Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                            A HÁROMVADAS KIRÁLYFI

   Volt  egyszer egy öreg király, s annak egy fia meg egy leánya. Nagy beteg
lesz a király, hívatja a fiát s mondja neki:

   - Édes  fiam, érzem, hogy meghalok, azt hagyom hát neked, hogy addig  meg
ne  házasodjál,  amíg a húgodat férjhez nem adod, de akárki kérje, annak add
oda.

   Meghal a király, a királyfi s a királykisasszony ketten maradnak. Eltelik
egy  esztendő,  eltelik kettő, három, a királykisasszonynak nem akad kérője.
Az  igaz,  hogy nem is volt erősen szép leány, s a lelke sem volt valami jó.
Azt mondja egyszer a királyfi:

   - Hallod-e, húgom, én többet nem istrázsállak, mert én országot,  világot
akarok látni.

   Kéri  a  leány,  hogy maradjon, ne menjen még egy esztendeig, hátha addig
szerencséje akad.

   Várt a királyfi még egy esztendeig, nem jött senki a királykisasszonyért.

   - De  már többet nem várok - mondotta a királyfi. - Eleget ültem  itthon,
lássak már én is világot.

   Azt mondotta a királykisasszony:

   - Vígy el engem is magaddal, legalább nem jársz egyedül.

   A  királyfi  beleegyezett,  az  országot  a  miniszterekre  bízta, vittek
magukkal  tenger  kincset,  aranyat,  ezüstöt,  s elindultak hetedhét ország
ellen.  Mennek,  mendegélnek,  s beérnek egy rengeteg erdőbe. Egyszerre csak
nagyot sikolt a királykisasszony:

   - Jaj, istenem, nézd, ott jő tizenkét zsivány! Vége az életünknek!

   - Ne félj, húgom, itt a kardom - mondja a királyfi, s kirántja a kardját.

   Ez a kard - közmént legyen mondva - olyan kard volt, hogy ez volt ráírva:
Jobbra hatot, balra ötöt vághatsz.

   Megsuhintja  a  királyfi  a  kardot bal felé, s öt suhintásra levágja hat
zsivány  fejét, suhint jobbra is hatot, s levágja még öt zsivány fejét. Csak
egyetlenegy  maradott  életben,  a  zsiványok  vezére, egy dali szép legény.
Mondta a zsiványok vezére:

   - Hagyd meg az életemet, s ihol itt a váram az erdőben, neked adom.

   Jól  van,  a királyfi megkegyelmezett a legénynek. Mentek hárman a várba,
sorba  kinyittatta  a  szobákat. Volt éppen hetvenhét szoba, tele volt drága
kincsekkel,  minden  szoba  sarkában  volt  egy-egy  kád, arannyal, ezüsttel
színig  tele.  Ahogy  a hetvenhetedik szobába érnek, azt mondja a királyfi a
legénynek:

   - Az  életedet  meghagyom,  hanem  a szabadságodat elveszem. Itt  maradsz
halálig ebben a szobában.

   Nem  szólt semmit a legény, beült a szobába, a királyfi rázárta az ajtót.
A   királykisasszony  sem  szólt  semmit,  de  félrefordult,  elpityeredett.
Megakadt a szeme a zsiványok vezérén, szívéből megsajnálta.

   Telt-múlt  az  idő,  a  királyfi eljárt az erdőbe vadászgatni, mert hiába
volt  a  tenger kincs, abból nem lehetett megélni. Egyszer, mikor a királyfi
oda volt vadászni, dörömbölni kezd a legény az ajtón.

   Odaszalad a királykisasszony, kérdi tőle:

   - Mit akarsz?

   - Nyisd ki, édes húgom, nyisd ki az ajtót.

   Nem lehet - mondotta a királykisasszony, félek, hogy megölsz.

   - Dehogy öllek, dehogy - mondotta a legény -, csak eressz ki bátran.

   - Nem lehet, megöl a bátyám.

   - Akkor hát gyere az ablakhoz. Látod-e ott azt az eperfát, milyen  szépen
zöldül?

   - Látom bizony, immár virágzik is - felelte a királykisasszony.

   - Hallod-e,  te  leány,  pusztítsd  el a bátyádat, s csak ketten  leszünk
ebben  a  nagy  várban.  Te  az  enyém,  én  a  tiéd,  élünk  együtt  holtig
boldogságban.

   - Jaj, mit beszélsz - mondotta a királykisasszony -, hogy öljem én meg  a
bátyámat!

   - Hát  jól  van,  ne  öld  meg, hanem mondok neked valamit. Feküdj le  az
ágyba,  s mondd, mikor hazajön a bátyád, hogy nagyon beteg vagy. A váron túl
van  egy  forrás, mondjad neki, hogy hozzon onnét egy korsó vizet, mert amíg
abból nem iszol, meg nem gyógyulsz. De igaz, mondd csak nekem, virágzik-e az
eperfa?

   Felelte a leány:

   - Érett eper is van rajta.

   - No, akkor mindjárt hazajő a bátyád.

   Hát  csakugyan  jött  a  királyfi, s a királykisasszony ott feküdt már az
ágyban, s jajgatott, nyögött, hogy a bátyjának megesett a szíve rajta.

   - Mi bajod van, édes húgom?

   - Jaj, meghalok, édes bátyám, ha meg nem gyógyítasz. Az imént egy  kicsit
elszenderültem, s azt láttam álmomban, hogy a váron túl van egy forrás, s ha
annak a vizéből egy cseppet ihatnám, mindjárt meggyógyulnék.

   Hamar  egy hordót keresett a királyfi, szaladott a forráshoz, telemeríti,
de amikor el akar indulni, elejibe áll egy oroszlán, egy medve s egy farkas.

   Megszólítja az oroszlán:

   - Hé, ember, tudod-e, hogy ebből a vízből csak vadállatnak szabad inni?

   - Én  azt nem tudtam, honnét tudtam volna - mondotta a királyfi -, de  ha
tudtam  volna,  akkor  is  merítek,  mert  a  húgom  halálán  van,  s  ettől
meggyógyul.

   A  három  vad  összenézett,  egyszerre  megszelídültek, s azt mondotta az
oroszlán:

   - Jól van, látjuk, hogy jó szíved van, nem bántunk, sőt inkább adok neked
egy  sípot  is,  s  ha valahol bajba kerülsz, csak fuvints belé: ott leszünk
mind a hárman. Hanem ezt a vizet akár vigyed, akár ne, ettől nem gyógyul meg
a húgod.

   "Mindegy  - gondolta magában a királyfi -, ha nem használ, nem is árt, én
megpróbálom."

   Megköszönte  a  vadaknak  a  jóságát,  elbúcsúzott  tőlük, s ment a várba
vissza.  Amint  ment  visszafelé,  kérdezte  otthon  a  zsiványok  vezére  a
királykisasszonytól:

   - Virágzik-e az eperfa, húgom?

   - Már érett eper is van rajta - felelt a királykisasszony.

   - No  bizony,  ha  van  érett  eper  rajta, mindjárt itthon is lesz a  te
bátyád.

   Hanem  te még nagyobb betegnek tettesd magadat, s mondjad neki, van a vár
keleti  oldalán  egy  szikla,  ennek  a  sziklának  a  barlangjában  van egy
vaddisznó hét malacával, s addig meg nem gyógyulsz, míg a malacnak a húsából
nem eszel.

   Mármost  igazán  látta a királykisasszony, hogy a legény az ő bátyjának a
vesztit akarja, de gonosz volt az ő lelke is, s mikor a bátyja hazajött, még
keservesebben jajgatott:

   - Jaj, jaj, ne hozd azt a vizet, mert a szagát sem állhatom. Eredj, van a
vár  keleti  oldalán  egy szikla, annak a sziklának a barlangjában lakik egy
vaddisznó  hét  malacával, hozz el egy malacot, mert míg annak a húsából nem
eszem, addig meg nem gyógyulok.

   Meg  sem  állott  a  királyfi,  levett  a  szegről egy nyilat, s vitt hét
nyílvesszőt, gondolta magában: lelövi ő, ha kell, mind a hét malacot, csak a
húga meggyógyuljon.

   Elmegy  a  barlanghoz  a  királyfi,  hát  annak  éppen  a szélén hevert a
vaddisznó  a  hét  malacával,  süttették magukat a jó meleg nappal. Megáll a
királyfi,  s célba vesz egy malacot. De mikor éppen lőni akart, megszólalt a
vaddisznó:

   - Ne  lőj  ide, te vadászember, adok neked én jó szívvel egy malacot,  ha
szükséged  van  rá,  de  ha  nem lenne szükséged, ereszd el, visszatalál ide
magától.

   A  királyfi  leeresztette  a  nyilát.  Nem  lőtt  a  malacra. A vaddisznó
odaadott  egy malacot, s még egy sípot is adott neki, hogy csak fújjon belé,
ha bajba kerül. Megy a királyfi a vár felé, s amíg ment, azalatt a zsiványok
vezére kérdezte a királykisasszonytól:

   - Nézd meg, virágzik-e az eperfa?

   - Érett eper is van rajta - mondta a királykisasszony.

   - No, akkor mindjárt jön is a bátyád. Ne is tedd magadat többet betegnek,
mondjad,  hogy  meggyógyultál, süssél neki őzcombból vacsorát, hozz fel neki
sok bort a pincéből, itasd le. A hetvenedik szobában egy kicsi ládikában van
egy  arany  karperec, azt vedd ki, tedd a bátyádnak a két karjára, s mondjad
neki  tréfásan:  próbálja  meg,  szakítsa ketté. Ő megpróbálja, de nem tudja
kettészakítani,  úgy  el  lesz gyengülve. Akkor te a kicsi ujjadat dugd be a
kulcs lyukán, erre az ajtó kinyílik, én kijövök, s egymásé leszünk halálig.

   Hazajő  a  királyfi  a  malaccal, s hát a királykisasszonynak semmi baja.
Vígan szalad fel s le a szobákban, énekel, készíti a vacsorát.

   - No, hála istennek - mondja a királyfi -, hogy meggyógyultál, akkor  ezt
a malacot el is eresztem.

   S  mindjárt  el is ereszti a malacot, az meg nagy sebesen visszaszalad az
anyjához.

   Eközben  elkészül  a vacsora, asztalhoz ülnek, esznek, isznak. Biztatja a
leány a bátyját:

   - Igyál,  bátyám,  igyál  -  s  az  mikor  jól  leitta magát, elővette  a
karperecet.

   - Tedd  össze  a  két  kezedet,  bátyám  -  mondotta  a  királykisasszony
tréfásan.

   A királyfi összeteszi a két kezét, s a húga rácsatolja a karperecet.

   - No, szeretném látni, ketté tudod-e szakítani?

   Próbálja a királyfi, de hiába, nem volt már ereje.

   A  leánynak  sem kellett több, szaladt a hetvenhetedik szoba ajtajához, a
kisujját  bedugta  az  ajtó kulcslyukán, arra kinyílt az ajtó, s kiszökött a
zsiványok vezére. Ment egyenesen a királyfi szobájába.

   - No, te kutya, most ütött az utolsó órád.

   A  királyfi  alig  tudott  megmozdulni.  Nézte, hol a húga, de nem volt a
szobában. De ha nem volt ereje, volt esze. Azt mondta a legénynek:

   - Jól  van,  ölj  meg,  csak  engedd  meg, hogy elbúcsúzzam az én  kedves
testvéremtől.

   Kimegy a királyfi, de nem a húgához, hanem letántorgott az udvarba, ottan
belefújt  a  sípjába,  s  egyszeribe  ott  termett  az oroszlán, a medve s a
farkas.

   Kérdi az oroszlán:

   - Mit parancsolsz, édes gazdám?

   Azt mondja a királyfi:

   - Nem  parancsolok semmit, csak annyit mondok, hogy van odafenn a  várban
egy  ember,  aki  hitvány  fortéllyal az erőmet elvette, s meg akar ölni. Ne
hagyjatok elveszni.

   Hiszen  a  három  vadnak  sem  kellett egyéb. Felszaladtak a várba, s ott
ízzé-porrá  tépték, szaggatták a zsiványok vezérét. Akkor a királyfi felment
a húgához, s azt mondotta neki:

   - Hallod-e, húgom, a zsiványok vezérével cimboráltál, megérdemelnéd, hogy
megöljelek,  de  nem  öllek  meg. Maradj itt a várban egyedül, élj boldogul,
velem  többet  egy  úton nem jársz, engem többet az életben nem látsz. Azzal
otthagyta a húgát, s indult világgá.

   Azt mondotta az oroszlán:

   - Veled  megyünk  mi  is,  királyfit,  hűséges  szolgáid leszünk,  jóban-
rosszban el nem hagyunk.

   Elindultak  négyen,  mentek hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken át,
erdőkön-mezőkön  keresztül.  Egyszer  egy  városba  érnek,  s hát az a város
fekete gyászba van borulva. Kérdi egy öregasszonytól a királyfi:

   - Mit  gyászolnak,  kit  gyászolnak,  öreganyám,  talán bizony meghalt  a
király?

   - Nem  halt  meg - mondta az öregasszony -, hanem van a város szélén  egy
feneketlen  tó,  abban  lakik  a  tizenkét fejű sárkány, ennek mindennap egy
leányt  kell  adni,  mert  különben  felszíja  mind, ami vize van a tónak, s
szomjan  pusztulunk  el.  Ahány  leány  volt a városban, már mind odaadták a
bestiának, ma került a sor a királykisasszonyra, ezért borult a város fekete
gyászba.  Hej pedig ha valaki a királykisasszonyt megmentené, a király annak
adná a leányát s fele országát, s holta után az egész országát.

   Azt mondja a királyfi:

   - Öreganyám, van-e egy pohár vize?

   - Nincs  nekem,  lelkem  fiam, egy cseppet sem tudok adni, az éjjel  mind
megitta  a  tizenkét fejű sárkány, ami a kutakban volt, s addig nem is lesz,
míg a királykisasszonyt ki nem viszik neki.

   - Nem baj - mondja a királyfi -, menjen a feneketlen tóhoz, hozzon  onnét
egy korsóval.

   - Dehogy megyek, lelkem, hiszen megöl a sárkány.

   - Csak menjen kend, s ha kérdi a sárkány, hogy kinek kell a víz,  mondja,
hogy a háromvadas királyfinak.

   No,  nekibátorodik  a vénasszony, elmegy a tóra, merít egy korsó vizet, s
ahogy indulni akar vele, kiugrik a sárkány, s rákiált:

   - Hé,  megállj,  hogy mersz innét vizet vinni? Tudod-e, hogy  nem szabad,
amíg a királykisasszonyt ide nem hozzák?

   Azt mondja a vénasszony:

   - Tudom, de te is tudd meg, hogy a háromvadas királyfinak viszem a vizet.

   - Jaj,  csak  vigyed - mondotta a sárkány -, mert senkitől a világon  nem
félek, csak a háromvadas királyfitól.

   Hazaviszi  a  vénasszony a vizet, jót hajt belőle a királyfi, megitatja a
vadakat  is,  azzal  fölmegy  a  királyhoz,  jelenti,  hogy ő megverekszik a
tizenkét   fejű  sárkánnyal.  Egyet  se  sírjanak,  egyet  se  búsuljanak  a
királykisasszony miatt.

   Hiszen  mondhatta,  hogy  ne  sírjanak,  ne búsuljanak, de bizony sírtak,
búsultak.   Keserves  sírásuk  felhatott  a  magas  egekig.  Fekete  gyászba
öltöztették  a királykisasszonyt, úgy vitték fekete gyászhintón a tóhoz, ott
a  király  s  a királyné keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott tőle: nem
hitték, hogy többet látják ez életben.

   Visszament  a  király  és  a királyné, vissza az egész város népe, csak a
királykisasszony maradt ott, no meg a királyfi a három vaddal.

  No,  nem  mondtam  igazat, maradt ott még más is, csak ezt nem látta sem a
királyfi,  sem  a  királykisasszony.  Egy  cigánylegény,  ez  fölmászott egy
fűzfára, s onnét várta, leste, hogy mi lesz.

   Leülnek a tó partján, s kérdi a királyfi a királykisasszonytól:

   - Miről ismerjük meg, hogy jő a sárkány?

   Azt mondja a királykisasszony:

   - Arról, hogy háromszor egymás után felzavarodik a víz színe.

   - No,  akkor én egy kicsit lefekszem s pihenek - mondja a  királyfi -, de
amikor a víz színe másodszor felzavarodik, költs fel, ha el találnék aludni.

   Szépen a királykisasszony ölébe fekteti a fejét, s mindjárt el is alszik.

   Hát  egyszer  csak  felzavarodik  a víz színe, hogy egészen megfeketedett
belé, aztán megint kitisztul szépen. Egy kis idő múlva megint felzavarodik a
víz  színe,  de  a  királykisasszony  nem vette észre, úgy rajtafelejtette a
szemét  a  királyfin.  Hanem  mikor harmadszor is felzavarodott a víz színe,
nagyot  loccsant,  s  abban  a  szempillantásban  kiugrott  a  sárkány  a tó
partjára.

   Megrázza a királykisasszony a királyfit:

   - Kelj föl, kelj föl, háromvadas királyfi, itt a sárkány!

   Fölugrik  a  királyfi,  kirántja  a  kardját,  egyet  suhint,  s leesik a
sárkánynak két feje. Hanem aztán tovább hiába erőlködött, egy fejét se tudta
levágni.  Gyengült  az  ereje,  szakadt  a  verejték  a szegény királyfiról.
Felsóhajtott keservesen:

   - No, szegény királykisasszony, vége az életednek, vége az enyémnek is.

   Hanem akkor megszólalt az oroszlán, azt mondta a társainak:

   - Mozduljunk meg hé, mert különben vége a gazdánknak.

   Azzal  nekiestek  a  sárkánynak  háromfelől,  s  ízzé-porrá  szaggatták a
tizenkét fejű sárkányt. Akkor a királyfi elővette a kését, levágta a sárkány
hosszú  körmeit,  s  belétette a tarisznyájába. De többre nem is volt képes,
úgy el volt fáradva. Lefeküdt a tó partján, s egyszeribe elaludt.

   Jönnek  estefelé  a népek, jön az egész udvar, hadd lássák, mi történt, s
hát  uram,  teremtőm,  semmi  baja  a  királykisasszonynak,  ott  sétál a tó
partján.   Eszükbe   sem  jutott  a  királyfi,  mi  van  vele.  Fölkapták  a
királykisasszonyt,  hintóba  ültették, s vitték haza. A királyfi pedig aludt
tovább, szépen, csendesen. Azt mondja az oroszlán a farkasnak:

   - Hallod-e,  farkas,  mi  most  medve  komával  lefekszünk, s  egy kicsit
alszunk,  te  vigyázz  addig,  nehogy  valami baja legyen a gazdánknak, mert
látod-e, egy cigánylegény ül a fűzfán, annak valami rosszban jár az esze.

   Elalszik  az  oroszlán,  el  a  medve,  s egy jó félóra sem telik belé, a
farkast is elnyomja az álom. Alszanak mind a hárman.

   No, egyéb sem kellett a cigánynak. Leszáll a fűzfáról, levágja a királyfi
fejét,  s  vesz  a sárkány körmeiből, amit a királyfi tarisznyájában talált.
Azzal elszaladt, fel a királyi palotába.

   Egyszer  fölébred az oroszlán, s látja, hogy a gazdájának a nyaka vérzik.
Fölrázza a farkast, s jól eldöngeti:

   - Hát te kutyának való, így vigyáztál a gazdánkra?  Nézz oda, mi történt!
Szaladj hamar forrasztófűért, mert különben ízzé-porrá szaggatlak!

   Elszalad   a  farkas,  vissza  is  kerül  nagy  hirtelenséggel,  hozza  a
forrasztófüvet.  A  királyfi  fejét  szépen  összeforrasztják  a nyakával, s
talpra állítják.

   - Jaj de jót aludtam - mondja a királyfi.

   - Bizony jót - mondja az oroszlán -, s aludtál volna ítéletnapjáig, ha mi
itt nem vagyunk.

   Elmondja, hogy mi történt.

   Mindjárt  gondolta  a  királyfi, hogy most bizonyosan a cigánynak adják a
királykisasszonyt.  Nem  volt  maradása,  bemennek  a  városba,  s  kérdi az
öregasszonytól, hogy hazavitték-e a királykisasszonyt.

   - Ó, már lakodalmaznak is - mondja az öregasszony.

   - Na hát csak lakodalmazzanak!

   Azt mondja a királyfi az oroszlánnak:

   - Eridj,  szolgám, menj fel a palotába, mondd meg a  királykisasszonynak,
adjon neked is abból a lakodalmi kalácsból, talán megérdemled.

   A  nyakába  akasztanak  egy  nagy  kosarat  az  oroszlánnak, azzal megy a
palotába, de az istrázsák nem akarják beereszteni a kapun.

   Nagyot  ordít  az  oroszlán,  félrelódítja  az  istrázsákat,  s fölment a
palotába.  Ott  éppen  javában  folyt  a  lakodalom,  táncoltak a legények s
leányok.  A  cigánylegény  tizenkét párnán ült, olyan nagy volt a becsülete.
Hanem  mikor  az  oroszlánt  megpillantotta,  egyszeribe kiesett alóla három
párna.

   Eleget  mondotta  a  királykisasszony,  hogy  nem  a  cigány  ölte  meg a
sárkányt,  nem  hittek  neki, mert a cigánynál volt a bizonyosság. No, hanem
azért  a  királykisasszony  jól telerakta a kosarat kaláccsal, mindenféle jó
pecsenyével, borral.

   Visszamegy  az  oroszlán a királyfihoz, esznek, isznak, s egy idő múlva a
királyfi  felküldi a medvét. A cigánylegény alól megint kiesett három párna,
s a királykisasszony a medvétől is küldött egy kosár ételt, italt.

   Mikor ezt is megették, megitták, azt mondja a farkas:

   - No, most én megyek el.

   Fölmegy a farkas is, s a cigánylegény alól megint kiesik három párna.

   Hanem  mikor  a  farkas  visszatért  a  sok  étellel,  itallal,  az utcán
megtámadták  a kutyák, kirángatták a nyakából a kosarat, s nagy szégyenkezve
vissza kellett mennie étel nélkül.

   - Nem baj - mondotta a királyfi -, most felmegyünk mind a négyen.

   Hej,  istenem,  ahogy  beléptek  a szobába, kiesett a cigány alól a három
párna  is,  ami még alatta volt. Szaladt a királykisasszony a királyfihoz, a
nyakába borult, s kiáltotta nagy örömmel:

   - Ez mentett meg engem, édesapám!

   Most  már mutathatta a cigány a bizonyosságát, mert a királyfi elővette a
sárkány  körmeit,  úgy, amint levágta. No, szegény cigány, meleg lett most a
hely neki, egyszeribe kiszaladt a palotából, s meg sem állt hazáig.

   Aztán    a    háromvadas    királyfi    nagy    lakodalmat    csapott   a
királykisasszonnyal,  hét nap s hét éjjel szólott a muzsika, döngött a padló
a tánctól.

   Lakodalom  után  a  három  vad  elbúcsúzott  a  királyfitól, s a királyfi
boldogan élt a királykisasszonnyal.

   Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező