Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                  A TEJKÚT

   Egyszer  volt,  hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer
egy  király.  Ennek  a királynak egy olyan csodakútja volt, hogy csupa tejet
forrott, s ha egy nap kimerték a tejet belőle, másnap reggel ismét telt volt
csordultig. Nem is fürdött a király sohasem vízben, hanem tejben.

   Egy reggel azonban nagy ijedten jelenti az inas, hogy egy csepp tej sincs
a kútban.

   Nagy  haragra  lobbant  a  király,  s mindjárt megrendelte, hogy tizenkét
katona álljon istrázsát, s fogják el, aki a tejet kiissza.

   Kimennek  a  katonák a kúthoz, ottan állnak, álldogálnak, s hát, éjfélkor
jön egy rettentő nagy óriás. Nem szól egy szót sem, csak nekidűl a kútnak, s
egy szempillantás alatt mind egy cseppig kiitta a tejet.

   A  katonáknak  a  nagy csodálkozástól szemük-szájuk tátva maradt. Meg sem
merték  szólítani  az  óriást,  csak beszaladtak a királyhoz, s jelentették,
hogy mi történt.

   - Jól van - mondta a király -, csak menjetek vissza a kúthoz, s töltsétek
tele jó erős szilvapálinkával, attól majd lerészegszik, akkor aztán vessétek
tömlöcbe.

   A  katonák  úgy tettek, amint a király parancsolta. Teletöltötték a kutat
szilvapálinkával, s várták az óriást.

   Jött  is az éjfélkor, s mintha ott sem lettek volna a katonák, nekihasalt
a  kútnak, s egy cseppedős cseppig megitta a szilvapálinkát. No, ha megitta,
le  is  részegedett  a sárga földig. Csak elterült a kút mellett, elaludt, s
akkorákat horkolt, hogy a szelétől a király palotája is táncra kerekedett.

   A katonák segítséget hívtak, mert az óriás olyan rettentő nagy volt, hogy
egy-egy  lábujjának  is  kellett  egy ember, s nagy nehezen bevonszolták egy
vasrácsos  tömlöcbe.  A  vasajtót  rázárták, s aztán jelentették a királynak
nagy örömmel, hogy megfogták az óriást.

   Örült  a  király,  s nagy örömében összehívta az ország népét, hogy lássa
minden ember ezt a csudát.

   Aközben   fölébredt   az   óriás,   s   próbálta  mindenféleképpen,  hogy
kiszabaduljon a tömlöcből, de hiába próbálta, nem tudott kiszabadulni. Leült
búsan a tömlöc földjére. Hát, amint ott üldögélne, egy kicsi nyílvessző esik
le a földre, éppen elejébe. Azt a kicsi nyílvesszőt a király fiacskája lőtte
be véletlenségből.

   Odament a rácshoz, kérte az óriást:

   - Édes óriás bácsi, adja ki a nyílvesszőmet.

   - Szívesen, édes fiam - mondta az óriás -, ha kinyitod a tömlöc ajtaját.

   A  kicsi  királyfiú  nem  tudta, hogy ezzel rosszat cselekszik, szaladt a
kulcsért, s kinyitotta az ajtót.

   - No,  te  királyfi  -  mondta  az  óriás -, te megmentettél a  haláltól,
jótétel helyébe jót várj. Ne félj, ha bajba kerülsz, megszolgálom jóságodat.

   Éppen  esteledett,  s mire észrevették, az óriás hetedhét országon is túl
volt.

   Másnap  összegyűltek  a  király  udvarában  az  ország  népei, s mentek a
tömlöchöz,  hadd  lássák,  mi  csuda van ottan. Az ám, híre-pora sem volt az
óriásnak.

   Hej,  szörnyű  haragra  lobbant  a  király!  Elővette  mind a cselédeket,
ütötte,  verte,  vallatta, hogy ki merte az ajtót kinyitni. De mikor éppen a
legkisebb  inasocskát kezdette ütni, odaszaladt a kicsi királyfi, s kérte az
apját:

   - Ne üsd, édesapám, én vagyok a bűnös, én eresztettem ki az óriást.

   De még csak most lobbant igazi haragra a király. Hogy éppen tulajdon édes
fia csúfolja meg így őt!

   Egyszeribe  összehívatta az országtartó tanácsos urakat, s kérdezte őket,
hogy mit érdemel az olyan fiú, aki az édesapját így megcsúfolja.

   Azt mondták, hogy halált érdemel az.

   Haragudott  a  király,  erősen haragudott a fiára, de mégiscsak fia volt,
meghagyta  hát  az  életét, de kitagadta mindenéből. Azt mondta neki: fel is
út, le is út, mehetsz világgá!

   Éppen  csak hogy adott egy lovat, egy kevés pénzt; no meg melléje rendelt
egy cigánypurdét, hadd kísérje.

   Volt  a kicsi királyfinak egy kicsi kutyácskája. Ez is utána szaladott, s
úgy mentek együtt világgá.

   Mentek, mendegéltek, estére egy rengeteg erdőbe értek.

   Amint  ott  letelepedtek,  megszólal  a  kicsi  kutya (mert tudjátok meg,
táltos volt ám!), s a fülibe súgja a királyfinak:

   - Add  a  lovadat  a  cigánypurdénak,  kicsi gazdám, mert az éjjel  úgyis
ellopná,  s  mondjad  neki,  hogy  többet  ne  kísérjen. Menjen, amerre neki
tetszik.

   A  királyfi  megfogadta  a kicsi kutya tanácsát, a purdénak ajándékozta a
lovat,  s bezzeg, hogy ez kétszer sem mondatta magának: felpattant a lóra, s
úgy elnyargalt, mint a sebes szélvész.

   Abban  a  pillanatban, hogy a cigánypurdé elnyargalt, ott terem az óriás,
akit a királyfi kiszabadított, s mondja neki:

   - Elcsapott az apád, ugye, kicsi királyfi?

   - El bizony - felelt a királyfi nagy búsan. - Most már sem országom,  sem
hazám.

   - No, ne búsulj. Apád helyett apád leszek, velem jössz te mostan.

   Ölibe  vette  a  kicsi  királyfit,  zsebébe dugta a kutyácskát, aztán azt
mondtá a királyfinak:

   - Hunyd be a szemedet, édes fiam!

   A  királyfi  behunyta  a  szemét,  az óriás pedig elindult. Lépett egyet,
lépett kettőt, átallépett egybe hegyeket, erdőket, tengereket, s mikor ötöt-
hatot lépett volna, azt mondta a királyfinak:

   - No,  most  kinyithatod  a szemedet, kicsi fiam, itt vagyunk az  óriások
országában.  Tudd meg, ennek az országnak én vagyok a királya, s mától fogva
fiamnak tekintelek.

   Telt-múlt  az  idő.  Dali  szép  legény  lett a kicsi királyfiból. Mondja
egyszer neki az óriás:

   - No, fiam, most már meg is házasodhatnál.

   - Igaza  van,  édes  apámuram  -  mondja  a  királyfi  -, de a  kigyelmed
országában nincsen hozzám való leány.

   - Sebaj  -  mondta  az  óriás  -,  menj  el  Fehérországba.   Fehérország
királyának van egy szép leánya, próbálj szerencsét nála. Hanem, hallod-e, ne
menj  te  oda királyfi képében. Öltözz fel szegény disznópásztorlegénynek, s
úgy keress szolgálatot a fehér királynál. Ne félj, gondom lesz reád.

   Felöltözött  a  királyfi  rongyos  ruhába, hanem a rongyos ruha alá olyan
drága,  finom  inget  vett  magára,  hogy nem volt olyan, tudom, még a fehér
királynak sem.

   Elindul  a  királyfi,  megy,  mendegél,  meg  sem áll, míg a fehér király
városába  nem  talál.  Megy egyenest a királyhoz, s mondja, hogy szolgálatot
keres, ha a király felfogadná.

   - Éppen  jókor  jöttél  -  mondta  a király -, most halt meg a  kondásom,
felfogadlak a helyébe.

   Megalkudtak,   kezet  csaptak,  s  a  király  mindjárt  megparancsolta  a
szakácsnak, adjon ennek a legénynek jó vacsorát.

   Hát, amikor éppen falatoznék a konyhán, bejön a királykisasszony, s hogy,
hogy nem, megakadt a szeme a kondáslegényen. Odamegy a legényhez, nézi, nézi
az inge gallérját, s kérdi:

   - Ki vagy te, mi vagy te? Mert látom, hogy nem vagy te szegény legény!

   Felelt a királyfi:

   - Nem  vagyok  én  más,  királykisasszony,  szegény kondáslegény, mi  más
lehetnék én.

   - No,  ha  az  vagy,  maradj  annak  - mondta a királykisasszony,  s nagy
dérrel-dúrral kiment a konyhából.

   De  egy  kicsi idő múlva megint csak visszajött, s hozott a legénynek egy
szép ropogós cipót s egy kulacs bort, s azt mondta neki:

   - Nesze,  hoztam  neked kenyeret s bort, hadd legyen mit egyél s igyál  a
mezőn.

   A  legény  megköszönte  szépen  a cipót s bort. Reggel aztán kihajtotta a
disznókondát   a  mezőre,  de  amint  mentek  kifelé  a  kapun,  elővette  a
furulyáját,  elkezdette  fújni,  s hát - halljatok csudát! - amennyi disznó,
mind táncra kerekedett.

   A király éppen ott ült az ablakban, s szól a feleségének, leányának:

   - Gyertek, gyertek, lássatok csudát, ni, hogy táncolnak a disznók!

   Azt mondja a királykisasszony:

   - Én  igazán  nem tudom, édesapám, hogy miféle fajzat lehet ez a  legény,
mert olyan szép inge van, amilyen még magának sincs, nincs bizony!

   Aközben a legény kiért a mezőre, s hát már várt reá ott az óriás.

   Kérdi tőle:

   - Na, fiam, kaptál-e valamit?

   - Kaptam,  édesapám,  kaptam, adott a királykisasszony egy fehér cipót  s
egy kulacs bort.

   Azt mondja az óriás:

   - Azt a cipót vesd annak az egyenes farkú kannak, a bort megihatod magad.

   A  legény  odavetette a cipót, az óriás pedig odaszólt a kannak, hogy jól
megőrizze  a  kondát, amíg ők odajárnak. Azzal felkapta ölébe a királyfit, s
vitte haza az országába.

   Estefelé  ismét  ölébe  vette, visszavitte Fehérországba, s éppen a város
végén  tette  le.  Ott adott neki egy aranyguzsalyat, s jól a szájába rágta,
hogy  ha  majd  kéri  a  királykisasszony,  oda  ne  adja neki, amíg meg nem
mutatja, hogy milyen jegy van a bal füle mögött.

   Úgy  lett,  ahogy  az  óriás  gondolta.  Mikor a királyfi este hajtotta a
kondát  be  a  király  kapuján,  a  királykisasszony  ott ült az ablakban, s
mindjárt  észrevette  az  aranyguzsalyat. Szaladott le az udvarba, s kérte a
legényt szép, hízelgő szóval:

   - Add nekem ezt a guzsalyat, te kondáslegény, s bizony nem bánod meg.

   - Neked  adom - mondta a legény -, ha megmutatod, hogy miféle jegy van  a
bal füled mögött.

   - Jaj, azt nem szabad - mondta a királyleány -, azt apámon, anyámon s  az
öreg dajkámon kívül ember még nem látta, s nem is láthatja.

   - No   bizony,   ha  nem,  nem  is  lesz  tied   az   aranyguzsaly,  szép
királykisasszony.

   Mit  volt,  mit  nem  tenni,  a  királykisasszonynak erősen megtetszett a
guzsaly. Egy kicsit félrehúzta az aranyhaját, s azt mondta a legénynek:

   - No, nézz ide!

   De  csak hogy meg nem vakult a legény a szertelen ragyogástól. Egy fényes
aranycsillag  ragyogott  ottan.  A  legény odaadta a guzsalyat, s másnap egy
aranymotollát  kapott az óriástól. De meghagyta az óriás, hogy oda ne adja a
királykisasszonynak,  amíg meg nem mutatja, hogy miféle jegy van a jobb füle
mögött.

   Na hiszen, most nem is igen húzódozott a királykisasszony, azt mondta:

   - Hát nézzed! Egy aranycsillag van itt is.

   Az  ám, egy aranycsillag volt ott is, de százszorta fényesebb, ragyogóbb,
mint a bal füle mögött.

   Harmadnap  egy  aranyorsót  kapott  az  óriástól  a királyfi, de erősen a
lelkére  kötötte, hogy addig oda ne adja a királykisasszonynak, amíg meg nem
mutatja, hogy miféle jegy van a mellén.

   - Jól  van  -  mondta  a  királykisasszony  -,  megmutatom   azt  is,  te
kondáslegény.

   Kigombolt egy gombot:

   - Nézd meg!

   Hát  ott  egy  kicsi  hold  ragyogott,  de  hogy ragyogott, istenem! Majd
megvakult a legény a nézésétől.

   Telt-múlt  az  idő.  A  király  férjhez  akarta adni a leányát. Jöttek is
királyfik,  hercegek,  amint  neszét vették, de a királykisasszony még szóba
sem  állott  velük.  Megmondta  az apjának, anyjának, hogy ő csak ahhoz megy
feleségül,  aki  kitalálja,  hogy a két füle mögött s a mellén miféle jegyek
vannak.

   Kihirdette  a  király mindenfelé, hogy csak jöjjön, aki a leányát akarja,
annak adja feleségül, bárki fia legyen, aki a leánya kérdéseire megfelel.

   Hiszen jöttek a világ minden tájékáról királyfik, hercegek, grófok, bárók
s válogatott cigánylegények. Annyian voltak, hogy nem fértek el az udvarban,
de  még  a  városban  sem,  de  még  a  város  határán sem. De hiába jöttek.
Összevissza  feleltek mindent, egy sem találta el, hogy miféle jegyek vannak
a  királykisasszony  testén.  Előhívatta  a király a cselédeket is, azok sem
tudták kitalálni.

   - Van-e valaki még az udvaromban? - rikkantott a király nagy mérgesen.

   Éppen akkor jött haza a kondáslegény, terelgette be a kapun a kondát.

   Fújta, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncoltak a disznók, hogy aki
látta, meg nem állotta a kacagást.

   - Állj  meg, kondáslegény! - kiáltott rá a király. - Felelj arra, amit  a
leányom kérdez.

   Megállott a legény, s kérdezte a királykisasszony:

   - Na, hadd lám, tudod-e, miféle jegyeim vannak?

   - Tudom,  királykisasszony,  a  bal füled mögött van egy aranycsillag,  a
jobb füled mögött is egy aranycsillag, s a melleden egy hold.

   - Ördögadta  legénye  -  mondta  a király -, ez ugyan jól  eltalálta. Na,
fiam, a szavamat még nem másolom, neked adom a leányomat.

   Ott  mindjárt  megtartották  a  kézfogót,  csaptak  nagy  vendégséget, de
egyszer  csak,  a  nagy  vendégség  alatt,  eltűnik  a kondáslegény. Keresik
mindenfelé, tűvé teszik a palota minden zegét-zugát, s nem találták sehol.

   Hej,  volt nagy bánat, szomorúság! Sírt a királykisasszony, mert szó, ami
szó,  szerette  a  kondáslegényt. A király már nagy haragjában máshoz akarta
adni  a  leányát,  amikor végre jött a kondáslegény, de nem gyalog ám, hanem
aranyos  hintóban,  s  nem  rongyos  ruhában, hanem olyan aranyos, gyémántos
gúnyában, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.

   Bezzeg, hogy a nagy bánat nagy örömre változott. Hát még mikor megtudták,
hogy  a  kondáslegény  igazi  királyfi!  A király egyben neki adta nemcsak a
leányát, de egész királyságát, s csaptak hetedhét országra szóló lakodalmat.
Folyt a bor s a pálinka Boncidától Hencidáig, táncolt még a sánta koldus is.
Lakodalom után a fiatal pár dióhéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.

   Holnap legyenek a ti vendégetek.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező