Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                           A BÉKA-KIRÁLYKISASSZONY

   Mikor  volt,  mikor nem volt - volt valamikor a föld kellős közepében egy
cserfa,  olyan  magas, hogy a teteje az eget verte. Ennek a fának a legfelső
ágán  ült  egy  ősz  öregember;  akinek a szakálla a földet verte. Ez mondta
nekem ezt a mesét, hallgassátok meg.

   Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s
annak három szép dali fia. Azt mondja egyszer a király a fiainak:

   - No,  édes  fiaim,  ti  már  meg  is házasodhatnátok, mind a hárman  jól
kinőttetek az isten markából.

   - Hiszen  mi  meg  is  házasodnánk  - mondták a fiúk -, de hol  találjunk
hozzánk illőt?

   - Ezen  én  is sokat gondolkoztam - mondta a király -, mert sem  keletre,
sem  nyugatra,  sem  északra,  sem  délre, ahány ország vagyon, egyben sincs
olyan királykisasszony, aki hozzátok illő volna.

   Gondolja  a  király,  összehívatja  a  tanácsosait, hátha azok kitalálnak
valamit.   Mindjárt  összehívatja,  ahány  bölcs  ember  van  az  országban,
összeülnek,  tanakodnak  ezek,  s  azt  határozzák, hogy a három királyfinak
csináltassanak  három  nyilat  s  három  nyílvesszőt,  álljanak  ki az udvar
közepére,  onnét  lőjék  ki  a  nyílvesszőket,  s  amely országnak a földjén
leesnek, ki-ki abból az országból vegyen feleséget.

   Megcsináltatják  a  három  nyilat  s nyílvesszőt, a királyfik ki is lövik
hárman  háromfelé,  aztán elindultak a lövés irányában. A két idősebb fiúnak
jó  szerencséje  volt,  mert  azoknak hét nap s hét éjjel sem kellett menni,
megtalálták  a  nyílvesszőjüket, az egyik egy, a másik más király udvarában,
leányt  is  találtak  szemrevalót,  feleségül  is vették, nagy lakodalmat is
csaptak, s még tán ma is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.

   Hej,  hanem  a  legkisebb  bezzeg  szerencsétlen csillag alatt született!
Ment,  mendegélt  erdőkön, mezőkön, folyóvizeken által, de csak nem talált a
nyílvesszejére.  A  hetedik  nap  már  éppen vissza akart fordulni, mikor az
Óperenciás-tenger partjára ért, s hát mit látnak szemei! A tengernek közepén
van  egy szép zöld sziget, s annak a szigetnek épp a kellős közepén van az ő
nyílvesszeje.  Búsult  szegény  királyfi,  tűnődött magában, még a könnye is
kicsordult.

   Hát ő most hogy tudjon odajutni, ahol a nyílvesszeje van?

   Amint  így  tűnődnék  magában,  csak kiugrik a tengerből egy csúnya varas
béka, s kérdi tőle:

   - Mi bajod, te királyfi, miért adtad búnak árva fejedet?

   Ránéz a királyfi:

   - Hát te honnét tudod, hogy én királyfi vagyok?

   Mondja a béka:

   - Nemcsak  azt  tudom, hogy királyfi vagy, hanem azt is tudom, hogy mi  a
bajod.   Ugye,   szeretnél   átalmenni   a  szigetre,  hogy  visszahozzad  a
nyílvessződet?   No,  ne  búsulj,  én  átalhozom  neked,  de  csak  azzal  a
feltétellel, ha feleségül veszel engem.

   Nagyot kacagott a királyfi:

   - Mit beszélsz te? Hogy én téged feleségül vegyelek?!

   - Hát jól van - mondja a béka -, ne végy feleségül, menj, s keresd tovább
a nyílvessződet.

   Mit gondolt, mit nem a királyfi, azt mondja a békának:

   - No, te istennek förtelmes állatja, úgyis el vagyok keseredve, feleségül
veszlek.

   Azzal  felült  a lovára, maga elé ültette a békát, s indult vele hazafelé
az  apja  udvarába. Útközben elesteledtek egy erdőben, s ott megháltak, de a
királyfi  csak  azt  várta, hogy a béka elaludjék, fölkapott a lovára, s úgy
otthagyta,  mintha  ott  se lett volna. Vágtatott, mint a szél, a szélnél is
sebesebben, s örült, hogy megszabadult ettől a förtelmes állattól.

   Az  ám,  ahogy  visszanéz  véletlenül, mit lát? Ott ül a béka a lovának a
farán!

   - Ugye, meg akartál szökni tőlem? - mondta a béka. - De megállj, ezt  még
megkeserülöd!

   Hej,   búnak   ereszkedett  a  szegény  királyfi!  Mit  tudjon  csinálni?
Megpróbálta   másik   éjjel,  harmadik  éjjel,  ha  valamiképpen  meg  tudna
szabadulni a békától, de mikor azt hitte, hogy hetvenhét mérföldre van tőle,
ahogy  hátranézett,  ott  ült  a  béka a lovának a farán, s megfenyegette őt
másodszor is, harmadszor is:

   - Megállj, királyfi, ezt te még megkeserülöd!

   Mit  volt,  mit  nem tenni, haza kellett vinni a békát. Otthon még mindig
lakodalmaztak a bátyjai, folyt a dínomdánom. Bemegy a palotába, s kérdi tőle
az apja, kérdik a bátyjai:

   - No, fiú, hoztál-e feleséget, hol van, merre van?

   Mondja a királyfi nagy búsan:

   - Menjetek ki az udvarra, s nézzétek meg!

   Kimennek  mind  az  udvarra,  de ott bizony nem láttak semmiféle asszonyi
állatot.

   Kérdik tőle ismét:

   - Hát hol az asszony?

   - Itt van ni! - mondja a királyfi. - Ott ül a lovamon.

   Haj,  szörnyű  haragra  gerjedt  a  király!  Hogy őt így megcsúfolta az ő
legkisebb fia! Kitagadta a királyságból, ki az országból, ki mindenéből, azt
mondta neki: fel is út, le is út, többet ne lássa.

   Felült  a  királyfi a lovára, s keserves könnyhullatások közt elindult az
apja udvarából. S az a csúf, fertelmes állat ott ült, üldögélt szépen a háta
megett, nem szólt egy szót sem.

   Ment,  mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer úgy estefelé
egy  rengeteg  erdőbe ért. Annak az erdőnek a közepén volt egy szép tisztás.
Ottan  megállott,  a lovát belecsapta a fűbe, maga pedig leheveredett egy fa
alá, s elaludt.

   Hanem   reggel,   amikor  felébredt,  szeme-szája  tátva  maradt  a  nagy
álmélkodástól.  Egy  olyan  palotában ébredett fel, hogy annak minden szege-
köve gyémánt volt, s abból a fertelmes csúf békából olyan gyönyörűséges szép
asszony lett, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

   Bezzeg,  hogy  megváltozott most egyszerre a királyfi kedve, bezzeg, hogy
megváltozott most a szíve indulatja. szép gyöngén megfogta a felesége kezét,
s azt mondta:

   - Te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!

   Mosolygott a szép asszony, ő is azt mondta:

   - Ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!

   Hanem  azért  azt  gondolta  magában: "Megállj, mégis megbüntetlek azért,
hogy háromszor elhagytál engem!"

   Telt-múlt az idő. Éltek egymással nagy békességben, de az asszony sokszor
el-elszomorodott,  mert  szerette  az  urát,  de  nem  tudta felejteni, hogy
háromszor elhagyta.

   Észrevette  a  királyfi,  hogy  a  felesége  mindig  szomorkodik,  meg is
kérdezte egyszer:

   - Talán bizony nem is szeretsz, feleség, hogy mindig szomorkodol?

   Azt mondja az asszony:

   - De bizony szeretlek, édes férjemuram, hanem azt nem tudom  elfelejteni,
hogy  egyszer  olyan  erősen  gyűlöltél.  Látod,  uram, látod, nem voltam én
mindig olyan förtelmes állat, mint amikor először láttál engem. Tündérkirály
leánya voltam. Sok embert megvarázsoltam, csak meggondoltam valamit, már meg
is  csináltam. De egyszer mégis megjártam. Feleségül akart venni egy lidérc,
s  hogy  nem  mentem  hozzá,  békának  varázsolt, s arra ítélt, hogy békának
maradjak,  amíg  olyan  királyfival  nem találkozom, aki nyílvesszővel keres
magának feleséget.

   - Hej,  ha  én ezt tudtam volna, lelkem feleségem! - mondta a  királyfi -
bizony, nem szomorítom meg a szívedet!

   A szép asszony csak mosolygott, nem szólt semmit, de most is azt gondolta
magában: "Azért mégsem felejtem el, hogy amikor béka voltam, megvetettél."

   Aközben  hírül vitték az öreg királynak, hogy van az országában egy olyan
fényes  ragyogó vár, hogy az övé leülhet mellette. Hírül vitték azt is, hogy
a  kitagadott  fia  építtette azt a ragyogó várat. Azt hitte az öreg király,
hogy  bizonyosan  az  ő  bosszúságára építtette a várat az a kitagadott fiú.
Mindjárt  üzent neki, hogy kitakarodjék az országából, mert különben így meg
úgy.

   Megszomorodott a királyfi, de a felesége azt mondta, hogy egy tapodtat se
menjenek. Majd eligazít ő mindent annak rendje-módja szerint. Visszaüzent az
öreg királynak: hát jöjjön ide, s kergesse ki, ha van szíve hozzá.

   No bizony, az öreg király nem is várt második üzenetet: indult még aznap,
akkora  sereggel,  hogy  a  föld rengett alatta. De a szép asszony sem dugta
össze a kezét. Nemhiába volt tündérkirály leánya, egy minutára annyi katonát
varázsolt  elő,  hogy  az  ég is elfeketedett belé. Úgy széjjelverte az öreg
király  seregét, hogy hírmondónak sem maradott abból. Csak az öreg királynak
s  a  két  idősebb  fiának  hagyták  meg az életét: hadd menjenek haza isten
hírével, de aztán őket többé meg ne háborítsák.

   Hát ez így volt, ahogy volt, aztán telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő,
két  esztendő,  s élt a fiatal pár nagy békességben. Hanem a szép asszonynak
még  mindig  nem ment ki a fejéből, hogy a királyfi csak akkor szerette meg,
amikor  szépséges  szép  leány  lett  belőle,  de  bezzeg,  mikor béka volt,
irtózott tőle, el is akarta hagyni, pedig segített rajta. Azt mondta egyszer
az urának:

   - No, lelkem uram, emlékszel-e, hogy mikor feleségül vettél,  megesküdtél
nekem, s utánam mondottad, hogy ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket?

   Azt mondta a királyfi:

   - Emlékszem, emlékszem, lelkem feleségem.

   - Hát arra emlékszel-e, hogy háromszor akartál megszökni tőlem?

   - Arra is emlékszem, nem is tagadom, lelkem feleségem.

   - No  bizony,  ha  emlékszel  is, s nem is tagadod, most én is  elhagylak
téged. Nesze, adok egy gyűrűt emlékül, s isten áldjon.

   Eleget  istenkedett  a  királyfi,  hogy ne hagyja el, ne bolondozzék, ami
elmúlt,  elmúlt,  felejtse  el:  a  szép  asszony  nem  hallgatott  rá, csak
kikerült-fordult az ajtón, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

   Búsult  a szegény királyfi, hogyne búsult volna! Még csak most volt igazi
világ  árvája.  Sem  apja, sem anyja, sem felesége, sem országa, sem hazája!
Meghiszem  azt!  Reggelre  még  az  a  szép  ragyogó  vára  sem volt, mert -
halljatok  csudát!  -  ott  ébredt  fel  a  rengeteg  erdő  közepén,  azon a
tisztáson,  hol akkor éjjel megháltak volt, amikor az apja világgá kergette.
Ott legelészett a lova is még a jó kövér fűben.

   - No,  édes  lovam  -  mondta  nagy búsan -, összekerültünk megint,  most
mehetünk ismét világgá.

   Felült a lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken, völgyeken,
erdőkön,   mezőkön   átal,  ha  valahol  szolgálatot  találna.  Addig  ment,
mendegélt,  míg  rengeteg  erdőben  egy malom elé értek. Bemegy a malomba, s
köszön a molnárnak, akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt:

   - Adjon isten jó napot, molnár gazda!

   - Adj' isten, öcsém! Hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

   - Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék.

   - No  bizony,  ha  igen,  állj  be  hozzám   molnárlegénynek.  Nekem  sem
gyermekem,  sem  senkim  a  világon:  ha jól viseled magadat, neked hagyom a
malmomat s minden gazdaságomat.

   Kezet  csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ügyes
legény  volt,  hamar  kitanulta a molnárságot, de nem tudta elgondolni, hogy
miféle malomba került, mert őrlenivaló volt mindig, hanem sem azt nem látta,
hogy ki hoz őrlenivalót, sem azt, hogy ki viszi el a lisztet.

   Meg is kérdezte egyszer az öregtől:

   - Ugyan  bizony, bátyámuram, hogy kerül ide a sok őrlenivaló, s  ki viszi
el innét, hogy én azt sohasem látom?

   - Hej, öcsém, azt mindig éjjel hozza egy griffmadár, s éjjel is viszi el,
amikor te alszol.

   - Hát aztán hová viszi?

   - Hm,  öcsém,  a  királynénak  viszi  egyenest.  Ide  nem messze van  egy
kőszikla,  annak  a  tetejében  egy  ragyogó  fényes  vár.  Abban lakik a mi
királynénk szomorú özvegységben.

   Hiszen  a  királyfinak sem kellett egyéb. Nem feküdt le este, s éjfélkor,
ahogy  jött  a  griffmadár  a  lisztért,  belebújt  egy  liszteszsákba,  s a
griffmadár  a  többi  zsák  közt  vitte őt is a királyné várába. Ott, amikor
kioldották  a  zsákokat, kiugrott nagy lisztesen, hogy a szegény kenyérsütőt
majd kitörte a "rossz".

   - Ne  félj - szólt a királyfi -, nem vagyok kísértet. A malomból  jöttem,
hogy itt keressek szolgálatot.

   - Jól  van  -  mondta  a  sütőmester  -,  éppen  szükség  van sütőinasra,
felfogadlak annak.

   Hát bezzeg a királyfi kitanulta a sütőmesterséget is. Eleinte csak fekete
kenyeret  süttettek  vele,  de  sütött  aztán  fehér  cipót  is,  szép piros
ropogóst. Hanem a királynét még egyszer sem láthatta, pedig amiatt jött ide.

   Hetek  múltak,  hónapok  múltak,  s  ím,  egyszer,  amint kitekint a sütő
ablakán,  látja,  hogy  éppen  az  ablak  előtt  sétál el egy szépséges szép
asszony,  éppen  az  ő  felesége!  Hej,  istenem,  nem találta a helyit. Mit
csináljon,  hogy  kerüljön a felesége színe elé? Gondolt ide, gondolt oda, ő
bizony  azt  gondolta,  hogy a gyűrűt belekeveri egy cipóba, s majd megtudja
erről  a  felesége,  hogy  itt  van.  Nem sokat teketóriázott: belekeverte a
gyűrűt  a  tésztába,  és  sütött ebből olyan ropogós piros cipót, hogy még a
sütőmesternek  is  tátva  maradt  a  szája.  Vitték  is  mindjárt a királyné
asztalára.  Ott  az  inas  felvágja a cipót, s hát kigurul belőle egy gyűrű!
Fölkapja  az  inas a gyűrűt, s jelenti a királynénak, hogy mi történt. Nézi,
nézi  a  királyné,  s  a  színében  csak hol elhalványodik, hol kipirosodik.
Hívatja a sütőmestert:

   - Ki sütötte ezt a cipót?

   Mondja a sütőmester:

   - A sütőinas, felséges királyné.

   - Küldje ide mindjárt.

   Küldik  a  sütőinast,  be  is  megy nagy lisztesen, de bezzeg nem nézte a
királyné:  lisztes-e,  nem-e,  a  nyakába  borult. Még aznap nagy lakodalmat
csaptak, de olyant, hogy hét országra ment a híre.

   Én is ott voltam, a griffmadáron mentem fel, s feneketlen kancsóból ittam
a  bort.  Hazafelé  adtak egy lovat, akinek tök volt a feje, viasz a dereka,
kender  a farka, kóró a lába, acél a patkója. Ahogy a földre ért, megbotlott
a lovam egy békasóba, szikrát vetett a patkó, tüzet fogott a kender, elégett
a  kóró,  elolvadt  a  viasz,  leesett a tök, s hupp! - lepottyantam én is a
földre, hogy nagyot nyekkentem belé.

   Itt a vége, fuss el véle.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező