedett  a nagy tisztaságtól. Hálálkodott a szőlőtőke is, hogy
majd  így,  majd  úgy  megszolgálja  a  jóságát,  de  Boriska jóformán rá se
hallgatott ment, mendegélt tovább.

   De  alig  ment  egy  hajításnyira,  egy kúthoz ért, amely telis-tele volt
szeméttel.

   - Te,  kislány, te - szólította meg a kút -, merd ki belőlem a  szemetet,
hadd ihassák a vizemet a vándor emberek.

   Boriska egyszeribe kimerte a szemetet, s egyszeribe tele lett a kút friss
forrásvízzel.  Olyan tiszta volt a víz, hogy Boriska szépen láthatta a képét
benne.  Megköszönte  a  kút  is a kisleány jóságát, s biztatta, hogy jótétel
helyébe jót várjon, nem feledkezik meg róla.

   Boriska  nem szólt semmit, csak továbbment, s mosolygott magában: "Ugyan,
mi segítségemre lehetne egy kút?"

   De  még  jó  futamodásnyira sem ment, egy összevissza repedezett kemencét
talált, s kérte ez is: sikálja be a repedéseit, bizony megszolgálja.

   Boriska  egyet sem kérette magát, hamarosan megsikálta a kemencét, s csak
mosolygott most is magában, mikor a kemence elkezdett hálálkodni:

   - Köszönöm, te jó leányka, majd meghálálom a jóságodat.

   Eközben  estére  járt  az  idő,  s  szegény Boriska megijedt erősen: jaj,
istenem,  mi  lesz  belőle,  merre  menjen  a nagy sötétségben! Nézett erre,
nézett  arra,  s egyszerre csak gyönge világ villant meg a koromsötétségben:
gyertya  fénye  egy ház ablakában. Megbátorodott szívvel sietett a ház felé.
Mikor az ajtó elébe ért, egy kicsit megszeppent, hátha nem lesz jó bemenni.

   - Mindegy - mondta a leányka -, egy életem, egy halálom, bemegyek.

   S  bement. Hát a tűzhelyen egy olyan vénasszony kucorgott, hogy az orra a
térdét  verte!  Megijedt  Boriska,  de  összeszedte  a bátorságát, s köszönt
illendőképpen:

   - Adjon isten jó estét, öreganyó!

   - Adjon  isten  neked  is,  leányka. Ugyan bizony, hol jársz itt, ahol  a
madár sem jár?

   Megmondta Boriska, hogy ő bizony szolgálatot keres.

   - Na,  éppen   jókor  jöttél,  mert  szolgálót  keresek  -  mondotta   az
öregasszony.  -  Nálam  három  nap egy esztendő. Egyéb dolgod nem lesz, csak
főzz  egyszer  ennem  mindennap,  s  kora  reggel két szobát söpörj ki, de a
harmadikba be ne tekints, mert jaj lesz akkor neked.

   Jól  van,  Boriska ráállott, ott maradt szolgálónak. Reggel korán kelt, s
mire  a  vénasszony  fölébredt,  már  kisöpörte  a két szobát. A harmadikban
feküdt  a  vénasszony.  Boriska  nem  is nézett a szoba felé. Még akkor sem,
amikor  a  vénasszony  elment  hazulról.  Odajárt, a jó isten tudja hová, de
Mariskának  eszébe  sem  jutott,  hogy betekintsen a szobába: vajon mi lehet
ott.  Bizony,  nem sok leányka állotta volna meg az ő helyében. De meg aztán
egyéb gondja is volt Boriskának. Mert az öregasszony, mikor elment hazulról,
azt mondotta neki:

   - Hallgass  ide,  leányka. Estére nekem olyan pecsenyét készíts, hogy  az
sült  is  legyen,  főtt  is legyen, de azért nem készült sem kemencében, sem
kemence előtt, sem tűzhelyen, sem tűzön, sem lángon.

   Szegény  Boriska!  Búsult,  töprenkedett, csakhogy sírva nem fakadt! Hogy
tudjon  ő  ilyen  ételt  készíteni!?  Inkább  szép csöndesen elillan ebből a
házból,  úgyis  látja,  hogy  itt  egy krajcárérőt sem szolgálhat. Amint így
búslakodik  szegény  feje,  egyszerre  csak  mit  gondoltok,  mi  történt? -
megszólal a kemence:

   - Hallod-e, te kisleányka, te egyet se búsulj. Tudom én, hogy ki vagy te.
Te  vagy  az,  aki  jót  tettél  egy  társammal.  Hát tedd föl csak a húst a
hátamra,  ott  nem  lesz  sem  bennem, sem előttem, sem tűzön, sem lángon, s
mégis addig fő, míg a leve elpárolog, aztán pirosra, ropogósra sül.

   Boriska  úgy  tett,  ahogy  a kemence mondta, s hát ennek csakugyan igaza
volt.  Estére olyan ropogós pecsenyét adott fel a vénasszony asztalára, hogy
ennek szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Mérgelődött is magában,
hogy  igy  kifogott  rajta  ez  a  csöpp  leányka, s másnap már jó hajnalban
fölkelt,  hátha  ágyban találná, s valahogy beleköthetne. De Boriska már rég
fölkelt,  s  söpörte  a  szobákat.  Estére ismét pompás pecsenyét adott fel,
harmadnap  este  nemkülönben. Mikor aztán a vénasszony fölkelt az asztaltól,
azt mondta Boriskának:

   - Na, Boriska, hozzád hasonló leányra még nem akadtam, akiben semmi hibát
ne  lehessen  találni.  Meg  is  érdemled,  hogy  a béreden felül még meg is
ajándékozzalak.  Ihol,  itt  van  két kis ládikó, válaszd azt, amelyik neked
jobban tetszik.

   Ütött-kopott volt az egyik láda, cifra a másik.

   Azt mondta Boriska:

   - Nem választok én, öreganyó, magára bízom.

   De most még jobban ámult-bámult az öregasszony.

   - No, hallod-e, szerencséd, hogy nem választottál. Te bizonyosan a cifrát
választottad volna, s akkor ugyancsak megjárod.

   Még  az  éjjel ott hált Boriska, reggel pedig illedelmesen elbúcsúzott az
öregasszonytól,  s  ment  hazafelé.  Nem is nézte, mi van a ládikóban. Amint
ment,  mendegélt hazafelé, útban találta ismét a kemencét, amelyet megsikált
volt.  Telides-tele  volt  az  mindenféle  pompás  kaláccsal.  De bizony nem
engedte továbbmenni Boriskát, amíg egy jó csomót ki nem szedett belőle.

   Továbbmenve a kúthoz ért. Ez is megszólította:

   - Nézz belém, hadd hálálom meg jóságodat.

   Boriska  belenézett,  s  még százszor szebb lett, mint volt annak előtte.
Pedig azelőtt sem volt ám csúnya.

   Ment  tovább,  s  most a szőlőtőke állította meg. Tele volt gyönyörűséges
szép  fürtökkel.  Ez  sem  engedte továbbmenni, amíg le nem szedett róla egy
kötényre  valót. Már-már sok is volt a jóból, de még egyéb is várt reá. Ihol
ni,  szalad elébe víg ugrándozással a kutya (kutya baja sem volt a lábának),
a  szájában egy sült nyulat cepelt, s hiába szabadkozott Boriska, el kellett
fogadnia.

   Alig  bírta  haza  a  sok  minden jót. Bezzeg volt otthon ámulás-bámulás,
amikor  betoppant a termérdek sok kaláccsal, szőlővel meg a sült nyúllal! De
hát  még  amikor  a ládikót felnyitották! Valami tündérséges ládikó lehetett
ez,  mert  annyi  sok  drága  kincs,  gyűrű,  fülbevaló, selyemruha, arany-,
ezüstpénz  került  ki  belőle, mintha csak egy nagy hombár lett volna, s nem
amolyan icipici kis ládikó.

   Hej,  bezzeg  örült  a  szegény  özvegyasszony! Sírva-sírt szertelen nagy
örömében.  Hanem  Terka,  ő  bizony  nem  örült.  Pedig Boriska testvériesen
megosztozott  vele  mindenből.  "Hiszen  jól van - gondolta magában Terka -,
amit  hoztál,  annak  fele  az  enyém,  de most majd én is elmegyek ahhoz az
öregasszonyhoz,  hanem  én  bizony  nem osztozom meg veled, s mégiscsak több
kincsem meg ruhám lesz nekem!"

   S  csakugyan,  Terka  még  aznap útnak indult. Boriska jól megmagyarázta,
hogy  merre  menjen, s Terka éppen azon az úton haladt. Hogy, hogy nem, elég
az,  hogy  ő  is  talált egy kutyát, amelynek tövis volt a lábában. De hiába
kérte,  hiába  vinnyogott  keservesen,  nemhogy  kihúzta  volna  a  tövist a
lábából,  de  még  nagyot  rúgott  rajta.  Rábukkant  a  gizgazos szőlőre, a
szemetes kútra, az összevissza repedt falú kemencére, de bizony egyiknek sem
hallgatta  meg  a  kérését.  Majd  még ingyen dolgozik! Bár csak azt a három
napot kibírja valahogyan az öregasszonynál.

   Rá is talált az öregasszony házára, ez fel is fogadta szolgálónak, de már
az  első reggel a vénasszony korábban kelt föl, s Terka még javában horkolt.
Mikor  aztán  nagy nehezen fölébredt, nem is hallgatott a vénasszonyra, hogy
mit  rendelt  vacsorára. Azt hitte, elég, ha tüzet csinál, a húst meg fölébe
teszi.  Kész is volt már délre a pecsenyével, s délután föl s le sétálgatott
az udvaron.

   Jön haza este a vénasszony, de bizony nem ízlett neki a vacsora. Látszott
rajta, hogy nem a kemence hátán sült. Az ám, de nem is szólalt meg a kemence
Terkának úgy, amint megszólalt volt Boriskának.

   Másodnap, harmadnap megint csak olyan pecsenyét adott föl Terka, hogy meg
sem  ízlelte  az öregasszony. Hanem azért neki is elővett két ládikót, s azt
mondta:

   - Lusta  voltál,  rossz  voltál, de azért csak válassz a két  láda közül.
Melyik kell: a kopott vagy a cifra?

   Bezzeg,  hogy  a  cifrát választotta. Gondolta, ha a Boriska ütött-kopott
ládájában  annyi  sok  kincs  volt,  mennyi  lehet még ebben a gyönyörű szép
ládikóban!

   Sietett  haza,  ment, mint a szél. Útközben találta a kemencét, s az tele
volt  mindenféle  jó  kaláccsal. Mikor ki akart belőle szedni, a kemence jól
összeégette a kezét; a kútból is akart inni, de ennek meg olyan forró volt a
vize,  hogy  összeégette  a  száját;  a  szőlőtőkén  is volt szőlő, de olyan
magasan,  hogy  csak létráról lehetett volna fölérni, márpedig létra itt nem
volt;  a  kutya  is elejbe szaladt a sült nyúllal, de mikor el akarta venni,
jól megharapta a kezét.

   De  Terka  hamar  megvigasztalódott.  Feledte  a keze, szája összeégését,
feledte  a kutya harapását, csak a ládára gondolt, csak az legyen tele, mint
a Boriskáé. Még sebesebben nekiiramodott a menésnek, s estére csakugyan haza
is  ért. Hej, hogy fog majd irigykedni Boriska, s mekkora lesz a bosszúsága,
hogy  ő  majd egy kötő nem sok, annyit sem ad neki! Na hiszen, hirtelen volt
az  öröm. A ládikót fölnyitotta, de mi volt benne? Mindenféle ringy-rongy, s
aközött egy kígyó. Bezzeg, hogy kidobták a ládikót kígyóstul, mindenestül.

   Ha a ládikót ki nem dobták volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező