TÖBBSINCS KIRÁLYFI
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken
is túl, volt egyszer egy öreg király, akinek Salamon volt a neve. Ennek a
királynak annyi országa volt, hogy maga sem tudta, hány. Nem is ismerte
valamennyi országát: azt hitte, ahány ország csak van a világon, az mind az
övé, hogy nincs is rajta kívül király. De hiába volt Salamon királynak az a
rengeteg sok országa, nem talált abban semmi örömet, mert nem volt sem fia,
sem leánya.
Sokat tűnődött, búslakodott Salamon király, de még a felesége is, hogy ha
ők meghalnak, kire marad az a sok ország. Egyszer kimegy Salamon király a
feleségével a kertbe, sétálgatnak, gyönyörködnek a fákban, a virágokban, s
amint mendegélnek, az öreg királyné hirtelen megállapodik egy tüskebokor
mellett, s azt mondja az urának:
- Nézzen ide, kigyelmed, milyen csuda ez! Ebből a tüskebokorból kinőtt
egy fehér liliom, s nincs sehol megsérülve, pedig csupa tüske fogja körül.
- No, ez igazán csuda - mondja a király is.
Sokáig nézik a liliomot, gyönyörködnek benne, s amint nézik, nézdegélik,
egyszerre csak kiröppen a tüskebokorból egy madár. Lenéznek a bokor aljába,
s hát ott egy fészek van, s a fészekben négy madárfióka. Nézi, nézi a
királyné a madárfiókákat, s amint nézi, kicsordul a könny a szemeiből, aztán
nagy búsan felsóhajt:
- Ó, édes jó uram, lám ennek a madárnak is van gyermeke, csak nekem
nincs. Pedig elég lenne nekem, ha akkora is, mint ez a kis bogárka, mely itt
mászkál a bokor tövében!
No, hogy történt, hogy nem, a következő reggel, mikor felébredett a
királyné - mit látnak szemei! -, egy aranyhajú gyermek gügyög az ágyában.
Hej, lett erre öröm, de olyan nagy öröm, hogy el nem tudom mondani. Salamon
király egyszeribe összehívatta az ország bölcseit, s megparancsolta nekik,
hogy üljenek be egy szobába, és ottan tanakodjanak, hogy mi légyen a fiú
neve.
- De olyan nevet találjatok - mondta a király -, amilyen több nincs a
világon.
Összeülnek a bölcsek, gondolkodnak, tanakodnak. Egyik egyet mond, a másik
mást mond, ajánlják a királynak, hogy ez a név is jó volna, ilyen sincs,
olyan sincs. De a királynak egyik sem tetszett. Otthagyja a bölcseket, hadd
tanakodjanak tovább, ő meg nagy búsan kimegy a palotából, sétál az udvaron,
gondolkozik, töri a fejét. Amint ott sétálgat, bejön egy öreg koldusasszony,
kinyújtja a kezét, alamizsnát kér, de a király rámordul:
- Hagyj engem, te koldusasszony; nem látod-e az arcomon, hogy nagy
gondom, nagy bánatom van?
- Ugyan bizony mi gondja s bánatja van, felséges királyom? - kérdi a
koldusasszony. - Hátha én tudnék segíteni.
- Te tudnál segíteni, te koldusasszony, mikor ide hívattam a világ minden
bölcsét, s azok sem tudnak tanácsot adni?
- Mondja meg felséged, hátha én tudok tanácsot adni.
- Hát jól van, te koldusasszony. Hallod-e, fiam született, s azt akarom,
hogy annak olyan neve legyen, amilyen több nincs a világon.
Azt mondja a koldusasszony:
- Felséges királyom, eresszen be a bölcs urak közé, hadd beszéljek velük.
"Isten neki" - gondolja a király. Beereszti a koldusasszonyt, s mondja a
bölcseknek, hogy mit akar, hallgassák meg.
Megáll a koldusasszony a bölcsek előtt, s mondja:
- Hát olyan nevet akarnak adni a királyfinak, amilyen nincs több a
világon? No, bizony kár azon törni s fejüket. A királynak egyetlenegy fia
van, akkor annak Többsincs az illendő neve.
Összenéznek a bölcsek, elmosolyognak, hajtogatják a fejüket, s mondják:
- Ez bizony jó név.
Mondja a király is:
- Szívem szerint szóltál, te koldusasszony, legyen a fiam neve Többsincs.
Annyi aranyat s ezüstöt adott nagy örömében a koldusasszonynak, hogy
holtig urasan élhetett belőle.
Aztán teltek-múltak az esztendők, nőtt, nevelkedett a királyfi. Amikor
úgy tíz-tizenkét esztendős forma lehetett, elkezdett gondolkodni, hogy vajon
van-e az ő apján kívül több király a világon; van-e több ország az apja
országain kívül.
Egyszer megszólítja az apját:
- Édesapám, én már sokat gondolkoztam azon, hogy van-e kigyelmeden kívül
több király, s nekem úgy tetszik, hogy vannak még nagy s hatalmas királyok.
Azok egyszer majd eljönnek ide, elfoglalják a mi országunkat. Jó volna, ha
egy kicsit széjjelnéznék a világban, hadd látom, hogy mi van a mi
országunkon túl.
- Ó, édes fiam - mondta a király -, tedd le erről a gondolatról az
eszedet. Hidd el nekem, hogy rajtam kívül nincs több király, én legalább
rajtam kívül senkinek sem hallottam a hírét. Ha én meghalok, tied lesz az
egész világ. Ne félj, senki meg nem támad téged!
De a királyfit nem nyugtatta meg a király beszéde, tovább tűnődött,
tovább gondolkozott.
Egyszer aztán álmában megjelent egy galamb, s az mondta neki a
következőket:
- Ha a te apád azt hiszi, hogy rajta kívül nincsen király, rosszul hiszi,
mert van még sok király, s azok között különösen egy, akinek éppen annyi
országa van, mint a te apádnak. Ennek a királynak Absolon a neve. Van neki
három fia s három leánya. Ez a három fiú folyton készülődik, hogy elfoglalja
a te apádnak a földjét. Azt mondom én neked, hogy ne maradj itthon, készülj,
s menj Absolon udvarába. Ha ottan megmutatod a vitézségedet, majd elmegy a
kedve Absolon fiainak, hogy beüssenek a te apád földjére, s talán a tied
lesz Absolon legkisebb leánya is, aki tehozzád egészen illendő.
Megy reggel a királyfi apjához, s mondja neki, hogy mit álmodott.
- Most már megyek, apám, addig nem nyugszom, míg Absolon király udvarát
meg nem találom.
Hiába beszélt Salamon király, hiába sírt, könyörgött a királyné, a
királyfinak nem volt maradása.
- Hát jól van, fiam - mondotta a király -, ha csakugyan elhagysz öreg
napjainkra, menjen veled legalább a legvitézebb ezer katonám.
Mondotta a királyfi:
- Egy katona sem kell nekem, édesapám! Elég, hogyha velem jön az én
hűséges szolgám, Habakuk.
- Akkor vigy magaddal aranyat, ezüstöt elegendőt. Megrakatok tizenkét
szekeret. Elég lesz-e?
- Nem kell nekem, édesapám! Elég lesz száz tallér, abból is megélünk az
én hűséges szolgámmal, Habakukkal.
- No, ha sem katonák nem kellenek, sem pénz nem kell, csak az a száz
tallér, válaszd ki legalább a legszebb aranyszőrű paripát ménesemből.
Mondotta Többsincs királyfi:
- Nem kell nekem, édesapám, aranyszőrű paripa. Van egy sovány deres
csikóm, az kell énnekem. Habakuknak is jó lesz az a vén fakó, amelyik a
ménes után sántikál.
Mindjárt ki is ment a rétre Többsincs királyfi, vele ment Habakuk is, és
hazavezették a deres csikót meg a vén fakót. Volt a padláson két régi
kantár, azzal kantározták fel a lovakat. A pince hetvenhetedik vasablakában
pedig két nyereg. Lehetett mind a kettő hatszáz esztendős. Azzal nyergelték
fel. A kardok közül meg a legrozsdásabbat választotta ki Többsincs királyfi.
Akkor aztán elbúcsúzott apjától, anyjától keserves könnyhullatások közt.
Szép csendesen kimentek az udvarból, ki a városból. De amint a városból
kikerekedtek, egyszerre csak két hátsó lábára állott a deres csikó is, a vén
fakó is, aztán nekiiramodtak, vágtattak hegyen, völgyön, bokron át, mint a
sebes szélvész, rengeteg erdőkön keresztül, erdőből pusztaságra,
pusztaságból erdőbe; reggeltől estig keresztülvágtattak vagy három országot.
Mikor már vagy hét napja volt, hogy elindultak hazulról, beértek egy
rengeteg erdőbe. Éppen besötétedett. Néztek erre-arra, hogy hol verhetnének
szállást. Megszólal Többsincs királyfi:
- Nézd, Habakuk, amoda nem messze valami tűzvilágot látok, menjünk oda,
hátha szállást találunk.
Mennek a tűzvilág felé, s csakugyan egy kis házhoz érnek. De amint
közelébe kerülnek, szalad velük szembe egy kilencfejű sárkánykutya rettentő
ugatással, csak úgy szakad ki a torkából a tűzláng, hogy majd összeperzselte
őket is, a lovukat is. De bezzeg Többsincs királyfi sem vette tréfára a
dolgot, kirántotta rozsdás kardját, s úgy odavágott, hogy a kilencfejű
sárkánykutyának egyszeribe leszakadt hét feje. De a sárkánykutyának még ez
sem volt elég, még megvolt két feje, s rászökött a Többsincs királyfi
lovára.
Még egyszer nekivágott Többsincs királyfi. Arra leszakadt a megmaradt két
feje is a sárkánykutyának, hogy még vakkantani sem tudott.
Akkor szépen leszállottak a lóról, bementek a házba. Egy öregasszony ült
az asztal mellett, éppen vacsorázott. De olyan öreg volt az az asszony, hogy
az orra a földet verte. Köszönnek:
- Adjon isten jó estét, öreganyám!
- Adj' isten - fogadja az öregasszony. - Hát ti hogy tudtatok idejönni,
hiszen aki még erre járt, mind szerteszaggatta az én sárkánykutyám?
Többsincs királyfi nem mert szólni. Az öregasszony kiszaladt az ajtón,
elkezdte kiáltani a kutyáját. Azt mondja Habakuk:
- Felséges királyfi, jobb lesz, ha megmondjuk az igazságot, mert különben
ez a vén boszorkány végére jár az életünknek.
A királyfi meg is fogadta Habakuk tanácsát, s utána szaladt a
vénasszonynak.
- Ne hívja hiába a kutyáját, öreganyám, mert mi tűrés, tagadás, én bizony
levágtam mind a kilenc fejét.
- No - mondja az öregasszony, szerencséd, hogy megmondtad az igazat, mert
különben szörnyű halálnak halálával haltatok volna meg mind a ketten.
Azzal visszament a házba, jó vacsorát főzött Többsincsnek és Habakuknak.
Aztán kikérdezte mindenről, hogy hova indulnak, mi jóban járnak.
Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába törekednek.
- Hej, fiam, hallottam a hírét Absolon király országának. Azt is tudom,
hogy merre van, de hogy hol, azt már igazán nem. Hanem most csak feküdjetek
le s aludjatok. Reggel majd beállítlak benneteket az útba, s addig meg ne
álljatok, míg hét erdőn s hét pusztaságon keresztül nem mentek. A hetedik
pusztaság után egy nagy fekete erdőbe értek. Annak a közepében lakik az én
néném, aki egy híján kilencszáz esztendős. Járt ez a világnak minden
szegeletjén; bizonyosan tudja azt is, hogy hol lakik Absolon király.
Ott maradtak éjszakára, s reggel aztán továbbindultak. Abból az útból,
amelybe az öregasszony beállította, ki nem tértek, úgy mentek keresztül hét
erdőn, hét pusztaságon, s a hetedik pusztaság után értek abba a rengeteg
erdőbe, ahol az egy híján kilencszáz esztendős öregasszony lakott. Csakugyan
ott volt ennek az erdőnek a közepében az öregasszony háza. Látták messziről
az ablakban a gyertya világát, de azt a házat is sárkánykutya őrizte,
mégpedig tizenkét fejű. Mikor egy puskalövésnyire közeledtek a házhoz,
felszökött a sárkánykutya, s szaladott elébük szörnyű ugatással. Ömlött a
száján a láng mind a tizenkettőn, de ömölhetett, mert Többsincs királyfi
nekivágott a kardjával, s egy vágásra kilenc feje esett le, mintha ott sem
lett volna.
A sárkánykutya megfordult keserves vonítással, nagy véresen beszaladt a
házba. Aközben a házhoz ért Többsincs királyfi Habakukkal. Leszálltak a
lóról, megkötötték egy fához, aztán bementek a házba, s köszöntötték az
öregasszonyt:
- Adjon isten jó estét, öreganyám!
- Adjon isten, fiam. De mondjátok meg, mit csináltatok a kutyámmal,
hiszen máskor tizenkét embert is szerteszaggatott egyszerre! Hogy tudtatok
idejönni?
- Hát bizony, öreganyám - mondotta Többsincs királyfi -, nem csináltam
egyebet, csak kirántottam a kardomat, egyszer nekivágtam, s mindjárt leesett
kilenc feje.
- Jól van, jól! - dörmögött az öregasszony. - Látom, hogy vitéz legény
vagy, s nem is lesz nálam semmi bántódásod, de ugyan mondd meg, hol jársz
itt, ahol a madár sem jár?
Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába igyekezik, ha
odatalálna.
- Az Absolon király udvarába?! Ennek előtte öt-hatszáz esztendővel jártam
arrafelé - mondotta az öregasszony -, de most ugyan nem tudnék odatalálni.
Azért ne búsulj fiam, holnap reggel itt lesznek az én népeim, amennyi
csúszómászó s szárnyas állat van a világon, azok közül valamelyik majd csak
eligazít.
No, ott maradnak éjszakára. Az öregasszony jó vacsorát adott. Vacsora
közben elmondta Többsincs királyfi, hogy ki s mi ő, miért igyekszik Absolon
király udvarába. Aztán lefeküdtek, aludtak reggelig, mint a bunda. De tovább
nem is aludhattak, mert jött a tenger sok csúszómászó, szárnyas állat; volt
krákogás, sivítás, brekegés, hogy azt hitte Többsincs királyfi, vége van a
világnak.
Kimegy az öregasszony a házból, Többsincs királyfi is, Habakuk is utána,
s kérdi az öregasszony az ő népeit:
- Melyik ismeri közületek Absolon király udvarát?
Hallgattak mind.
- Hát egy sem ismeri?
- Mi nem - mondották -, hacsak a sánta sas nem tudja, de az valahol
elmaradt tőlünk.
- No - mondja az öregasszony -, takarodjatok, s ahol látjátok,
találjátok, mondjátok meg neki, hogy egyszeribe itt teremjen.
Eloszlanak az öregasszony népei, ki erre, ki arra, s hát még egy óra sem
telt belé, jött az öreg sas nagy lassan; húzta maga után az egyik lábát, a
szárnya meg lecsüngött, seperte a földet mind a kettő.
- Hallod-e, sánta sas - kérdi az öregasszony -, ismered-e az Absolon
király udvarát?
Felelt a sas:
- Hej, ismerem biz én. Ismerem az udvarát, ismerem minden országát,
országainak minden szegeletjét. Sok bárányt ragadtam én el Absolon király
országaiból. Ott lőtték el a fél lábamat is, a tollamat is erősen
megtépázták egyszer; még azt is tudom, hogy az én tollammal írják azokat a
verseket, hogy el kell menni s el kell venni Salamon király országát.
- No bizony, ha tudod, hol van Absolon király országa, indulj, s mutasd
az utat Többsincs királyfinak, mert ő oda igyekszik.
Megköszöni Többsincs királyfi az öregasszonynak az ő nagy jóságát,
elbúcsúzik tőle illendőképpen, s mentek, amerre a sánta sas vezette. Hét nap
s hét éjjel meg sem állottak, s akkor egy olyan magas hegy tetejére értek,
hogy a fejük szinte beleütődött a csillagos égbe. Ott a hegy tetején azt
mondotta a sánta sas:
- Nézz arrafelé, Többsincs királyfi. Ennek a hegynek az aljában van
Absolon király városa, a város közepén a gyémántpalotája. Én tovább veled
nem mehetek, hanem húzz ki a jobb szárnyamból egy tollat, azt a tollat
szorítsd meg jól, s három zsírcsepp cseppen a tenyeredre. Azt a három
cseppet jól kend rá, s mondjad: "Ott legyek, ahol akarok", s ott léssz
mindjárt, ahol akarsz, mégpedig olyan madár képében, amilyenben kívánod.
Húzz ki a bal szárnyamból is egy tollat. Ez a toll olyan toll, hogy
akármikor írhatsz vele, sohasem kell tintába mártanod.
Kihúz Többsincs királyfi két tollat a sánta sas két szárnyából. Azzal a
sánta sas elköszönt, s visszasántikált hazájába. Ahogy elment a sas, mondja
Többsincs királyfi Habakuknak:
- Édes szolgám, Habakuk, te csak maradj itt a lovakkal. Ne félj, nem sok
idő múltán visszajövök.
- Jól van, édes gazdám. Én itt maradok, kísérjen szerencse a te utaidban.
Elbúcsúznak egymástól, s Többsincs királyfi jól megszorítja a sas tollát,
a tenyerét alája tartja, rácsöppent három zsírcseppet, széjjeldörzsöli s
mondja:
- Ott legyek Absolon király palotáján fehér galambnak képében.
Még jóformán ki sem mondta, fehér galambbá változott, egyszer-kétszer.
összecsattogtatta a szárnyát, s egy szempillantás alatt ott repkedett az
Absolon király gyémántpalotáján, a palotának éppen a fedelén, s elkezdet ott
búgni, burukkolni, szépen turbékolni.
Hallják az udvarbéliek a fehér galamb turbékolását, s mind a palota elé
csődülnek. Lejön a király is az udvarba, le a három leánya is, s különösen a
királykisasszonyok nem tudom, mit adtak volna azért, ha valaki szépmódúlag
megfogja a galambot. De hiába várták, hogy a galamb lejön magától. Megfogni
sem tudták. Mit csináljanak?
Akkor a király odahívatta a leghíresebb vadászát, s azt mondta neki:
- Hallod-e, lődd meg ezt a galambot, de úgy, hogy meg ne haljon.
Célba veszi a vadász, rálő egyszer, kétszer, háromszor, még tízszer is,
de a galamb mindig továbbröppent, s nem tudta eltalálni.
- Hiszen majd lejön - mondták a királykisasszonyok -, hozzunk ki búzát.
Beszaladtak a királykisasszonyok a palotába, hoztak a kötényükben piros
búzaszemet, lehintették a földre, s hívták, hívogatták szép szóval:
- Gyere le, gyere le, te szép fehér galamb!
S hát csakugyan, a galamb egyszeribe leröppent a palota tetejéről.
Szedegette a csőrével a piros búzaszemet. Aztán próbálta megfogni a
legidősebb királykisasszony, de amint utána kapott a kezével, egyszeribe
tovaröppent. Próbálta a középső királykisasszony, az sem tudta megfogni,
attól is továbbröppent. Akkor a kicsi királykisasszony szólt hozzá:
- Gyere ide, te szép fehér galamb! - íme, a galamb mindjárt a karjára
röppent, s a kicsi királykisasszony karján elkezdett búgni, burukkolni,
szépen turbékolni.
De bezzeg volt öröm!
Felvitték a fehér galambot, aranykalickába tették. Hanem amint a kalickát
felakasztották a király szobájának a falára, a fehér galamb elhallgatott.
Beadtak neki búzaszemet, beadtak neki vizet, de az sem nem evett, sem nem
ivott. A fejét lecsüggesztette, magát búnak eresztette.
Eltelik egy nap, eltelik kettő, de nem jött meg a fehér galamb kedve.
Hanem a kicsi királykisasszony azt álmodta, hogy addig meg sem jön a kedve a
fehér galambnak, míg az ő szobájába nem teszik a kalickát. S amint felkelt,
ment az édesapjához, elmondta az álmát.
Mondta a király:.
- Hát csak vidd a szobádba a kalickát, édes leányom.
Vitte is a királykisasszony. Mindjárt letette a kalickát az
aranyasztalára, s hát abban a szempillantásban megszólalt a galamb.
Elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni. Na, eltelik ez a nap. Este a
királykisasszony magára hagyja a galambot, megy a nagy ebédlőszobába. Ott
vacsorázott az egész királyi család, vacsora után meg mindegyik visszament a
szobájába, a kicsi királykisasszony is a magáéba.
Hát, teremtőm, mit lát a kicsi királykisasszony! Ragyogott, tündökölt a
szobája a nagy fényességtől. Pedig nem ragyogott ott egyéb, csak a Többsincs
királyfi gúnyája. A kalicka üres, a galamb sehol.
Még szót sem szólhatott a kicsi királykisasszony, azt mondotta Többsincs
királyfi:
- Ne ijedj meg, szép királykisasszony. Többsincs királyfi vagyok, Salamon
király fia; fehér galamb képében jöttem ide, hogy észre ne vegyenek, mert
tudom, hogy a te bátyáid el akarják venni az én apám földjét.
- Jaj, istenem - mondotta a kicsi királykisasszony -, igazat beszélsz,
Többsincs királyfi. Az én bátyáim már rég készülnek, hogy elfoglalják a te
apád földjét.
- Hiszen csak jöjjenek - mondotta Többsincs királyfi -, nem bánom, csak
te gyere velem, szép királykisasszony. Eljössz-e?
Mondotta a kicsi királykisasszony:
- Elmennék én veled a világ végére is, Többsincs királyfi, de hogy
menjünk ki innét a palotából, mikor minden kaput két strázsa őriz.
Na, ettől ugyan nem félt Többsincs királyfi. Elővette a tollat, melyet a
sánta sastól kapott, s mutatta a királykisasszonynak:
Nézz ide, ebből a tollból csak három cseppet kell cseppenteni a
tenyerünkre, s ott leszünk, ahol akarunk.
- Hiszen ez jó - mondotta a királykisasszony -, de mielőtt elmennénk,
szeretném megírni az édesapámnak, hogy hová megyünk.
- Ha meg akarod írni, nesze, itt egy másik toll, nem kell tintába
mártani, írhatsz vele akármit.
Ott mindjárt megírta a levelet a kicsi királykisasszony. Ekkor a másik
tollból három cseppet cseppentettek a tenyerükre, jól széjjeldörzsölték, s
azt mondta a királyfi:
- Ott legyünk, annak a hegynek a tetején, ahol vár énreám hű szolgám,
Habakuk.
Azt is gondolta, hogy fehér galambbá változzanak mind a ketten, azzá is
változtak, s mire hajnalodott, ott voltak a hegy tetején. Visszaváltoztak
igaz formájukra, a királyfi felült a lovára, ölébe vette a
királykisasszonyt; Habakuk is felült a lovára, s úgy indultak szépen
hazafelé.
De még egy jó futamodásnyira sem lehettek, hallják, hogy vágtat valaki
utánuk. Visszanéz a királykisasszony, megijed szörnyen:
- Jaj, istenem, ez az én legidősebb bátyám, vége az életednek, Többsincs
királyfi!
Abban a pillanatban már ott is termett mellettük Absolon király
legidősebb fia, kirántotta a kardját. De kirántotta Többsincs királyfi is, s
csak egyszer vágott a királyfinak, mindjárt ledöndült a földre.
Nagy nehezen feltápászkodott a királyfi, felült a lovára s vissza sem
tekintett többet, úgy vágtatott haza.
Na, édesapám - mondta otthon -, én ugyan megjártam. Salamon király földje
nem lesz a mienk, mert Többsincs királyfi keményebb legény, mint én.
- Hiszen majd meglátom, hogy keményebb-e, mint én! - kiáltott a középső
királyfi, s utána vágtatott Többsincs királyfinak.
Hiszen ha utána vágtatott, meg is bánta, mert éppen úgy járt a legkisebb
királyfi is.
Most már mehetett Többsincs királyfi, nem állotta útját senki. Odahaza az
öreg király s az öreg királyné százszor, ezerszer elsiratták, s azt hitték,
hogy többé soha nem látják egyetlen fiukat. No, az igazán isten csudája,
hogy meg nem haltak nagy örömükben, amikor megérkezett Többsincs királyfi az
ő mátkájával. Bezzeg hogy mindjárt nagy lakodalmat laktak, hét hétig folyton
szólt a muzsika, folyt a bor s mindenféle jó lé.
Aki ott járt, jól járt, szénásszekéren hált.