Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                            A DESZKAVÁRI KIRÁLYFI

   Hol  volt,  hol  nem  volt,  volt egyszer egy király s annak egy szép kis
fiacskája,  akit  Dánielnek  hívtak.  A  királynak  egyszer háborúba kellett
menni,  s a kicsi Dánielt az udvarmester gondjára bízta, mert a királyné nem
élt, éppen azon az éjen halt meg, amikor Dániel született. De, hogy szavamat
össze  ne  keverjem, csudálatos dolog történt akkor éjjel, mert amely órában
meghalt  a királyné, abban az órában döglött meg a legkedvesebb paripája is,
annak is árván maradt a kiscsikaja.

   A  kicsi  királyfi  s  a  kiscsikó  egyidősek voltak, s a kicsi királyfi,
amikor  csak  lehetett,  hátrament  az istállóba, mindig a csikót simogatta,
ölelgette,   s   amikor  senki  sem  látta,  siratta  az  ő  maga  s  kedves
kiscsikajának  árvaságát.  De még akkor sírt csak igazán, amikor az édesapja
elment háborúba, s apa nélkül, anya nélkül maradt a rengeteg nagy palotában.
Mert  az  udvarmester gonosz lelkű ember volt, s mind azon járatta az eszét,
hogy  elpusztítsa a kicsi királyfit. Abban reménykedett, hogy hátha a király
is  elesik  a  háborúban,  s  akkor  majd  megteteti  magát  királynak. Arra
határozta  magát, hogy egy kardot szúr a kicsi királyfi ágyába, de úgy, hogy
a  hegye  se  lássék,  éjjel  majd  a kicsi királyfi belefekszik a kardba, s
bizonyosan elpusztul szörnyű halálnak halálával.

   A kicsi királyfi az alatt az idő alatt is, míg az udvarmester a kardot az
ő  ágyacskájába  szúrta,  kint  volt  az  istállóban, ölelgette, cirógatta a
lovacskáját, s siratta a maga s lovacskája árvaságát.

   Amint így sírdogálnak, megszólal a lovacska, s mondja Dánielnek:

   - Ne  sírj,  édes  kicsi  gazdám, hanem eressz ki engem az udvarba,  hadd
nyargaljak  körül  háromszor,  aztán  ülj  fel  a hátamra, és menjünk innét,
amerre a szemünk lát, mert különben elpusztít az udvarmester téged is, engem
is.

   A  kicsi  királyfi  megfogadta  a  jó  tanácsot, kieresztette a csikót az
udvarba,   s  az  körülnyargalta  háromszor  rettentő  nagy  sebesen,  aztán
megállott Dániel előtt, s azt mondta neki:

   - Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám!

   Dániel  felpattant  a  csikóra,  s hopp! a csikó keresztülugrott a palota
kapuján, elvágtatott hetedhét ország ellen.

   Meg  sem állott, amíg egy rengeteg nagy városba nem ért, s ott azt mondta
Dánielnek:

   - No,  édes  kicsi  gazdám,  én most téged itt hagylak. Fogadd meg,  amit
mondok,  és  akkor  ennek  az  országnak te leszel a királya. Azt tanácsolom
neked, hogy akárki akármit kérdezzen tőled, csak azt válaszold: nem tudom.

   Elment a lovacska, egyedül maradt a kicsi királyfi, járt-kelt a városban,
s akárki akármit kérdezett tőle, mindig csak azt válaszolta: nem tudom.

   Hírül  vitték  a  királynak is, hogy van a városban egy szép kis fiúcska,
aki minden kérdésre azt válaszolja: nem tudom.

   A  király  egyszeribe  megparancsolta,  hogy  hozzák  a  fiút a palotába.
Tüstént  vitték  Dánielt  a király elé, de hiába faggatta a király is, hiába
kérdezte:  ki  vagy  s  mi  vagy,  hová  való vagy, fiacskám - Dániel minden
kérdésre azt válaszolta: nem tudom.

   Máskülönben  megtetszett  a  királynak  a  fiú.  A  főszakács  mellé adta
inasnak,  s megparancsolta mindenkinek, akiket illet, hogy ne merjék bántani
ezt a fiút, akármit csinál.

   Telik-múlik  az  idő,  s  egy  vasárnap  az  udvarbéliek  mind elmentek a
templomba,  csak Dániel maradt otthon. A főszakács meghagyta neki, hogy amíg
a templomban lesz, rakjon tüzet, s tegye fel a húst, hadd puhuljon.

   Dániel  tüzet  gyújtott,  föltette  a húst, s aztán hamut hintett rá. Jön
haza  a  főszakács, látja, hogy a hús csupa hamu, dúlt-fúlt mérgében, de nem
merte bántani a fiút, csak kérdezte:

   - Miért hintettél hamut a húsra, te boldogtalan?

   Felelte Dániel:

   - Nem tudom.

   Az udvarbéliek erre elnevezték Nemtudomkának.

   Dániel, akarom mondani Nemtudomka, annyi mindenféle kárt tett a konyhában
még  ezután,  hogy a főszakács már nem tudta tovább tűrni, s panaszra ment a
királyhoz.  De  a  király  nem  haragudott  Dánielre, hanem hogy az ételeket
többször el ne ronthassa, a főkertész mellé rendelte inasnak.

   Következő  vasárnap  az udvarbéliek ismét mind elmentek a templomba, csak
Dániel  maradt  otthon, s a kicsi királykisasszony, mert annak erősen fájt a
foga.

   Amint  Dániel  a  kertben  fel  s alá sétált, honnét, honnét nem, elejébe
toppan a lovacskája, s megkérdezi:

   - Hogy vagy, kicsi gazdám?

   Mondta Dániel:

   - Hál' istennek, jól, édes lovam.

   - No,  csak  vigyázz  magadra  -  mondta  a  csikó -, meg ne  feledkezzél
magadról, mindenre azt válaszold ezután is: nem tudom.

   Egyben adott neki egy rézkantárt, s mondta, hogyha valamire szüksége van,
ezt  csak  rázintsa meg. Azzal a lovacska eltűnt, mintha a föld nyelte volna
el.

   Dánielnek  most  éppen  nem  volt semmire sem szüksége, de kíváncsiságból
megrázintotta  a  kantárt,  s abban a pillanatban egy rézszőrű paripa ugrott
elejibe, hozott magával egy rend rézgúnyát is, azt Dániel hirtelen felhúzta,
aztán   fölpattant  a  paripára,  benyargalta  a  kertet,  összetapostatott,
összerúgatott mindent, de úgy, hogy egy szál virág nem sok, annyi sem maradt
a  földben.  Akkor  a paripa megrázkódott, Dániel leugrott róla, a rézgúnyát
rádobta  a  ló hátára, a ló kiugrott a kertből, Dániel pedig hátraszaladt az
istállóba,  ott  elbújt  a jászol alá, mert most már csakugyan félt, hogy ha
hazajönnek a templomból, megtépázzák.

   A  kicsi  királykisasszony  mindent  jól látott az ablakból, de nem szólt
semmit.

   Jön  haza  a  főkertész, látja a rettentő nagy pusztulást, felfordítja az
udvart,  keresi Dánielt, tűvé tesz mindent, aztán megtalálja a jászol alatt,
kihúzza  onnét, s meg akarja ütni, de a kicsi királykisasszony lekiáltott az
ablakból.

   - Kertész bácsi, ne bántsa azt a fiút, mert az nem oka semminek.

   Úgy-ahogy, visszaültették a virágokat. A királynak jelentést tettek, de a
király is azt mondta:

   - Ne bántsák szegény fiút, nem tehet arról, hogy olyan boldogtalan.

   Következő  vasárnap  megint elmentek a templomba mind, csak Dániel maradt
otthon,  meg  a  kicsi  királykisasszony. Most ugyan nem volt semmi baja, de
betegnek  tettette  magát,  mert  gondolta, hogy ismét lát valami csudálatos
dolgot.

   Hát csakugyan történt is.

   Dániel  megrázta  a  kantárját, s abban a pillanatban elejébe toppant egy
ezüstszőrű paripa, s ez már ezüstgúnyát hozott magával.

   Hirtelen  felrántotta  magára Dániel az ezüstgúnyát, fölpattant a lóra, s
úgy  összerúgta a virágos kertet, hogy nem maradt épen egy szál virág, aztán
eltűnt a paripa, Dániel pedig elbújt a kocsiszínbe.

   A kicsi királykisasszony most is mindent jól látott, de nem szólt semmit.
Jönnek  haza  az  udvarbéliek,  jön a főkertész, látja a szörnyű pusztítást,
ordít torkaszakadtából:

   - Hol vagy, Nemtudomka? Gyere elő, te akasztófáravaló!

   De  bezzeg  nem  jött  Dániel, úgy kellett előhúzni a kocsiszínből, hanem
mikor  ütni  akarta  a  főkertész,  a  kicsi  királykisasszony lekiáltott az
ablakból:

   - Kertész bácsi, ne bántsa Nemtudomkát, nem oka az semminek!

   Harmadik  vasárnap  éppen ugyanez történt, csak most aranyszőrű paripával
rúgatta   szét   a  kertet.  Na,  még  egyéb  is  történt.  Mikor  a  kertet
széjjelrúgatta, odaugrott az ablak alá, megölelte a kicsi királykisasszonyt,
s megcsókolta.

   Volt a királynak még két leánya, idősebbek a kicsi királykisasszonynál.

   Azt mondja egyszer a király:

   - Na, édes leányaim, most már elég nagyok vagytok mind a hárman,  férjhez
is mehetnétek.

   Még  aznap  ki  is  hirdette ország-világszerte, hogy jöjjenek az udvarba
mindenféle hercegek s királyfik, hadd válasszon közülük a három leánya.

   Nem  kellett nagy hívás, jöttek a világ minden tájékáról, annyian jöttek,
hogy  belepték az udvart. A két idősebb királykisasszony első nap választott
magának férjet, de a kicsi királykisasszonynak egy sem tetszett.

   - Jól  van  -  mondta  a  király  -,  ha  neked  nem tetszenek  hercegek,
királyfik,  jöjjön ide minden legény, akinek kedve van, s válassz azok közül
magadnak szíved szerint valót.

   Jöttek  az  udvarba  gazdag  s  szegény legények mindenféle rendből, de a
kicsi  királykisasszony  ezek közül sem választott, egy legényen sem akadott
meg a szeme.

   Előhívatta  a  király  az  udvarbéli cselédeket is, csak éppen Dániel nem
volt köztük, de a királykisasszony rájuk se nézett.

   - Van-e még valaki az udvaromban? - kiáltott a király nagy haraggal.

   Mondták, hogy nincs itt senki más, csak az a félkegyelmű Nemtudomka.

   - Hát hívjátok elő!

   Egyszeribe  előhívták Dánielt, s hát amint eléjött, nevetősre változott a
kicsi  királykisasszony  arca, ragyogott a szeme, mint két fényes csillag, s
mondta nagy örömmel:

   - Ezt választottam uramnak, édesapám!

   Ámult-bámult  minden  ember, a király pedig erősen szégyellette a dolgot.
De  ha már szavát adta, meg is tartotta, s még aznap összeeskettette a kicsi
királykisasszonyt Dániellel.

   Egyszerre  tartották  meg  a  három  lakodalmat, de Dániel került-fordult
egyet  a palotában, s egyszerre csak eltűnt a lakodalmas népek közül. Lement
az udvarba, s ott járt-kelt egymagában. Hiába hívták vissza, hogy menjen föl
a  palotába, s ha már így van, ahogy van, táncoljon egyet a menyasszonyával.
Ő most is csak minden szóra azt válaszolta:

   - Nem tudom.

   Na, eltelik, elmúlik a lakodalom. Dánielnek a palotával szemben építettek
egy  deszkaházat,  ott  kellett  hogy  lakjék  a feleségével. Még ebédre meg
vacsorára  is  csak  nagy ritkán hívták föl a palotába, mert a király erősen
szégyellette ezt az atyafiságot.

   Így  telt-múlt az idő. Egyszer a király két idősebb veje vadászni megy, s
hívják Dánielt is.

   - Na, Nemtudomka sógor, gyere velünk vadászni.

   Azt mondta Dániel:

   - Nem tudom.

   De  alighogy  elmentek  a  sógorai,  megrázintotta  a  kantárját, elejébe
toppant  a  rézszőrű  paripa, s úgy elvágtatott rajta az erdőbe, hogy mire a
sógorai odaértek, ő már jött is visszafelé.

   Találkozik  a  sógoraival,  hanem azok nem ismerték meg, s szóba állottak
vele.  Azt  hitték,  hogy  valamelyik  külországbeli  királyfi. Hívták, hogy
forduljon meg, és menjen velük vadászni.

   - Nem  megyek  -  mondta Dániel -, mert éppen vadászatról jövök. - S  hát
csakugyan ott lógott a nyeregkápáján egy arany vadkacsa.

   Na  hiszen,  mindjárt  közrefogták  a  sógorai,  hogy  adja  nekik  azt a
vadkacsát.

   - Én   szívesen   -  mondta  Dániel  -,  ha  ti  meg  nekem   adjátok   a
mátkagyűrűtöket.

   Azt  gondolták  a  sógorai: miért ne adnák, gyűrű helyett majd más gyűrűt
csináltatnak.

   Odaadták   a  gyűrűt  a  vadkacsáért,  aztán  visszafordultak,  de  elébb
megkérdezték Dánielt, ki s mi légyen ő.

   Azt mondta Dániel:

   - Én a deszkavári királyfi vagyok.

   Azzal  elváltak  egymástól,  de  Dániel  elejbük került, s mire a sógorai
hazaérkeztek, ő már ott álldogált a deszkaháza előtt a rendes gúnyájában.

   Megérkeznek a sógorok is, s rászólnak nagy hetykén Dánielre:

   - No, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk? Látod-e, mit lőttünk?

   Felelt Dániel:

   - Nem tudom.

   - De mi tudjuk, te bolond, ha te nem tudod - kacagtak a sógorok, s  aztán
fölmentek  a palotába, és eldicsekedtek az apósuknak, hogy milyen szép arany
vadkacsát lőttek.

   Másnap  megint  elmentek  vadászni,  s  hívták  Dánielt,  de  ő  most  is
visszamaradt.

   Hanem  ahogy  elmentek hazulról, megrázta a kantárt, s most az ezüstszőrű
paripa toppant elejébe, s hozott Dánielnek ragyogó ezüstgúnyát.

   Mire  a  sógorok  az  erdőbe  értek,  ő  már  visszatérőben  volt, és egy
aranyszarvas lógott a nyeregkápáján.

   Közrefogták  ismét  a sógorai, hogy adja nekik azt az aranyszarvast, de ő
azt mondta:

   - Nektek  adom,  ha  megengeditek,  hogy az aranygyűrűmet a  homlokotokra
süssem.

   A   sógorok   ezt   sem   bánták,   csak   eldicsekedhessenek  otthon  az
aranyszarvassal.  Gondolták,  szépen  lefésülik  hajukat  a homlokukra, soha
senki meg nem tudja, hogy milyen nagy gyalázat érte őket.

   Dániel  most  is  hamarább  ért haza, s a deszkaház előtt várta sógorait,
akik nagy hetykén mondták:

   - Na,  Nemtudomka,  miért  nem  jöttél  velünk, látod-e, most megint  mit
lőttünk!

   - Nem tudom - mondta Dániel.

   - Bezzeg, hogy nem tudod - mondták a sógorok -, mert bolond vagy, nincsen
eszed, s ami volt is, mind elveszett.

   Hej,  volt  nagy  öröm  a  palotában.  Csaptak  nagy  vacsorát.  Csak úgy
ragyogott a szeme az öreg királynak. Örvendett a szíve, hogy ilyen derék két
veje  van,  de sajgott is egy kicsit, a harmadik veje miatt. Hej, haj, ha az
is ilyen derék, ügyes ember volna!

   Harmadnap  reggel  ismét  vadászni mentek a sógorok. Hívták harmadszor is
Dánielt, de ő csak azt mondta:

   - Nem tudom.

   - No,  ha  nem  tudod,  hát  maradj  -  csúfolódtak  vele  a  sógorok,  s
elvágtattak, mint a sebes szél.

   De  Dániel  is  megrázintotta  a  kantárt,  jött  az aranyszőrű paripa az
aranygúnyával,  s  elvágtatott  ő  is  a  sebes  szélnél  sebesebben,  még a
gondolatnál  is  sebesebben, s mire a sógorok az erdőbe értek, ő már jött is
visszafelé, s hozott a nyeregkápáján egy aranytúzokot.

   Már messziről meglátták a sógorai, s mondta az egyik:

   - Nézd  a  deszkavári  királyfit,  most  már  aranyszőrű  paripán  jár. -
Közrefogták, hízelkedtek neki, hogy adja nekik az aranytúzokot is.

   - Jól van - mondta Dániel -, nektek adom szívesen, ha megengeditek,  hogy
a hátatokra akasztófát süssek.

   Egy  kicsit  húzódoztak  a sógorok, de gondolták, csak nem halnak bele, s
azt  már aztán csakugyan emberi szem meg nem látja, hogy akasztófa van sütve
a  hátukra.  Szépen  lefeküdtek a földre, hátukra süttették az akasztófát, s
mintha semmi sem történt volna, hazanyargaltak az aranytúzokkal.

   Dániel  már  ott  állott  a  deszkaház  előtt,  várta  az  ő híres vadász
sógorait.  Jöttek  is azok mindjárt. Táncoltatták a lovukat nagy kényesen, s
kérdezték Dánieltől csúfondáros hangon:

   - No,  te  vitéz Nemtudomka, ma sem jöttél velünk. Ugye, most sem  tudod,
mit lőttünk?

   - Nem tudom - mondta Dániel.

   Volt  nagy vigasság fent a palotában. Dániel pedig üldögélt a feleségével
a   deszkaházban  nagy  szomorúságban.  Mennyit  sírt  a  felesége,  mennyit
könyörgött  neki,  hogy beszéljen már valamit, mert ő bizonyosan tudja, hogy
többet is tud annál a két szónál.

   De  Dániel  csak  a  kicsi lovára gondolt, s ámbátor fájt a szíve erősen,
minden szóra azt mondta:

   - Nem tudom.

   Hát  -  amint mondtam - nagy volt a vigasság a palotában, s volt a fiatal
pár  nagy  szomorúságban.  Hanem  amint  üldögélnek, látja Dániel, hogy az ő
kicsi  lovának  az  árnyéka  végiglibben a falon. Kiszalad az udvarra, s hát
csakugyan ott volt az udvaron az ő kedves lovacskája.

   - Jó estét, kicsi gazdám - köszönt a lovacska -, jól megtartottad eddig a
próbát, csak tartsd meg ezután is, s ne félj, megsegít az isten.

   - Hát otthon mi újság? - kérdezte Dániel.

   - Hej, nagy a szomorúság otthon, édes kicsi gazdám. Az édesapád  háborúba
veszett,  s  a  gonosz  lelkű  udvarmester  elfoglalta az országot, ő most a
király.  De  nem  elég  neki  egy ország. El akarja még foglalni a te apósod
országát  is.  Itt lesz holnap rettentő nagy sereggel. De te ne búsulj ezen,
kicsi  gazdám,  mert  csak  ezután ragyog fel a te fényes napod. Nesze, adok
neked  három  tarisznyát.  Az  egyikből  annyi  katona jön ki, amennyit csak
kívánsz.  A  másikból  annyi  puskapor  s  golyóbis,  amennyi  csak  kell. A
harmadikból  annyi  étel s ital, hogy elég lesz három ország katonájának. Ez
órától fogva melletted maradok, s holnap együtt megyünk háborúba.

   Haj,  volt  reggel  szörnyű  ijedelem  a  palotában! Megjött az üzenet az
udvarmesterből  lett királytól, hogy jön nagy sereggel, s ha szépen átal nem
adják neki az országot, nem hagy élő lelket.

   Felkészülődött  az  öreg  király  s  két  idősebb  veje. Dánielnek nem is
szóltak  semmit,  úgy  mentek  a  háborúba. De hiszen ha elmentek, vissza is
jöttek  estére, s még áldott szerencse, hogy élve jöttek vissza. Hírmondónak
is alig maradt a seregből.

   Nagy  volt  a  szomorúság  a palotában, sírtak-ríttak az asszonynépek, de
legfőképpen a Dániel felesége.

   - Istenem, istenem, mi lesz árva fejünkkel, ha kikergetnek az országból!

   Ekkor  Dániel  megfogta  a felesége kezét, s intett neki, hogy vezesse az
édesapjához.  Fölmentek  a  palotába,  leültek ők is vacsorázni, s Dánielnek
nagy  erős  kedve  kerekedett.  Bezzeg  megharagudtak  mind,  hogy  ennek  a
boldogtalannak  éppen  most  fakadt  olyan  virágos  kedve,  amikor mindenki
szomorkodik. De Dániel csak tovább mutatta nagy jókedvét, hadonászott, verte
a  mellét,  fenyegetőzött,  mintha  azt  mondta  volna:  -  Hej, ilyen-olyan
teremtette,  majd  széjjelverem én az ellenséget, hogy hírmondónak sem marad
belőle!

   Hát  jól  van,  reggel,  hogy  ismét  indultak a háborúba, bekiáltottak a
sógorok Dánielhez:

   - No,  Nemtudomka  sógor,  tegnap  ugyancsak vitézkedtél, gyere velünk  a
háborúba!

   De  Dániel  arca  olyan  szomorú  volt  most, mint a háromnapos esős idő,
megrázta a fejét nagy búsan, s azt mondta:

   - Nem tudom.

   Elmentek  a sógorok nagy bosszúsággal, de abban a szempillantásban Dániel
elé toppant a lovacskája, s azt mondta neki:

   - Na,  édes  kicsi  gazdám, kiállottad a próbát becsülettel.  Beszélhetsz
ezután szíved szerint, amennyit akarsz.

   No,  ez  volt  az  öröm.  Szaladt a feleségéhez. Megölelte, megcsókolta s
mondta:

   - Lelkem, édes feleségem, ne búsulj, szabad beszélnem ezután!

   Aztán  mindjárt  el  is  búcsúzott  a  feleségétől. Nyakába vette a három
tarisznyát, felpattant a kicsi lovára, kivágtatott a városból, s ott a város
végén elővette az első tarisznyát, kifordította, s hát uram, teremtőm, annyi
katona  omlott  ki  belőle,  hogy  a  föld  megremegett  alattuk,  s  az  ég
elfeketedett.

   Ahogy  éppen  indult  rettentő  nagy  seregével, szaladott szembe vele az
apósa,  szaladtak  a  sógorai,  utánuk  néhány  katona,  s  kergette cudarul
szegényeket  az  ellenség. De még csak most ijedt meg igazán az öreg király!
Azt  hitte,  hogy elöl is, hátul is ellenség. No, a nagy ijedtsége szertelen
nagy örömre változott. Elébe ugratott Dániel, s jelentette:

   - Felséges királyom, én a deszkavári királyfi vagyok, ne félj, mert én  a
segítségedre jöttem.

   Azzal  neki  az ellenségnek, s egy óra sem telt bele, még hírmondónak sem
maradott belőle, miszlikbe vágták az udvarmesterből lett királyt is.

   Mikor  aztán  vége volt a háborúnak, Dániel a kardjával keresztülszúrta a
csizmáját,  lehajolt  a  földre,  onnét vérrel megtöltötte a csizmáját, mert
volt  ott annyi vér, hogy folyt, mint a patak, azzal visszament az apósához,
s jelentette:

   - Felséges királyom, levágtuk az ellenséget egy szálig.

   Örvendett  az  öreg  király, de meg is ijedett mindjárt, mert észrevette,
hogy  a  deszkavári  királyfi  csizmájából folyik a vér. Hívatták mindjárt a
doktorokat,  hogy kössék be a vitéz deszkavári királyfi sebét, de Dániel azt
mondta:

   - Nem kell nekem doktor, felséges királyom, csak hasítson az ingéből  egy
darabot, azzal bekötöm, s tudom, hogy meggyógyul.

   Hiszen  az öreg király odaadta volna szívesen az egész ingét, hogyne adta
volna!  Aztán  hívta, könyörögve, rimánkodva hívta, menjen vele az udvarába,
maradjon  ott, fiának fogadja, ráhagyja a királyságát, de Dániel megköszönte
szépen,  azt  mondta:  nem  kíván  ő semmit ezért a kevés segítségért, s úgy
eltűnt  a  seregével,  mintha a föld nyelte volna el. Hanem mikor az apósáék
hazaértek,  otthon  volt  már ő is, várta őket a régi rossz gúnyájában. De a
feleségének  erősen  lelkére  kötötte,  hogy ne szóljon semmit, csak hagyjon
mindent a maga mentire.

   Aközben  megjött  az  öreg  király  a  két  vejével  s  a megmaradt kicsi
seregével, s volt dínomdánom, de milyen! Fölment Dániel is a feleségével, de
bezzeg bosszantották a sógorai.

   - No,  te  gyáva  lélek,  nem  mertél  eljönni  a  háborúba,  pedig  hogy
vitézkedtél tegnap este!

   Dániel  most  sem  mondott  egyebet:  nem  tudom.  De aztán csak eltűnt a
palotából.  Kiment az udvarra, ott a tarisznyát kifordította, s tele lett az
udvar huszárral, bakával, mindenféle katonával. Ő maga felöltözött csillogó-
villogó ruhába, felült kicsi lovára, s úgy állott a palota elébe.

   A   felesége,  mintha  semmiről  sem  tudna  semmit,  kinéz  az  ablakon,
összecsapja a két kezét:

   - Jaj, nézzenek ide, tele van az udvar ellenséggel!

   Hej, lett nagy ijedtség a palotában! Mit csináljanak, merre forduljanak?

   Azt mondta Dániel felesége:

   - Küldje le, édesapám, az udvarmestert, kérdezze meg az szép szóval, hogy
mit akarnak, hátha nem is ellenség.

   Lemegy  az udvarmester, de reszketett az ina, mint a miskolci kocsonya, s
kérdi Dánielt, hogy ellenség vagy jóbarát légyen-e.

   Azt mondja Dániel:

   - Azt én neked meg nem mondom, jöjjön le a király, majd megmondom neki.

   Fölmegy  az  udvarmester,  s jelenti a királynak, hogy mi választ kapott.
Mit  volt,  mit  nem  tenni,  le  kellett  hogy  menjen, s hát ahogy lement,
leszállott  Dániel  a lovacskájáról, letérdepelt az öreg király előtt; s azt
mondta:

   - Felséges  királyom,  életem-halálom  kezedbe  ajánlom,  nézz  meg  jól,
ismersz-e?

   - Hogyne  ismernélek  - mondta a király -, te vagy az a vitéz  deszkavári
királyfi,  aki  az  ellenségtől  megszabadítottad  az  országomat.  -  Azzal
megfogta Dániel kezét, s vitte föl a palotába. Ott éppen arról beszéltek:

   - Hej, ha megint eljönne a deszkavári királyfi, nem kellene félnünk!

   No,  ha  csak  ez  kellett, itt volt a deszkavári királyfi. De csak akkor
volt  még  nagy álmélkodás, amikor a kicsi királykisasszony elébe szaladt, a
nyakába borult, s mondta nagy fennszóval:

   - Édes uram, lelkem uram, drága Nemtudomkám!

   Megrökönyödtek erre a sógorok, mert megismerték, hogy ez a vitéz volt az,
akinek  a gyűrűjüket adták, akinek engedték, hogy gyűrűt süssön a homlokukra
s  akasztófát  a  hátukra.  Nem  akarták  hinni,  hogy  ez  a  vitéz  legyen
Nemtudomka.

   - No, ha nem hiszitek - mondta Dániel -, mindjárt bebizonyítom.

   Elővette a két gyűrűt.

   - Kié ez a két gyűrű?

   - Ez a miénk - mondták szégyenkezve a sógorok.

   - Hát most mutassátok meg, hogy miféle jegy van a homlokotokon.

   Meg kellett hogy mutassák, ott volt a gyűrűnek a helye.

   - Hiszitek-e  most,  hogy  én  vagyok   Nemtudomka?   Hogyha  tagadnátok,
megbizonyítom a hátatokkal.

   Hiszen  semhogy  ez  a  gyalázat is érje, inkább elhitték, hogy ez a dali
szép vitéz Nemtudomka, akit ők annyit csúfoltak.

   Az  öreg  király  nem  kívánta,  hogy  előmutassa  az  inget,  anélkül is
egyszeribe átadta neki az egész királyságot, s ez órától fogvást két országa
volt Dánielnek: hol az apósa, hol az apja országában lakott.

   Még ma is él, ha meg nem halt.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező