A SZALMA KIRÁLY
Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken
is túl, volt egyszer egy király s annak három fia és három leánya. A fiúk
szabadon járhattak-kelhettek erdőn-mezőn, mindenfelé, hanem a leányoknak
sohasem volt szabad kimenni a palotából, még csak egy szempillantásra sem.
Sokat tűnődtek ezen a fiúk, hogy miért kell a leányoknak rabságban
élniük, de nem merték kérdezni az apjuktól, mert haragos, könnyen lobbanó
ember volt.
Egyszer mégis megsokallották a szegény leányok rabságát, s elhatározták,
hogy sorban bemennek az apjukhoz, s megkérdik, hogy legalább a kertbe miért
nem ereszti a leányokat.
Bemegy a legidősebb királyfi, meg is kérdezi az apját, de abban a
pillanatban a király nagy mérgesen feléje lódítja a buzogányát. Menten
szörnyethal a királyfi, ha félre nem kapja a fejét.
Kiszaladt a királyfi, mondja a testvéreinek, hogy mi történt. Hanem azért
bement a középső királyfi is, nehogy gyávának mondhassák a testvérei. Éppen
úgy járt, mint a bátyja.
- De már nem bánom, ha megöl is - mondotta a legkisebb királyfi -,
bemegyek én is.
Be is ment, köszönt illendőképpen; kérdezte, hogy szolgál a drága
egészsége, aztán nagy bátran megkérdezte:
- Felséges apámuram, mi az oka annak, hogy a fiaidat szabadjára ereszted,
járhatunk-kelhetünk, amerre nekünk tetszik, a leányaidat pedig szomorú
rabságban tartod?
Felkapja a király a buzogányát, a fiának dobja, de az állott egy helyben,
mint egy cövek, meg sem mozdult. A buzogány jól oldalba teremtette, de meg
sem jajdult, hanem felvette szépen, visszavitte apjának, s mondotta bátor
szóval:
- Itt vagyok, édesapám, megölhetsz, de én másodszor is kérdem, miért
tartod rabságban az én húgaimat?
Mondotta a király:
- Látom, hogy bátor szíved van, hát én megmondom neked. Azért nem
eresztem ki a leányaimat, mert ennek előtte több esztendővel megjövendölte
egy ősz öregember, hogy amely pillanatban kilépnek a palotából, valaki
elragadja őket, még ha amennyi katonám mind mellettük lesz, s többé soha az
életben nem látom őket.
- De már ezt én nem hiszem annak az ősz öregembernek - mondotta a
királyfi. - Szeretném látni azt az embert, aki a mi húgainkat elragadja, ha
mi hárman fiútestvérek velük vagyunk.
Addig beszélt, addig könyörgött az apjának, hogy így, hogy úgy, csak egy
fél órára eressze ki a szegény leányokat, ők majd hárman gondot viselnek
rájuk, a kertből ki nem mennek, csak egyet sétálnak, aztán szépen
visszajönnek, hogy a király azt mondta:
- Hát jól van, nem bánom, de azt előre megmondom, hogy ha a leányok
vissza nem kerülnek, a fejeddel játszol.
Örült a királyfi, de még a testvérei is. Szaladtak nagy örömmel a leányok
szobájába, s vitték ki a kertbe. Elöl ment a legidősebb királyfi a
legidősebb királykisasszonnyal, s így egymás után. Hanem, uram, teremtőm!
halljátok csak, mi történt! Még egy hajításnyira sem mehettek, a legidősebb
királykisasszonyt felkapta a Nap, a középsőt a Hold, a legkisebbet a Szél.
Szörnyen megijedtek a királyfiúk. Nem tudták, mitévők legyenek. Mégiscsak
igaza volt annak az ősz öregembernek, mert ha a király valamennyi katonáját
a leányok mellé állítja, azok sem tudták volna megvédeni a Nap, a Hold s a
Szél ellen.
Lett nagy lárma, sírás és jajgatás a palotában. Szaladtak erre-arra,
mindenfelé az udvarbéli népek, a katonák. Hiszen szaladhattak: híre, pora
sem volt a királykisasszonyoknak.
Rettentő nagy haragra gerjedett a király. Megfogatta a legkisebbik fiát,
tömlöcbe vetette, s összehívatta a tanácsadó embereit, hogy mondjanak
ítéletet: mit érdemel a királyfi.
Összeültek a tanácsadó nagy urak, tanakodtak, okoskodtak.
Az egyik azt mondta: fel kell akasztani, a másik azt mondta: ló farkára
kell köttetni, a harmadik azt mondta: a tengerbe kell dobatni. Hanem a
legöregebb tanácsadó azt mondta:
- Én azt tanácsolom, nem kell elpusztítani a királyfit; elég, ha kiűzik
az országból, hadd menjen, amerre szeme lát, legyen világvándora, hátha
megtalálja a királykisasszonyokat.
Helyeselték ezt az ítéletet valamennyien. Helyeselte a király is, mert
mégis fájt volna apai szívének, hogy megölesse a fiát. Felhozatta a
tömlöcből, s megmondta neki az ítéletet: fel is út, le is út.
Sírt-rítt a szegény királyné, de hiába könyörgött az urának, hogy ne űzze
el a fiát, a király nem engedett. Hanem mikor a királyfi kiment a városból,
titokban utána szalasztott egy inast, attól küldött a fiának egy tarisznya
pénzt s egy aranyórát.
Hát jól van, a királyfi elteszi az órát, nyakába veti a tarisznyát, azzal
nekiindul a világnak. Ment, mendegélt hegyeken, völgyeken át, s a hetedik
nap beért egy rengeteg erdőbe, rengeteg erdőben ért egy nagy kősziklához,
annak a sziklának az oldalában látott egy nagy lyukat. Benéz a lyukon, de
hát olyan hosszú volt, hogy annak a végét nem lehetett látni. Gondolja
magában, él-hal, neki mindegy, addig megy abban a nagy fekete lyukban,
ameddig mehet. Ha valahol szabadba talál, úgy is jó, ha nem talál, úgy is
jó.
Ment, mendegélt, mehetett már vagy két napot, s hát egyszerre csak mit
lát! Egy nagy ház volt a hegynek a gyomrában. Benéz az ablakon, s hát bent a
házban tizenkét szál gyertya ég az asztalon, s az asztal mellett ül egy
olyan öregasszony, hogy az orra a földet verte.
Bemegy a királyfi, köszön illendőképpen, az öregasszony fogadja, s mondja
neki:
- Jaj, te boldogtalan, hogy kerültél ide! Tudod-e, hogy itt vége az
életednek?
Mondotta a királyfi:
- Nem bánom én, öreganyám, ha vége lesz is.
- Mert úgy tudd meg - mondotta az öregasszony -, hogy nekem tizenkét fiam
van, s ha megtalálnak itt, ízekre tépnek.
Mondotta ismét a királyfi:
- Nem bánom én, öreganyám, úgysem kedves az én életem.
Az öregasszony megsajnálta a királyfit, s az ágy alá bújtatta, hátha nem
veszik észre a fiai, de hiába bújtatta, mert amint beléptek, mindjárt
megszólalt a legidősebb:
- Ki van itt, anyám? Valami emberszagot érzek.
Mondja az öregasszony:
- Egy szegény királyfi van itt, lelkem gyermekeim, de ne bántsátok, úgy
lesoványodott a sok búbánattól szegény.
- Jól van, nem bántjuk - mondták a legények -, hát álljon elő, s
vacsorázzon velünk.
A királyfi előbújt az ágy alól, megvacsorázott az óriásokkal; egy kicsit
diskuráltak, aztán lefeküdtek mind. De még nem is pitymallott, az
öregasszony felköltötte.
- Talpra, királyfi, mert reggel a fiaim szörnyű mérgesek szoktak lenni, s
akkor majd hiába könyörgök nekik, széttépnek bizonyosan.
Felkel a királyfi, az asszony kivezeti a sziklaházból, ad neki egy táltos
paripát s egy széllámpást.
Azt mondta neki:
- Ülj fel erre a lóra, ez keresztülrepít a lyukon a hegy túlsó felibe.
Ott a széllámpást akaszd a paripa nyakába, s ereszd vissza. Te meg indulj el
onnét jobbra; balra sohase térj.
Megköszöni a királyfi az öregasszony nagy jóságát, elvágtat a hegy túlsó
végire, ott a lovat visszaereszti, ő meg nagy búsan jobbra indult, s ment,
amerre a szeme látott.
Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken, erdőkön, pusztaságokon keresztül,
de egyszer úgy elővette a nagy éhség és szomjúság, hogy összerogyott, s
elterült a földön. Nézett mindenfelé nagy keservesen, ha valahol egy csepp
vizet látna, de nem látott sehol. Elővette az aranyórát, amit az édesanyja
küldött utána, felpattintotta a födelét, s hát, uram, teremtőm, mi történt?
Az órából kiugrott egy inas, s kérdezte nagy alázatosan:
- Mit parancsol, felséges királyfi?
- Nem parancsolok én semmit - mondotta a királyfi -, csak egy csepp
vizet, mert megtikkadok a szomjúságtól, s egy falás kenyeret is.
Abban a pillanatban aranyasztal termett a királyfi elé, tele volt az
mindenféle drága ételekkel, italokkal, volt azon még víz is. Evett, ivott a
királyfi, erőre kapott, aztán nagy örömmel útnak eredt. Addig ment,
mendegélt, míg egy városba nem ért. Abban a városban lakott a fekete király.
Gondolta magában: bemegy a királyhoz, szolgálatot keres, aztán onnét majd
továbbigazodik. Felmegy a palotába, a király színe elé vezetik, elmondja,
hogy szolgálatot keres, s a király mindjárt fel is fogadta kertészinasnak.
Azt mondta neki:
- Tetszik a képed, öcsém, csak viseld jól magadat, még belső inas is
válhatik belőled.
A fekete királynak három leánya volt, egyik szebb a másiknál. Ezek a
leányok egyszer lejöttek a kertbe, de a szegény kertészinast észre sem
vették.
- Hej, istenem - sóhajtott a királyfi -, ilyen három szép testvérem volt
nekem is! Ha én azokat megtalálhatnám!
Különösen a legkisebb királykisasszony tetszett meg neki.
Egyszer, mit gondolt, mit nem, este, mikor a szobácskájában üldögélt,
elővette az óráját, felpattintotta a fedelét, s hát csakugyan egyszeribe
előugrott az inas.
- Mit parancsol, felséges királyfi?
- Azt parancsolom, hogy csinálj nekem egy szép aranybokrétát, ha tudsz.
Egy perc, kettő nem telt belé, kész volt az aranybokréta, s a tövére
ráírta az inas cifra betűkkel: "Ennek a bokrétának egy ország az ára." Mikor
ezt beleírta, azt mondta az inas:
- No, felséges királyfi, most ezt a bokrétát küldd el a legidősebb
királykisasszonynak.
Elküldi a királyfi a bokrétát, és a királykisasszony nem tudta, hová
legyen szertelen nagy örömében. Csak azt nem értette, hogy mit akarhat azzal
az írással a kertészinas. Na de mindegy, nem sokáig tűnődött rajta, hirtelen
eldugta a bokrétát, hogy a testvérei meg ne lássák, majd aztán feltűzi a
keblére, mihelyt bál lesz.
Hanem az inas még két aranybokrétát csinált, s írt azokra is. A másodikra
azt írta: "Ennek a bokrétának két ország az ára." A harmadikra pedig azt:
"Ennek a bokrétának három ország az ára." Ezt a két bokrétát is elküldte a
királyfi külön-külön a középső s a legkisebb királykisasszonynak.
A királykisasszonyok világért sem szóltak volna egymásnak a bokrétáról,
mind a három azt hitte, hogy csak neki van bokrétája. Bezzeg csudálkoztak,
mikor a bálba léptek, s látták egymás kebelén az aranybokrétát.
De csudálkozott ott mindenki. Mert voltak ott sokan királyok, hercegek,
grófok, bárók, de olyan ragyogó szép bokrétákat világon való életében egy
sem látott.
Másnap a király tudtára adta mindenkinek, akik ott voltak a palotában,
hogy férjhez akarja adni mind a három leányát, s mert hogy úgyis itt vannak
mind a valamirevaló királyfik s hercegek, annak adja őket, akit
kiválasztanak.
A két idősebb királykisasszony mindjárt első tekintésre kiválasztott két
királyfit, de a legkisebb királykisasszony azt mondta az apjának:
- Édesapám, én ezek közül nem választok.
- Bizony, ha nem választasz ezek közül - mondotta a király -, összehívom
a közrendbeli embereket, válassz azok közül.
Összehívták a közrendbeli embereket, de a királykisasszony azok között
sem látta, akit az ő szíve kívánt. Csak egyedül a kertészinas hiányzott,
előhívták azt is. Mondta a királykisasszony lelkes szóval:
- Ezt választom, édesapám!
- Jól van, leányom, ha ezt választod, ez legyen a tied.
Egyszeribe királyi ruhát adattak a kertészinasra, s megtartották a
lakodalmat, egyszerre mind a háromét. Hat hétig tartott a nagy dínomdánom,
lakodalom. Akkor aztán a két idősebb leányt elvitte az ura, csak a legkisebb
maradt otthon.
Hanem volt a királynak egy ármányos lelkű minisztere, ennek semmiképpen
sem tetszett, hogy a kicsi királykisasszony nem neki, hanem annak a
semmiházi kertészinasnak adta a kezét. Folyton azon mesterkedett, hogy a
királyt megharagítsa a legkisebb vejére. Felment egyszer a királyhoz,
bánatos képet vágott, s azt mondta a királynak:
- Felséges királyom, ugyancsak hitvány embernek adta a legkisebbik
leányát; hallottam, hogy tegnap is cudarul szidta a feleségit a kertben.
Felséges leánya sírva fakadott, s azt mondta keservében: "Nem is hiszem,
hogy nem valami ördöngösséggel nyerted meg a szívemet." Erre azt mondta a
felséged veje: "Hiszen abban igazad van, de tudok én annál különb
ördöngösséget is. Látod-e azt a nagy sziklát a palota mellett? Azt én egy
éjen elhordom, a helyét meg is szántom, búzával bevetem, a búza még azon
éjen meg is érik, én learatom, kicsépelem, megőrlöm, s reggelre olyan
kenyeret sütök, amilyet még az apád sem evett."
Felbosszankodik ezen a király, hívatja egyszeribe a vejét, s mondja neki
nagy haraggal, hogy mit hallott róla. Hiába mondta a királyfi, hogy abból
egy szó sem igaz, a király azt mondta:
- Reggelre az a kenyér legyen az asztalomon, máskülönben a fejeddel
játszol.
Kimegy a királyfi nagy búsan, de eszébe jutott az órája, előveszi, hátha
az az ördöngös inas ezt is meg tudja cselekedni. Elkesergi az inasnak, hogy
mit kíván tőle az apósa, de az inas nagyot nevetett:
- Hát ez is valami? Feküdj le s aludj, reggelre ott lesz a kenyér a
király asztalán.
S csakugyan reggelre híre-nyoma sem volt annak a rengeteg kősziklának.
Mit csinált, mit nem az az ördöngös inas, elég az, hogy reggelre ott volt a
király asztalán egy ropogós, pirosra sült kenyér, amelynek búzája a kőszikla
helyén termett. De az olyan kenyér volt ám, hogy amikor a király egyet
harapott belőle, azt mondta:
- No, ilyen jót csakugyan még nem ettem.
Dúlt-fúlt nagy mérgében a miniszter; kirázta a hideg vagy hétszer, de nem
tudott nyugodni. Amint a lábára állhatott, ment ismét a királyhoz, s
rettentő nagy hazugságot mondott el ismét:
- Felséges királyom - mondotta a miniszter -, életem-halálom kezedbe
ajánlom, másodszor is azt mondom, hogy ördögökkel cimborál a te vejed. Az
imént is hallottam, hogy összeszólalkozott a feleségével. Felséged leánya
ismét azt mondta: "Bizonyosan valami ördöngösséggel szerezted meg a
szívemet." Erre meg visszavágott a felséged veje: "Azzal hát, nem is
egyébbel; tudok én annál különb ördöngösséget is. Meglásd, reggelre azt a
kősziklát, amelyet minap éjjel elhordottam, visszaállítom a helyére. A
tetején szalmaszálra olyan palotát építek, amilyen nem volt semmiféle
nemzetségednek, s attól a palotától aranyhidat húzok az apád palotájáig."
- Ejnye, ördöngös fattya! - kiáltott a király. - Küldjétek elémbe!
Mindjárt elejébe küldték a királyfit, s ráförmed a király:
- Mi beszéltél megint, te ördöngös fattyú?
- Én semmit a világon - mondotta a királyfi.
- De így meg úgy, ezt meg azt mondtad. Holnap reggel helyén legyen a
kőszikla. Ott legyen a tetején a szalmaszálon az a palota, s aranyhíd legyen
a két palota között!
Kimegy a királyfi, de most nem is búsult oly erősen. Gondolta magában,
majd megcsinálja ezt is az az ördöngös inas. Előveszi az óráját, kiugrik az
inas, mondja neki, hogy mit akar a király.
- Ez annak az ármányos miniszternek az esze - mondotta az inas -, de
sebaj, én ezt is megcsinálom, hanem azt az ármányos lelkűt hetvenhétszer
rázatom ki a hideggel.
Azzal az inas elment, a királyfi lefeküdt, aludott, s reggel, mikor
kinézett az ablakon, már ott is volt a palota, a sziklának éppen a tetején,
egy szalma szálon, s a két palota között aranyhíd. Kinézett a király, s majd
hanyatt esett nagy csudálkozásában.
A királyfi még aznap átköltözött a feleségével az ő palotájába. Hanem
amikor ezt a miniszter látta, rázni kezdte a hideg, s kirázta hetvenhétszer
egymás után.
No de csak azt várta, hogy megint lábra álljon. Nem volt addig
nyugodalma, míg a királyfit el nem pusztítja. Azt gondolta ki az ármányos
lelkű, hogy a feleségét haragítja meg rá.
Elment a fiatal királynéhoz, s azt mondta neki:
- Már ne haragudjék, felséges királyné, de ami igaz, igaz, meg kell
mondanom. Az uráról mindenütt azt beszélik, hogy az ördöggel cimborál, s ez
még nem elég, szalmakirálynak csúfolják, felségedet pedig szalmakirálynénak.
Ha én felséged volnék, valami úton-módon kitudnám, hogy csakugyan az
ördögökkel cimborál-e, s többet egy órát sem élnék vele.
No, hát amit akart, el is érte az ármányos miniszter. Éppen jött haza a
királyfi. Az ármányos miniszter hirtelen a kemence mögé bújt, az asszony meg
rátámadt az urára.
- Hallod-e, én ezt tovább ki nem állom! Mindenfelé azt beszélik, hogy az
ördögökkel cimborálsz, ezért a szalmaszálon álló palotáért meg
szalmakirálynak csúfolnak, engem szalmakirálynénak. Mondd meg igaz lelkedre,
cimborálsz-e az ördögökkel?
- Hát ez miféle beszéd? - mondotta a királyfi. - Sohasem cimboráltam én
ördögökkel. Várj csak, mindjárt megmutatom az én ördögömet.
Elővette az óráját, felpattintotta a fedelét, s mindjárt kiugrott belőle
az inas.
- Mit parancsol, felséges királyom?
- No látod - mondotta a királyfi -, ez az inas az én ördögöm, ez csinált
eddig mindent.
Ámult-bámult az asszony, de örült is erősen, hogy mégsem cimborál az
ördögökkel az ő ura. Aközben beesteledett, lefeküdtek, a királyfi az óráját
szegre akasztotta, s azzal szépen elaludtak.
Hiszen egyéb sem kellett az ármányos miniszternek. Lábujjhegyen
elősompolygott, lekapta az órát a szegről, és felpattintotta a fedelét.
Egyszeribe kiugrott az inas, s kérdezte:
- Mit parancsolsz, te ármányos miniszter?
- Azt parancsolom, hogy ezt a palotát vedd fel, s vígy el engem meg a
királynét a palotával együtt, aztán tégy le valami alkalmatos helyen, a
királyfit pedig hagyd itt a kopasz sziklán.
Azt mondta az inas:
- Kezedben vagyok, te vagy most a gazdám, engedelmeskedem, de vigyázz az
életedre!
Reggel kinéz az öreg király az ablakon, s hát híre-pora sincsen sem a
palotának, sem az aranyhídnak. Összekiabálja az udvarbéli népeket, küldi fel
a szikla tetejére, hadd lássák, mi van ott, mi történt.
Felmennek az emberek, s hát nem volt senki, semmi, csak egyedül a
királyfi, ott feküdt a kopasz sziklán.
Behozzák a szegény királyfit, az meg felmegy nagy búsan a király
palotájába, ottan együtt keseregnek, búslakodnak, nem tudják, mitévők
legyenek, merre forduljanak.
- De már én itt nem maradok - mondotta a királyfi -, addig megyek, ha
térdig vásik is a lábam, míg a feleségemet s a palotámat meg nem találom.
- Jól van, fiam - mondotta a király -, hát csak eredj, de ne menj
gyalogszerrel, válaszd ki a legszebb paripámat, s hadd menjen veled vagy
ezer katona. Adok még vagy hat szekér aranyat is, hogy pénzben szükséged ne
legyen.
Úgy is lett, ahogy a király mondta. Elindul a királyfi, utána ezer
katona, aztán hat szekér szinültig arannyal minden szekér előtt ötven darab
címeres ökör. Hanem amint az ország határából kiértek, a királyfi a hat
szekér aranyat s a háromszáz ökröt elosztotta a katonák közt, azzal a
katonákat visszaküldte.
Egyedül ment, egyedül vágott neki a világnak. Ment, mendegélt, erdőkön,
mezőkön át, egyszerre csak egy olyan magas hegy aljába ért, hogy a teteje az
eget verte. Gondolta magában, nem fordul vissza, felmegy annak a hegynek a
tetejére, hadd lássa, mi van azon túl. Hét nap s hét éjjel ment folyton-
folyvást, akkor ért a hegynek a tetejére.
Hej, akkor látta csak, hova jutott! Ennek a hegynek a tetején lakott a
Napnak az anyja, itt lakott a Nap is. Csak most nem volt odahaza, oda volt
világjáró nagy útjára. Bemegy a Nap ragyogó szép palotájába, amilyent még
emberi szem nem látott, s hát amint belép, ki jön elébe? Az ő legidősebb
leánytestvére. Egyszeribe egymás nyakába borulnak, ölelik, csókolják
egymást. De jött mindjárt a Nap anyja, s ráförmedt az asszonyra:
- Hogy mersz te idegen embert megölelni? Megállj, mindjárt hazajön a
fiam, s vége az életednek.
- Ó, lelkem édesanyám - mondotta az asszony -, hiszen az az én testvérem.
Hogyha ő nem lett volna, akkor a kegyelmed fia sohasem lát meg engem.
Na, amikor ezt hallotta a Nap anyja, nem haragudott többet; szíves
szeretettel fogadta a királyfit, aranylócára ültette, s behozatott
mindenféle jót, enni- és innivalót.
Aközben hazaért a Nap is. Ő már ismerte a királyfit, emlékezett rája,
köszöntötte szeretettel:
- Isten hozott, sógor, hát te hogy kerültél ide? A húgodért jöttél, ugye?
Nem adom vissza, de ő sem megy, tudom, jó helyen van itten.
Mondotta a királyfi:
- Látom én azt, hogy jó helyen van itt; nem is viszem vissza, elég nekem,
hogy láttam, s jó egészségben találtam. Hanem egyéb bajom van nekem, sógor.
Volt nekem egy szép palotám, amelynél csak egy van szebb, a tied, s ez a
palota egy éjjel csak eltűnt a föld színéről, nem tudom, hova. Te bizonyosan
tudod, hiszen te mindent tudsz.
Mondotta a Nap:
- Láttam én azt a palotát, gyönyörködtem is benne sokszor, hanem ha éjjel
vitték el, honnét tudjam én, hova lett? Talán a Hold tud róla. Az is a te
sógorod, annál van a középső húgod.
Na, lefeküsznek, alusznak. Reggel a Nap elindult világjáró nagy útjára,
indult a királyfi is; elbúcsúzott a húgától keserves könnyhullatások közt, s
ment azon az úton, amelyet mutattak neki, Hold sógorához. Hét nap s hét álló
éjjel ment, amíg a Hold palotájához talált.
Bezzeg volt ott nagy öröm! Fogadták nagy szeretettel, volt nagy
dínomdánom, de csak szomorúság lett a vége, mert a Hold sem látta, hogy
merre tűnt el a királyfi palotája.
- Bizonyosan - mondotta - valami nehéz fekete felleg éppen akkor takarta
el a szememet, azért nem láttam. Hanem a harmadik sógorod, Szél sógor, az
talán látta, mert az éjjel-nappal jár. Minden zugba, szögletbe eljut, eredj
csak hozzá, az bizonyosan eligazít.
Elbúcsúzott a királyfi a testvérétől, a sógorától, s addig meg sem
állott, míg a harmadik sógorát is meg nem találta. Fogadják ott is nagy
örömmel, traktálják mindenféle jóval, de a királyfinak csak nem akart
megjönni a kedve.
Kérdi a Szél:
- Hát mi bajod, sógor? Miért ereszted olyan nagy bánatnak a fejedet?
Elmondja a királyfi, hogy mi búja-baja van. Azt mondja a Szél:
- Hát bizony nagy dolog ez, sógor, de talán útba tudlak igazítani. Láttam
a palotádat több rendben, egyszer-kétszer meg is tépáztam a fedelét, mert
nem tudtam, hogy te lakol benne, azt is láttam, hogy merre tűnt el azzal az
ármányos miniszterrel. Nesze, adok neked egy aranyvesszőt. Vidd el, s menj a
Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjére, ott van egy kőszikla, azt az
aranyvesszővel suhintsad meg. Arra a szikla megnyílik, menj be a sziklának a
gyomrába, ottan az egérkirály palotájára találsz, az majd eligazít.
De bezzeg nem volt nyugodalma a királyfinak, felült a Szél lovára, s
elvágtatott a gondolatnál is sebesebben a Fekete-tenger hetvenhetedik
szigetjére.
Hát csakugyan ott volt egy rengeteg nagy szikla. Megsuhintja az
aranyvesszővel, a szikla kétfelé nyílik, bemegy, s íme, egy ragyogó fényes
palota van ott, de olyan szép, hogy három sem volt különb kerek e világon.
Bemegy a palotába, egyenesen az egerek királyához, köszönti
illendőképpen, elmondja, hogy mi jóban jár, mit keres. Az egérkirály
csóválgatja a fejét, hümmöget, s azt mondja:
- Hírét sem hallottam ilyen palotának, de mindjárt előhívom az egereket,
ahány csak a föld színe alatt van, mind. Ezek mindent ismernek, valamelyik
bizonyosan látta a te palotádat is.
Beléfújt egy sípba, s egyszeribe megtelik a terem egerekkel, csak úgy
nyüzsögtek, s kérdezték egyszerre:
- Mit parancsolsz, felséges király?
- Ki látta közületek a szalmaszálon álló palotát?
Felelik az egerek:
- Én nem! - Én sem! - Én sem!
- Mind itt vagytok? - kérdezte a király.
- Csak a kopasz egér nincs itt - jelentette a vezérük.
- Hívjátok ide a kopasz egeret!
Előhívják, jön a kopasz egér, s kérdi tőle a király:
- Láttad-e a szalmaszálon álló aranypalotát?
- Láttam, felséges királyom, ott súvadott le a bőr fejemről.
- Hát az hogy lehet? - kérdi a király.
- Az úgy lehet, hogy olyan szűk likon jártam oda, amilyenen még soha
világéletemben. Nem is megyek oda többet.
- De bizony elmégy! - mordul rá a király. - Ha egyszer megjártad,
megjárod másodszor is.
Mit volt, mit nem tenni a kopasz egérnek, indulni kellett, nem
tréfálhatott a királlyal.
- Hát aztán mit csináljak ott? - kérdezte az egér.
Akkor előállott a királyfi, s azt mondta:
- Van abban a palotában egy aranyóra, hozd el azt nekem, édes kopasz
egerem.
- No, jól van - mondotta a kopasz egér -, megpróbálom.
Azzal kiszaladt, s egy óra, kettő sem telt belé, szaladott nagy
megizzadva az aranyórával.
Elveszi az órát nagy örömmel a királyfi, felpattintja a fedelét, s hát
kiugrik belőle az inas.
- Mit parancsolsz, lelkem édes gazdám?
- Azt parancsolom, hogy a palotámat vidd vissza a helyére, s a minisztert
hagyd abban a likban. Aztán hozz ide ezer zsák gabonát az egereknek.
Azzal eltűnt az inas, a királyfi is elbúcsúzott az egerek királyától
megköszönte neki is, de különösen a kopasz egérnek iránta való jóságát.
Ismét felpattant a Szél paripájára, aztán a paripa egyet ugrott, kettőt
szökött, csak annyi volt a futása, mint egy álomlátás: otthon volt a
királyfi a szalmaszálon álló aranypalotában. De lett is nagy öröm, nagy
vigasság, hejehuja, dínomdánom. Még csak most tartották meg az igazi
lakodalmat. A lakodalom után felkerekedett a királyfi a feleségével, s
meglátogatták apját, az öreg királyt, s ott elmondta a királyfi, hogy hol s
merre járt; látta a három húgát, ne búsuljon értük, jó helyen vannak; a
legidősebb a Napnak, a középső a Holdnak, a legkisebb a Szélnek a felesége.
- Na, ha így van, akkor jól van - mondotta az öreg király -, nem búsulok
többet.
Azzal a két idősebb fia között elosztotta a királyságát, a legkisebbik
királyfi pedig visszament a felesége országába, annak lett a királya.
Holnap legyen a ti vendégetek!