Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               A SZALMA KIRÁLY

   Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken
is  túl,  volt  egyszer egy király s annak három fia és három leánya. A fiúk
szabadon  járhattak-kelhettek  erdőn-mezőn,  mindenfelé,  hanem a leányoknak
sohasem volt szabad kimenni a palotából, még csak egy szempillantásra sem.

   Sokat  tűnődtek  ezen  a  fiúk,  hogy  miért  kell a leányoknak rabságban
élniük,  de  nem  merték kérdezni az apjuktól, mert haragos, könnyen lobbanó
ember volt.

   Egyszer  mégis megsokallották a szegény leányok rabságát, s elhatározták,
hogy  sorban bemennek az apjukhoz, s megkérdik, hogy legalább a kertbe miért
nem ereszti a leányokat.

   Bemegy  a  legidősebb  királyfi,  meg  is  kérdezi  az  apját, de abban a
pillanatban  a  király  nagy  mérgesen  feléje  lódítja a buzogányát. Menten
szörnyethal a királyfi, ha félre nem kapja a fejét.

   Kiszaladt a királyfi, mondja a testvéreinek, hogy mi történt. Hanem azért
bement  a középső királyfi is, nehogy gyávának mondhassák a testvérei. Éppen
úgy járt, mint a bátyja.

   - De  már  nem  bánom,  ha  megöl  is - mondotta a legkisebb  királyfi -,
bemegyek én is.

   Be  is  ment,  köszönt  illendőképpen;  kérdezte,  hogy  szolgál  a drága
egészsége, aztán nagy bátran megkérdezte:

   - Felséges apámuram, mi az oka annak, hogy a fiaidat szabadjára ereszted,
járhatunk-kelhetünk,  amerre  nekünk  tetszik,  a  leányaidat  pedig szomorú
rabságban tartod?

   Felkapja a király a buzogányát, a fiának dobja, de az állott egy helyben,
mint  egy  cövek, meg sem mozdult. A buzogány jól oldalba teremtette, de meg
sem  jajdult,  hanem  felvette szépen, visszavitte apjának, s mondotta bátor
szóval:

   - Itt  vagyok,  édesapám,  megölhetsz,  de én másodszor is kérdem,  miért
tartod rabságban az én húgaimat?

   Mondotta a király:

   - Látom,  hogy  bátor  szíved  van,  hát  én  megmondom neked. Azért  nem
eresztem  ki  a leányaimat, mert ennek előtte több esztendővel megjövendölte
egy  ősz  öregember,  hogy  amely  pillanatban  kilépnek a palotából, valaki
elragadja  őket, még ha amennyi katonám mind mellettük lesz, s többé soha az
életben nem látom őket.

   - De  már  ezt  én  nem  hiszem  annak  az ősz öregembernek - mondotta  a
királyfi.  - Szeretném látni azt az embert, aki a mi húgainkat elragadja, ha
mi hárman fiútestvérek velük vagyunk.

   Addig  beszélt, addig könyörgött az apjának, hogy így, hogy úgy, csak egy
fél  órára  eressze  ki  a szegény leányokat, ők majd hárman gondot viselnek
rájuk,   a  kertből  ki  nem  mennek,  csak  egyet  sétálnak,  aztán  szépen
visszajönnek, hogy a király azt mondta:

   - Hát  jól  van,  nem  bánom,  de azt előre megmondom, hogy ha a  leányok
vissza nem kerülnek, a fejeddel játszol.

   Örült a királyfi, de még a testvérei is. Szaladtak nagy örömmel a leányok
szobájába,  s  vitték  ki  a  kertbe.  Elöl  ment  a  legidősebb  királyfi a
legidősebb  királykisasszonnyal,  s  így egymás után. Hanem, uram, teremtőm!
halljátok  csak, mi történt! Még egy hajításnyira sem mehettek, a legidősebb
királykisasszonyt felkapta a Nap, a középsőt a Hold, a legkisebbet a Szél.

   Szörnyen megijedtek a királyfiúk. Nem tudták, mitévők legyenek. Mégiscsak
igaza  volt annak az ősz öregembernek, mert ha a király valamennyi katonáját
a  leányok  mellé állítja, azok sem tudták volna megvédeni a Nap, a Hold s a
Szél ellen.

   Lett  nagy  lárma,  sírás  és  jajgatás a palotában. Szaladtak erre-arra,
mindenfelé  az  udvarbéli  népek, a katonák. Hiszen szaladhattak: híre, pora
sem volt a királykisasszonyoknak.

   Rettentő  nagy haragra gerjedett a király. Megfogatta a legkisebbik fiát,
tömlöcbe  vetette,  s  összehívatta  a  tanácsadó  embereit,  hogy mondjanak
ítéletet: mit érdemel a királyfi.

   Összeültek a tanácsadó nagy urak, tanakodtak, okoskodtak.

   Az  egyik  azt mondta: fel kell akasztani, a másik azt mondta: ló farkára
kell  köttetni,  a  harmadik  azt  mondta:  a tengerbe kell dobatni. Hanem a
legöregebb tanácsadó azt mondta:

   - Én  azt tanácsolom, nem kell elpusztítani a királyfit; elég, ha  kiűzik
az  országból,  hadd  menjen,  amerre  szeme lát, legyen világvándora, hátha
megtalálja a királykisasszonyokat.

   Helyeselték  ezt  az  ítéletet valamennyien. Helyeselte a király is, mert
mégis  fájt  volna  apai  szívének,  hogy  megölesse  a  fiát.  Felhozatta a
tömlöcből, s megmondta neki az ítéletet: fel is út, le is út.

   Sírt-rítt a szegény királyné, de hiába könyörgött az urának, hogy ne űzze
el  a fiát, a király nem engedett. Hanem mikor a királyfi kiment a városból,
titokban  utána  szalasztott egy inast, attól küldött a fiának egy tarisznya
pénzt s egy aranyórát.

   Hát jól van, a királyfi elteszi az órát, nyakába veti a tarisznyát, azzal
nekiindul  a  világnak.  Ment, mendegélt hegyeken, völgyeken át, s a hetedik
nap  beért  egy  rengeteg erdőbe, rengeteg erdőben ért egy nagy kősziklához,
annak  a  sziklának  az oldalában látott egy nagy lyukat. Benéz a lyukon, de
hát  olyan  hosszú  volt,  hogy  annak  a végét nem lehetett látni. Gondolja
magában,  él-hal,  neki  mindegy,  addig  megy  abban a nagy fekete lyukban,
ameddig  mehet.  Ha  valahol szabadba talál, úgy is jó, ha nem talál, úgy is
jó.

   Ment,  mendegélt,  mehetett  már vagy két napot, s hát egyszerre csak mit
lát! Egy nagy ház volt a hegynek a gyomrában. Benéz az ablakon, s hát bent a
házban  tizenkét  szál  gyertya  ég  az asztalon, s az asztal mellett ül egy
olyan öregasszony, hogy az orra a földet verte.

   Bemegy a királyfi, köszön illendőképpen, az öregasszony fogadja, s mondja
neki:

   - Jaj,  te  boldogtalan,  hogy  kerültél  ide! Tudod-e, hogy itt vége  az
életednek?

   Mondotta a királyfi:

   - Nem bánom én, öreganyám, ha vége lesz is.

   - Mert úgy tudd meg - mondotta az öregasszony -, hogy nekem tizenkét fiam
van, s ha megtalálnak itt, ízekre tépnek.

   Mondotta ismét a királyfi:

   - Nem bánom én, öreganyám, úgysem kedves az én életem.

   Az  öregasszony megsajnálta a királyfit, s az ágy alá bújtatta, hátha nem
veszik  észre  a  fiai,  de  hiába  bújtatta,  mert amint beléptek, mindjárt
megszólalt a legidősebb:

   - Ki van itt, anyám? Valami emberszagot érzek.

   Mondja az öregasszony:

   - Egy  szegény királyfi van itt, lelkem gyermekeim, de ne bántsátok,  úgy
lesoványodott a sok búbánattól szegény.

   - Jól  van,  nem  bántjuk  -  mondták  a  legények  -, hát álljon  elő, s
vacsorázzon velünk.

   A  királyfi előbújt az ágy alól, megvacsorázott az óriásokkal; egy kicsit
diskuráltak,   aztán   lefeküdtek  mind.  De  még  nem  is  pitymallott,  az
öregasszony felköltötte.

   - Talpra, királyfi, mert reggel a fiaim szörnyű mérgesek szoktak lenni, s
akkor majd hiába könyörgök nekik, széttépnek bizonyosan.

   Felkel a királyfi, az asszony kivezeti a sziklaházból, ad neki egy táltos
paripát s egy széllámpást.

   Azt mondta neki:

   - Ülj  fel  erre a lóra, ez keresztülrepít a lyukon a hegy túlsó  felibe.
Ott a széllámpást akaszd a paripa nyakába, s ereszd vissza. Te meg indulj el
onnét jobbra; balra sohase térj.

   Megköszöni  a királyfi az öregasszony nagy jóságát, elvágtat a hegy túlsó
végire,  ott  a lovat visszaereszti, ő meg nagy búsan jobbra indult, s ment,
amerre a szeme látott.

   Ment,  mendegélt,  hegyeken, völgyeken, erdőkön, pusztaságokon keresztül,
de  egyszer  úgy  elővette  a  nagy éhség és szomjúság, hogy összerogyott, s
elterült  a  földön. Nézett mindenfelé nagy keservesen, ha valahol egy csepp
vizet  látna,  de nem látott sehol. Elővette az aranyórát, amit az édesanyja
küldött  utána, felpattintotta a födelét, s hát, uram, teremtőm, mi történt?
Az órából kiugrott egy inas, s kérdezte nagy alázatosan:

   - Mit parancsol, felséges királyfi?

   - Nem  parancsolok  én  semmit  -  mondotta a királyfi -, csak egy  csepp
vizet, mert megtikkadok a szomjúságtól, s egy falás kenyeret is.

   Abban  a  pillanatban  aranyasztal  termett  a királyfi elé, tele volt az
mindenféle  drága ételekkel, italokkal, volt azon még víz is. Evett, ivott a
királyfi,  erőre  kapott,  aztán  nagy  örömmel  útnak  eredt.  Addig  ment,
mendegélt, míg egy városba nem ért. Abban a városban lakott a fekete király.
Gondolta  magában:  bemegy  a királyhoz, szolgálatot keres, aztán onnét majd
továbbigazodik.  Felmegy  a  palotába, a király színe elé vezetik, elmondja,
hogy  szolgálatot  keres, s a király mindjárt fel is fogadta kertészinasnak.
Azt mondta neki:

   - Tetszik  a  képed,  öcsém,  csak viseld jól magadat, még belső inas  is
válhatik belőled.

   A  fekete  királynak  három  leánya  volt, egyik szebb a másiknál. Ezek a
leányok  egyszer  lejöttek  a  kertbe,  de  a szegény kertészinast észre sem
vették.

   - Hej, istenem - sóhajtott a királyfi -, ilyen három szép  testvérem volt
nekem is! Ha én azokat megtalálhatnám!

   Különösen a legkisebb királykisasszony tetszett meg neki.

   Egyszer,  mit  gondolt,  mit  nem, este, mikor a szobácskájában üldögélt,
elővette  az  óráját,  felpattintotta  a fedelét, s hát csakugyan egyszeribe
előugrott az inas.

   - Mit parancsol, felséges királyfi?

   - Azt parancsolom, hogy csinálj nekem egy szép aranybokrétát, ha tudsz.

   Egy  perc,  kettő  nem  telt  belé, kész volt az aranybokréta, s a tövére
ráírta az inas cifra betűkkel: "Ennek a bokrétának egy ország az ára." Mikor
ezt beleírta, azt mondta az inas:

   - No,  felséges  királyfi,  most  ezt  a  bokrétát küldd el a  legidősebb
királykisasszonynak.

   Elküldi  a  királyfi  a  bokrétát,  és a királykisasszony nem tudta, hová
legyen szertelen nagy örömében. Csak azt nem értette, hogy mit akarhat azzal
az írással a kertészinas. Na de mindegy, nem sokáig tűnődött rajta, hirtelen
eldugta  a  bokrétát,  hogy  a testvérei meg ne lássák, majd aztán feltűzi a
keblére, mihelyt bál lesz.

   Hanem az inas még két aranybokrétát csinált, s írt azokra is. A másodikra
azt  írta:  "Ennek  a bokrétának két ország az ára." A harmadikra pedig azt:
"Ennek  a  bokrétának három ország az ára." Ezt a két bokrétát is elküldte a
királyfi külön-külön a középső s a legkisebb királykisasszonynak.

   A  királykisasszonyok  világért sem szóltak volna egymásnak a bokrétáról,
mind  a  három azt hitte, hogy csak neki van bokrétája. Bezzeg csudálkoztak,
mikor a bálba léptek, s látták egymás kebelén az aranybokrétát.

   De  csudálkozott  ott mindenki. Mert voltak ott sokan királyok, hercegek,
grófok,  bárók,  de  olyan ragyogó szép bokrétákat világon való életében egy
sem látott.

   Másnap  a  király  tudtára adta mindenkinek, akik ott voltak a palotában,
hogy  férjhez akarja adni mind a három leányát, s mert hogy úgyis itt vannak
mind   a   valamirevaló   királyfik   s  hercegek,  annak  adja  őket,  akit
kiválasztanak.

   A  két idősebb királykisasszony mindjárt első tekintésre kiválasztott két
királyfit, de a legkisebb királykisasszony azt mondta az apjának:

   - Édesapám, én ezek közül nem választok.

   - Bizony, ha nem választasz ezek közül - mondotta a  király -, összehívom
a közrendbeli embereket, válassz azok közül.

   Összehívták  a  közrendbeli  embereket, de a királykisasszony azok között
sem  látta,  akit  az  ő szíve kívánt. Csak egyedül a kertészinas hiányzott,
előhívták azt is. Mondta a királykisasszony lelkes szóval:

   - Ezt választom, édesapám!

   - Jól van, leányom, ha ezt választod, ez legyen a tied.

   Egyszeribe  királyi  ruhát  adattak  a  kertészinasra,  s  megtartották a
lakodalmat,  egyszerre  mind a háromét. Hat hétig tartott a nagy dínomdánom,
lakodalom. Akkor aztán a két idősebb leányt elvitte az ura, csak a legkisebb
maradt otthon.

   Hanem  volt  a királynak egy ármányos lelkű minisztere, ennek semmiképpen
sem  tetszett,  hogy  a  kicsi  királykisasszony  nem  neki,  hanem  annak a
semmiházi  kertészinasnak  adta  a  kezét. Folyton azon mesterkedett, hogy a
királyt  megharagítsa  a  legkisebb  vejére.  Felment  egyszer  a királyhoz,
bánatos képet vágott, s azt mondta a királynak:

   - Felséges  királyom,  ugyancsak  hitvány  embernek  adta  a  legkisebbik
leányát;  hallottam,  hogy  tegnap  is cudarul szidta a feleségit a kertben.
Felséges  leánya  sírva  fakadott,  s azt mondta keservében: "Nem is hiszem,
hogy  nem  valami  ördöngösséggel nyerted meg a szívemet." Erre azt mondta a
felséged   veje:  "Hiszen  abban  igazad  van,  de  tudok  én  annál  különb
ördöngösséget  is.  Látod-e  azt a nagy sziklát a palota mellett? Azt én egy
éjen  elhordom,  a  helyét  meg is szántom, búzával bevetem, a búza még azon
éjen  meg  is  érik,  én  learatom,  kicsépelem,  megőrlöm, s reggelre olyan
kenyeret sütök, amilyet még az apád sem evett."

   Felbosszankodik  ezen a király, hívatja egyszeribe a vejét, s mondja neki
nagy  haraggal,  hogy  mit hallott róla. Hiába mondta a királyfi, hogy abból
egy szó sem igaz, a király azt mondta:

   - Reggelre  az  a  kenyér  legyen  az asztalomon, máskülönben a  fejeddel
játszol.

   Kimegy  a királyfi nagy búsan, de eszébe jutott az órája, előveszi, hátha
az  az ördöngös inas ezt is meg tudja cselekedni. Elkesergi az inasnak, hogy
mit kíván tőle az apósa, de az inas nagyot nevetett:

   - Hát  ez  is  valami?  Feküdj  le s aludj, reggelre ott lesz a kenyér  a
király asztalán.

   S  csakugyan  reggelre  híre-nyoma sem volt annak a rengeteg kősziklának.
Mit  csinált, mit nem az az ördöngös inas, elég az, hogy reggelre ott volt a
király asztalán egy ropogós, pirosra sült kenyér, amelynek búzája a kőszikla
helyén  termett.  De  az  olyan  kenyér  volt ám, hogy amikor a király egyet
harapott belőle, azt mondta:

   - No, ilyen jót csakugyan még nem ettem.

   Dúlt-fúlt nagy mérgében a miniszter; kirázta a hideg vagy hétszer, de nem
tudott  nyugodni.  Amint  a  lábára  állhatott,  ment  ismét  a királyhoz, s
rettentő nagy hazugságot mondott el ismét:

   - Felséges  királyom  -  mondotta  a miniszter -, életem-halálom  kezedbe
ajánlom,  másodszor  is  azt mondom, hogy ördögökkel cimborál a te vejed. Az
imént  is  hallottam,  hogy összeszólalkozott a feleségével. Felséged leánya
ismét   azt  mondta:  "Bizonyosan  valami  ördöngösséggel  szerezted  meg  a
szívemet."  Erre  meg  visszavágott  a  felséged  veje:  "Azzal  hát, nem is
egyébbel;  tudok  én  annál különb ördöngösséget is. Meglásd, reggelre azt a
kősziklát,  amelyet  minap  éjjel  elhordottam,  visszaállítom  a helyére. A
tetején  szalmaszálra  olyan  palotát  építek,  amilyen  nem  volt semmiféle
nemzetségednek, s attól a palotától aranyhidat húzok az apád palotájáig."

   - Ejnye, ördöngös fattya! - kiáltott a király. - Küldjétek elémbe!

   Mindjárt elejébe küldték a királyfit, s ráförmed a király:

   - Mi beszéltél megint, te ördöngös fattyú?

   - Én semmit a világon - mondotta a királyfi.

   - De  így  meg  úgy,  ezt meg azt mondtad. Holnap reggel helyén legyen  a
kőszikla. Ott legyen a tetején a szalmaszálon az a palota, s aranyhíd legyen
a két palota között!

   Kimegy  a  királyfi,  de most nem is búsult oly erősen. Gondolta magában,
majd  megcsinálja ezt is az az ördöngös inas. Előveszi az óráját, kiugrik az
inas, mondja neki, hogy mit akar a király.

   - Ez  annak  az  ármányos  miniszternek az esze - mondotta az  inas -, de
sebaj,  én  ezt  is  megcsinálom, hanem azt az ármányos lelkűt hetvenhétszer
rázatom ki a hideggel.

   Azzal  az  inas  elment,  a  királyfi  lefeküdt, aludott, s reggel, mikor
kinézett  az ablakon, már ott is volt a palota, a sziklának éppen a tetején,
egy szalma szálon, s a két palota között aranyhíd. Kinézett a király, s majd
hanyatt esett nagy csudálkozásában.

   A  királyfi  még  aznap  átköltözött a feleségével az ő palotájába. Hanem
amikor  ezt a miniszter látta, rázni kezdte a hideg, s kirázta hetvenhétszer
egymás után.

   No  de  csak  azt  várta,  hogy  megint  lábra  álljon.  Nem  volt  addig
nyugodalma,  míg  a  királyfit el nem pusztítja. Azt gondolta ki az ármányos
lelkű, hogy a feleségét haragítja meg rá.

   Elment a fiatal királynéhoz, s azt mondta neki:

   - Már  ne  haragudjék,  felséges  királyné,  de ami igaz, igaz, meg  kell
mondanom.  Az uráról mindenütt azt beszélik, hogy az ördöggel cimborál, s ez
még nem elég, szalmakirálynak csúfolják, felségedet pedig szalmakirálynénak.
Ha  én  felséged  volnék,  valami  úton-módon  kitudnám,  hogy  csakugyan az
ördögökkel cimborál-e, s többet egy órát sem élnék vele.

   No,  hát  amit akart, el is érte az ármányos miniszter. Éppen jött haza a
királyfi. Az ármányos miniszter hirtelen a kemence mögé bújt, az asszony meg
rátámadt az urára.

   - Hallod-e, én ezt tovább ki nem állom! Mindenfelé azt beszélik, hogy  az
ördögökkel   cimborálsz,   ezért   a   szalmaszálon   álló   palotáért   meg
szalmakirálynak csúfolnak, engem szalmakirálynénak. Mondd meg igaz lelkedre,
cimborálsz-e az ördögökkel?

   - Hát  ez miféle beszéd? - mondotta a királyfi. - Sohasem  cimboráltam én
ördögökkel. Várj csak, mindjárt megmutatom az én ördögömet.

   Elővette  az óráját, felpattintotta a fedelét, s mindjárt kiugrott belőle
az inas.

   - Mit parancsol, felséges királyom?

   - No látod - mondotta a királyfi -, ez az inas az én ördögöm, ez  csinált
eddig mindent.

   Ámult-bámult  az  asszony,  de  örült  is erősen, hogy mégsem cimborál az
ördögökkel  az ő ura. Aközben beesteledett, lefeküdtek, a királyfi az óráját
szegre akasztotta, s azzal szépen elaludtak.

   Hiszen   egyéb   sem   kellett  az  ármányos  miniszternek.  Lábujjhegyen
elősompolygott,  lekapta  az  órát  a  szegről, és felpattintotta a fedelét.
Egyszeribe kiugrott az inas, s kérdezte:

   - Mit parancsolsz, te ármányos miniszter?

   - Azt  parancsolom,  hogy  ezt a palotát vedd fel, s vígy el engem meg  a
királynét  a  palotával  együtt,  aztán  tégy le valami alkalmatos helyen, a
királyfit pedig hagyd itt a kopasz sziklán.

   Azt mondta az inas:

   - Kezedben vagyok, te vagy most a gazdám, engedelmeskedem, de vigyázz  az
életedre!

   Reggel  kinéz  az  öreg  király az ablakon, s hát híre-pora sincsen sem a
palotának, sem az aranyhídnak. Összekiabálja az udvarbéli népeket, küldi fel
a szikla tetejére, hadd lássák, mi van ott, mi történt.

   Felmennek  az  emberek,  s  hát  nem  volt  senki,  semmi, csak egyedül a
királyfi, ott feküdt a kopasz sziklán.

   Behozzák  a  szegény  királyfit,  az  meg  felmegy  nagy  búsan  a király
palotájába,  ottan  együtt  keseregnek,  búslakodnak,  nem  tudják,  mitévők
legyenek, merre forduljanak.

   - De  már  én  itt nem maradok - mondotta a királyfi -, addig megyek,  ha
térdig vásik is a lábam, míg a feleségemet s a palotámat meg nem találom.

   - Jól  van,  fiam  -  mondotta  a  király  -, hát csak eredj, de ne  menj
gyalogszerrel,  válaszd  ki  a  legszebb paripámat, s hadd menjen veled vagy
ezer  katona. Adok még vagy hat szekér aranyat is, hogy pénzben szükséged ne
legyen.

   Úgy  is  lett,  ahogy  a  király  mondta.  Elindul a királyfi, utána ezer
katona,  aztán hat szekér szinültig arannyal minden szekér előtt ötven darab
címeres  ökör.  Hanem  amint  az  ország határából kiértek, a királyfi a hat
szekér  aranyat  s  a  háromszáz  ökröt  elosztotta  a katonák közt, azzal a
katonákat visszaküldte.

   Egyedül  ment,  egyedül vágott neki a világnak. Ment, mendegélt, erdőkön,
mezőkön át, egyszerre csak egy olyan magas hegy aljába ért, hogy a teteje az
eget  verte.  Gondolta magában, nem fordul vissza, felmegy annak a hegynek a
tetejére,  hadd  lássa,  mi  van azon túl. Hét nap s hét éjjel ment folyton-
folyvást, akkor ért a hegynek a tetejére.

   Hej,  akkor  látta  csak, hova jutott! Ennek a hegynek a tetején lakott a
Napnak  az  anyja, itt lakott a Nap is. Csak most nem volt odahaza, oda volt
világjáró  nagy  útjára.  Bemegy a Nap ragyogó szép palotájába, amilyent még
emberi  szem  nem  látott,  s hát amint belép, ki jön elébe? Az ő legidősebb
leánytestvére.   Egyszeribe   egymás  nyakába  borulnak,  ölelik,  csókolják
egymást. De jött mindjárt a Nap anyja, s ráförmedt az asszonyra:

   - Hogy  mersz  te  idegen  embert megölelni? Megállj, mindjárt hazajön  a
fiam, s vége az életednek.

   - Ó, lelkem édesanyám - mondotta az asszony -, hiszen az az én testvérem.
Hogyha ő nem lett volna, akkor a kegyelmed fia sohasem lát meg engem.

   Na,  amikor  ezt  hallotta  a  Nap  anyja,  nem haragudott többet; szíves
szeretettel   fogadta   a   királyfit,  aranylócára  ültette,  s  behozatott
mindenféle jót, enni- és innivalót.

   Aközben  hazaért  a  Nap  is. Ő már ismerte a királyfit, emlékezett rája,
köszöntötte szeretettel:

   - Isten hozott, sógor, hát te hogy kerültél ide? A húgodért jöttél, ugye?
Nem adom vissza, de ő sem megy, tudom, jó helyen van itten.

   Mondotta a királyfi:

   - Látom én azt, hogy jó helyen van itt; nem is viszem vissza, elég nekem,
hogy  láttam, s jó egészségben találtam. Hanem egyéb bajom van nekem, sógor.
Volt  nekem  egy  szép  palotám, amelynél csak egy van szebb, a tied, s ez a
palota egy éjjel csak eltűnt a föld színéről, nem tudom, hova. Te bizonyosan
tudod, hiszen te mindent tudsz.

   Mondotta a Nap:

   - Láttam én azt a palotát, gyönyörködtem is benne sokszor, hanem ha éjjel
vitték  el,  honnét  tudjam én, hova lett? Talán a Hold tud róla. Az is a te
sógorod, annál van a középső húgod.

   Na,  lefeküsznek,  alusznak. Reggel a Nap elindult világjáró nagy útjára,
indult a királyfi is; elbúcsúzott a húgától keserves könnyhullatások közt, s
ment azon az úton, amelyet mutattak neki, Hold sógorához. Hét nap s hét álló
éjjel ment, amíg a Hold palotájához talált.

   Bezzeg   volt  ott  nagy  öröm!  Fogadták  nagy  szeretettel,  volt  nagy
dínomdánom,  de  csak  szomorúság  lett  a vége, mert a Hold sem látta, hogy
merre tűnt el a királyfi palotája.

   - Bizonyosan - mondotta - valami nehéz fekete felleg éppen akkor  takarta
el  a  szememet,  azért nem láttam. Hanem a harmadik sógorod, Szél sógor, az
talán  látta, mert az éjjel-nappal jár. Minden zugba, szögletbe eljut, eredj
csak hozzá, az bizonyosan eligazít.

   Elbúcsúzott  a  királyfi  a  testvérétől,  a  sógorától,  s addig meg sem
állott,  míg  a  harmadik  sógorát  is meg nem találta. Fogadják ott is nagy
örömmel,  traktálják  mindenféle  jóval,  de  a  királyfinak  csak nem akart
megjönni a kedve.

   Kérdi a Szél:

   - Hát mi bajod, sógor? Miért ereszted olyan nagy bánatnak a fejedet?

   Elmondja a királyfi, hogy mi búja-baja van. Azt mondja a Szél:

   - Hát bizony nagy dolog ez, sógor, de talán útba tudlak igazítani. Láttam
a  palotádat  több  rendben, egyszer-kétszer meg is tépáztam a fedelét, mert
nem  tudtam, hogy te lakol benne, azt is láttam, hogy merre tűnt el azzal az
ármányos miniszterrel. Nesze, adok neked egy aranyvesszőt. Vidd el, s menj a
Fekete-tenger  hetvenhetedik  szigetjére,  ott  van  egy  kőszikla,  azt  az
aranyvesszővel suhintsad meg. Arra a szikla megnyílik, menj be a sziklának a
gyomrába, ottan az egérkirály palotájára találsz, az majd eligazít.

   De  bezzeg  nem  volt  nyugodalma  a királyfinak, felült a Szél lovára, s
elvágtatott  a  gondolatnál  is  sebesebben  a  Fekete-tenger  hetvenhetedik
szigetjére.

   Hát   csakugyan  ott  volt  egy  rengeteg  nagy  szikla.  Megsuhintja  az
aranyvesszővel,  a  szikla kétfelé nyílik, bemegy, s íme, egy ragyogó fényes
palota van ott, de olyan szép, hogy három sem volt különb kerek e világon.

   Bemegy   a   palotába,   egyenesen   az   egerek   királyához,   köszönti
illendőképpen,  elmondja,  hogy  mi  jóban  jár,  mit  keres.  Az egérkirály
csóválgatja a fejét, hümmöget, s azt mondja:

   - Hírét sem hallottam ilyen palotának, de mindjárt előhívom az  egereket,
ahány  csak  a föld színe alatt van, mind. Ezek mindent ismernek, valamelyik
bizonyosan látta a te palotádat is.

   Beléfújt  egy  sípba,  s  egyszeribe megtelik a terem egerekkel, csak úgy
nyüzsögtek, s kérdezték egyszerre:

   - Mit parancsolsz, felséges király?

   - Ki látta közületek a szalmaszálon álló palotát?

   Felelik az egerek:

   - Én nem! - Én sem! - Én sem!

   - Mind itt vagytok? - kérdezte a király.

   - Csak a kopasz egér nincs itt - jelentette a vezérük.

   - Hívjátok ide a kopasz egeret!

   Előhívják, jön a kopasz egér, s kérdi tőle a király:

   - Láttad-e a szalmaszálon álló aranypalotát?

   - Láttam, felséges királyom, ott súvadott le a bőr fejemről.

   - Hát az hogy lehet? - kérdi a király.

   - Az  úgy  lehet,  hogy  olyan szűk likon jártam oda, amilyenen még  soha
világéletemben. Nem is megyek oda többet.

   - De  bizony  elmégy!  -  mordul  rá  a  király. - Ha egyszer  megjártad,
megjárod másodszor is.

   Mit   volt,  mit  nem  tenni  a  kopasz  egérnek,  indulni  kellett,  nem
tréfálhatott a királlyal.

   - Hát aztán mit csináljak ott? - kérdezte az egér.

   Akkor előállott a királyfi, s azt mondta:

   - Van  abban  a  palotában  egy aranyóra, hozd el azt nekem, édes  kopasz
egerem.

   - No, jól van - mondotta a kopasz egér -, megpróbálom.

   Azzal  kiszaladt,  s  egy  óra,  kettő  sem  telt  belé,  szaladott  nagy
megizzadva az aranyórával.

   Elveszi  az  órát  nagy örömmel a királyfi, felpattintja a fedelét, s hát
kiugrik belőle az inas.

   - Mit parancsolsz, lelkem édes gazdám?

   - Azt parancsolom, hogy a palotámat vidd vissza a helyére, s a minisztert
hagyd abban a likban. Aztán hozz ide ezer zsák gabonát az egereknek.

   Azzal  eltűnt  az  inas,  a  királyfi is elbúcsúzott az egerek királyától
megköszönte  neki  is,  de  különösen  a kopasz egérnek iránta való jóságát.
Ismét  felpattant  a  Szél  paripájára,  aztán a paripa egyet ugrott, kettőt
szökött,  csak  annyi  volt  a  futása,  mint  egy  álomlátás: otthon volt a
királyfi  a  szalmaszálon  álló  aranypalotában.  De lett is nagy öröm, nagy
vigasság,  hejehuja,  dínomdánom.  Még  csak  most  tartották  meg  az igazi
lakodalmat.  A  lakodalom  után  felkerekedett  a  királyfi a feleségével, s
meglátogatták  apját, az öreg királyt, s ott elmondta a királyfi, hogy hol s
merre  járt;  látta  a  három  húgát, ne búsuljon értük, jó helyen vannak; a
legidősebb a Napnak, a középső a Holdnak, a legkisebb a Szélnek a felesége.

   - Na, ha így van, akkor jól van - mondotta az öreg király -, nem  búsulok
többet.

   Azzal  a  két  idősebb fia között elosztotta a királyságát, a legkisebbik
királyfi pedig visszament a felesége országába, annak lett a királya.

   Holnap legyen a ti vendégetek!
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező