Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               A PELIKÁNMADÁR

   Hol  volt,  hol  nem  volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren
innét, volt egyszer egy öreg király. Ennek a királynak az egyik szeme mindig
sírt,  a másik meg nevetett. Csudálkoztak a népek, hogy ugyan mért nem nevet
a  királynak  mind  a  két  szeme,  hiszen  olyan szépséges szép leánya van,
amilyen  nem  volt  több  kerek  e földön; mi búja, baja lehet, hiszen ahány
valamirevaló   királyfi  volt  a  világon,  mind  megfordult  az  udvarában,
epekedett  a királykisasszonyért, válogathatott bennük. De csodálkozott ezen
a királykisasszony is, s egyszer aztán megkérdezte az apját:

   - Édesapám,  mi  az  oka,  hogy az egyik szeme mindig sír, s a másik  meg
nevet?

   Mondotta a király:

   - Sokan  kérdezték  ezt,  édes leányom, de még senkinek meg nem  mondtam,
minek mondtam volna, úgyis tudom, hogy hiába mondanám.

   - Ó, lelkem apám, mondja meg nekem, legalább segítek búsulni.

   Addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy megmondotta az öreg király:

   - Azért  sír  az  egyik  szemem, mert volt nekem ifjúkoromban egy  szépen
zengő pelikánmadaram, ha annak az énekét hallottam, elfeledtem minden búmat,
bajomat.  Ezt  a  madarat  valaki ellopta, s ámbátor bejártam utána az egész
világot,  meg  nem találtam. Azóta sír az egyik szemem. A másik azért nevet,
mert  világjáró  utamban sok szép leányt láttam, de hozzád hasonlatos szépet
nem!

   Azt mondta erre a királykisasszony:

   - Bizony ha nem látott, édes apámuram, nem is megyek addig férjhez, míg a
pelikánmadár  elő  nem  kerül!  Amelyik királyfi azt akarja, hogy a felesége
legyek, induljon a pelikánmadár után, s anélkül ne is kerüljön a szemem elé.

   Eleget  mondta  az  öreg  király,  hogy  ez  hiábavaló  kívánság,  meg se
próbálja,  mert  vénleány  marad: a királykisasszony kihirdette ország-világ
előtt,  hogy  annak  lesz  a  felesége,  aki  a  szépen zengő pelikánmadarat
visszahozza.  Bezzeg  elindultak  százan is, de elindulhattak ezren is, mert
hírét-nyomát sem találták a pelikánmadárnak.

   - Látod,  lányom,  látod  - mondotta a király -, hiábavaló a  kívánságod!
Bizony mondom, hogy vénleány maradsz!

   De beszélhetett neki, azt mondta a királykisasszony:

   - Akár hiábavaló, akár nem, amit fogadtam, amellett maradok.

   De  már erre az öreg királynak mind a két szeme sírni kezdett. Haj, miért
is szólt a leányának a pelikánmadárról!

   Hanem  hogy  szavamat  s  mondásomat  össze  ne  zavarjam,  volt a király
udvarában  egy  kicsi  nemes  legény,  s  ez, hogy látta s hallotta, mi nagy
szomorúság  van  a  palotában,  mit  gondolt,  mit nem, hamuba sült pogácsát
süttetett  a  szakácsnéval,  s  azzal, azt sem mondta senkinek, hová, merre,
csak elindult toronyirányába.

   Kimegy  a  városból,  megy,  mendegél az úton egy darabig, aztán letér az
útról,  nekivág  az  erdőnek, s hát amint a szélire ér, elejibe áll egy öreg
koldus, s kenyeret kér tőle isten nevében.

   - Jó szívvel - mondta a kicsi nemes legény, s benyúlt a kebelébe, kivette
onnan a hamuba sült pogácsát, s felét a koldusnak adta.

   - No,  te  kicsi  nemes legény - mondotta az öreg koldus -, adj hálát  az
istennek,  hogy  nem sajnáltad tőlem a pogácsát. Tudom én, mi útra indultál.
Sok  királyfi vágtatott el itt aranyszőrű paripán, kértem is mindenkitől egy
falást, de rám sem hallgattak, nagy büszkén továbbvágtattak. No de vissza is
jöttek  szégyenszemre  a  pelikánmadár nélkül. Hát jótétel helyébe jót várj,
fiam.  Hallgass  ide. Az a pelikánmadár túl van az Óperenciás-tengeren, s ha
három  ember  életét  összetennéd, még akkor sem érnél oda gyalogszerrel, de
még  lóval  sem  akármilyennel.  Olyan  ló  kell  oda,  amelyik sárkánytejet
szopott.  Eredj  keresztül  ezen  az erdőn, aztán menj tovább, még egy erdőn
keresztül,   annak  a  szélén  lakik  egy  vén  boszorkány,  állj  be  hozzá
szolgálatba.  Három  nap  az esztendő, de még emberfia ki nem töltötte azt a
három  napot,  mert  két  lovat  kell őrizni, s az a két ló a boszorkány két
leánya. Egyszer a föld alá, másszor a tenger alá bújik ez a két ló, de még a
fellegekbe  is,  csak  akkor kerülnek haza, mikor a három nap kitelt. Az ám,
csakhogy akkor már jöhetnek, mert a vén boszorkány karóba húzatja a fejedet.
No  de ne búsulj te, fiam. Nesze, adok egy sípot. Ennek a sípnak három lyuka
van.  Ha  az elsőt megfuvintod, előjő a szúnyogok királya; ha a másodikat, a
halaké,  ha  a  harmadikat,  az  egerek  királya. Ezek előkerítik a lovakat,
akárhova  bújnak.  Mikor  az  esztendő kitelik, a vén boszorkány kínál neked
minden  szépet,  drágát,  de  te  ne  láss, ne hallj, akármit mutat, akármit
beszél,  csak  kérd  azt a csikót, amelyik a ganédombon kétölnyire el vagyon
ásva,  s  amely  félig  el  is  vagyon rothadva. Ezt a csikót ásd ki, vedd a
nyakad  közé,  s vigyed, meg se állj, míg a falu hídjához nem érsz, ott állj
be a híd alá, mosd még jól a csikót. A többi a te dolgod.

   Megköszöni  a  kicsi  nemes legény a sípot s a jó tanácsot, elbúcsúzik az
öregembertől.  Mire esteledett, alkonyodott, keresztülment a két erdőn, ment
egyenest  a  vén  boszorkányhoz. Köszön illendőképpen, a boszorkány szívesen
fogadja, leülteti.

   - Mi jóban jársz, fiam?

   - Szolgálatot keresek, öreganyám.

   - Jól van, fiam, szerencsés órában jöttél. Nálam három nap az esztendő, s
csak  két lovat kell őrizned. De úgy őrizd, hogy ha elveszíted, karóba kerül
a fejed.

   - Nem bánom én, öreganyám, csak adja kezemre a lovakat!

   - Hiszen csak várj - mormogott magában a vén boszorkány, majd megbánod!

   Asztalhoz  ültette  a legényt, adott neki jó vacsorát, bort is elegendőt,
de a borba álomitalt csepegtetett. Vacsora után kimentek az istállóba, ott a
legénynek  kezére  adta  a  lovakat,  de  ugyancsak  lelkére kötötte, hogy a
selyemrétre menjen velük, s reggelre jöjjön haza.

   A  kicsi  nemes  legény  hamarosan  felkantározta  a  lovakat, az egyikre
felült, s úgy ment ki a selyemrétre. Ott eleresztette, s leheveredett a puha
selyemfűbe,  el  is aludt mindjárt. A nap a hasára sütött, akkor ébredt fel.
Dörzsöli  a szemét, néz erre, néz arra, mindenfelé, de nézhetett, híre-nyoma
sem volt a lovaknak.

   No  ha  nem,  belefújt  a síp első lyukába, s hát abban a pillanatban ott
termett a szúnyogok királya.

   - Mit parancsolsz, édes gazdám?

   - Azt, hogy keresd meg a lovaimat.

   - Hiszen ha a levegőben vannak, ne félj, visszahozom!

   Azzal  a  szúnyogok  királya  elrepült, összecsődítette mind, ami szúnyog
volt  a  világon,  s  hát  egy  óra sem telt belé, leszáll a selyemrétre két
griffmadár. A kicsi nemes legény a kantárral fejbe vágta a griffmadarakat, s
azok  abban  a pillanatban lóvá változtak. Egyszeriben felkantározta őket, s
hazavágtatott velük, hogy csak úgy szakadt a hab róluk.

   Isolygott-pisolygott   a  vén  boszorkány,  amikor  meglátta  a  legényt,
dicsérte  is  erősen,  étellel,  itallal  jól  megtraktálta, de míg a legény
evett,  ivott,  kiment  az  istállóba,  s  lapátnyéllel  úgy megdögönyözte a
lovakat, hogy elterültek a hídláson.

   Estig  nem  kellett  a  rétre menni, akkor megint jó vacsorát adott a vén
boszorkány  a  legénynek,  de most már annyi álomitalt cseppentett a borába,
hogy  még ki sem ért a rétre, lefordult a ló hátáról, s reggelig aludt, mint
a  fekete föld. Bezzeg, hogy volt ló, nincs ló. De ezen nem búsult a legény,
belefújt a síp második lyukába, s csak ott termett előtte a halak királya.

   Mondja a legény, hogy mi baj.

   - Ne búsulj, ha az én országomba tévedtek, előkerítem - mondotta a  halak
királya.

   S  hát  csakugyan  egy  óra  sem telt belé, egy nagy csukát vetettek ki a
selyemrétre.  Ennek  a  csukának a hasát a halak királya felhasította, s ím,
két aranyhalacska fordult ki belőle. Ezt a két aranyhalacskát meglegyintette
a legény a kantárral, s lóvá változott mind a kettő.

   Hazavágtat a legény, isolyog-pisolyog a boszorkány, dicséri, de úgy, hogy
majd  lesuvad  a legény arcáról a bőr a nagy dicsérettől, hanem míg a legény
délebédelt, kiment a boszorkány az istállóba, s addig verte a lovakat, míg a
hídláson el nem nyúltak.

   Harmadik  este  több  álomitalt  vegyített a legény borába, s hogy jobban
aludjék,  még  három  bagolytollal  töltött párnát is adott neki. Hiszen nem
kellett  a  párna,  elaludott anélkül is, dél volt, mire felébredt. A legény
nem  is kereste a lovakat, belefújt a síp harmadik lyukába, s egyszeribe ott
volt az egerek királya.

   - Mit parancsolsz, kedves gazdám?

   Mondja, hogy mit.

   - Ne  félj,  ha  a  föld  alatt vannak, előkerítem én - mondta az  egerek
királya.

   Nosza,  nekiindultak  az egerek, felkajtattak minden zugot, lyukat a föld
alatt,  s hát mire a legény az álmot kitörülte a szeméből, hoznak elejbe két
patkányt. Meglegyinti a kantárral, s egyszeribe lóvá változnak.

   No,  fiam - mondotta a vén boszorkány, mikor a legény hazament a lovakkal
-,  ilyen  szolgám  még  nem  volt,  mint  te.  Becsületesen  kitöltötted az
esztendőt,  de  nem  is  maradok  adósod.  Nesze, itt van három kulcs. Egy a
pincébe  nyit,  ott  káddal  áll arany, ezüst; végy, amennyit elbírsz. Egy a
ruháskamrámba  nyit. Vannak ott drágábbnál drágább aranyos, gyémántos ruhák,
elveheted a legszebbet. A harmadik kulcs az istállóm kulcsa, ott válaszd azt
az aranyszőrű paripát, amelyik csak szemednek, szívednek tetszik.

   Azt mondotta a legény:

   - Nem kell nekem, öreganyám, sem a pénze, sem a ruhája, sem az aranyszőrű
paripája. Kell nekem az a csikó, amelyik a ganédombban el vagyon ásva.

   - Hej,  fiam,  fiam,  ördöggel  cimborálsz te - mondotta a  boszorkány -,
meglásd, hogy rossz végre jutsz!

   - Nem bánom én, öreganyám, akármi végre jutok, de énnekem csak az a csikó
kell.

   Eleget   mesterkedett   a   boszorkány,   hogy  kibeszélje  a  legényt  a
szándékából,  de  annak ugyan beszélhetett. Mit volt, mit nem tenni, adott a
legénynek  aranyásót,  s  ezzel ásni kezdett a kicsi nemes legény, ásott hét
nap  s  hét  éjjel  szakadatlan,  akkor  akadt a csikóra. Megfogta a lábánál
fogvást,  szép  gyöngén  kihúzta, a vállára emelte, s úgy vitte a híd alá, s
ott  megmosta.  Akkor  kivezette a híd alól, s hát uram, teremtőm, színarany
volt  a  csikó  szőre,  ragyogott,  mint  a  nap.  Kantár is volt a fejében,
gyémántszeges kantár, nyereg is a hátán, aranyos, ezüstös.

   - No,  édes  gazdám  -  szólalt meg csikó -, ülj rám, hadd lám, hogy  rám
termettél-e.

   Felpattan  a  legény a csikóra, az meg egyet ugrik, kettőt szökik, s fent
volt  a  fellegek közt, onnét ugrott a holdba, a holdból a napba, a napból a
fiastyúkba,  abból  meg  le  a  hídra, s a kicsi nemes legény úgy ült rajta,
mintha odaszegezték volna, meg sem tántorodott.

   - Jól van, édes gazdám, most már mehetünk. Elviszlek az Óperenciás-tenger
partjára,  tovább  nem, ott leteszlek. A tenger partján van innen is, túl is
egy  fa. Ez a két fa minden esztendőben kétszer összehajlik, tavasz elején s
nyár  végén:  akkor  átsétálhatsz rajta az Óperenciás-tenger túlsó partjára.
Onnét  gyalogszerrel mégy tovább, s minden házhoz beszólsz, minden embertől,
akivel  találkozol,  kérdezősködöl,  mert  tudd  meg,  hogy "száján az ember
messze  elmehet",  s  többet  ér  egy  kérdezem  száz  keresemnél!  Hanem ha
szükséged  lesz  rám, csak fuvints bele a sípodnak mind a három lyukába, ott
leszek mindjárt.

   Ahogy ezt mondotta a táltos csikó, mindjárt fel is szállott a levegőégbe,
vitte  a  kicsi  nemes  legényt erdők, mezők, tengerek felett, hét nap s hét
éjjel  folyton szállott, gondolatnál is sebesebben, akkor ért az Óperenciás-
tenger partjára, ott leereszkedett a térdig érő selyemfűbe.

   - Itt  vagyunk,  kicsi  gazdám.  Vedd  ki  a szájamból a zabolát, te  meg
indulj, nézd, éppen most hajlik össze az a két fa.

   Hopp,  a  kicsi  nemes  legény  egy  szempillantásra felmászott a fára, s
futott, mint a gondolat, keresztül az összehajlott ágakon. Addig futott, míg
a  tenger  túlsó  partjára  nem  ért.  Na,  éppen jókor, mert ahogy a földre
ugrott, elvált a két fa egymástól.

   Elindult  a  kicsi  nemes  legény  egymagában,  ment,  mendegélt, míg egy
aranyerdőbe  ért, de meg sem állott, míg az erdőn át nem ment. Az erdő túlsó
szélén  volt  egy  kis  ház,  abban lakott egy százesztendős asszony, bement
hozzá, köszönt illendőképpen:

   - Adjon isten jó estét, öreganyám!

   - Adjon isten, fiam! Hát te mi jóban jársz?.

   - Én  a  szépen zengő pelikánmadarat keresem, ha megtalálnám.  Hallotta-e
hírét, öreganyám?

   - Hallani  hallottam  a  hírét, de sohasem láttam, pedig én is  szeretném
hallani  a hangját, mert azt mondják, hogy aki hallja, megfiatalodik. Eredj,
fiam,  az  anyámhoz,  az ott lakik az ezüsterdő mellett, az talán többet tud
róla.

   Útbaigazítja  az öregasszony a kicsi nemes legényt, megy ez az ezüsterdőn
túl   az   öregasszony   anyjához,   kérdi   ezt   is,  hallotta-e  hírét  a
pelikánmadárnak.

   - Hallottam, fiam, s azt is hallottam, hogy a templomban vagyon, de jobb,
ha  visszafordulsz,  mert  éjjel-nappal istrázsálják a barátok, s ha a világ
minden  kincsét  ígérnéd  nekik,  úgysem  adnák  neked.  Eredj  különben  az
anyámhoz, az többet tud, mint én.

   Eligazítja  a  legényt  a  rézerdőbe,  annak  a  túlsó  szélén  lakott  a
mindentudó öregasszony.

   - Adjon isten jó napot, öreganyám!

   - Hozott isten, fiam. A pelikánmadarat keresed, ugye?

   - Azt, öreganyám, azt.

   - Azt mondta a leányom, hogy egy templomban van, ugye? Ott volt biz az  a
mai  szent  napig, de onnét ma reggel, míg a templomot seperték, elrepült, s
meg sem találják, míg hozzám nem jönnek tanácsért.

   Azt mondta a legény:

   - Lelkem,  öreganyám,  mutasson nekem utat, mert az a pelikánmadár az  én
országombéli királyé, akinek az egyik szeme mindig sír a madár után.

   - Tudom, fiam, tudom, én meg is mutatom neked az utat, csak embere  légy.
Hallgass ide. A pelikánmadár a vaserdőbe repült. A vaserdőben van egy akkora
fa, hogy a felső ága az eget veri. Ennek az ágnak a kettős ága, az ikre közé
akadt   a   pelikánmadár,   ott   vergődik,  kínlódik,  de  hiába,  nem  tud
kiszabadulni.  Ha  volna  olyan  ember, aki még a mai napon fel tudna mászni
arra a fára, kiszabadíthatná a madarat, de már azt nem hiszem.

   Haj,  megszomorodott  a  legény,  a  könnye  is  kicsordult. Gondolt ide,
gondolt  oda,  mit  tudjon  csinálni, merre facsarodjék. De bezzeg felvidult
egyszerre!  Előveszi  a sípját, belefuvint a három lyukba, s hát csak zúgni-
búgni kezd a levegőég, nagy szél kerekedik, s ím, abban a pillanatban elejbe
toppan a táltos csikó.

   - Mi baj, édes gazdám?

   Mondja a legény, hogy mi.

   - Ülj  a  hátamra,  fogódzkodj  jól  a sörényembe. Ne nézz se jobbra,  se
balra,  csak felfelé. Mikor a fejem az eget éri, hirtelen fogd meg azt a két
ágat,  húzd  kétfelé,  s  abban  a  minutában  fogd meg a madarat is, dugd a
kebeledbe.

   No,  úgy  is  tett  a  legény, ahogy a táltos csikó mondta. Felszállnak a
levegőégbe,  hipp-hopp,  be  a  vaserdőbe, vaserdőben az égig érő fa mellett
szállanak  feljebb,  feljebb, mint a gondolat, s egyszerre csak kopp! nagyot
koppan  a  táltos csikó feje. De a legény sem tátotta el a száját, egykettő,
kebelében volt a szépen zengő madár.

   Mondta a táltos:

   - Fogóddz belém jól, édes gazdám, különben lefordulsz rólam!

   No,  jó,  hogy  ezt  mondta,  mert  a  kicsi  nemes  legény szemét-száját
eltátotta a madár énekén.

   S  amerre elszállottak a levegőben, lent a földön, aki öregember hallotta
az  éneket,  az  mind  megfiatalodott.  Olyan szép fiatal leány lett abból a
három  öregasszonyból  is,  aki  a  kicsi nemes legényt útbaigazította, hogy
csupa csuda.

   Egy  hét, kettő nem telt bele, hazaért a kicsi nemes legény, s amint ment
végig a városon, kiveszi kebeléből a pelikánmadarat, biztatja:

   - Énekelj, énekelj, szépen zengő pelikánmadár!

   De  bezzeg,  egyszerre  kicsődült az utcára minden ember, ki a király is,
ahogy  a  pelikán  elkezdett  énekelni, s hát - volt öreg király, nincs öreg
király, úgy megfiatalodott, hogy testvére lehetett volna a leányának.

   Hiszen lett becsüje a kicsi nemes legénynek. A király egyszeribe nekiadta
a fele országát, s fele országa mellé a leányát.

   Holnap legyen a szépen zengő pelikánmadár a vendégetek.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező