SZERENCSÉNEK SZERENCSÉJE
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innét, hetedhét országon
túl, volt egyszer egy király, s annak egy növendék fia.
A király éppen azon járatta az eszét, hogy a fiát megházasítsa, mikor a
szomszéd ország királya erősen megsértette, s mit volt mit tenni, rettentő
nagy sereggel elindult háborúba. Hanem a fiát otthon hagyta házőrzőnek, s
erősen a szívére kötötte, nehogy megházasodjék; míg ő a háborúból haza nem
kerül.
Elment a király, s a fia csakugyan otthon maradt, s ahogy tudta,
igazgatta az országot. De telt-múlt az idő, esztendő esztendő után, s az
apja csak nem került haza, még mindig háborúskodott a szomszéd királlyal.
Ő bizony - gondolta magában a királyfi - nem vár ítélet napjáig, talán
öregember is lesz, mire hazakerül az apja - elindult leánynézőbe. Nagy
sereget gyűjtött, s úgy indult világgá, hadd lássák idegen földön, hogy őt
sem a gólya költötte. De még az országuk határáig sem érhettek, jő velük
szembe a király, akarom mondani, szaladott, mert rútul megverték a seregét.
Bezzeg megörült a király, amikor meglátta, hogy jő a fia elejébe. Azt
hitte, hogy híre ment a vereségének, s most jő a segítségére. De meg is
mérgelődött szörnyen, mikor megtudta, hogy a királyfinak esze ágában sem
volt, hanem házasságon jár az esze.
- Meghagytam, ugye, hogy el ne mozdulj hazulról, amíg vissza nem térek? -
mondta a király. - Nem fogadtál szót, mehetsz, amerre a szemed lát, de a
katonáimat el nem viszed, hallod-e!
Eleget kérte a fiú az apját, hogy így s hogy úgy, egyszer csak meg kell
hogy házasodjék, de a király nem engesztelődött meg, s elvette tőle az egész
ármádiát. Egyes-egyedül egy vadász maradt a királyfi mellett. Ez olyan
hűséges embere volt a királyfinak, hogy még a királlyal is szembeszállott, s
azt mondta:
- Felséges királyom, egy életem, egy halálom, de én a királyfit el nem
hagyom.
Elváltak nagy haraggal, s a király ment hazafelé, a királyfi pedig
hűséges vadászával hetedhét ország ellen. Búsult erősen, hogy az apja még
csak egy jó szót sem adott útravalónak, de még egy hét sem telt belé, elmúlt
a nagy búbánatja. El bizony, mert addig mentek, mendegéltek hegyeken
völgyeken, erdőn, mezőn által, hogy a hetedik nap elérkeztek Aranyország
aranyvárába, s ottan találtak egy aranyvirágot, de olyat, hogy a napra
lehetett nézni, de arra nem. Közbe legyen mondva, s nehogy elfelejtsem, az
aranyvárban a király lakott, s az aranyvirág a király egyetlen leánya volt.
Éppen az ablakban ült Aranyvirág, amikor a királyfi megérkezett, s azt
mondta magában:
- No, ez bizonyosan érettem jött, de ha érettem jött, bizony el is megyek
vele.
Mert szép volt Aranyvirág, de a királyfi sem volt ám amolyan tedd el s
elő se vedd legény; megakadt a szem rajta.
Fölmegy a királyfi a palotába, s nem sokat teketóriázik, elmondja a
királynak, hogy ő ki s mi, s hogy becsületes szándékkal jött.
A királynak megtetszett a legény, s azt mondta:
- Jól van, fiam, legyen a tiéd a leányom, ásó-kapa s a nagyharang
válasszon el, ha szeretitek egymást.
Egyben hívatta Aranyvirágot, s ez is azt mondta:
- Én bizony szívesen megyek a királyfihoz, mert látom a szeméből, hogy
igaz szeretettel van hozzám.
Mindjárt csaptak olyan lakodalmat, hogy folyt a bor Hencidától Boncidáig,
s még azon is egy sánta arasszal túl.
Mikor a nagy vendégségnek vége volt, befogattak hat szép lovat egy
aranyos, gyémántos hintóba, a fiatalok beleültek, s elindultak a királyfi
hazájába. Még estére a királyfi országába értek, s megszállottak egy
fogadóban. A fiatal pár egyszeribe le is feküdt, de a királyfi vadásza kint
maradt a fogadó udvarán, s le nem hunyta a szemét, nehogy a gazdájának
valami bántódása essék. Hát úgy éjféltájban hallja a vadász, hogy a ház
tetejére száll három varjú, s ott csak elkezdenek diskurálni.
Azt mondja az első varjú:
- No, halljátok-e, ilyen szép egy pár ember sem hált még ebben a
fogadóban. Kár, kár, kár, hogy ilyen fiatalon el kell pusztulni szegény
fejüknek.
Azt mondja a második varjú:
- Hogyne pusztulnának el, mikor holnap leszakad alattuk az aranyhíd?
Azt mondja a harmadik varjú:
- Hej, gonosz lelke lehet a királyfi apjának! Azt hallottam, hogy a
király fűrészeltette be a hídlábat. Kár, kár, kár! De, hé, halljátok-e, aki
ezt a mi beszélgetésünket elárulja - térdig sóbálvánnyá változik, akár
állat, akár ember légyen.
- Nem bánom én, hadd változzak, mégis elárulom mondta hangos szóval a
vadász, hogy a varjak jól hallották.
- Kár! Kár! Kár! - károgtak a varjak, s elrepültek a ház tetejéről.
De még egy jó hajításnyira sem repülhettek, három galamb szállott a ház
tetejére, s - halljatok csudát! - ezek is beszélgetni kezdettek.
Azt mondja az első galamb:
- Hej, szegény fiatal pár! Hiába menekednek meg a hídnál, mégis el kell
pusztulniuk.
- El bizony - mondta a második galamb -, mert a király megboszorkányozott
hintót küld elejükbe.
- Csak belé ne ülnének - mondta a harmadik galamb -, mert ha beléülnek,
rettentő forgószél kerekedik, felkapja az égig hintóstul, lovastul,
mindenestül, s úgy lesuppannak a földre, hogy a hetvenhetedik porcikájuk is
ízzé-porrá törik. Csak aztán ezt a mi beszélgetésünket el ne árulja valaki,
mert egyszeribe derékig sóbálvánnyá változik.
- Nem bánom én, mégis elárulom - mondotta a vadász fennszóval, hogy a
galambok is jól hallották.
Tovább is rebbentek a ház tetejéről nagy ijedten.
De nézz csak oda! Ahogy a galambok elröppentek, három sas szállott a ház
tetejére. Bezzeg, hogy ezek is diskuráltak.
Azt mondja az első sas:
- Attól a hídtól s a hintótól még csak megmenekedhetnék ez a fiatal pár,
de már azután nem tudom, mi lesz velük.
- No, azt én sem - mondta a második sas -, mert azt hallottam a városban,
hogy a király egy pár arany- s ezüsthímes köntöst küld a fiának s a menyének
is, hogy vegyék fel mindjárt.
Azt mondja a harmadik sas:
- Hiszen csak valahogy megsajdítanák, hogy amint felveszik a köntöst,
egyszeribe porrá égeti őket. De mi meg nem mondhatjuk, s úgy árulja el a mi
beszélgetésünket valaki, hogy merős-merejében sóbálvánnyá változik.
- Nem bánom én, akármi történjék velem - mondta a vadász hangos szóval -,
de nem hagyom elpusztulni a gazdámat.
Reggel, mikor indulóban voltak, megszólítja a vadász a királyfit, s
mondja neki:
- Az éjjel álmomban olyan álmot láttam, felséges királyfi, hogyha rám nem
hallgat, bizony elpusztulunk. Meginstálom, felséges királyfi, tegye mindig,
amit én mondok, amíg hazaérünk, s nem bánja meg.
Kacagott a királyfi s a felesége is:
- Ó, te bolond, te, miket nem álmodsz!
- Már akármiket álmodok, hallgasson rám, felséges királyfi - esenkedett a
vadász.
Nem hagyott békét addig a királyfinak, míg meg nem ígérte, hogy mindent
úgy tesz, ahogy ő mondja.
No, elindultak, s megérkeznek az aranyhídhoz. Azt mondja a vadász:
- Ezt a hintót hagyjuk itt!
- Hát ezt már hogy hagynók itt? - kérdezte a királyfi.
- Ezt bizony úgy, hogy egy szeg sem jó ebben a hintóban: letörik a hídon.
Szégyen egy királyfinak ilyen hintóban vinni feleséget.
Leszállottak a hintóról, körülnéztek, vizsgálták, még a tengely alá is
bebújt a királyfi, hanem csak úgy ragyogott még a kerékkenő is, mert hát
folyó színarany volt az is.
- Hm! - mondja a királyfi - én nem látok ezen a hintón semmi hibát, de
szavamat adtam, hogy hallgatok rád, hát hagyjuk itt.
Otthagyták a hintót, szépen átsétáltak a hídon, a vadász pedig a lovakkal
átalúsztatott a vízen. Gyalog bementek a városba, ott hintót vettek, s úgy
mentek tovább.
Még a város határán túl sem voltak, jön eléjük a hopmester szép aranyos
hintón, s jelenti a királyfinak, hogy a felséges apjaura küldötte a hintót,
hozzája illendőt, üljenek rája.
Színarany volt még a kerékszeg is, de a vadász úgy tett, mintha
megvizsgálná alul, felül, kívül, belül, s azt mondta a királyfinak:
- Felséges királyfi, belé ne üljön ebbe a hintóba, mert amilyen cifra,
éppen olyan rossz.
S hogy rá ne ülhessenek, előrántotta a kardját, s miszlikbe vágta a drága
aranyhintót.
A királyfi csak csóválgatta a fejét, csak hümgetett, de mit csináljon?
Szavát adta, hogy engedelmeskedik.
Visszaültek a vett hintóba, s úgy értek a király városának a határába.
Ott is várta már egy követ, akinek az egyik karján királyfinak való
köntös, a másik karján a feleségének való köntös volt. Aranytól, ezüsttől
ragyogott mind a kettő.
Megörült a királyfi, de még inkább a felesége, s egyszeribe föl akarták
venni a drága szép köntöst, de a vadász kikapta a követ kezéből, s mind a
két köntöst diribbe-darabba szaggatta.
- Hát ezt ugyan mért tetted? - békétlenkedett a királyfi.
- Azért tettem, hogy még inasnak sem volt való, nemhogy királyfinak.
- De így s de úgy - mondta a királyfi, s erősen haragudott a vadászra.
A felesége meg sírt mérgében, hogy nem a királyfi parancsol, hanem a
szolgája.
Ezalatt pedig az öreg királyt csakhogy föl nem vetette a bosszúság, hogy
nem tudta elpusztítani a fiát, aki dacolni mert vele. Hanem azért úgy tett,
mintha erősen örülne, mikor a fia és a menye megérkeztek. De nem volt
nyugta, amíg ki nem tudja, hogy mi csudálatos módon kerülték ki háromszor a
halálos veszedelmet. Azt mondta a fiának:
- No, édes fiam, nem hittem volna, hogy megvesd az apád ajándékát. Tőlem
szebb nem telt.
- Ne haragudjék, édesapám - mondta a királyfi -, tetszett nekünk minden,
de a vadászomnak megígértem, hogy az úton mindenben ráhallgatok, s annak a
bolondos legénynek sem a hintó, sem a köntös nem tetszett. Azt mondta, hogy
elpusztulunk, ha nem hallgatunk a szavára.
"No, megállj, te vadász - gondolta magában a király -, ezt megkeserülöd!"
- Különben is haragudott rá szörnyen, amiért a fiához jobban húzott, s
elment vele leánynézőbe.
Egyszeribe összehívatta a törvénybírákat, s ezek halált mondtak a vadász
fejére. Másnap hajnalban akasztófát ástak az udvar közepére, s a vadászt
alája állították. Felolvasták egy nagy lepedő papirosból az ítéletjét, s azt
is, hogy mivel szolgált az akasztófára.
- Jól van mondta a vadász -, nem bánom, ha meg is halok, csakhogy a
gazdámnak az életét megmentettem!
S elmondotta, hogy mit hallott a varjaktól.
Hát abban a pillanatban sóbálvánnyá változott térdig.
Mondta tovább, hogy mit hallott a galamboktól, s abban a szempillantásban
sóbálvánnyá változott derékig. Tovább mondotta, hogy mit hallott a sasoktól,
s hát, halljatok csudát! - merős-merejében sóbálvánnyá változott.
Búsult a királyfi, helyét sem találta a nagy erős búbánattól. Istenem,
istenem, hogy ilyen szomorú vége legyen az ő hűséges vadászának miatta,
mikor éppen az ő életét mentette meg! Föltette magában, hogy elmegy világgá,
s addig vissza sem jön, míg szerit, módját nem találja annak, hogy az a
sóbálvány miként változzék vissza lelkes emberi állattá.
Meg is mondta még az este a feleségének:
- Mennem kell, asszony, mert a vadász miattunk halt meg.
Eleget kérte a felesége, hogy maradjon, ne induljon neki bolondjába, de
nem tudta lebeszélni a szándékáról. Hallotta ezt az öregasszony, aki a
királyfinak a dajkája volt, az is mondta:
- Ne menj el, lelkem gyermekem, maradj a feleséged mellett! - de
beszélhettek neki, azt mondta:
- Egy életem, egy halálom, nem hagyom sóbálványnak a vadászomat!
- No, ha olyan erősen eltökélted magad - mondta az öregasszony -, keresd
fel Szerencsének Szerencséjét, ez, ha segít rajtad, senki más ezen a
világon.
Elbúcsúzott a feleségétől keserves könnyhullatás közt, s elindult
világgá. Hét nap és hét álló éjjel ment, sok emberrel találkozott, sokat
elhagyott, de senki lélek nem tudta megmondani, hogy hol lakik Szerencsének
Szerencséje.
Egyszer egy malomnál esteledett meg, s bement a molnárhoz, szállást kért
tőle.
Adott is a molnár szállást s jó vacsorát. Vacsora közben elmondta a
királyfi, hogy ki s mi ő, miben jár. Azt mondja a molnár:
- Hej, felséges királyfi, ha megtalálod Szerencsének Szerencséjét,
kérdezd meg tőle, mi az oka, hogy az én malmom hét kőre jár, van neki
posztóványolója, kásatörője is, s mégsem tudok boldogulni.
Megígérte a királyfi, hogy megkérdezi, csak feltalálja Szerencsének
Szerencséjét.
Továbbment reggel, s estére egy faluba ért, de már mindenütt lenyugodtak,
csak egy kicsi házban látott gyertyavilágot. Bement oda, s hát három leány
ült a kemence előtt, s fonnak nagy serényen. Ezek is adtak szállást
szívesen, s mikor megtudták, hogy mi járatban van, szívére kötötték,
kérdezze meg Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nem viszik őket férjhez,
pedig minden este fölfonnak egy-egy guzsaly csepűt.
A királyfi megígérte, hogy szívesen megkérdezi, csak rátaláljon.
Továbbment reggel a királyfi, ment hegyeken, völgyeken át, s egy nagy
rengeteg erdőbe ért. Három nap s három éjjel kódorgott a rengetegben, s
mikor egy kicsit ritkulni, nyiladozni kezdett, csak elejébe kanyarodik egy
patak, megáll a folyásában, s megszólítja:
- Ugyan bizony, hol jársz itt, ahol a madár sem jár? Amióta a világ világ
lett, még nem járt erre ember.
Mondja a királyfi, hogy mi járatban van.
- Ejnye, te királyfi - szólt a patak -, kérdezd meg Szerencsének
Szerencséjét, hogy mért nincs bennem sem hal, sem rák, pedig olyan tiszta a
vizem, mint a kristály.
- Jól van - mondta a királyfi -, megkérdezem, ha kétfelé nyílsz, s száraz
lábbal átmehetek rajtad.
A patak egyszeribe kétfelé nyílott, s a királyfi szépen, száraz lábbal
átsétált rajta.
- Ne búsulj - mondta a királyfi -, csak megtaláljam Szerencsének
Szerencséjét, megkérdem tőle, amire kértél.
Kiért a rengeteg erdőből, s egy szép virágos völgyön folytatta az útját.
Nem volt ennek sem széle, sem hossza. Ment, mendegélt, s estére egy kicsi
házacskához ért. Bement, hogy szállást kérjen.
Egy öregasszony ült a kemence mellett, de olyan öreg, hogy az orra a
földet verte. Köszönt illendőképpen:
- Adjon isten jó estét, öreganyám!
- Adj' isten, fiam! Hát te mi jóban jársz erre mifelénk?
Mondja a királyfi, hogy Szerencsének Szerencséjét keresi.
- No bizony, ha őt keresed, jó helyen jársz, mert én az anyja vagyok.
Hej, megörült a királyfi! Mindjárt elmondta, hogy mit akar tőle.
Azt mondta az öregasszony:
- Jól van, édes fiam, csak az én leányom most kint van a szőlőben, még
éjjelre sem jő haza. Reggel menj ki hozzá, vígy magaddal egy kapát, s ne
szólj hozzá semmit, csak állj mellé, s kapálj te is. De jegyezd meg jól,
hogy még ha kérdez, akkor se felelj neki déli tizenkét óráig. Délben én majd
ebédet viszek nektek, s mikor ő leül az ebédhez, ülj le te is, s egyél vele.
Ebéd után megkérdi, mi bajod, akkor aztán mondd meg, s majd segít rajta.
Megköszönte a királyfi a jó tanácsot, s reggel kiment a szőlőbe. Úgy
tett, ahogy az öregasszony mondta. Odaállott Szerencsének Szerencséje mellé,
nem szólt egy szót sem, csak kapált hűségesen. Délben kijött az öregasszony
az ebéddel, leültek, ettek. Ebéd után megszólal Szerencsének Szerencséje:
- No, hallod-e, sok embert láttam, de még ilyent nem, amilyen te vagy.
Talán bizony néma vagy, hogy nem szóltál eddig?
- Nem vagyok én néma - mondta a királyfi -, de nagy az én bánatom.
S elmondta, hogy mi bánat nyomja a szívét.
- Ne búsulj - mondta Szerencsének Szerencséje -, segítek rajtad, mert
megérdemled te is meg a vadászod is. Csak menj haza békességgel. Mire
hazaérsz, a feleségednek egy kicsi fia lesz, annak a kicsi ujjából eressz
egy kicsi pohárba három csepp vért, azzal a vérrel kend meg a sóbálványnak a
térdét, a derekát s a homlokát: egyszeribe az lesz belőle, ami volt.
- Ó, hogy az isten áldjon meg! - hálálkodott a királyfi, s indulni akart
nagy örömmel hazafelé.
Az ám, de eszébe jutott, hogy még három dolgot meg kell kérdeznie
Szerencsének Szerencséjétől.
- Ugyan bizony, ha meg nem haragudnál, megkérdeznék tőled még három
dolgot!
- Csak kérdezd - mondta Szerencsének Szerencséje -, válaszolok rá, ha
tudok.
- Nem messze innét, a rengetegben, van egy patak. Mi az oka, hogy abban
sohasem volt sem rák, sem hal?
- Mert senkit nem ereszt át ingyen - mondta Szerencsének Szerencséje.
- Te se mondd meg ezt neki, míg átal nem mentél rajta, s akkor is, ha
felmásztál a legmagasabb fának a tetejére, mert különben halál fia vagy.
- Hát annak mi az oka, hogy van ebben s ebben a faluban három szép leány,
mind a három szorgalmas, s mégsem viszik férjhez?
- Mert a szemetet a nappal szembe öntik.
- Nem értem - mondta a királyfi -, hogy s mint lehet ez?
- Úgy, hogy későn kelnek, s a nap már régen fent van, amikor kisöprik a
házukat.
- No, még egyet. Mi az oka annak, hogy itt s itt az a molnár nem
boldogodik, pedig hét kőre jár a malma, van posztóványolója, kásaőrlője?
- Mert a molnár nem ád a szegényeknek. Neked is csak azért adott
szállást, mert látta, hogy gazdag vagy, s remélt valamit tőled.
Megköszönte a királyfi a feleleteket, elbúcsúzott szépén, s elindult
vissza azon az úton, amelyen jött.
Először a patakhoz ért.
- No, mit szólt Szerencsének Szerencséje? - kérdezte a patak.
- Eressz átal s megmondom.
A patak kétfelé nyílott, a királyfi pedig hirtelen felmászott a
legmagasabb fára, annak is a tetős tetejébe. Onnan kiáltotta le, amit
Szerencsének Szerencséje mondott.
Hej, láss csudát! Nekifortyan a patak, ahogy ezt hallja, elkezd dagadni,
nőni, mind magasabbra, magasabbra, hogy már annak a fának is a derekát
mosta, amelyiken a királyfi kucorgott. De hiába pezderkedett, erőlködött, a
királyfinak csak lába száráig loccsant fel, s nagy mérgesen visszahúzódott a
medrébe.
A királyfi leszállott a fáról, s ment tovább békességgel.
Útközben beszólt a leányokhoz is, a molnárhoz is, s elmondta nekik, amit
hallott.
A leányok megfogadták a szót, többet nem öntötték a nappal szembe a
szemetet, s mind a háromnak szerencséje akadt.
A molnár is ezután hűségesen adott a szegényeknek, s szemlátomást
gyarapodott.
Na, most már csak az ő hűséges vadásza volt hátra. Hazafelé azon
fohászkodott csak, hogy legyen fiacskája, mire hazaér.
Volt is, de még milyen szép aranyhajú fia! Fájt a szívének, de isten
neki, hirtelen megcsippentette a bicskájával a fiának a kicsi ujjacskáját,
kibuggyant három csepp vér, s azzal, uccu, szaladt a sóbálványhoz, megkente
térdét, derekát, homlokát - s hát csakugyan egyszeriben megelevenedett a
hűséges vadász.
Az öreg király éppen az ablakban pipázott, s mikor látta, hogy a vadász
megelevenedik, úgy megijedt, hogy a pipa kiesett a szájából, miszlikbe
törött; ettől még jobban megijedt: hanyatég esett, s azt sem mondta:
szervusz, világ! - "elment Földvárra deszkát árulni".
No bizony, ha úgy, hát eltemették nagy pompával, ott volt a fia helyette.
Ezt mindenki szerette, mert igazságos, jó ember volt.
Még ma is él, ha meg nem halt.