Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                             TÖBBSINCS KIRÁLYFI

   Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken
is  túl,  volt  egyszer egy öreg király, akinek Salamon volt a neve. Ennek a
királynak  annyi  országa  volt,  hogy  maga sem tudta, hány. Nem is ismerte
valamennyi  országát: azt hitte, ahány ország csak van a világon, az mind az
övé,  hogy nincs is rajta kívül király. De hiába volt Salamon királynak az a
rengeteg  sok országa, nem talált abban semmi örömet, mert nem volt sem fia,
sem leánya.

   Sokat tűnődött, búslakodott Salamon király, de még a felesége is, hogy ha
ők  meghalnak,  kire  marad az a sok ország. Egyszer kimegy Salamon király a
feleségével  a  kertbe, sétálgatnak, gyönyörködnek a fákban, a virágokban, s
amint  mendegélnek,  az  öreg  királyné hirtelen megállapodik egy tüskebokor
mellett, s azt mondja az urának:

   - Nézzen  ide,  kigyelmed, milyen csuda ez! Ebből a tüskebokorból  kinőtt
egy fehér liliom, s nincs sehol megsérülve, pedig csupa tüske fogja körül.

   - No, ez igazán csuda - mondja a király is.

   Sokáig  nézik a liliomot, gyönyörködnek benne, s amint nézik, nézdegélik,
egyszerre  csak kiröppen a tüskebokorból egy madár. Lenéznek a bokor aljába,
s  hát  ott  egy  fészek  van,  s  a fészekben négy madárfióka. Nézi, nézi a
királyné a madárfiókákat, s amint nézi, kicsordul a könny a szemeiből, aztán
nagy búsan felsóhajt:

   - Ó,  édes  jó  uram,  lám  ennek a madárnak is van gyermeke, csak  nekem
nincs. Pedig elég lenne nekem, ha akkora is, mint ez a kis bogárka, mely itt
mászkál a bokor tövében!

   No,  hogy  történt,  hogy  nem,  a  következő reggel, mikor felébredett a
királyné  -  mit  látnak szemei! -, egy aranyhajú gyermek gügyög az ágyában.
Hej,  lett erre öröm, de olyan nagy öröm, hogy el nem tudom mondani. Salamon
király  egyszeribe  összehívatta az ország bölcseit, s megparancsolta nekik,
hogy  üljenek  be  egy  szobába, és ottan tanakodjanak, hogy mi légyen a fiú
neve.

   - De  olyan  nevet  találjatok - mondta a király -, amilyen több nincs  a
világon.

   Összeülnek a bölcsek, gondolkodnak, tanakodnak. Egyik egyet mond, a másik
mást  mond,  ajánlják  a  királynak, hogy ez a név is jó volna, ilyen sincs,
olyan  sincs. De a királynak egyik sem tetszett. Otthagyja a bölcseket, hadd
tanakodjanak  tovább, ő meg nagy búsan kimegy a palotából, sétál az udvaron,
gondolkozik, töri a fejét. Amint ott sétálgat, bejön egy öreg koldusasszony,
kinyújtja a kezét, alamizsnát kér, de a király rámordul:

   - Hagyj  engem,  te  koldusasszony;  nem  látod-e  az arcomon, hogy  nagy
gondom, nagy bánatom van?

   - Ugyan  bizony  mi  gondja  s bánatja van, felséges királyom? - kérdi  a
koldusasszony. - Hátha én tudnék segíteni.

   - Te tudnál segíteni, te koldusasszony, mikor ide hívattam a világ minden
bölcsét, s azok sem tudnak tanácsot adni?

   - Mondja meg felséged, hátha én tudok tanácsot adni.

   - Hát jól van, te koldusasszony. Hallod-e, fiam született, s azt  akarom,
hogy annak olyan neve legyen, amilyen több nincs a világon.

   Azt mondja a koldusasszony:

   - Felséges királyom, eresszen be a bölcs urak közé, hadd beszéljek velük.

   "Isten  neki" - gondolja a király. Beereszti a koldusasszonyt, s mondja a
bölcseknek, hogy mit akar, hallgassák meg.

   Megáll a koldusasszony a bölcsek előtt, s mondja:

   - Hát  olyan  nevet  akarnak  adni  a  királyfinak, amilyen nincs több  a
világon?  No,  bizony  kár azon törni s fejüket. A királynak egyetlenegy fia
van, akkor annak Többsincs az illendő neve.

   Összenéznek a bölcsek, elmosolyognak, hajtogatják a fejüket, s mondják:

   - Ez bizony jó név.

   Mondja a király is:

   - Szívem szerint szóltál, te koldusasszony, legyen a fiam neve Többsincs.

   Annyi  aranyat  s  ezüstöt  adott  nagy örömében a koldusasszonynak, hogy
holtig urasan élhetett belőle.

   Aztán  teltek-múltak  az  esztendők, nőtt, nevelkedett a királyfi. Amikor
úgy tíz-tizenkét esztendős forma lehetett, elkezdett gondolkodni, hogy vajon
van-e  az  ő  apján  kívül  több király a világon; van-e több ország az apja
országain kívül.

   Egyszer megszólítja az apját:

   - Édesapám, én már sokat gondolkoztam azon, hogy van-e kigyelmeden  kívül
több  király, s nekem úgy tetszik, hogy vannak még nagy s hatalmas királyok.
Azok  egyszer  majd eljönnek ide, elfoglalják a mi országunkat. Jó volna, ha
egy  kicsit  széjjelnéznék  a  világban,  hadd  látom,  hogy  mi  van  a  mi
országunkon túl.

   - Ó,  édes  fiam  -  mondta  a  király -, tedd le erről a gondolatról  az
eszedet.  Hidd  el  nekem,  hogy rajtam kívül nincs több király, én legalább
rajtam  kívül  senkinek  sem hallottam a hírét. Ha én meghalok, tied lesz az
egész világ. Ne félj, senki meg nem támad téged!

   De  a  királyfit  nem  nyugtatta  meg  a király beszéde, tovább tűnődött,
tovább gondolkozott.

   Egyszer   aztán  álmában  megjelent  egy  galamb,  s  az  mondta  neki  a
következőket:

   - Ha a te apád azt hiszi, hogy rajta kívül nincsen király, rosszul hiszi,
mert  van  még  sok  király, s azok között különösen egy, akinek éppen annyi
országa  van,  mint a te apádnak. Ennek a királynak Absolon a neve. Van neki
három fia s három leánya. Ez a három fiú folyton készülődik, hogy elfoglalja
a te apádnak a földjét. Azt mondom én neked, hogy ne maradj itthon, készülj,
s  menj  Absolon udvarába. Ha ottan megmutatod a vitézségedet, majd elmegy a
kedve  Absolon  fiainak,  hogy  beüssenek a te apád földjére, s talán a tied
lesz Absolon legkisebb leánya is, aki tehozzád egészen illendő.

   Megy reggel a királyfi apjához, s mondja neki, hogy mit álmodott.

   - Most  már megyek, apám, addig nem nyugszom, míg Absolon király  udvarát
meg nem találom.

   Hiába  beszélt  Salamon  király,  hiába  sírt,  könyörgött  a királyné, a
királyfinak nem volt maradása.

   - Hát  jól  van,  fiam - mondotta a király -, ha csakugyan elhagysz  öreg
napjainkra, menjen veled legalább a legvitézebb ezer katonám.

   Mondotta a királyfi:

   - Egy  katona  sem  kell  nekem,  édesapám! Elég, hogyha velem jön az  én
hűséges szolgám, Habakuk.

   - Akkor  vigy  magaddal  aranyat, ezüstöt elegendőt. Megrakatok  tizenkét
szekeret. Elég lesz-e?

   - Nem  kell nekem, édesapám! Elég lesz száz tallér, abból is megélünk  az
én hűséges szolgámmal, Habakukkal.

   - No,  ha  sem  katonák  nem kellenek, sem pénz nem kell, csak az a  száz
tallér, válaszd ki legalább a legszebb aranyszőrű paripát ménesemből.

   Mondotta Többsincs királyfi:

   - Nem  kell  nekem,  édesapám,  aranyszőrű  paripa. Van egy sovány  deres
csikóm,  az  kell  énnekem.  Habakuknak  is jó lesz az a vén fakó, amelyik a
ménes után sántikál.

   Mindjárt  ki is ment a rétre Többsincs királyfi, vele ment Habakuk is, és
hazavezették  a  deres  csikót  meg  a  vén  fakót. Volt a padláson két régi
kantár,  azzal kantározták fel a lovakat. A pince hetvenhetedik vasablakában
pedig  két nyereg. Lehetett mind a kettő hatszáz esztendős. Azzal nyergelték
fel. A kardok közül meg a legrozsdásabbat választotta ki Többsincs királyfi.

   Akkor  aztán elbúcsúzott apjától, anyjától keserves könnyhullatások közt.
Szép  csendesen  kimentek  az  udvarból,  ki a városból. De amint a városból
kikerekedtek, egyszerre csak két hátsó lábára állott a deres csikó is, a vén
fakó  is,  aztán nekiiramodtak, vágtattak hegyen, völgyön, bokron át, mint a
sebes   szélvész,   rengeteg   erdőkön   keresztül,   erdőből   pusztaságra,
pusztaságból erdőbe; reggeltől estig keresztülvágtattak vagy három országot.

   Mikor  már  vagy  hét  napja  volt, hogy elindultak hazulról, beértek egy
rengeteg  erdőbe. Éppen besötétedett. Néztek erre-arra, hogy hol verhetnének
szállást. Megszólal Többsincs királyfi:

   - Nézd,  Habakuk, amoda nem messze valami tűzvilágot látok, menjünk  oda,
hátha szállást találunk.

   Mennek  a  tűzvilág  felé,  s  csakugyan  egy  kis házhoz érnek. De amint
közelébe  kerülnek, szalad velük szembe egy kilencfejű sárkánykutya rettentő
ugatással, csak úgy szakad ki a torkából a tűzláng, hogy majd összeperzselte
őket  is,  a  lovukat  is.  De bezzeg Többsincs királyfi sem vette tréfára a
dolgot,  kirántotta  rozsdás  kardját,  s  úgy  odavágott, hogy a kilencfejű
sárkánykutyának  egyszeribe  leszakadt hét feje. De a sárkánykutyának még ez
sem  volt  elég,  még  megvolt  két  feje,  s rászökött a Többsincs királyfi
lovára.

   Még egyszer nekivágott Többsincs királyfi. Arra leszakadt a megmaradt két
feje is a sárkánykutyának, hogy még vakkantani sem tudott.

   Akkor  szépen leszállottak a lóról, bementek a házba. Egy öregasszony ült
az asztal mellett, éppen vacsorázott. De olyan öreg volt az az asszony, hogy
az orra a földet verte. Köszönnek:

   - Adjon isten jó estét, öreganyám!

   - Adj'  isten - fogadja az öregasszony. - Hát ti hogy tudtatok  idejönni,
hiszen aki még erre járt, mind szerteszaggatta az én sárkánykutyám?

   Többsincs  királyfi  nem  mert szólni. Az öregasszony kiszaladt az ajtón,
elkezdte kiáltani a kutyáját. Azt mondja Habakuk:

   - Felséges királyfi, jobb lesz, ha megmondjuk az igazságot, mert különben
ez a vén boszorkány végére jár az életünknek.

   A   királyfi   meg  is  fogadta  Habakuk  tanácsát,  s  utána  szaladt  a
vénasszonynak.

   - Ne hívja hiába a kutyáját, öreganyám, mert mi tűrés, tagadás, én bizony
levágtam mind a kilenc fejét.

   - No - mondja az öregasszony, szerencséd, hogy megmondtad az igazat, mert
különben szörnyű halálnak halálával haltatok volna meg mind a ketten.

   Azzal visszament a házba, jó vacsorát főzött Többsincsnek és Habakuknak.

   Aztán kikérdezte mindenről, hogy hova indulnak, mi jóban járnak.

   Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába törekednek.

   - Hej,  fiam, hallottam a hírét Absolon király országának. Azt is  tudom,
hogy  merre van, de hogy hol, azt már igazán nem. Hanem most csak feküdjetek
le  s  aludjatok.  Reggel majd beállítlak benneteket az útba, s addig meg ne
álljatok,  míg  hét  erdőn s hét pusztaságon keresztül nem mentek. A hetedik
pusztaság  után  egy nagy fekete erdőbe értek. Annak a közepében lakik az én
néném,  aki  egy  híján  kilencszáz  esztendős.  Járt  ez  a világnak minden
szegeletjén; bizonyosan tudja azt is, hogy hol lakik Absolon király.

   Ott  maradtak  éjszakára,  s reggel aztán továbbindultak. Abból az útból,
amelybe  az öregasszony beállította, ki nem tértek, úgy mentek keresztül hét
erdőn,  hét  pusztaságon,  s  a hetedik pusztaság után értek abba a rengeteg
erdőbe, ahol az egy híján kilencszáz esztendős öregasszony lakott. Csakugyan
ott  volt ennek az erdőnek a közepében az öregasszony háza. Látták messziről
az  ablakban  a  gyertya  világát,  de  azt  a házat is sárkánykutya őrizte,
mégpedig  tizenkét  fejű.  Mikor  egy  puskalövésnyire  közeledtek a házhoz,
felszökött  a  sárkánykutya,  s szaladott elébük szörnyű ugatással. Ömlött a
száján  a  láng  mind  a tizenkettőn, de ömölhetett, mert Többsincs királyfi
nekivágott  a  kardjával, s egy vágásra kilenc feje esett le, mintha ott sem
lett volna.

   A  sárkánykutya  megfordult keserves vonítással, nagy véresen beszaladt a
házba.  Aközben  a  házhoz  ért  Többsincs királyfi Habakukkal. Leszálltak a
lóról,  megkötötték  egy  fához,  aztán  bementek a házba, s köszöntötték az
öregasszonyt:

   - Adjon isten jó estét, öreganyám!

   - Adjon  isten,  fiam.  De  mondjátok  meg, mit csináltatok a  kutyámmal,
hiszen  máskor  tizenkét embert is szerteszaggatott egyszerre! Hogy tudtatok
idejönni?

   - Hát  bizony,  öreganyám - mondotta Többsincs királyfi -, nem  csináltam
egyebet, csak kirántottam a kardomat, egyszer nekivágtam, s mindjárt leesett
kilenc feje.

   - Jól  van,  jól! - dörmögött az öregasszony. - Látom, hogy vitéz  legény
vagy,  s  nem  is lesz nálam semmi bántódásod, de ugyan mondd meg, hol jársz
itt, ahol a madár sem jár?

   Mondja  Többsincs  királyfi,  hogy  Absolon király udvarába igyekezik, ha
odatalálna.

   - Az Absolon király udvarába?! Ennek előtte öt-hatszáz esztendővel jártam
arrafelé  -  mondotta az öregasszony -, de most ugyan nem tudnék odatalálni.
Azért  ne  búsulj  fiam,  holnap  reggel  itt  lesznek az én népeim, amennyi
csúszómászó  s szárnyas állat van a világon, azok közül valamelyik majd csak
eligazít.

   No,  ott  maradnak  éjszakára.  Az öregasszony jó vacsorát adott. Vacsora
közben  elmondta Többsincs királyfi, hogy ki s mi ő, miért igyekszik Absolon
király udvarába. Aztán lefeküdtek, aludtak reggelig, mint a bunda. De tovább
nem  is aludhattak, mert jött a tenger sok csúszómászó, szárnyas állat; volt
krákogás,  sivítás,  brekegés, hogy azt hitte Többsincs királyfi, vége van a
világnak.

   Kimegy  az öregasszony a házból, Többsincs királyfi is, Habakuk is utána,
s kérdi az öregasszony az ő népeit:

   - Melyik ismeri közületek Absolon király udvarát?

   Hallgattak mind.

   - Hát egy sem ismeri?

   - Mi  nem  -  mondották  -,  hacsak a sánta sas nem tudja, de az  valahol
elmaradt tőlünk.

   - No   -   mondja  az  öregasszony  -,  takarodjatok,  s  ahol  látjátok,
találjátok, mondjátok meg neki, hogy egyszeribe itt teremjen.

   Eloszlanak  az öregasszony népei, ki erre, ki arra, s hát még egy óra sem
telt  belé,  jött az öreg sas nagy lassan; húzta maga után az egyik lábát, a
szárnya meg lecsüngött, seperte a földet mind a kettő.

   - Hallod-e,  sánta  sas  -  kérdi az öregasszony -, ismered-e az  Absolon
király udvarát?

   Felelt a sas:

   - Hej,  ismerem  biz  én.  Ismerem  az udvarát, ismerem minden  országát,
országainak  minden  szegeletjét.  Sok bárányt ragadtam én el Absolon király
országaiból.  Ott  lőtték  el  a  fél  lábamat  is,  a  tollamat  is  erősen
megtépázták  egyszer;  még azt is tudom, hogy az én tollammal írják azokat a
verseket, hogy el kell menni s el kell venni Salamon király országát.

   - No  bizony, ha tudod, hol van Absolon király országa, indulj, s  mutasd
az utat Többsincs királyfinak, mert ő oda igyekszik.

   Megköszöni  Többsincs  királyfi  az  öregasszonynak  az  ő  nagy jóságát,
elbúcsúzik tőle illendőképpen, s mentek, amerre a sánta sas vezette. Hét nap
s  hét  éjjel meg sem állottak, s akkor egy olyan magas hegy tetejére értek,
hogy  a  fejük  szinte  beleütődött a csillagos égbe. Ott a hegy tetején azt
mondotta a sánta sas:

   - Nézz  arrafelé,  Többsincs  királyfi.  Ennek  a hegynek az aljában  van
Absolon  király  városa,  a város közepén a gyémántpalotája. Én tovább veled
nem  mehetek,  hanem  húzz  ki  a  jobb szárnyamból egy tollat, azt a tollat
szorítsd  meg  jól,  s  három  zsírcsepp  cseppen  a tenyeredre. Azt a három
cseppet  jól  kend  rá,  s  mondjad:  "Ott legyek, ahol akarok", s ott léssz
mindjárt,  ahol  akarsz,  mégpedig  olyan madár képében, amilyenben kívánod.
Húzz  ki  a  bal  szárnyamból  is  egy  tollat.  Ez  a toll olyan toll, hogy
akármikor írhatsz vele, sohasem kell tintába mártanod.

   Kihúz  Többsincs  királyfi két tollat a sánta sas két szárnyából. Azzal a
sánta  sas elköszönt, s visszasántikált hazájába. Ahogy elment a sas, mondja
Többsincs királyfi Habakuknak:

   - Édes szolgám, Habakuk, te csak maradj itt a lovakkal. Ne félj, nem  sok
idő múltán visszajövök.

   - Jól van, édes gazdám. Én itt maradok, kísérjen szerencse a te utaidban.

   Elbúcsúznak egymástól, s Többsincs királyfi jól megszorítja a sas tollát,
a  tenyerét  alája  tartja,  rácsöppent három zsírcseppet, széjjeldörzsöli s
mondja:

   - Ott legyek Absolon király palotáján fehér galambnak képében.

   Még  jóformán  ki  sem mondta, fehér galambbá változott, egyszer-kétszer.
összecsattogtatta  a  szárnyát,  s  egy szempillantás alatt ott repkedett az
Absolon király gyémántpalotáján, a palotának éppen a fedelén, s elkezdet ott
búgni, burukkolni, szépen turbékolni.

   Hallják  az  udvarbéliek a fehér galamb turbékolását, s mind a palota elé
csődülnek. Lejön a király is az udvarba, le a három leánya is, s különösen a
királykisasszonyok  nem  tudom, mit adtak volna azért, ha valaki szépmódúlag
megfogja  a galambot. De hiába várták, hogy a galamb lejön magától. Megfogni
sem tudták. Mit csináljanak?

   Akkor a király odahívatta a leghíresebb vadászát, s azt mondta neki:

   - Hallod-e, lődd meg ezt a galambot, de úgy, hogy meg ne haljon.

   Célba  veszi  a vadász, rálő egyszer, kétszer, háromszor, még tízszer is,
de a galamb mindig továbbröppent, s nem tudta eltalálni.

   - Hiszen majd lejön - mondták a királykisasszonyok -, hozzunk ki búzát.

   Beszaladtak  a  királykisasszonyok a palotába, hoztak a kötényükben piros
búzaszemet, lehintették a földre, s hívták, hívogatták szép szóval:

   - Gyere le, gyere le, te szép fehér galamb!

   S  hát  csakugyan,  a  galamb  egyszeribe  leröppent  a palota tetejéről.
Szedegette  a  csőrével  a  piros  búzaszemet.  Aztán  próbálta  megfogni  a
legidősebb  királykisasszony,  de  amint  utána kapott a kezével, egyszeribe
tovaröppent.  Próbálta  a  középső  királykisasszony, az sem tudta megfogni,
attól is továbbröppent. Akkor a kicsi királykisasszony szólt hozzá:

   - Gyere  ide,  te  szép fehér galamb! - íme, a galamb mindjárt a  karjára
röppent,  s  a  kicsi  királykisasszony  karján elkezdett búgni, burukkolni,
szépen turbékolni.

   De bezzeg volt öröm!

   Felvitték a fehér galambot, aranykalickába tették. Hanem amint a kalickát
felakasztották  a  király  szobájának a falára, a fehér galamb elhallgatott.
Beadtak  neki  búzaszemet,  beadtak neki vizet, de az sem nem evett, sem nem
ivott. A fejét lecsüggesztette, magát búnak eresztette.

   Eltelik  egy  nap,  eltelik  kettő, de nem jött meg a fehér galamb kedve.
Hanem a kicsi királykisasszony azt álmodta, hogy addig meg sem jön a kedve a
fehér  galambnak, míg az ő szobájába nem teszik a kalickát. S amint felkelt,
ment az édesapjához, elmondta az álmát.

   Mondta a király:.

   - Hát csak vidd a szobádba a kalickát, édes leányom.

   Vitte   is   a   királykisasszony.   Mindjárt   letette   a  kalickát  az
aranyasztalára,   s  hát  abban  a  szempillantásban  megszólalt  a  galamb.
Elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni. Na, eltelik ez a nap. Este a
királykisasszony  magára  hagyja  a galambot, megy a nagy ebédlőszobába. Ott
vacsorázott az egész királyi család, vacsora után meg mindegyik visszament a
szobájába, a kicsi királykisasszony is a magáéba.

   Hát,  teremtőm,  mit lát a kicsi királykisasszony! Ragyogott, tündökölt a
szobája a nagy fényességtől. Pedig nem ragyogott ott egyéb, csak a Többsincs
királyfi gúnyája. A kalicka üres, a galamb sehol.

   Még  szót sem szólhatott a kicsi királykisasszony, azt mondotta Többsincs
királyfi:

   - Ne ijedj meg, szép királykisasszony. Többsincs királyfi vagyok, Salamon
király  fia;  fehér  galamb képében jöttem ide, hogy észre ne vegyenek, mert
tudom, hogy a te bátyáid el akarják venni az én apám földjét.

   - Jaj,  istenem  - mondotta a kicsi királykisasszony -, igazat  beszélsz,
Többsincs  királyfi.  Az én bátyáim már rég készülnek, hogy elfoglalják a te
apád földjét.

   - Hiszen  csak jöjjenek - mondotta Többsincs királyfi -, nem bánom,  csak
te gyere velem, szép királykisasszony. Eljössz-e?

   Mondotta a kicsi királykisasszony:

   - Elmennék  én  veled  a  világ  végére  is, Többsincs királyfi, de  hogy
menjünk ki innét a palotából, mikor minden kaput két strázsa őriz.

   Na,  ettől ugyan nem félt Többsincs királyfi. Elővette a tollat, melyet a
sánta sastól kapott, s mutatta a királykisasszonynak:

   Nézz  ide,  ebből  a  tollból  csak  három  cseppet  kell  cseppenteni  a
tenyerünkre, s ott leszünk, ahol akarunk.

   - Hiszen  ez  jó  - mondotta a királykisasszony -, de mielőtt  elmennénk,
szeretném megírni az édesapámnak, hogy hová megyünk.

   - Ha  meg  akarod  írni,  nesze,  itt  egy  másik toll, nem kell  tintába
mártani, írhatsz vele akármit.

   Ott  mindjárt  megírta  a levelet a kicsi királykisasszony. Ekkor a másik
tollból  három  cseppet cseppentettek a tenyerükre, jól széjjeldörzsölték, s
azt mondta a királyfi:

   - Ott  legyünk,  annak  a hegynek a tetején, ahol vár énreám hű  szolgám,
Habakuk.

   Azt  is  gondolta, hogy fehér galambbá változzanak mind a ketten, azzá is
változtak,  s  mire  hajnalodott, ott voltak a hegy tetején. Visszaváltoztak
igaz   formájukra,   a   királyfi   felült   a   lovára,   ölébe   vette   a
királykisasszonyt;  Habakuk  is  felült  a  lovára,  s  úgy  indultak szépen
hazafelé.

   De  még  egy  jó futamodásnyira sem lehettek, hallják, hogy vágtat valaki
utánuk. Visszanéz a királykisasszony, megijed szörnyen:

   - Jaj, istenem, ez az én legidősebb bátyám, vége az életednek,  Többsincs
királyfi!

   Abban   a  pillanatban  már  ott  is  termett  mellettük  Absolon  király
legidősebb fia, kirántotta a kardját. De kirántotta Többsincs királyfi is, s
csak egyszer vágott a királyfinak, mindjárt ledöndült a földre.

   Nagy  nehezen  feltápászkodott  a  királyfi, felült a lovára s vissza sem
tekintett többet, úgy vágtatott haza.

   Na, édesapám - mondta otthon -, én ugyan megjártam. Salamon király földje
nem lesz a mienk, mert Többsincs királyfi keményebb legény, mint én.

   - Hiszen  majd meglátom, hogy keményebb-e, mint én! - kiáltott a  középső
királyfi, s utána vágtatott Többsincs királyfinak.

   Hiszen  ha utána vágtatott, meg is bánta, mert éppen úgy járt a legkisebb
királyfi is.

   Most már mehetett Többsincs királyfi, nem állotta útját senki. Odahaza az
öreg  király s az öreg királyné százszor, ezerszer elsiratták, s azt hitték,
hogy  többé  soha  nem  látják egyetlen fiukat. No, az igazán isten csudája,
hogy meg nem haltak nagy örömükben, amikor megérkezett Többsincs királyfi az
ő mátkájával. Bezzeg hogy mindjárt nagy lakodalmat laktak, hét hétig folyton
szólt a muzsika, folyt a bor s mindenféle jó lé.

   Aki ott járt, jól járt, szénásszekéren hált.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező