Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                                KONDÁS JANKÓ

   Hol  volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is
túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia. De olyan szegény volt
ez  az  ember,  mint  a  templom  egere.  Mikor ettek, mikor nem. Azt mondja
egyszer a szegény ember a legidősebb fiának:

   - Eredj, fiam, az erdőbe, s vágj fát, majd talán megáld valaki.

   Elmegy  a  legény  az  erdőbe, vágja a fát, hogy csak úgy csurgott róla a
verejték.  Amint  ott  kínlódik,  izzad, odamegy egy ősz öregember, s mondja
neki:

   - Hát te mit kínlódsz, fiam?

   - Én bizony fát vágok, öregapám, talán megáld valaki.

   Mondja az öregember:

   - Hagyd   azt  a   favágást,  fiam,  eredj  haza,  van  az  apádnak   egy
szántóföldje,  azon  a  szántóföldön  egy  diófa,  a  diófa  alatt egy lyuk,
nézzetek bele, majd találtok ott valamit.

   Hazamegy   a   legény,  mondja  az  apjának,  hogy  mit  hallott  az  ősz
öregembertől,  mennek mindjárt a szántóföldre, s hát csakugyan a diófa alatt
van  egy  nagy  lyuk. Bekukucskálnak, s látják, hogy odalent egy nagy kamara
van,  s  az  a  kamara  tele  van  liszttel,  szalonnával  s  mindenféle  jó
elemózsiával.  Ott  mindjárt  fölszednek, amit felszedhetnek, viszik haza, s
nagy vendégséget csapnak. Mondja másnap a szegény ember a középső fiának:

   - Eredj, fiam, te is az erdőbe, hátha téged is megáld valaki.

   Kimegy  a  középső  legény  is,  vágja,  rója  a  fát,  s  hát jön az ősz
öregember, megszólítja a fiút:

   - Ugyan  mit  kínlódol,  fiam?  Eredj  csak  haza,  van  az  apádnak  egy
szántóföldje,  a  szántóföldjén  egy akácfa, az akácfa alatt egy nagy pince,
tele van az boroshordókkal.

   Hazamegy  a  legény,  mondja  az  apjának,  hogy  mit  hallott.  Mennek a
szántóföldre,  s  hát csakugyan igaza volt az ősz öregembernek. Volt abban a
pincében  száz  boroshordó  is.  Mindjárt  csapra  ütöttek  egy  hordót, jól
ellátták magukat, aztán szekeret fogadtak, s a sok hordót hazavitték.

   Harmadnap azt mondja a szegény ember a legkisebb fiának:

   - No, Jankó fiam, eredj ki te is az erdőbe, hátha téged is megáld valaki.

   Kimegy Jankó, vágja a fát, izzad erősen. De egyszer, mit gondol, mit nem,
eldobja  a  fejszét:  ő bizony többet nem kínlódik, úgyis van otthon enni- s
innivaló  elég. Tüzet gyújtott, szalonnát vett elő a tarisznyájából, nyársra
húzta, s úgy sütögette a szalonnát.

   Amint a tűz mellett ül, odajön az öregember, s kérdi Jankót:

   - Hát te, fiam, mit csinálsz itt?

   - Én bizony, öregapám, szalonnát sütök. Az apám ugyan azért küldött, hogy
fát vágjak, de én egyet se kínlódom többet.

   - Jól  teszed, édes fiam, ne is kínlódjál. Nesze, adok neked egy  pálcát,
ennek még hasznát veheted.

   - Hát ezzel ugyan bizony mit csináljak? - kérdezte Jankó.

   - Hej,  fiam, csak jól vigyázz erre a pálcára, mert ez olyan pálca,  hogy
egy  suhintásra agyonüthetsz vele akár egy regement katonát. Hazamegy Jankó,
otthon a fejszét nagy mérgesen ellódítja, s mondja az apjának, hogy ő többet
nem kínlódik, ne küldje az erdőbe.

   Megharagudott a szegény ember:

   - Mit beszélsz, te macskabéka, te? Az én házamnál én parancsolok!  Ha nem
akarsz dolgozni, ki a házamból, fel is út, le is út.

   - Jól  van  -  mondta  Jankó -, ne haragudjék édesapám, elmegyek, ha  úgy
kívánja.

   Azzal elindult világgá, nem vitt magával semmit a világon, csak a pálcát.
Megy,  mendegél  hetedhét ország ellen, s addig meg sem állott, míg a király
városába  nem ért. Bemegy a király udvarába, ottan volt egy nagy szemétdomb,
arra  fölment,  elkezdett  benne  kotorászni  a pálcával. Meglátja a király,
lemegy hozzá, s kérdi:

   - Hát te ki vagy, fiam?

   - Én az, aki - mondta Jankó nagy hetykén.

   - Hol lakol?

   - Ingben s nadrágban - felelt Jankó.

   - Hogy hívnak?

   - Jankónak.

   - Hát mit keresel a szeméten?

   - Szolgálatot, felséges királyom.

   - No bizony, ha szolgálatot, állj be hozzám, megfogadlak kondásnak.

   Még  jól meg sem nyugodhatott Jankó, kezére adtak száz darab disznót. Azt
mondta neki a király:

   - No, Jankó, itt van száz darab disznó, hanem azt megmondom neked, nehogy
az ólomerdőbe hajtsd, mert szörnyű halálnak halálával halsz meg.

   Hiszen  Jankónak  sem  kellett  egyebet  hallani, egyenesen az ólomerdőbe
hajtotta  a  disznókat,  hadd  lám,  mi  van  ott.  Bemegy  az ólomerdőbe, a
disznókat  ott  elcsapja,  hadd járjanak, amerre tetszik. Ő meg leült egy fa
alá, tüzet rakott, volt egy darabka szalonnája, s elkezdte sütni.

   Hát egyszer jön nagy dérrel-dúrral a hétfejű sárkány, nagyot kiált:

   - Hé, emberizink, hogy mered pusztítani az én erdőmet?

   Azt mondja Jankó:

   - Ne veszekedjék kend, hanem üljön ide a tűz mellé, süssön szalonnát kend
is.

   - De  ilyen-olyan  teremtette,  majd  sütök  én  neked   szalonnát!  -  s
nekiszaladt Jankónak, kitátotta mind a hét száját, hogy szerteszaggassa.

   - Úgy  ám  -  mondta  Jankó -, hiszen mindjárt becsületre tanítlak  én! -
olyat  húzott a pálcájával a sárkányra, hogy egyszeribe leszakadt mind a hét
feje.

   Nézi, vizsgálja a sárkány fejét, s a hetedikben egy nagy kulcsot talált.

   - Hiszen ha itt kulcs van - mondja Jankó magában -, akkor itt valahol ház
is van.

   Elindul  az erdőbe, néz erre, néz arra, még egy jó hajításnyira sem ment,
hát  előtte  áll  egy  rengeteg  nagy  ólomvár.  Próbálja  a kulcsot, szépen
belétalál  a  vár  kapujába,  kinyitja,  bemegy,  végigsétál  a szobákon. Az
egyikben  talál  egy  ólombokrétát,  s  azt mindjárt a kalapjára tűzi, aztán
kimegy  az udvarra, ott talál egy kutat, belenéz, s hát abban egy ólomparipa
lóg fejjel lefelé. Megszólal a paripa:

   - Isten hozott, Kondás Jankó, édes gazdám, üss rám a pálcáddal, s  bizony
nem bánod meg.

   Jankó  szépen  meglegyinti  a  ló  farát, s abban a pillanatban kiugrik a
kútból.

   - Köszönöm,  Kondás  Jankó,  hogy  megszabadítottál.  Nesze,  itt  van  a
kantárom,  tedd el, s ha valamikor szükséged lesz rám, csak rázintsd meg. De
addig  el  ne  menj  innét,  csináltass  az  udvari  szabóval egy ólomruhát,
akkorát, hogy egy dióba beférjen, s azt tedd a fülembe.

   Csináltatott  Jankó  mindjárt  ólomruhát,  beletette  egy  dióba,  a diót
beledugta  a ló fülébe, s azzal a lovat szépen bekötötte az istállóba. Aztán
továbbmegy, jár-kel az udvaron, betéved a disznóólba, hát ott van száz darab
disznó,  a király régi kondásával. A hétfejű sárkány zárta ide. Kieresztette
a  kondást  s  a  disznókat, aztán felment a palotába, ott egy kád ólompénzt
méretett a kondásnak, s azt mondta neki:

   - Eredj, öcsém, isten hírével, amerre a szemed lát.

   Elmegy  a  kondás nagy örömmel, Jankó meg a száz darab disznót kitereli a
várból  az  erdőbe,  a  másik  százhoz csapja, s úgy hajtotta haza a kétszáz
disznót.

   A  király már kint állt az ajtóban, úgy várta Jankót, s olvasta egyenként
a disznókat, hadd lám, hogy vagy egy nem veszett-e el.

   Dehogy veszett, kétszáz volt a száz helyett.

   Örült is a király, de nagyon, s mondta nagy örömében Jankónak:

   - No, fiam, megengedem, hogy az inasokkal vacsorálj.

   - Nem  eszem  én  senki  fiával  -  mondta  Jankó  -,  adják külön az  én
vacsorámat.

   Jól   van,   kiadják   neki   a   vacsorát   külön.  Hanem  a  legidősebb
királykisasszony  észrevette  az  ólombokrétát,  odasompolygott  Jankóhoz, s
kérte szépen:

   - Jankó, add nekem ezt a bokrétát.

   - Nem adom én - mondta Jankó -, szerezzen magának a kisasszony.

   De  addig kért, addig könyörgött s olyan szépen, hogy Jankó mégis odaadta
a bokrétát.

   Másnap,  mikor  Jankó kieresztette a disznókat, a király erősen meghagyta
neki, nehogy az ezüsterdőbe menjen.

   De  beszélhetett  a  király,  Jankó  egyenest  az  ezüsterdőbe hajtotta a
disznókat,  ott  elcsapta,  hadd menjenek, amerre tetszik, leült egy ezüstfa
alá, szalonnát vett elé, nagy tüzet rakott, s úgy sütögette. Hát egyszer jön
a tizennégy fejű sárkány, s rákiált nagy mérgesen:

   - Hogy mersz az erdőmben járni? Most vége az életednek!

   Jankó  ennek  is  eleget mondotta szép szóval, hogy üljön le a tűz mellé,
jobb,  ha  ő  is  szalonnát  süt,  de a sárkány még mérgesebb lett, Jankónak
rontott:

   - No, ilyen-olyan adta, majd eszem én veled szalonnát!

   De  többet  aztán  egy kukkot sem szólott, mert Jankó úgy odalegyintett a
pálcájával,  hogy  a  sárkánynak  mind a tizennégy feje leesett. Akkor aztán
rendre  nézte  mind  a  tizennégy  fejet, hátha itt is talál valamit. Az ám,
talált is egy ezüstkulcsot.

   - No,  ez  bizonyosan  az ezüstvár kulcsa lesz - mondja Jankó  magában, s
elindult, hogy megkeresse az ezüstvárat.

   Megy,  mendegél  erre-arra,  s  egyszerre  csak  rátalál  az  ezüstvárra,
próbálja  a  kulcsot,  hát  jól talál a kapuba. Bemegy a várba, végigjárja a
szobákat,  egy  asztalon  talál  egy ezüstbokrétát, a kalapjába dugja, aztán
kiment  az  udvarra,  ennek  is  a  közepén volt egy kút, belenéz, s hát egy
ezüstparipa lóg fejjel lefelé.

   Megszólal az ezüstparipa is:

   - Isten hozott, Kondás Jankó, kedves gazdám. Üss rám a pálcáddal,  bizony
nem bánod meg.

   Jankó  ráütött az ezüstló farára, a ló egyszeribe kiugrott, s neki adta a
kantárát.

   Azt mondta az ezüstparipa:

   - Vigyázz  jól  erre  a kantárra, s ha szükséged lesz rám, csak  rázintsd
meg.  Van itt egy udvari szabó, avval csináltass magadnak egy ezüstruhát, de
olyant, hogy egy dióba beleférjen, s azt a diót dugd a fülembe.

   Úgy tett Jankó, ahogy a paripa tanácsolta, aztán benézett a disznóólba, s
hát  ott is volt száz disznó a kondással, ez is a királyé volt. Kieresztette
ezt  a  száz disznót is, a kondásnak méretett egy kád ezüstpénzt, s elküldte
hadd menjen, amerre a szeme lát. Ő pedig a száz disznót kiterelte az erdőbe,
s estére háromszáz disznót hajtott haza.

   A  király most is ott állt a kapuban, várta Jankót, számlálta egyenként a
disznókat,  s  majd megölte a csodálkozás, mikor kétszáz helyett háromszázat
számlált.

   - No,  Jankó - mondotta  a  király -, még ilyen kondásom nem volt világon
való életemben, megengedem, hogy a vezéreimmel vacsorázzál.

   - Nem  vacsorázom  én  senki  fiával  - mondotta Jankó. - Adják ki az  én
vacsorámat külön.

   Hát  jól  van,  kiadják  a  vacsoráját külön, de mikor éppen vacsorázott,
hozzá sompolygott a középső királykisasszony, s kérte:

   - Jankó, add nekem az ezüstbokrétádat.

   - Nem adom én - mondotta Jankó -, szerezzen a kisasszony, ha ezüstbokréta
kell.

   De addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy mégiscsak odaadta.

   Másnap  reggel megint kihajtja Jankó a disznócsordát, s a király most azt
mondta  neki,  hogy  mindenüvé  mehet,  csak  az aranyerdőbe ne menjen, mert
otthagyja a fogát.

   "Hiszen   majd  meglátom"  -  gondolta  magában  Jankó,  s  egyenesen  az
aranyerdőbe hajtotta a disznókat.

   No,  ott  éppen úgy járt, mint az ólomerdőben s az ezüsterdőben. Csakhogy
az  aranyerdőben  huszonnégy  fejű  sárkány  lakott,  annak  vágta le mind a
huszonnégy  fejét.  Az  aranyvárban  aranybokrétát  talált,  a  vár kútjában
aranyszőrű  paripát,  s  az  aranykantárt  adott  neki.  Ott  is talált száz
disznót, azt is kiterelte a várból, s estére négyszáz disznót hajtott haza.

   Hej, uram, teremtőm; megörült a király. Mondta Jankónak:

   - No, Jankó fiam, megengedem, hogy este velünk vacsorázz.

   - Nem  vacsorázom én senkivel, felséges királyom, adják az én  vacsorámat
külön.

   Kiadják   a  vacsoráját  külön,  de  a  kicsi  királykisasszony  meglátta
kalapjában az aranybokrétát, Jankóhoz ment, elkezdte cirókálni, morókálni, s
Jankó  egy  szóval  sem mondotta, hogy, nem adja oda. Kivette a kalapjából a
bokrétát, s szépen a kicsi királykisasszony kezébe tette.

   Negyednap, amikor Jankó éppen indulóban volt a disznókkal, hallja, hogy a
király  kihirdettette  az  egész országban, hogy férjhez akarja adni a három
leányát.   Egy   magas   fának  a  tetejére  kitűzetett  három  bokrétát,  s
kihirdették,  hogy  azé  a  három  legényé  a  három királykisasszony, aki a
lovával felugrat s a bokrétát lekapja.

   No,   jöttek   is   mindenféle   hercegek,   grófok,   bárók,  válogatott
cigánylegények  szerencsét  próbálni, de a fának fele magasságára sem tudott
egy sem ugratni.

   "Hiszen  majd  felugratok  én"  -  gondolta  magában  Jankó.  Megrázta az
ólomkantárt,  egyszeribe ott termett az ólomparipa, felöltötte az ólomruhát,
bevágtat   a   király   udvarába,   s   egy  ugrásra  lekapja  a  legidősebb
királykisasszony bokrétáját.

   Bezzeg örült a legidősebb királykisasszony, hogy neki már van mátkája. De
nem sokáig tartott az öröme, mert Jankó úgy elvágtatott a bokrétával, mint a
sebes  szél.  Akkor  megrázintotta  az  ezüstkantárt, s jött az ezüstparipa;
másodszor is bevágtatott a király udvarába, s egy ugrással lekapta a középső
királykisasszony bokrétáját.

   Hiszen  lett  erre  nagy  öröm,  de  lett  a  nagy  örömre  mindjárt nagy
szomorúság  is, mert az ezüstruhás vitéz is egy szempillantás alatt eltűnt a
szemük elől, mintha a föld nyelte volna el.

   Hanem  egy  perc,  kettő  még  bele  sem telt, Jankó megint ott termett a
király  udvarában,  de most aranyszőrű paripán, egy ugrással lekapta a kicsi
királykisasszony bokrétáját, azzal, hopp, elnyargalt.

   Bezzeg  volt sírás-rívás, sírt a három királykisasszony, mint a záporeső.
Lám, mind a hármuk bokrétáját elvitte egy-egy vitéz, s most már sem bokréta,
sem vőlegény. Azt mondta a király:

   - Ne sírjatok, édes leányaim. Van itt az udvarban királyfi s herceg elég,
válasszatok  közülük  kedvetek  szerint  valót. Nesztek, adok nektek egy-egy
aranyalmát, dobjátok annak, akinek tetszik, az lesz az uratok.

   A két idősebb királykisasszony csak egy kicsit körültekintett, s mindjárt
odadobta  egy-egy  királyfinak.  Hanem  a  kicsi  királykisasszony nem dobta
senkinek.

   - Hát mit akarsz? - kérdezte a király nagy mérgesen. - Talán bizony  több
legényt hívassak?

   - Csak  hívasson,  édesapám,  mert  nincs  itt,  akinek én az  aranyalmát
dobnám.

   Előhívatják  mind  az  udvarbéli  legényeket,  de  egynek  sem  dobta  az
aranyalmát a kicsi királykisasszony. Csak Kondás Jankó nem volt köztük.

   - Hívjátok elő Kondás Jankót! - kiáltott a király.

   Szaladnak  az  inasok Kondás Jankóért, mondják, hogy hívatja a király. De
Jankó  azt  üzente,  hogy addig nem megy, míg minden disznó mellé egy embert
nem állít a király, mert ő a disznókat nem hagyja őrizetlen.

   Mit  volt,  mit  nem  tenni,  küldött a király négyszáz embert a négyszáz
disznó  mellé.  Akkor  aztán  Kondás  Jankó  megrázintotta  az aranykantárt,
felöltözött aranyruhába, s aranyszőrű paripán bevágtatott a király udvarába.
Ott volt a kalapjában a három királykisasszony három bokrétája is.

   - Itt vagyok, felséges királyom - jelentette magát Kondás Jankó.

   De abban a pillanatban már repült is az aranyalma Jankó felé.

   - No,  Jankó  -  mondotta  a király -, országot-világot bejártam, de  még
hozzád  hasonlatos legényt nem láttam. Isten neki, neked adom a leányomat, s
vele az egész királyságomat.

   Egyszeriben  megeresztették  minden  hordóban  a  csapot,  volt hejehuja,
lakodalom, amilyen még nem volt sem ezen, sem a másvilágon.

   Itt a vége, fuss el véle.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.