Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                TAMÁS KOCSIS

   Egyszer  volt  egy szegény ember s annak egy fiacskája. Még ölbeli volt a
gyermek,  s meghal a szegény ember meg a felesége, s árván maradt a fiúcska,
apa nélkül, anya nélkül, minden nélkül.

   A falubeliek adtak neki ételt-italt, dajkálták isten nevében. Hanem mikor
kilencesztendős  volt  a fiú, akkor már meg tudta gondolni, hogy két kezével
is megkereshetné a kenyerét.

   Elbúcsúzott  a  falubeliektől,  s  indult  toronyirányban, hogyha valahol
szolgálatot  találna.  Még  túl  sem  volt  a  falu  határán, találkozik egy
gazdaemberrel, s ez megkérdi tőle:

   - Hová, merre, fiacskám?

   Mondja a fiú:

   - Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram.

   - No,  ha szolgálatot keresel, jó, hogy találkozunk, mert én meg  szolgát
keresek.  Gyere,  fiam, szegődj be hozzám, csak egy öreganyám van, senki más
nincs a háznál, s aztán nálam csak három nap egy esztendő.

   Megörült  a fiúcska, ment a gazdaemberrel, azt sem kérdezte, hogy mi lesz
a bére. No de a gazdaember megkérdezte:

   - Hát aztán, édes fiam, mi bért adjak egy esztendőre?

   Azt mondja a gyermek:

   - Ne adjon nekem semmit, bátyámuram, csak ételem, italom legyen elegendő,
holtig elszolgálok kigyelmednél.

   Jól van, gondolta magában a gazdaember, s közben szépen hazaértek. Mondja
otthon az anyjának:

   - Na, öregszülém, fogadtam szolgát.

   Megnézi az öregasszony a fiút, s azt mondja:

   - Bizony nem szolgát fogadtál te, édes fiam, mert az a gyermek még előbb-
utóbb urad lesz neked.

   - Ugyan  bizony,  édes  szülém  -  mondja  a  gazdaember  -,  mit  gondol
kigyelmed,  hogy ez a szegény gyermek, akinek sem apja, sem anyja, semmiféle
nemzetsége, az én uram legyen valaha?

   - Jól van, jól - dünnyögött az öregasszony -, majd elhiszed, ha meglátod.

   Tovább  ezt  a  beszédet  nem  folytatták,  leültek az asztalhoz, adtak a
gyermeknek  ételt-italt  elegendőt,  hanem  annyit megevett, hogy három nagy
ember sem ehetett volna többet.

   Mikor a vacsorának vége volt, kérdi a gazda:

   - No, édes fiam, eszel-e még?

   - Nem én, gazduram, mert én jóllakám, ha még volna, béraknám.

   - No  bizony, ha béraknád, csak egyél, fiam, én nem  sajnálom. Ugye, kend
sem, édes szülém?

  - Nem,  fiam,  nem  -  mondta  az  öregasszony, s tett az asztalra  túrót,
szalonnát, ropogós cipót s minden jót, ami volt.

   Mind egy falásig megette a gyermek, amit elejébe raktak.

   - No, fiam, eszel-e még? - kérdezte a gazda.

   - Nem, gazduram, nem. Én bizony jóllakám, s ami volt, azt bérakám.

   - Ha jóllaktál, feküdj le!

   Lefeküdt a gyermek, de már pitymallatkor föl is keltette a gazda, s vitte
ki a mezőre kapálni. Beállította egy földbe, s mondta neki.

   - Kapálj, fiam, amíg látsz, estig haza se jöjj!

   Hát  hiszen kapált is a fiú, de annyit, hogy negyven ember se kapálhatott
volna  többet.  Kimegy  este a gazda, nézi, hogy mit csinált a fiú, a szeme-
szája tátva maradt a nagy csudálkozástól.

   Mondta is otthon az édesanyjának:

   - No, édes szülém, nemhiába eszik sokat ez a gyermek, de bizony sokat  is
dolgozik.

   Aközben elmúlt a három nap, kitelt az esztendő, s kérdi a gazda:

   - Hát, fiam, mit gondoltál, itt maradsz-e nálam még egy esztendőre?

   - Itt biz én, bátyámuram, ha kigyelmed is úgy akarja.

   - Jól van, fiam, csak maradj, de mondd meg, mi bért kívánsz, nehogy aztán
a végin meg ne értsük egymást.

   - Ne  féljen,  gazduram, nem kell nekem semmi, csak ételem-italom  legyen
elegendő.

   Ott  maradt  második esztendőre is, és az is csak elmúlt hamarosan. Akkor
megint mondja a gazda:

   - No, fiam, kitelt az esztendő, itt maradsz-e nálam, vagy továbbmégy?

   - Nem  megyek  én semerre, gazduram, ha kigyelmed is meg az öreganyám  is
úgy akarja.

   Azt mondja az öregasszony:

   - Csak maradj, édes fiam, én nem bánom, hanem mégis mondanád meg, hogy mi
bért kívánsz, mert mi bizony nem kívánjuk ingyen való szolgálatodat.

   Ismét csak azt mondta a gyermek:

   - Nem  kívánok  én  semmit,  csak  ételem-italom legyen elegendő - s  ott
maradt a harmadik esztendőre is.

   Hanem mikor a harmadik esztendő kitelt, mégis meggondolkozott, hogy ő már
fickólegény  is  volna  már  vagy  mi,  nem ülhet mindig egy helyben, elmegy
tovább szerencsét próbálni.

   Kérdi utolsó este a gazda:

   - No, fiam, mit gondoltál, itt maradsz-e jövő esztendőre?

   Felelt a fiú:

   - Majd megmondom, gazduram, ha jóllakom.

   Mondja a gazda az anyjának:

   - Ennek a mi szolgánknak adjon jó vacsorát, édes szülém, mert úgy  vettem
észre,  hogy nem akar itt maradni. Nekem azt felelte, hogy csak akkor mondja
meg, ha jóllakott.

   Bezzeg,  hogy  adtak  jó  vacsorát. Felraktak az asztalra minden jót, ami
volt.  Jóllakhatott  volna  egy  vendégsereg.  Mikor aztán a vacsorának vége
volt, kérdi az öregasszony:

   - Hát, édes fiam, mit gondoltál, elmégy-e tőlünk, vagy itt maradsz?

   Azt mondja a fiú:

   - Ne haragudjék, lelkem öreganyám, de több esztendőre nem maradok  itten.
Elmegyek, hogy lássak országot-világot.

   - Jól van - mondja az öregasszony -, eredj, édes fiam, szerencse kísérjen
minden   utaidban.   De   már   most  csakugyan  mondd  meg,  mit  fizessünk
háromesztendei szolgálatodért?

   - Ne fizessen semmit, lelkem öreganyám, ételem-italom volt itt  elegendő,
egyéb nem is kellett.

   - De  már   én  nem  kívánom  ingyen   való  szolgálatodat  -  mondja  az
öregasszony. - Adok mindennapra legalább hét garast, fogadd el szívesen.

   Ott  mindjárt  ki  is  számították, hogy kilenc napra hány garas jár. Úgy
számították, hogy hatvanhárom garas. Hát éppen jól számították!

   Lefizették a hatvanhárom garast, adtak neki még egy bivalybőr nadrágot, s
azzal útnak eresztették.

   Elindult a legény (mert most már jó nagy legényecske volt), ment hetedhét
ország ellen, egyenesen Magyarország kellős közepébe.

   Hét  napja  ment  már,  s  nem talált útjában sem falut, sem várost, csak
hetedik  nap  este  ért egy rengeteg nagy erdőbe. Ott nagy fáradtan lefeküdt
egy fa alá, s elaludt.

   Hát  azon az éjen azt látta álmában, hogy azon az úton, amelyen elindult,
vissza ne menjen, mert hogyha visszamegy, elveszti a hatvanhárom garasát, de
még  a  bivalybőr nadrágját is, csak menjen előre, keresztül a nagy erdőn, s
ha kiért az erdőből, forduljon jobb kézre, balra világért se. Ott meglát egy
királyi  palotát,  menjen  oda egyenesen, felfogadják bizonyosan, mert éppen
most csapta el a király a parádés kocsisát.

   Indult egyenesen a királyi palotához. Ott a kapu előtt megállott, s kérdi
az istrázsát, hogy van-e szüksége a királynak szolgára.

   - Bizony  van,  öcsém  -  mondta  az  istrázsa  -,  éppen jókor hozott  a
szerencse, mert a király most csapta el a parádés kocsisát.

   Fölmegy a palotába, bevezetik a király színe elé, s mondja, hogy hallott,
amit  hallott,  fogadja  fel őt a király parádés kocsisnak, bizony nem bánja
meg.

   - Jól van, fiam - mondta a király -, látom, hogy szemrevaló legény  vagy,
de tudsz-e bánni lóval?

   Feleli a legény:

   - Nemigen próbáltam, felséges királyom, de most megpróbálom.

   Hát  a király felfogadta, levitte mindjárt az istállóba, s ott azt mondta
a  legöregebb kocsisnak, hogy míg ez a legény beletanul, addig csak ő legyen
a  parádés  kocsis. Ennek az új kocsisnak pedig a legalávalóbb lovakat adják
kezére. Hadd lám, mire tud menni azokkal.

   Mindjárt  kezére adták a legalávalóbb lovakat, a hozzá való szerszámokat:
kefét, vakarót s mindent.

   De  hogy  szavamat  össze  ne  keverjem, minden kocsisnak külön istállója
volt, s egy-egy kocsisnak három szál gyertyát adtak éjszakára.

   A  többi  kocsis  mind  meggyújtotta estére a gyertyákat, de az új kocsis
nem,  és  mégis  olyan  szertelen  világosság volt az ő istállójában, hogy a
csuda  ölte  meg  a  legényeket,  miféle  ördöngös  mestersége  lehet  az új
kocsisnak.

   Mindjárt  összesúgtak-búgtak  a  cselédek,  hogy bizonyosan összegyűjti a
gyertyákat,  s  jó  pénzért  eladja.  Fel  is  ment  a  legöregebb  kocsis a
királyhoz, s jelentette, hogy az új kocsis nem lehet becsületes legény, mert
soha  egy  szál  gyertyát  sem  gyújt,  s  mégis  rettentő világosság van az
istállójában.

   "Hm  -  gondolja  a  király  -,  ezt már csak megnézem, hogy mi lehet." -
Lemegy  éjszakának idején az istállóba, s hát csakugyan olyan világosság van
ott, hogy majd megvakult belé, pedig egy szál gyertya sem égett.

   De  volt,  ami  volt  csudálatos  ebben, csak akkor ámult-bámult igazán a
király,  mikor  a  lovakat  látta.  Szebb volt egyik a másiknál, ragyogott a
szőre  valamennyinek. Megy a többi istállóba, nézi ott is a lovakat, s hát a
kutyának való volt mind.

   Hej, megmérgelődött a király. Hiszen csak még egy rossz szót halljon erre
a  legényre.  Amennyi lova volt, mind az ő kezére adta, s most már csakugyan
megtette parádés kocsisnak.

   No, telik-múlik az idő. Mondja egyszer a király a feleségének:

   - Hallod-e, feleség, befogatok a parádés kocsissal, hadd lám, mit tud.

   - Az bizony jó lesz - mondja a királyné -, próbáljuk meg.

   Egyszeribe  leküldik az inast az istállóba, üzenik a kocsisnak: fogjon be
hat lovat a parádés hintóba.

   - Jól van - veti oda a kocsis -, tudtam én azt már előtted.

   Visszamegy  az inas, s jelenti a királynak, hogy a kocsis milyen gorombán
felelt. Nagy haraggal mondta: jól van, tudtam én azt már előtted.

   - Hadd haragudjék - mondta a király -, majd megbékül a maga kenyerén.

   Eközben  a  kocsis  kihúzza  a  hintót  a  szín  alól, jól megvizsgálta a
kerekeket,  kerékszöget,  tengelyt s mindent. Aztán kivezetett az istállóból
hat  aranyszőrű  paripát.  Hanem  az  ördögadta  legénye  mind  a  hat lovat
megfordítva fogta be.

   Látja  ezt  a  király az ablakból, megcsóválja a fejét, hívja a királynét
is, hadd nézze, mit csinál az ő legényük.

   - Bolond ez a legény, feleség - mondja a király.

   - Hadd  csináljon  úgy,  amint  neki tetszik - mondja a  királyné -, majd
meglátjuk, hogy indítja el így a lovakat.

   Azzal  lementek,  felültek  a  hintóra, egy szót sem szóltak a kocsisnak,
csak várták, hogy mit csinál.

   Hát  bizony  az  azt  csinálta,  hogy felszökött a bakra, kieresztette az
ostorát,  nagyot  rittyentett,  hogy  rengett  belé  az  udvar, s uccu neki,
kitáncolt  a  hat  ló  az  udvarból  olyan módosan, mintha csak fejjel előre
lettek  volna  fogva,  s  ahogy  a  kapun kiértek, repültek a hintóval sebes
szélnél is sebesebben.

   De bezzeg megcsodálta ezt mindenki, aki látta. Nagy híre ment a kocsisnak
mindenfelé,  s örült a király is, hogy neki olyan kocsisa van, amilyen nincs
több  kerek  e  világon.  Ahogy  hazaértek,  a király nagy örömében egy véka
aranyat  ajándékozott  a kocsisnak. A királyné pedig azt mondta, csak menjen
fel hozzá reggel a palotába, majd ő megajándékozza valamivel.

   Fölmegy  reggel  a  kocsis  a  királynéhoz, s a királyné adott neki három
arany hajszálat, s azt mondta:

   - Tedd  el,  fiam, ezt a három hajszálat, s vigyázz jól rájuk,  mert ezek
neked mindig igazat jelentenek, ha nem tudnád, mit cselekedjél.

   Megköszöni   az   ajándékot  illendőképpen  a  kocsis,  azzal  lemegy  az
istállóba, ott elkúrálja a lovakat.

   Hát  egyszer  csak jön az inas az üzenettel, hogy fogjon be mindjárt, azt
parancsolja a királykisasszony.

   Befog  a kocsis éppen azonmódúlag, mint azelőtt való nap, s meghordozza a
királykisasszonyt is. Mikor visszajöttek, kérdi a király:

   - No, édes leányom, hogy esett a kocsikázás?

   - Jólesett  édesapám  -  felelt a királykisasszony -, csak azt  szeretném
tudni, hogy mi a neve a kocsisunknak.

   Azt mondja a király:

   - Én  csak  annyit  tudok,  leányom, hogy Tamásnak hívják, a másik  nevét
bizony nem kérdeztem, amikor beszegődött.

   - Hát ha nem tudja, édesapám, akkor adok én neki nevet. Legyen az ő  neve
Oktalan Tamás, mert ilyen bolondul nem láttam még bánni lóval, pedig már sok
kocsis megfordult az udvarunkban.

   Jól van, ez ennyiben maradt.

   Másnap  reggel  kimegy  Tamás  az  udvarra, az istálló előtt egyet s mást
eltisztogat,  söpörget, de a királykisasszony is ott könyökölt az ablakon, s
lekiált onnan:

   - Tamás!

   Néz Tamás erre-arra, mindenfelé, s nem lát senkit.

   Lekiált a királykisasszony másodszor is:

   - Tamás!

   Tamás csak néz mindenfelé, hogy ugyan ki szólítja őt, de nem látott senki
lelket.

   Harmadszor már azt kiáltja a királykisasszony:

   - Oktalan Tamás!

   Most  már  Tamás  egyenest  az ablakra nézett, s úgy a királykisasszonyon
felejtette  a szemét, hogy az csak elfehéredett, mint a fehérített vászon, s
mindjárt visszahúzódott az ablaktól.

   Még  ez  órában  halálos  beteg  lett  a  királykisasszony, hanem hogy mi
okozhatta  hirtelen  nagy  betegségét,  a  leghíresebb  doktorok  sem tudták
kitalálni. Eleget faggatta a király s a királyné:

   - Minek vagy a betegje, édes leányom?

   De  a  királykisasszonynak  a szavát sem lehetett venni, csak fehéredett,
hervadozott  szegény.  Volt  az udvarban egy öreg banya, aki még a királynak
volt a dajkája, ez egyszer bemegy a királyhoz, s mondja:

   - Felséges  királyom,  életem-halálom  kezedbe ajánlom, én azt  gondolom,
hogy  a  királykisasszony  szerelem  betegje,  s  meg nem gyógyul addig, míg
annak, akit szeret, felesége nem lesz.

   Mondja  a  király a feleségének, hogy mit hallott az öreg banyától, hátha
igaza lesz.

   - Biz az igaz lehet, édes uram - mondja a királyné.

   Vallatóra fogták mindjárt a leányt: mondja meg, kit szeret, ne szégyellje
tőlük. Az a leány sorsa, hogy előbb-utóbb főkötő alá kerüljön.

   Előveszik,  kérdezik,  faggatják, de a királykisasszony nem vallotta meg,
hogy kit szeret. Azt mondta: inkább meghal, mégsem mondja meg senkinek.

   Búsult  a  király  s a királyné is. Sírás volt éjjelük-nappaluk, hogy ím,
most  kifogynak egyetlen leányukból. Összehívatták valahány bölcs ember volt
az egész országban, hogy ezek adjanak tanácsot.

   Összejöttek  öreg  bölcs  emberek,  táltosok, jövendőmondók, éjjel-nappal
tanakodtak,   s   egy   sem   tudta   kitalálni,   hogy   kit   szerethet  a
királykisasszony.

   Ismét bemegy az öreg banya a királyhoz, s mondja:

   - Felséges  királyom,  az a sok bölcs ember hiába tanakodik, mert  úgysem
találják ki, hogy kit szeret a királykisasszony. De én akármi legyek, ha nem
valamelyik  udvarbeli  legénynek  a  betegje. Én azt tanácsolom felségednek,
hogy  öntessen  egy  aranytulipántot,  azt  tegye  ki  az  udvar közepén egy
asztalra,  sétáltassa  el a tulipánt előtt, ahány legény van az udvarában, s
amelyik előtt kinyílik a tulipánt, annak a betegje a királykisasszony.

   - Jól  van  -  mondja  a  király  -,  nem  hinném,  hogy  így legyen,  de
megpróbálom.

   Még  aznap  öntetett  egy  aranytulipántot,  az udvar közepén kitette egy
asztalra, azzal előrendelte mind az udvarbéli legényeket, hogy sétáljanak el
a tulipánt előtt.

   Ottan  sétáltak minden rendű és rangú legények, úrfiak és cselédek, s hát
amint  Tamás  kocsis  elsétált  a  tulipánt  előtt, abban a szempillantásban
kinyílik.

   Hej,  uram,  teremtőm, szörnyű haragra gerjedt a király. Hogy az ő leánya
egy kocsislegényt szeressen! Ment föl a palotába, s kérdezte a leányát:

   - Leányom,  édes  leányom,  igaz-e,  hogy Tamás kocsist szereted, s az  ő
betegje vagy?

   Felelte a királykisasszony:

   - Igaz, igaz, lelkem édesapám, s meg is halok, ha az övé nem lehetek.

   - No hát inkább halj meg! - mondta szörnyű haraggal a király. - De meghal
az a hitvány parasztlegény is!

   Hiába sírt-rítt a királyné, hiába könyörögtek az udvarbéli fő-fő emberek,
szörnyű nagy haragjában elevenen befalaztatta a leányát, s hívatta a hóhért,
hogy Tamás kocsist akassza fel.

   No, hanem Tamás is észrevett valamit, s amíg előkerült a hóhér, elszelelt
az udvarból. Ment szegény feje, azt sem tudta merre, tele volt a szíve nehéz
búbánattal, mert ő is szerette a királykisasszonyt.

   Mind  azon  tűnődött, azon bucsálódott, hogy s mint tudja kiszabadítani a
királykisasszonyt szörnyű sírjából.

   Ment, mendegélt, beért egy rengeteg nagy erdőbe, s ottan talált egy kicsi
házat.

   Benéz  oda,  vajon  ki  lakik  ott? Ott bizony egy öregasszony lakott, de
olyan öreg, hogy az orra a térdét verte. Köszönt neki illendőképpen:

   - Adjon isten jó estét, öreganyám!

   - Adjon isten, édes fiam. Hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

   - Hej, lelkem öreganyám - mondja Tamás -, én halál ellen bujdosok.

   Azzal elmondja az ő szomorú történetét.

   Azt mondja az öregasszony:

   - Ne búsulj, fiam, nesze, adok neked egy kalapácsot, ez majd  összerontja
azokat   a   kőfalakat.   Neked  csak  azt  kell  mondani:  "Üssed,  verjed,
kalapácsom!" Egyéb gondod ne legyen. Hanem előbb menj el még a nénémhez, nem
messze lakik innen, az is ád valamit.

   Megköszönte  Tamás  az  öregasszony  nagy  jóindulatát,  s  ment  a másik
öregasszonyhoz.  Annak  is  elpanaszolta  az  ő  szomorú történetét, s ez az
öregasszony adott neki egy aranyvesszőt.

   Azt mondta:

   - No,  fiam,  akárhol jársz, hegyen-rónán, ha bajba kerülsz, csak  sújtsd
meg  ezzel  a  vesszővel  a  földet,  s  mindjárt akkora víz fakad a helyén,
akárcsak  a  Duna.  Hanem  most menj el még a nénémhez, aki nem messze lakik
innen, az is ád valamit.

   Ment egyenest a harmadik öregasszonyhoz, de már annak a házát egy hétfejű
sárkánykutya   őrizte.   Ahogy   meglátja   Tamást,   nekiugrik,  de  áldott
szerencséjére észrevette az öregasszony, s kikiált az ablakon:

   - Hogy a farkasok egyenek meg! Nem látod, hogy vándorlólegény?

   A kutya egyszeribe megjuhászodott, s Tamás bement a házba.

   - Ne is mondd, hogy miben jársz - fogadta az öregasszony -, tudom, hogy a
húgom  igazított  ide.  Azt is tudom, hogy halál ellen bujdosol. Hát csak ne
búsulj,  édes  fiam.  Adok  neked egy kardot, s ennek csak azt kell mondani:
"Kard,  ki  hüvelyből!"  S  ha  annyi  ellenség  támad  rád, hogy ég és föld
belefeketedik,  akkor  is megvéd ez. Most pedig fordulj vissza, fiam, ha jól
sietsz, a királykisasszonyt még életben találod.

   Megfordul  Tamás, nyaka közé vette a lábát, szaladt vissza, s mire éjfélt
ütött  az  óra,  odaért ahhoz a tornyocskához, amelyikbe a királykisasszonyt
falazták. szólt mindjárt a kalapácsnak:

   - Üssed, verjed, kalapácsom, hogy reggelre egy kő se maradjon a máson,  s
mondd  meg  a királykisasszonynak, hogy jöjjön utánam. Elmentem erre s erre,
rengeteg erdőbe, ottan majd megtalál egy öregasszonynak a házában.

   Azzal  Tamás,  nehogy  a  strázsák  észrevegyék, visszafordult a rengeteg
erdőbe,  a  kalapács  pedig  miszlikbe  verte  a  tornyocskát, s megmondta a
királykisasszonynak,   hogy   mit   üzent   Tamás.   Mire   hajnalodott,   a
királykisasszony  ott  volt az öregasszony házában. Hej, istenem! Volt öröm!
Most már övék a világ. Úgy elmennek, hogy hírüket sem hallja senki.

   Az ám, de reggel, mikor felébredt a király, kinézett az ablakán, s látja,
hogy   híre-pora  sincs  a  tornyocskának.  Összehívatja  nagy  haraggal  az
udvarbélieket,  vallatja,  hogy  ki  szabadította ki a királykisasszonyt. De
vallathatta,  nem  tudott  senki semmit. Akkor előállott egy jövendőmondó, s
azt mondta:

   - Felséges  királyom,  ez  a  Tamás  mestersége, más ezt nem tehette.  De
mondom is felségednek, hogy ezzel a legénnyel ki ne kössön, mert ha az egész
ország  népével  ellene  megy, akkor sem bír vele, s meglátja felséged, hogy
előbb-utóbb ő lesz az úr ebben az országban.

   Hiszen  egyéb  sem  kellett  a  királynak.  Hogy  ő ne bírjon egy hitvány
kocsislegénnyel!  Mindjárt trombitát fúvatott, dobot veretett, s indult nagy
sereggel  Tamás  után.  Tamás az erdő szélén sétált a királykisasszonnyal, s
hát  egyszerre  rettenetes porfelleg kerekedik, de akkora, hogy eget-földet,
mindent beborított.

   - No,  lelkem  -  mondja  a  királykisasszonynak -, most mit  csináljunk?
Elfussunk vagy elbújjunk? Látod, jő az apád szörnyű nagy sereggel!

   - Bújjunk  el, bújjunk el - mondta a királykisasszony, hanem Tamás  egyet
gondolt,  s  azt  mondta,  hogy  ő  bizony  nem bújik el, nem fél két ország
népétől sem.

   S  ahogy  közeledett  a  király  a  sok  katonával,  megsújtotta a földet
aranyvesszejével,  s  hát  egyszerre  akkora  folyóvíz  hasadt ki a földből,
akárcsak a Duna, még annál is nagyobb.

   Azzal leültek a folyóvíz partjára, s Tamás átkiabált a katonáknak:

   - Na, gyertek, ha tudtok!

   Hiszen átalmenni nem tudtak, de bezzeg lőttek puskával, ágyúval, csak úgy
fütyült a fejük fölött a szörnyű sok golyóbis.

   De most már Tamás sem vette tréfára a dolgot. Szól a kardjának:

   - Kard, ki hüvelyből! Vágjad, ahol éred! Csak a királyt ne bántsd!

   S ím, lássatok csudát!

   Átalröppent  a  kard  a  széles folyóvízen, aprította a katonákat, mint a
torzsát. Jó, ha maradt kettő-három hírmondónak a királyon kívül.

   Mikor  a  kard  visszaröppent,  Tamás  felvette  az aranyvesszőt, azzal a
folyóvíz  összecsapódott,  eltűnt,  mintha  nem  is  lett  volna,  s Tamás a
királykisasszonnyal szépen átsétált a királyhoz.

   De  bezzeg  könyörgött a király, hogy hagyja meg legalább az ő életét, ha
már elpusztította a sok szép katonáját. Azt mondotta Tamás:

   - Aki az édes leányát négy fal közé temetteti, kegyelmet nem érdemel. Hát
te mit mondasz? - kérdezte a királykisasszonyt.

   - Én  azt  mondom  -  felelte  a  királykisasszony  -, hogy hagyd meg  az
édesapám életét.

   - Jól  van  -  mondta  Tamás -, hanem előbb meglátom, hogy mit jelent  az
három aranyhajszál, amit egyszer nekem az édesanyád adott.

   Elővett egy aranyhajszálat, s mondta a királykisasszonynak:

   - Csavarintsd az ujjad köré! Ha vér cseppen ki belőle, meg kell  halni az
édesapádnak, ha víz, akkor meghagyom az életét!

   Ujja  köré  csavarintja  a  királykisasszony az aranyhajszálat, s hát víz
cseppent ki belőle.

   - Csavarintsd  az  ujjad  köré  a  másodikat, hadd lássam, mi cseppen  ki
abból.

   Ujja köré csavarintja, s víz cseppent ki abból is.

   - Most a harmadikat!

   Ujja köré csavarintja, s víz cseppent ki abból is.

   - Látom  -  mondja  Tamás  -,  hogy  meg kell bocsátani az  apádnak, amit
ellened vétett; no, nem bánom.

   Hazamentek nagy szívbéli örömmel, s csaptak nagy lakodalmat, hét országra
szólót. Azután a király Tamásnak adta az országát, egész királyságát, aminek
a  népek erősen örültek, mert ő aztán jó király volt, s még ma is él, ha meg
nem halt.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező