Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                            A VILÁGVÁNDORA HERCEG

   Volt,  hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy dali szép
aranyhajú  herceg,  akinek  nem  volt párja hét puszta határban. Csak akarta
volna,  hozzáment  volna  akármelyik  királykisasszony, de hiába biztatták a
herceget,  nem házasodott meg. Folyton járt-kelt ország-világszerte, hétszer
is megkerülte a világot, s el is nevezték a népek világvándora hercegnek.

   Ám  ne  higgyétek,  hogy  jókedvéből  járt-kelt  annyit.  Azért  nem volt
maradása  a  hercegnek,  mert  az  öccsét  még kicsi korában elrabolták, s ő
megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg az öccsét meg nem találja.

   Mondom,  hogy  már  hétszer  körüljárta  a világot, de az öccsének hírét-
nyomát sem találta sehol. Eleget mondották neki, maradjon itthon, ne keresse
többet az öccsét, de a világvándora herceg újra nekiindult a világnak.

   Vele  ment  az  öreg  inasa  is, aki világjáró útjában soha el nem maradt
tőle.

   Mennek,  mendegélnek,  s  egyszer beérnek egy olyan sűrű erdőbe, hogy sem
eget,  sem  földet nem láttak. Ennek az erdőnek a közepén volt a világ óriás
fája.  Ez  a  fa  olyan  magas  volt,  hogy  a  felső ága az eget verte, s a
legkisebbik  ága  is  olyan  vastag, mint egy mestergerenda, s olyan széles,
hogy három nap ugyancsak vágtathatott egy lovas legény, hogy megkerülje.

   Hanem  még  mi volt a világ óriás fáján? Volt azon egy akkora tojás, mint
egy hétemeletes ház, s rá volt pingálva szörnyű nagy betűkkel:

   "Aki e tojásba be akar menni, annak legyen huszonnégy regement katonája."

   - Hiszen ha csak ez kell, van nekem huszonnégy regement  katonám - mondja
a herceg.

   Belefújt  a  kürtjébe,  s  abban  a  szempillantásban  odamasírozik  nagy
trombita-  és  dobszóval a huszonnégy regement katona. Szalad a generális, s
kérdi, hogy mi légyen a parancsolat.

   - Azt  parancsolom, hogy ezen a tojáson vágjatok egy akkora lyukat,  hogy
egy ember azon beférhessen.

   Nekiestek   a  katonák  karddal,  buzogánnyal,  faltörővel.  Ütik-vágják,
döngetik  a  tojást,  de  csak  hullanak a katonák, mint a legyek. Amint egy
hozzáüt, mindjárt hátratántorodik s szörnyethal. Úgy elpusztult a huszonnégy
regement  katona, hogy még hírmondónak sem maradt belőle. Hej, megmérgelődik
a  herceg, kirántja a kardját, s egy csapásra olyan lyukat vágott a tojáson,
hogy  le sem kellett hajolni, szépen besétálhatott. Bemegy a tojásba, úszik-
kúszik  a  fehérjében,  aztán fölér a szikjához, s annak a közepén talál egy
levelet. Az volt írva aranypapirosra:

                            `Aki engem megtalál,
                             Nem éri el a halál.`

   Beteszi  a  levelet  a zsebébe, kiúszik a tojásból, s hát, uram teremtőm,
úgy  megerősödött  a tojás szikjától, mintha csak karján, lábán, derekán, az
egész testén páncélgúnya lett volna.

    Ahogy  kiért, belefújt a kürtjébe, s egyszeribe ott termett száz katona.
Azzal  továbbindulnak,  keresztül  az  erdőn,  s  egyszerre  csak, halljatok
csudát,  mi  történik? Akarnak menni keletre, hát hiába akarnak, mert mindig
nyugatra  mennek.  Messze,  messze,  de  olyan messze, hogy a szemükkel alig
látták,  volt  egy rettentő magas hegy, s mind a felé a hegy felé húzta őket
valami.  Nem  telt belé egy-két perc, ott voltak a hegynek az aljában. Hiába
akartak  onnan  továbbmenni,  meg  sem  tudtak  mozdulni,  akárcsak kötéllel
kötötték  volna  meg  kezüket-lábukat.  Mondja  az  öreg inas a világvándora
hercegnek:

   - Hej,  uram,  innen,  míg  a  világ  s  még két nap, el sem is  megyünk.
Hallottam  én  már  hírét  ennek a hegynek. Ez a Mágnes-hegy. Aki a tájékára
vetődik, búcsúzzék el a világtól, mert innen ugyan soha meg nem szabadul.

   Szegény  fejük, hát most mit csináljanak? Ami elemózsiát vittek magukkal,
azt  megették;  boruk,  ami  volt,  megitták; azután a lovukra került a sor.
Egymás  után leszúrták, s a húsát megették. S amikor már ló sem volt, sorban
éhen  haltak  a  szegény  katonák.  Nem maradt más élve, csak a világvándora
herceg, az öreg inas s a hercegnek az aranyszőrű paripája.

   Azt mondja egyszer az öreg inas:

   - Uram,  egyet  mondok,  kettő  lesz  belőle.  Én már öreg ember  vagyok,
elpusztulhatok, senki ezen a világon meg nem sirat engem. De te szép vagy, s
fiatal  vagy,  kár  volna  meghalnod  ilyen  fiatalon. Leszúrom a paripádat,
lerántom   a  bőrét,  s  abba  téged  belevarrlak.  Ide  jár  mindennap  egy
saskeselyű,  amely  a  halottakat elviszi, a lovad bőrében majd elvisz téged
is.

   A  herceg  megfogadta  az  öreg  inas  tanácsát,  leszúrták az aranyszőrű
paripát,  aztán  keserves  könnyhullatások  közt elbúcsúztak egymástól, s az
öreg  inas  bevarrta  a herceget a lóbőrbe. Hát csakugyan jött a saskeselyű,
mint  egy  nagy  nehéz  fekete  felleg, akkora volt a szárnya, mint két nagy
csűrkapu.

   Lecsap  a  lóbőrre,  felkapja,  elrepül  vele  messze,  messze, egy magas
kősziklának  a  tetejére.  Ottan  leteszi,  s  ott hagyja a fiainak, ő pedig
elrepült, hogy vigyen még eleséget, mert az a lóbőr meg se kottyant.

   Nekiesnek  a saskeselyűfiak a lóbőrnek, vágják, csipkedik, kikerül belőle
a   világvándora  herceg,  s  éppen  nekivágnak  a  sasfiókák,  de  ebben  a
pillanatban  kerekedik  rettentő fergeteg, szakadni kezd az égből a kénköves
tüzes istennyila.

   No  -  gondolja  a  világvándora  herceg  -,  most  vége  neki is, vége a
sasfiókáknak  is. Egyet gondol, s a lóbőrt a sasfiókákra teregeti, ő maga is
behúzódik alája: így kerülte el őket a tüzes istennyila.

   Megy haza az öreg saskeselyű, mondják a fiai, hogy mi történt. De bezzeg,
hogy  nem  bántotta  most a herceget. Felültette a hátára, leszállott vele a
kőszikla tetejéről, s egy vadon erdőnek a közepébe letette. No, továbbmegy a
világvándora  herceg,  s  hát,  amint  megy,  mendegél, látja, hogy szörnyen
viaskodik egymással egy oroszlán s egy hétfejű sárkány.

   Odakiált neki a sárkány:

   - Hallod-e te, világvándora herceg, ha segítesz nekem, az oroszlán  bőrét
neked adom.

   Odakiált az oroszlán is:

   - Nekem  segíts,  te  világvándora  herceg, s én egész életedben  hűséges
szolgád leszek.

   Gondolja  a  herceg,  ő bizony a kettő közül inkább az oroszlánnak segít,
kirántja a kardját, neki a sárkánynak, s levágja mind a hét fejét.

   Aztán mentek együtt, a herceg meg az oroszlán.

   Ha  megéhezett  a  herceg,  az oroszlán mindjárt fogott valami vadat, azt
megsütötték  s  megették.  Hanem  miért,  miért nem, a herceg mégis félt egy
kicsit  az oroszlántól. Gondolta, hátha egyszer nem talál az oroszlán vadat,
s  majd  őt  eszi  meg.  Egyszer aztán, amint mentek, mendegéltek, elértek a
Forró-tenger  partjára.  Gondolja  a  herceg, elküldi az oroszlánt vadászni,
azalatt  ő  vesszőből  dereglyét  fon magának, átalevez a tengeren, s szépen
megszabadul az oroszlántól.

   Úgy  is  tett,  ahogy gondolta. Hamarosan dereglyét font, olyat, amilyent
tudott,  nekiindult  a Forró-tengernek, de mire a közepére ért, visszakerült
az  oroszlán  a vadászatból, látja a gazdáját, beleugrik a tengerbe, s úszik
utána.  A  Forró-tenger forró vize lekopasztotta az oroszlán bundáját, de ez
csak  úszott  a  gazdája  után,  addig  úszott,  amíg  utol  nem érte. Akkor
belekapaszkodott  a  dereglyébe,  s  elkezdett szűkölni keservesen. A herceg
rávágott  a kardjával, de az oroszlán nem eresztette el a dereglyét, szűkölt
tovább keservesen.

   Addig  szűkölt,  hogy  a  hercegnek  megesett  a  szíve rajta, felvette a
dereglyébe.

   A  dereglye  csak  haladt  elébb,  elébb, s ím, egyszerre valami gyönyörű
énekszót hall a herceg. Arrafelé tereli a dereglyét, s hát egy szigethez ér.

   Kiszáll  a  világvándora  herceg a szigetre, ottan lefekszik egy cédrusfa
alá,  mindjárt  el is szenderült, s aludt szépen, csendesen másnap reggelig.
Ahogy felébredt, elindult a szigeten. Először is ért a rézerdőbe, ahol csupa
rézmadarak  énekeltek;  onnan  az  ezüsterdőbe.  ott meg ezüstfehér madárkák
énekeltek  szép,  vidám  nótákat.  Ezüsterdőből  ért  az  aranyerdőbe. Ottan
aranymadarak  énekeltek  olyan  szép  nótákat,  hogy  a  hercegnek  a  szíve
felvidult  belé. Ment tovább, s ért a selyemrétre, ahol aranykaszával vágták
a  füvet,  aranyvillákkal  s  gereblyékkel  gyűjtötték  a puha selyemszénát.
Selyemrétről  ért  a  virágerdőbe,  ahol  aranyméhek döngicséltek a legszebb
virágokon.

   Ennek  a  virágerdőnek  a  közepén állott a sziget királyának a palotája.
Hétszínű  szivárvány  volt  ennek  a  palotának a bolthajtása, s annyi ablak
rajta,  ahány nap az esztendőben. S ím, emberek jöttek elejbe a világvándora
hercegnek,  szépen  karon  fogták,  s  úgy  vezették  fel  a palotába. Ottan
balzsamos   fürdőben  megfürdették,  aranytörlővel  megtörülték,  aranyhaját
szépen  megfésülték,  adtak rá bíboros bársonyköntöst, úgy vezették a király
elé.

   A  király  három rózsabimbóval ajándékozta meg a herceget. Adott neki egy
sárga,  egy  fehér  s egy piros rózsabimbót. Ezeket a rózsabimbókat csak meg
kellett  szagolni,  egyszeribe  kinyíltak,  s olyan ruha hullott ki belőlük,
hogy  azon  egy  öltés  nem  sok,  annyi nem látszott. A sárga rózsában volt
tiszta színarany, a fehérben ezüst, s a piros rózsában bíborvörös gúnya.

   Megköszönte  a herceg a drága szép ajándékot, aztán elvezették a királyné
színe  elé.  Fogadta ez is a herceget kegyes szóval, s adott neki egy szépen
szóló   ezüstfurulyát.  Megköszönte  ezt  is  a  herceg,  aztán  elbúcsúzott
illendőképpen, s ment tovább.

   Hét  nap  s  hét  éjjel  folyton-folyvást  ment,  s  ekkor  elérkezett  a
Forrótengernek  a  túlsó partjára. Amint megy, mendegél az úton, látja, hogy
egy  sovány,  girhes-görhes csikó fekszik ott, szeretne lábra állni szegény,
de nem tud. Megszólítja a csikó a herceget:

   - Ne hagyj itt, világvándora herceg, inkább segíts, hogy talpra álljak.

   A hercegnek megesett a szíve a csikón, s a farkánál fogva felemelte.

   - No, ha felemeltél - mondotta a csikó -, húzz el még a selyemrétre. Hadd
lakjam jól egyszer életemben.

   Megtette  a  herceg  ezt  is jó szívvel. Nagy kínnal-bajjal a selyemrétre
húzta a csikót, ez ottan nekiesett a puha selyemfűnek, s evett, amennyi csak
beléfért.

   - No, te világvándora herceg, ha már megetettél, itass is meg.  Amott van
a szivárványforrás, húzz oda engem, többet aztán semmit sem kívánok tőled.

   Jól   van,   megtette   a   herceg   ezt   is.   Odahúzta   a   csikót  a
szivárványforráshoz,  hadd  igyék. S hát ahogy elvette a száját a forrástól,
megrázkódott  a csikó, s olyan seregélyszőrű paripa lett belőle, amilyet még
a világ nem látott.

   Mondja a paripa:

   - Hallod-e, te világvándora herceg, megetettél, megitattál, ülj fel  most
a  hátamra.  Hogy menjek? Úgy, mint a madár, vagy mint a villámlás, vagy még
ennél is sebesebben, mint a gondolat?

   - Akárhogy  mehetsz,  édes  lovam, csak se tebenned, se énbennem  hiba ne
essék.

   Felült  a világvándora herceg a táltos lóra, egyet ugrott, kettőt szökött
a táltos, s ott voltak egy városban.

   Abban  a  városban  lakott a világszép királykisasszony kakassarkon forgó
gyémántpalotában.  Gondolkozott  a herceg, vajon mindjárt felmenjen-e, aztán
arra határozta magát, hogy még nem megy fel.

   Betért  egy  kicsi  házba,  egy  öregasszonyhoz,  s  ottan  szállást kért
éjszakára.  Hanem  amint  beesteledett,  mégsem  volt  maradása: felöltözött
rongyos  ruhába,  elment  a  világszép  királykisasszony  kertjébe, elővette
szépen  szóló  furulyáját,  s fújta olyan szépen, keservesen, hogy egyszerre
csak kinyílt az ablak, kikönyökölt rajta a királykisasszony, s úgy hallgatta
a nótát.

   Meglátja  a királykisasszony a herceget, szalasztja az inasát, hadd nézze
meg: ki s miféle ember, aki az ő kertjében furulyázik.

   De  mire  az  inas  lement, a világvándora herceg eltűnt a kertből: híre-
nyoma sem volt. Visszament az öregasszonyhoz, ottan lekönyökölt az asztalra.
Hiába  kínálta  az  öregasszony tyúkkal, kaláccsal, paprikás szalonnával, se
nem evett, se nem beszélt, le sem feküdt, egész éjjel ébren maradt.

   Reggel  a herceg elővette azt a sárga rózsát, amelyet a sziget királyától
kapott, háromszor megszagolta, s hát csakugyan kinyílt a rózsa, s benne volt
egy  színarany  sárga  ruha.  Hirtelen  magára  vette a ruhát, felült táltos
lovára, s bevágtatott a királykisasszony udvarába.

   Hanem   hogy  szavamat  ne  felejtsem,  tele  volt  az  udvar  mindenféle
hercegekkel   s   királyfiakkal,   akik   a   világszép  királykisasszonyért
vetekedtek. Az ám, mentek oda a világ minden részéről királyfiak s hercegek,
de  a  világszép  királykisasszony  azt mondta: annak lesz a felesége, aki a
legvitézebb valamennyi között.

   Éppen akkor kezdődött a viadal, amikor a világvándora herceg beugratott a
palota  udvarába.  Nosza,  ő is mindjárt kiállott, csattogtak a kardok, csak
úgy  szikráztak.  Dőltek a királyfiak és hercegek, ki jobbra, ki balra, csak
két  vitéz maradt a lova hátán: a világvándora herceg s egy dali szép vitéz,
aki  szakasztott  olyan volt, mint a herceg, mintha éppen egy anyának lettek
volna gyermekei.

   Hej  uram,  istenem, ez volt csak a viaskodás! Körbe állottak a hercegek,
királyfiak,  kint ült a tornácon a világszép királykisasszony is, s nézték a
viaskodást  nagy gyönyörűséggel. De hiába küzdöttek egész nap, feljött már a
vacsoracsillag is, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Abban egyeztek meg
a vitézek, hogy másnap folytatják a viaskodást.

   Este  a királykisasszony mind felgyűjtötte a királyfiakat és hercegeket a
palotájába.  Volt  ott  nagy  dínomdánom,  muzsikaszó, csak egy nem jött el,
akire legjobban várt, a világvándora herceg.

   Visszament  ez  az  öregasszonyhoz, levetette színarany ruháját, de ismét
csak nem volt maradása. Elment a királykisasszony kertjébe, ottan elővette a
szépen szóló furulyáját, fújta szépen, keservesen. Egyszerre csak megszakadt
a  muzsikaszó,  mind  a furulyaszót hallgatták. A világszép királykisasszony
odaszaladt  az ablakhoz, kinézett a kertbe, de mire a herceg után leküldött,
eltűnt az, mintha a föld nyelte volna el.

   Akkor   éjjel   sem   aludt  a  világvándora  herceg.  Hiába  kínálta  az
öregasszony, sem nem evett, sem nem ivott, le sem feküdt.

   Jókor  reggel  elővette a fehér rózsabimbót, háromszor megszagolta, s ím,
kipattant  a bimbóból egy drága szép ezüstszín ruha. Felvette a ruhát, ráült
a táltosra, s hipp-hopp! beugratott a világszép királykisasszony udvarába.

   Reggeltől  estig  küzdött  a  két  vitéz,  de  hiába.  Nem tudták egymást
legyőzni.  Azt  határozták,  hogy harmadszor is megpróbálják a viaskodást, s
azzal elváltak.

   A világszép királykisasszony palotájában volt nagy dínomdánom, muzsikaszó
ez este is, de a világvándora herceg csak a kertbe ment el, ottan elővette a
szépen szóló furulyáját, s fújta szépen, keservesen. Most a királykisasszony
maga  szaladt  le,  de hiába. Mire leért, híre-nyoma sem volt a világvándora
hercegnek.

   No,   elkövetkezett  a  harmadik  nap  is.  Le  sem  hunyta  a  szemét  a
világvándora   herceg,   s   reggel  jókor  elővette  a  piros  rózsabimbót,
megszagolta  háromszor, s ím, kipattant belőle egy bíborvörös ruha, amilyent
még  emberi  szem  nem  látott.  Felvette  magára,  szépen megfésülte hosszú
aranyhaját,  aranyos  törlővel  megtörülte az arcát, aztán felpattant táltos
lovára, s beugratott a világszép királykisasszony udvarába.

   Ott voltak már mind a hercegek, királyfiak, szépen körbe állottak, s várt
rá  az udvar közepén az ismeretlen vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a
világvándora herceg, mintha éppen egy édesanyának lettek volna gyermekei...

   Megkezdik  a  viaskodást,  csattogott  a  kard,  döngött-rengett  a  föld
alattuk, de hiába, egyik sem tudta a másikat legyőzni.

   Hát  egyszerre  csak  mi  történt?  Az  történt, hogy az ismeretlen vitéz
kebléből  kifordult  egy fekete zsinór, fekete zsinóron egy fél karikagyűrű.
Leereszti kardját a világvándora herceg, s mondja:

   - Megállj, vitéz! Kitől kaptad a fél karikagyűrűt?

   Azt mondja az ismeretlen vitéz:

   - Az édesanyám akasztotta a nyakamba, amikor még kicsike voltam.

   Belenyúl  a  kebelébe  a  világvándora  herceg,  s  kihúz  onnan  egy fél
karikagyűrűt.  Ott mindjárt összeteszik a két fél gyűrűt, s hát olyan szépen
összetalálnak, hogy csupa csuda.

   - Te  vagy  nékem,  te  vagy az én édes öcsém! - kiáltott a  világvándora
herceg. - Teéretted lettem a világ vándora!

   Mindjárt hüvelyébe dugták kardjukat, összeölelkeztek, összecsókolóztak, s
felsétáltak  szépen  a  királykisasszonyhoz.  Csak  ámult-bámult a világszép
királykisasszony,  nem tudta elgondolni, hogy mi történt velük. No, mindjárt
megtudta.

   Mondta a világvándora herceg:

   - Tovább  nem küzdhetünk, szép királykisasszony, mert testvérek  vagyunk.
Válassz kettőnk közül.

   Hiszen  nem  volt  nehéz a választás, mert a világszép királykisasszony a
szívében úgyis azt kívánta, hogy a világvándora herceg legyen a győztes.

   Egyszeribe lakodalmat csaptak, hét országra szólót.

   Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező