Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                          SZERENCSÉNEK SZERENCSÉJE

   Hol  volt,  hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innét, hetedhét országon
túl, volt egyszer egy király, s annak egy növendék fia.

   A  király  éppen azon járatta az eszét, hogy a fiát megházasítsa, mikor a
szomszéd  ország  királya erősen megsértette, s mit volt mit tenni, rettentő
nagy  sereggel  elindult  háborúba. Hanem a fiát otthon hagyta házőrzőnek, s
erősen  a  szívére kötötte, nehogy megházasodjék; míg ő a háborúból haza nem
kerül.

   Elment  a  király,  s  a  fia  csakugyan  otthon  maradt,  s ahogy tudta,
igazgatta  az  országot.  De  telt-múlt az idő, esztendő esztendő után, s az
apja csak nem került haza, még mindig háborúskodott a szomszéd királlyal.

   Ő  bizony  -  gondolta magában a királyfi - nem vár ítélet napjáig, talán
öregember  is  lesz,  mire  hazakerül  az  apja - elindult leánynézőbe. Nagy
sereget  gyűjtött,  s úgy indult világgá, hadd lássák idegen földön, hogy őt
sem  a  gólya  költötte.  De még az országuk határáig sem érhettek, jő velük
szembe a király, akarom mondani, szaladott, mert rútul megverték a seregét.

   Bezzeg  megörült  a  király,  amikor meglátta, hogy jő a fia elejébe. Azt
hitte,  hogy  híre  ment  a  vereségének, s most jő a segítségére. De meg is
mérgelődött  szörnyen,  mikor  megtudta,  hogy a királyfinak esze ágában sem
volt, hanem házasságon jár az esze.

   - Meghagytam, ugye, hogy el ne mozdulj hazulról, amíg vissza nem térek? -
mondta  a  király.  -  Nem fogadtál szót, mehetsz, amerre a szemed lát, de a
katonáimat el nem viszed, hallod-e!

   Eleget  kérte  a fiú az apját, hogy így s hogy úgy, egyszer csak meg kell
hogy házasodjék, de a király nem engesztelődött meg, s elvette tőle az egész
ármádiát.  Egyes-egyedül  egy  vadász  maradt  a  királyfi mellett. Ez olyan
hűséges embere volt a királyfinak, hogy még a királlyal is szembeszállott, s
azt mondta:

   - Felséges  királyom,  egy életem, egy halálom, de én a királyfit el  nem
hagyom.

   Elváltak  nagy  haraggal,  s  a  király  ment  hazafelé, a királyfi pedig
hűséges  vadászával  hetedhét  ország ellen. Búsult erősen, hogy az apja még
csak egy jó szót sem adott útravalónak, de még egy hét sem telt belé, elmúlt
a  nagy  búbánatja.  El  bizony,  mert  addig  mentek,  mendegéltek hegyeken
völgyeken,  erdőn,  mezőn  által,  hogy a hetedik nap elérkeztek Aranyország
aranyvárába,  s  ottan  találtak  egy  aranyvirágot,  de olyat, hogy a napra
lehetett  nézni,  de arra nem. Közbe legyen mondva, s nehogy elfelejtsem, az
aranyvárban  a király lakott, s az aranyvirág a király egyetlen leánya volt.
Éppen  az  ablakban  ült  Aranyvirág,  amikor  a királyfi megérkezett, s azt
mondta magában:

   - No, ez bizonyosan érettem jött, de ha érettem jött, bizony el is megyek
vele.

   Mert  szép  volt  Aranyvirág, de a királyfi sem volt ám amolyan tedd el s
elő se vedd legény; megakadt a szem rajta.

   Fölmegy  a  királyfi  a  palotába,  s  nem sokat teketóriázik, elmondja a
királynak, hogy ő ki s mi, s hogy becsületes szándékkal jött.

   A királynak megtetszett a legény, s azt mondta:

   - Jól  van,  fiam,  legyen  a  tiéd  a  leányom, ásó-kapa s a  nagyharang
válasszon el, ha szeretitek egymást.

   Egyben hívatta Aranyvirágot, s ez is azt mondta:

   - Én  bizony  szívesen megyek a királyfihoz, mert látom a szeméből,  hogy
igaz szeretettel van hozzám.

   Mindjárt csaptak olyan lakodalmat, hogy folyt a bor Hencidától Boncidáig,
s még azon is egy sánta arasszal túl.

   Mikor  a  nagy  vendégségnek  vége  volt,  befogattak  hat szép lovat egy
aranyos,  gyémántos  hintóba,  a fiatalok beleültek, s elindultak a királyfi
hazájába.  Még  estére  a  királyfi  országába  értek,  s  megszállottak egy
fogadóban.  A fiatal pár egyszeribe le is feküdt, de a királyfi vadásza kint
maradt  a  fogadó  udvarán,  s  le  nem hunyta a szemét, nehogy a gazdájának
valami  bántódása  essék.  Hát  úgy  éjféltájban hallja a vadász, hogy a ház
tetejére száll három varjú, s ott csak elkezdenek diskurálni.

   Azt mondja az első varjú:

   - No,  halljátok-e,  ilyen  szép  egy  pár  ember  sem  hált még ebben  a
fogadóban.  Kár,  kár,  kár,  hogy  ilyen fiatalon el kell pusztulni szegény
fejüknek.

   Azt mondja a második varjú:

   - Hogyne pusztulnának el, mikor holnap leszakad alattuk az aranyhíd?

   Azt mondja a harmadik varjú:

   - Hej,  gonosz  lelke  lehet  a  királyfi apjának! Azt hallottam, hogy  a
király  fűrészeltette be a hídlábat. Kár, kár, kár! De, hé, halljátok-e, aki
ezt  a  mi  beszélgetésünket  elárulja  -  térdig sóbálvánnyá változik, akár
állat, akár ember légyen.

   - Nem  bánom  én,  hadd változzak, mégis elárulom mondta hangos szóval  a
vadász, hogy a varjak jól hallották.

   - Kár! Kár! Kár! - károgtak a varjak, s elrepültek a ház tetejéről.

   De  még  egy jó hajításnyira sem repülhettek, három galamb szállott a ház
tetejére, s - halljatok csudát! - ezek is beszélgetni kezdettek.

   Azt mondja az első galamb:

   - Hej,  szegény fiatal pár! Hiába menekednek meg a hídnál, mégis el  kell
pusztulniuk.

   - El bizony - mondta a második galamb -, mert a király megboszorkányozott
hintót küld elejükbe.

   - Csak  belé ne ülnének - mondta a harmadik galamb -, mert ha  beléülnek,
rettentő   forgószél   kerekedik,  felkapja  az  égig  hintóstul,  lovastul,
mindenestül,  s úgy lesuppannak a földre, hogy a hetvenhetedik porcikájuk is
ízzé-porrá  törik. Csak aztán ezt a mi beszélgetésünket el ne árulja valaki,
mert egyszeribe derékig sóbálvánnyá változik.

   - Nem  bánom  én,  mégis elárulom - mondotta a vadász fennszóval, hogy  a
galambok is jól hallották.

   Tovább is rebbentek a ház tetejéről nagy ijedten.

   De  nézz csak oda! Ahogy a galambok elröppentek, három sas szállott a ház
tetejére. Bezzeg, hogy ezek is diskuráltak.

   Azt mondja az első sas:

   - Attól a hídtól s a hintótól még csak megmenekedhetnék ez a fiatal  pár,
de már azután nem tudom, mi lesz velük.

   - No, azt én sem - mondta a második sas -, mert azt hallottam a városban,
hogy a király egy pár arany- s ezüsthímes köntöst küld a fiának s a menyének
is, hogy vegyék fel mindjárt.

   Azt mondja a harmadik sas:

   - Hiszen  csak  valahogy  megsajdítanák, hogy amint felveszik a  köntöst,
egyszeribe  porrá égeti őket. De mi meg nem mondhatjuk, s úgy árulja el a mi
beszélgetésünket valaki, hogy merős-merejében sóbálvánnyá változik.

   - Nem bánom én, akármi történjék velem - mondta a vadász hangos szóval -,
de nem hagyom elpusztulni a gazdámat.

   Reggel,  mikor  indulóban  voltak,  megszólítja  a  vadász a királyfit, s
mondja neki:

   - Az éjjel álmomban olyan álmot láttam, felséges királyfi, hogyha rám nem
hallgat,  bizony elpusztulunk. Meginstálom, felséges királyfi, tegye mindig,
amit én mondok, amíg hazaérünk, s nem bánja meg.

   Kacagott a királyfi s a felesége is:

   - Ó, te bolond, te, miket nem álmodsz!

   - Már akármiket álmodok, hallgasson rám, felséges királyfi - esenkedett a
vadász.

   Nem  hagyott  békét addig a királyfinak, míg meg nem ígérte, hogy mindent
úgy tesz, ahogy ő mondja.

   No, elindultak, s megérkeznek az aranyhídhoz. Azt mondja a vadász:

   - Ezt a hintót hagyjuk itt!

   - Hát ezt már hogy hagynók itt? - kérdezte a királyfi.

   - Ezt bizony úgy, hogy egy szeg sem jó ebben a hintóban: letörik a hídon.
Szégyen egy királyfinak ilyen hintóban vinni feleséget.

   Leszállottak  a  hintóról,  körülnéztek, vizsgálták, még a tengely alá is
bebújt  a  királyfi,  hanem  csak úgy ragyogott még a kerékkenő is, mert hát
folyó színarany volt az is.

   - Hm!  -  mondja a királyfi - én nem látok ezen a hintón semmi hibát,  de
szavamat adtam, hogy hallgatok rád, hát hagyjuk itt.

   Otthagyták a hintót, szépen átsétáltak a hídon, a vadász pedig a lovakkal
átalúsztatott  a  vízen. Gyalog bementek a városba, ott hintót vettek, s úgy
mentek tovább.

   Még  a  város határán túl sem voltak, jön eléjük a hopmester szép aranyos
hintón,  s jelenti a királyfinak, hogy a felséges apjaura küldötte a hintót,
hozzája illendőt, üljenek rája.

   Színarany  volt  még  a  kerékszeg  is,  de  a  vadász  úgy  tett, mintha
megvizsgálná alul, felül, kívül, belül, s azt mondta a királyfinak:

   - Felséges  királyfi,  belé ne üljön ebbe a hintóba, mert amilyen  cifra,
éppen olyan rossz.

   S hogy rá ne ülhessenek, előrántotta a kardját, s miszlikbe vágta a drága
aranyhintót.

   A  királyfi  csak  csóválgatta a fejét, csak hümgetett, de mit csináljon?
Szavát adta, hogy engedelmeskedik.

   Visszaültek a vett hintóba, s úgy értek a király városának a határába.

   Ott  is  várta  már  egy  követ,  akinek az egyik karján királyfinak való
köntös,  a  másik  karján a feleségének való köntös volt. Aranytól, ezüsttől
ragyogott mind a kettő.

   Megörült  a  királyfi, de még inkább a felesége, s egyszeribe föl akarták
venni  a  drága  szép köntöst, de a vadász kikapta a követ kezéből, s mind a
két köntöst diribbe-darabba szaggatta.

   - Hát ezt ugyan mért tetted? - békétlenkedett a királyfi.

   - Azért tettem, hogy még inasnak sem volt való, nemhogy királyfinak.

   - De így s de úgy - mondta a királyfi, s erősen haragudott a vadászra.

   A  felesége  meg  sírt  mérgében,  hogy nem a királyfi parancsol, hanem a
szolgája.

   Ezalatt  pedig az öreg királyt csakhogy föl nem vetette a bosszúság, hogy
nem  tudta elpusztítani a fiát, aki dacolni mert vele. Hanem azért úgy tett,
mintha  erősen  örülne,  mikor  a  fia  és  a menye megérkeztek. De nem volt
nyugta,  amíg ki nem tudja, hogy mi csudálatos módon kerülték ki háromszor a
halálos veszedelmet. Azt mondta a fiának:

   - No, édes fiam, nem hittem volna, hogy megvesd az apád ajándékát.  Tőlem
szebb nem telt.

   - Ne haragudjék, édesapám - mondta a királyfi -, tetszett nekünk  minden,
de  a  vadászomnak megígértem, hogy az úton mindenben ráhallgatok, s annak a
bolondos  legénynek sem a hintó, sem a köntös nem tetszett. Azt mondta, hogy
elpusztulunk, ha nem hallgatunk a szavára.

   "No, megállj, te vadász - gondolta magában a király -, ezt megkeserülöd!"
-  Különben  is  haragudott  rá  szörnyen,  amiért a fiához jobban húzott, s
elment vele leánynézőbe.

   Egyszeribe  összehívatta a törvénybírákat, s ezek halált mondtak a vadász
fejére.  Másnap  hajnalban  akasztófát  ástak az udvar közepére, s a vadászt
alája állították. Felolvasták egy nagy lepedő papirosból az ítéletjét, s azt
is, hogy mivel szolgált az akasztófára.

   - Jól  van  mondta  a  vadász  -, nem bánom, ha meg is halok, csakhogy  a
gazdámnak az életét megmentettem!

   S elmondotta, hogy mit hallott a varjaktól.

   Hát abban a pillanatban sóbálvánnyá változott térdig.

   Mondta tovább, hogy mit hallott a galamboktól, s abban a szempillantásban
sóbálvánnyá változott derékig. Tovább mondotta, hogy mit hallott a sasoktól,
s hát, halljatok csudát! - merős-merejében sóbálvánnyá változott.

   Búsult  a  királyfi,  helyét sem találta a nagy erős búbánattól. Istenem,
istenem,  hogy  ilyen  szomorú  vége  legyen az ő hűséges vadászának miatta,
mikor éppen az ő életét mentette meg! Föltette magában, hogy elmegy világgá,
s  addig  vissza  sem  jön,  míg szerit, módját nem találja annak, hogy az a
sóbálvány miként változzék vissza lelkes emberi állattá.

   Meg is mondta még az este a feleségének:

   - Mennem kell, asszony, mert a vadász miattunk halt meg.

   Eleget  kérte  a felesége, hogy maradjon, ne induljon neki bolondjába, de
nem  tudta  lebeszélni  a  szándékáról.  Hallotta  ezt az öregasszony, aki a
királyfinak a dajkája volt, az is mondta:

   - Ne  menj  el,  lelkem  gyermekem,  maradj  a  feleséged   mellett! - de
beszélhettek neki, azt mondta:

   - Egy életem, egy halálom, nem hagyom sóbálványnak a vadászomat!

   - No, ha olyan erősen eltökélted magad - mondta az  öregasszony -, keresd
fel  Szerencsének  Szerencséjét,  ez,  ha  segít  rajtad,  senki  más ezen a
világon.

   Elbúcsúzott   a  feleségétől  keserves  könnyhullatás  közt,  s  elindult
világgá.  Hét  nap  és  hét álló éjjel ment, sok emberrel találkozott, sokat
elhagyott,  de senki lélek nem tudta megmondani, hogy hol lakik Szerencsének
Szerencséje.

   Egyszer  egy malomnál esteledett meg, s bement a molnárhoz, szállást kért
tőle.

   Adott  is  a  molnár  szállást  s  jó vacsorát. Vacsora közben elmondta a
királyfi, hogy ki s mi ő, miben jár. Azt mondja a molnár:

   - Hej,  felséges  királyfi,  ha  megtalálod   Szerencsének  Szerencséjét,
kérdezd  meg  tőle,  mi  az  oka,  hogy  az én malmom hét kőre jár, van neki
posztóványolója, kásatörője is, s mégsem tudok boldogulni.

   Megígérte  a  királyfi,  hogy  megkérdezi,  csak  feltalálja Szerencsének
Szerencséjét.

   Továbbment reggel, s estére egy faluba ért, de már mindenütt lenyugodtak,
csak  egy  kicsi házban látott gyertyavilágot. Bement oda, s hát három leány
ült  a  kemence  előtt,  s  fonnak  nagy  serényen.  Ezek  is adtak szállást
szívesen,  s  mikor  megtudták,  hogy  mi  járatban  van,  szívére kötötték,
kérdezze  meg  Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nem viszik őket férjhez,
pedig minden este fölfonnak egy-egy guzsaly csepűt.

   A királyfi megígérte, hogy szívesen megkérdezi, csak rátaláljon.

   Továbbment  reggel  a  királyfi,  ment hegyeken, völgyeken át, s egy nagy
rengeteg  erdőbe  ért.  Három  nap  s három éjjel kódorgott a rengetegben, s
mikor  egy  kicsit ritkulni, nyiladozni kezdett, csak elejébe kanyarodik egy
patak, megáll a folyásában, s megszólítja:

   - Ugyan bizony, hol jársz itt, ahol a madár sem jár? Amióta a világ világ
lett, még nem járt erre ember.

   Mondja a királyfi, hogy mi járatban van.

   - Ejnye,  te  királyfi  -  szólt  a  patak  -,  kérdezd meg  Szerencsének
Szerencséjét,  hogy mért nincs bennem sem hal, sem rák, pedig olyan tiszta a
vizem, mint a kristály.

   - Jól van - mondta a királyfi -, megkérdezem, ha kétfelé nyílsz, s száraz
lábbal átmehetek rajtad.

   A  patak  egyszeribe  kétfelé nyílott, s a királyfi szépen, száraz lábbal
átsétált rajta.

   - Ne  búsulj  -  mondta  a  királyfi  -,  csak  megtaláljam  Szerencsének
Szerencséjét, megkérdem tőle, amire kértél.

   Kiért  a rengeteg erdőből, s egy szép virágos völgyön folytatta az útját.
Nem  volt  ennek  sem széle, sem hossza. Ment, mendegélt, s estére egy kicsi
házacskához ért. Bement, hogy szállást kérjen.

   Egy  öregasszony  ült  a  kemence  mellett, de olyan öreg, hogy az orra a
földet verte. Köszönt illendőképpen:

   - Adjon isten jó estét, öreganyám!

   - Adj' isten, fiam! Hát te mi jóban jársz erre mifelénk?

   Mondja a királyfi, hogy Szerencsének Szerencséjét keresi.

   - No bizony, ha őt keresed, jó helyen jársz, mert én az anyja vagyok.

   Hej, megörült a királyfi! Mindjárt elmondta, hogy mit akar tőle.

   Azt mondta az öregasszony:

   - Jól  van,  édes fiam, csak az én leányom most kint van a szőlőben,  még
éjjelre  sem  jő  haza.  Reggel menj ki hozzá, vígy magaddal egy kapát, s ne
szólj  hozzá  semmit,  csak  állj mellé, s kapálj te is. De jegyezd meg jól,
hogy még ha kérdez, akkor se felelj neki déli tizenkét óráig. Délben én majd
ebédet viszek nektek, s mikor ő leül az ebédhez, ülj le te is, s egyél vele.
Ebéd után megkérdi, mi bajod, akkor aztán mondd meg, s majd segít rajta.

   Megköszönte  a  királyfi  a  jó  tanácsot, s reggel kiment a szőlőbe. Úgy
tett, ahogy az öregasszony mondta. Odaállott Szerencsének Szerencséje mellé,
nem  szólt egy szót sem, csak kapált hűségesen. Délben kijött az öregasszony
az ebéddel, leültek, ettek. Ebéd után megszólal Szerencsének Szerencséje:

   - No,  hallod-e,  sok embert láttam, de még ilyent nem, amilyen te  vagy.
Talán bizony néma vagy, hogy nem szóltál eddig?

  - Nem vagyok én néma - mondta a királyfi -, de nagy az én bánatom.

   S elmondta, hogy mi bánat nyomja a szívét.

   - Ne  búsulj  -  mondta Szerencsének Szerencséje -, segítek rajtad,  mert
megérdemled  te  is  meg  a  vadászod  is.  Csak menj haza békességgel. Mire
hazaérsz,  a  feleségednek  egy kicsi fia lesz, annak a kicsi ujjából eressz
egy kicsi pohárba három csepp vért, azzal a vérrel kend meg a sóbálványnak a
térdét, a derekát s a homlokát: egyszeribe az lesz belőle, ami volt.

   - Ó, hogy az isten áldjon meg! - hálálkodott a királyfi, s indulni  akart
nagy örömmel hazafelé.

   Az  ám,  de  eszébe  jutott,  hogy  még  három  dolgot meg kell kérdeznie
Szerencsének Szerencséjétől.

   - Ugyan  bizony,  ha  meg  nem  haragudnál, megkérdeznék tőled még  három
dolgot!

   - Csak  kérdezd  -  mondta Szerencsének Szerencséje -, válaszolok  rá, ha
tudok.

   - Nem  messze innét, a rengetegben, van egy patak. Mi az oka, hogy  abban
sohasem volt sem rák, sem hal?

   - Mert senkit nem ereszt át ingyen - mondta Szerencsének Szerencséje.

   - Te  se  mondd  meg ezt neki, míg átal nem mentél rajta, s  akkor is, ha
felmásztál a legmagasabb fának a tetejére, mert különben halál fia vagy.

   - Hát annak mi az oka, hogy van ebben s ebben a faluban három szép leány,
mind a három szorgalmas, s mégsem viszik férjhez?

   - Mert a szemetet a nappal szembe öntik.

   - Nem értem - mondta a királyfi -, hogy s mint lehet ez?

   - Úgy,  hogy későn kelnek, s a nap már régen fent van, amikor kisöprik  a
házukat.

   - No,  még  egyet.  Mi  az  oka  annak,  hogy  itt s itt az a  molnár nem
boldogodik, pedig hét kőre jár a malma, van posztóványolója, kásaőrlője?

   - Mert  a  molnár  nem  ád  a  szegényeknek.  Neked  is csak azért  adott
szállást, mert látta, hogy gazdag vagy, s remélt valamit tőled.

   Megköszönte  a  királyfi  a  feleleteket,  elbúcsúzott szépén, s elindult
vissza azon az úton, amelyen jött.

   Először a patakhoz ért.

   - No, mit szólt Szerencsének Szerencséje? - kérdezte a patak.

   - Eressz átal s megmondom.

   A   patak  kétfelé  nyílott,  a  királyfi  pedig  hirtelen  felmászott  a
legmagasabb  fára,  annak  is  a  tetős  tetejébe.  Onnan kiáltotta le, amit
Szerencsének Szerencséje mondott.

   Hej,  láss csudát! Nekifortyan a patak, ahogy ezt hallja, elkezd dagadni,
nőni,  mind  magasabbra,  magasabbra,  hogy  már  annak a fának is a derekát
mosta,  amelyiken a királyfi kucorgott. De hiába pezderkedett, erőlködött, a
királyfinak csak lába száráig loccsant fel, s nagy mérgesen visszahúzódott a
medrébe.

   A királyfi leszállott a fáról, s ment tovább békességgel.

   Útközben  beszólt a leányokhoz is, a molnárhoz is, s elmondta nekik, amit
hallott.

   A  leányok  megfogadták  a  szót,  többet  nem öntötték a nappal szembe a
szemetet, s mind a háromnak szerencséje akadt.

   A  molnár  is  ezután  hűségesen  adott  a  szegényeknek,  s szemlátomást
gyarapodott.

   Na,  most  már  csak  az  ő  hűséges  vadásza  volt  hátra. Hazafelé azon
fohászkodott csak, hogy legyen fiacskája, mire hazaér.

   Volt  is,  de  még  milyen  szép aranyhajú fia! Fájt a szívének, de isten
neki,  hirtelen  megcsippentette a bicskájával a fiának a kicsi ujjacskáját,
kibuggyant  három csepp vér, s azzal, uccu, szaladt a sóbálványhoz, megkente
térdét,  derekát,  homlokát  -  s hát csakugyan egyszeriben megelevenedett a
hűséges vadász.

   Az  öreg  király éppen az ablakban pipázott, s mikor látta, hogy a vadász
megelevenedik,  úgy  megijedt,  hogy  a  pipa  kiesett a szájából, miszlikbe
törött;  ettől  még  jobban  megijedt:  hanyatég  esett,  s  azt sem mondta:
szervusz, világ! - "elment Földvárra deszkát árulni".

   No bizony, ha úgy, hát eltemették nagy pompával, ott volt a fia helyette.
Ezt mindenki szerette, mert igazságos, jó ember volt.

   Még ma is él, ha meg nem halt.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező