AZ ARANYFOGÚ KIRÁLYFIAK
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az üveghegyeken is
túl, volt egyszer egy király, annak két szép fia. De olyan két fiút még nem
látott a világ. Aranyhaja s aranyfoga volt mind a kettőnek. Volt ennek a két
királyfinak két aranyszőrű csikaja, azoknak is aranyfoguk volt, és táltos
volt mind a kettő. S volt két kicsi kutyácskájuk: aranyszőrük, aranyfoguk
volt azoknak is, s táltos volt mind a kettő.
Egyszer, mi történt, mi nem, jön elő a kertből a két csikó, s hát mind a
kettőnek véres a lába. Nem tudják elgondolni a királyfiak, hogy hol
vérezhették el a lábukat a csikók; mennek a kertbe, s hát ahol az ösvény
kétfelé válik, egy-egy kardot találnak a földben, heggyel voltak a földből
kifelé, véres volt mind a kettő. No, bizonyosan ez sebesítette meg a csikók
lábát. Kihúzzák a kardot a földből, mindjárt az oldalukra kötik, s azt
mondja az idősebbik:
- No, öcsém, ha már leltem ezt a kardot, én elmegyek szerencsét próbálni,
te maradj itthon. De látod-e ezt a rózsabokrot? Ha elkezd hervadozni, tudd
meg, hogy bajba kerültem, s hogyha kiszárad, akkor meg is haltam. Ülj fel a
csikódra, s gyere utánam.
Azzal az idősebbik királyfi felnyergelte a maga csikaját, elbúcsúzott
apjától, anyjától, öccsétől, szólította a kutyáját, s indult világgá. Megy,
mendegél, hetedhét ország ellen, erdőkön, mezőkön, folyóvizeken keresztül, s
elér egy sűrű rengeteg erdőbe. Találkozik az úton egy öreg koldusasszonnyal,
s kéri az, hogy adjon neki valamit. A királyfi benyúlt a tarisznyába, pénzt
adott a koldusasszonynak, s megkérdezte, hogy nem tud-e errefelé egy jó
szállást.
- De bizony tudok - mondta az asszony -, csak menjen arra, vitéz úr, bal
felé talál egy kocsmát, ottan van egy néma szolgáló, az ellátja étellel,
itallal, mindennel.
Megy tovább a királyfi, hamar oda is ér a kocsmába, kiszalad elejébe a
néma szolgáló, integet neki, hogy csak menjen utána; megy is a királyfi, de
a kocsma olyan piszkos volt, hogy mindjárt megfordult, felült a lovára, s
meg sem állott, elvágtatott toronyirányába. Az erdőből ki sem ért, meglát
egy gyönyörű szép palotát, a palota ablakában egy szépséges szép leányt.
Köszön a királyfi, a leány fogadja, s híja, hogy menjen fel a palotába.
Leszáll a királyfi a lováról, bevezeti a lovát a márványistállóba,
szénával, zabbal ellátja, úgy megy fel a palotába. Ott leülteti a szép leány
aranylócára, beszélnek erről, beszélnek arról, s addig így, addig úgy, hogy
egyszer csak azt mondja a szép leány:
- Te az enyém, én a tiéd, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket.
Hát jól van, megtartják a lakodalmat, aztán eltelik egy hét, eltelik két
hét, de a királyfi észrevette, hogy a feleségének az egyik szeme folyton
nevet, a másik meg sír. Kérdi a királyfi:
- Ugyan bizony, feleség, mi az oka, hogy az egyik szemed mindig nevet, a
másik pedig mindig sír?
- Hej - mondja az asszony -, az egyik szemem azért nevet, mert a te
feleséged vagyok, a másik szemem azért sír, mert apám, anyám s húgom mind
szörnyű halálnak halálával pusztultak el. Ide nem messze van egy kocsma,
abban lakik egy vén banya. Annak a vén banyának volt egy nagy kamasz fia.
Azt akarta, hogy az én királyapám hozzáadja a húgomat. Szörnyű nagy
bosszúságában, hogy az apám nem adta ennek a legénynek a leányát, a vén
banya víz alá merítette az egész várost, békává változtatta a húgomat, s ott
él most a víz alatt, béka képében. Tudod-e most, hogy miért sír az egyik
szemem? Azt mondom én tenéked, messziről elkerüld azt a kocsmát, mert aki
még oda bement, élve nem jött ki.
Ígérte a királyfi, hogy ő ugyan tájékát is elkerüli annak a kocsmának, de
ahogy ezt hallotta, nem volt többé maradása. Puskát vetett a vállára, mintha
vadászni indulna, de nem ment vadászni. Ment egyenesen a kocsmába.
Ahogy odaért, kiszalad elébe a néma szolgáló, integet neki, hogy csak
jöjjön be; ment is a királyfi, nem kérette magát. Leült egy asztal mellé,
parancsolt egy icce bort, hoz is a néma szolgáló a pincéből mindjárt valami
fekete üvegben. Felhajtja a királyfi, s ím, hallgassatok ide, abban a
szempillantásban kővé változik. A kemencepadkán dorombolt egy fekete macska,
ez, ahogy a királyfi kővé változott, leugrott a földre, vén banya lett
belőle, éppen az a vén banya, akivel a királyfi az erdőben találkozott volt.
Hopp, felkapta a királyfit, mint egy szalmaszálat, bedobta egy sötét
szobába, s elkezdett számlálni: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét,
nyolc, kilenc, tíz... éppen kilencvenkilencet számolt.
- No - dörmögött magában a vén banya -, még csak egy hiányzik, de majd
eljő az is.
Ezalatt a kicsi királyfi otthon éjjel-nappal nézte a rózsabokrot, hogy
vajon nem hervad-e. Hát egy reggel bizony hervadni kezd a rózsabokor, s
délre tövig kiszáradott.
Felnyergeli a királyfi nagy búsan a csikaját, felül rá, búcsúzik apjától,
anyjától, szólítja a kutyáját, s indul világgá. De hogy szavamat össze ne
keverjem, leszakasztott egy rózsát a kiszáradt rózsabokorról, azt a levegőbe
eleresztette, s a rózsa mind szállott előbb, a királyfi meg vágtatott utána.
Éppen az előtt a kocsma előtt esett a földre a rózsa, ahol az idősebbik
királyfi kővé változott. Megy a királyfi a szobába, szólítja a kutyáját, az
is utána. Elejébe szalad a néma szolgáló, szépen hajtogatja magát,
mutogatja, hogy üljön le, de a királyfi úgy nyakon teremtette, hogy
egyszeribe az asztal alá fordult. A kemencepadkán ült a fekete macska,
leugrik onnét, szalad az ablaknak, de a királyfi kutyája utána kap, s
cudarul a földhöz vágja. Azalatt az asztal alól elétápászkodik a néma
szolgáló, s hát bezzeg nem volt most néma, összetette a kezét, s úgy
könyörgött a királyfinak, hogy hagyja meg az életét, mert ő semmiben sem
hibás. A fekete macska az oka mindennek.
No bizony, elpróbált a fekete macska mindent, hogy megszabaduljon a
kutyától: változott kígyóvá, békává, de még farkassá is. Változhatott
akármivé, nem eresztette a kutya. Mit volt mit nem tenni, visszaváltozott
banyának, úgy könyörgött a királyfinak, hogy csak hagyja meg az életét, mert
a bátyját feltámasztja, de még a többieket is, akiket kővé változtatott.
- Indulj hát előttem, vén boszorkány - rikkantott a királyfi.
Azzal a vén boszorkány a kemencepadka alól kivett egy színes üveget,
abban volt valami csudaír, azzal megkente a kővé vált emberek homlokát, s
ím, feltámadtak szépen egymás után, s jöttek ki a kamrából, elöl a királyfi,
s utána a többiek. Azt hitte a vén boszorkány, hogy no, most már
megszabadult, de akkor az idősebbik királyfi vette elő:
- Hallod-e, te vén boszorkány, addig meg nem kegyelmezek hitvány
életednek, amíg meg nem mondod, hol van az ereje a te teknősbéka fiadnak,
aki víz alatt tartja a király legkisebb leányát.
Bezzeg, hogy ezt is megmondotta a vén boszorkány. Azt mondta:
- Erre meg erre van egy sóstó, annak a közepében van egy vízitök. ennek a
vízitöknek a tövében lakik az én fiam, teknősbéka képében, s vele lakik a
királykisasszony, az is békának képében. A vízitöknek a hetedik virágában
van egy vas iskátulya, vas iskátulyában egy tojás, a tojásban egy lódarázs.
Ha ezt a lódarazsat megölik, meghal az én fiam is. De elég lesz, királyfi,
ha csak üvegbe zárod a lódarazsat, azzal is elveszti erejét a fiam. Jól is
teszed, ha nem ölöd meg, mert ha meghagyod az életét, leereszti a vizet a
városról, feltámasztja az embereket és az állatokat, akiket a víz alá
temetett.
No, most már eleget tudtak a királyfiúk. Vitték a vén banyát a palotába,
ottan elzárták egy kamrába, aztán jóformán meg sem állottak, csak
elbúcsúzott az idősebb királyfi a feleségétől, felnyergelték a lovukat, s
mentek, hogy megkeressék a sóstavat.
Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, s a hetedik nap a sóstó
partjára értek. Ott találtak egy öreg halászt, attól csónakot kértek, szépen
beeveztek a sóstó közepére, s ím, csakugyan ott volt a vízitök. Mindjárt
leszakasztották a vízitöknek a hetedik virágát, kivették belőle a vas
iskátulyát, iskátulyából a tojást, tojásból a lódarazsat, de nem ölték meg,
hanem beletették egy üvegbe.
Hát egyszer csak jön a teknősbéka nagy erőtlenül, s kérdi a
királyfiaktól:
- Mit akartok, látom, hogy kezetekben van az életem. Kívánjatok akármit,
megteszem, csak meg ne öljetek.
Azt mondja az idősebb királyfi:
- Meghagyjuk az életedet, csak ereszd le a vizet a városról. Támaszd fel
az embereket és állatokat, változtasd vissza leánnyá a királykisasszonyt,
aztán élhetsz, míg a világ s még két nap.
- Leeresztem a vizet a városról, feltámasztom az embereket, s
visszaváltoztatom leánynak a királykisasszonyt - mondotta a teknősbéka.
S ím, halljatok csudát! mi történt. Egyszeriben eltakarodott a sóstó
vize, mind egy cseppig visszafolyt a kutakba, a folyóvizekbe, a földbe.
Sóstó helyén volt újra szép város, s az utcákon jöttek-mentek az emberek,
mintha csak az este feküdtek volna le, s most reggel felkelnének. Felébredt
a király is, a királyné is, visszaváltozott leánnyá a királykisasszony, de
milyen szép leány lett belőle! Úgy láttam, mint ma, hétszerte szebb volt,
mint annak előtte.
Vitték a szép királykisasszonyt az édesapjához, s ott mindjárt
eljegyezték a kicsi királyfival. Aztán az idősebb királyfi is elhozta a
feleségét, s egyszerre tartottak két lakodalmat, hét országra szólót. Az
öreg király nagy örömében az idősebbik királyfinak adta egész országát s
királyságát; a kisebb királyfi pedig vitte haza a feleségét az édesapja
országába.
No, éppen jókor jött. Azt hitték a népek, hogy elpusztult valahol mind a
két királyfi, s királyt akartak választani, mert az öreg király meghalt,
amíg a fiai odajártak. Lett nagy öröm, hejehuja, lakodalom, két hónapig
folyt a tánc, rostával hordották a bort, még tán ma is hordják. Holnap
legyenek a ti vendégetek.