Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                                 JANKALOVICS

   Egyszer  volt,  hol  nem  volt,  az  Óperenciás-tengeren  túl,  a  hármas
üveghegyen is túl, volt egy fiatal király s annak szép felesége.

   Még  egyesztendős házasok sem voltak, a királynak háborúba kellett menni,
s  amíg  idegen  országban  hadakoztak, a feleségének két aranyhajú gyermeke
született: fiú volt az egyik, leány volt a másik. Haj, de a királyné meg sem
pillanthatta  szívéről  szakadt drága gyermekeit, mert az a vén banya, aki a
királyt  is  dajkálta  gyermekkorában,  ellopta  az aranyhajú gyermekeket, a
helyükre  két  kopókölyköt tett, a gyermekeket meg ládába zárta, s a ládát a
tengerbe dobta. Mondjam, ne mondjam, hogy miért tette ezt a vén banya? Azért
tette,  mert  szerette volna, hogy a király az ő leányát vegye feleségül. No
ez  úgy  is  lett,  mert  ahogy  hazajött  a király a háborúból, a királynét
bivalybőrbe  varratta,  a  templom előtt földbe ásatta, s szörnyű haragjában
megparancsolta  a  népnek,  hogy  mikor  elmennek  előtte,  köpdössék  le  a
királynét,  merthogy őt oly erősen meggyalázta azzal a két kopókölyökkel - s
a vén banya leányát feleségül vette.

   Hiszen  jól  van,  majd  csak kisüt az igazság fényes napja, hadd lám, mi
történt az aranyhajú gyermekekkel.

   Hát  a  láda  csak úszott, úszott csöndesen, hol lemerült, hol felmerült,
mígnem  beleakadt  egy  vén  halász  hálójába.  Hazaviszi  a halász a ládát,
felnyitja  a  feleségével,  de  bezzeg örültek, mikor meglátták az aranyhajú
gyermekeket!  A  halásznak nem volt gyermeke, csak akkora sem, mint egy ütés
tapló,  örültek  hát  nekik erősen, édes gyermekükként ápolták, dajkálták az
aranyhajú gyermekeket, s mikor akkorára nevekedtek, iskolába is járatták.

   Telt-múlt  az  idő,  egyszer  a halászné a kisleányt a kútra küldötte, de
alig indult el, a korsó kiesett a kezéből, s puff! ezer darabba tört. Sírt a
kisleány  keservesen, de a halászné nem bántotta, meg sem is dorgálta, hanem
más  korsót  adott  a kezébe. Az ám, elindul ezzel a kisleány, s ámbátor úgy
vigyázott rá, mint a szeme világára, hogy, hogy nem, ez a korsó is kiesett a
kezéből, s eltörött.

   Hazamegy  a  kisleány  nagy  sírással,  rívással,  de a halászné most sem
bántotta, csak annyit mondott:

   - Na, ha az én leányom volnál, most megvertelek volna!

   Ámult-bámult  a  kisleány,  a  szava is megfogyott a nagy csudálkozásban,
mert eddig azt hitte, hogy a halászné az ő édesanyja. Este, mikor hazajött a
testvére  az iskolából, mondja neki, hogy mit hallott. Csudálkozott a fiú is
erősen, s azt mondta a testvérének:

   - Bizony,  ha  nem  apánk  a  halász,  s  nem anyánk a halászné,  menjünk
világgá, s addig járjunk-keljünk, míg édes szülénket meg nem találjuk.

   Egyszeribe  elhatározták,  hogy  világgá  mennek,  s  meg  is mondották a
halásznak s a feleségének az akaratjukat.

   Hiába  kérték az öregek, maradjanak, hiába sírtak, az aranyhajú gyermekek
megköszönték  az  öregeknek  az  irántuk  való  igaz szeretetét, elbúcsúztak
keserves könnyhullatások közt, s világgá eredtek.

   A  halászné  sütött  nekik három pogácsát, a halász adott három krajcárt:
ezzel indultak világgá.

   Mentek,  mendegéltek,  de  még  a  falu  határából ki sem értek, egy öreg
koldus megállította:

   - Jó gyermekek, adjatok valamit isten nevében.

   A  királyfi  kivett  a  tarisznyájából  egy  pogácsát  s  egy krajcárt, a
koldusnak  adta,  s azzal továbbmentek. De egy puskalövésnyire sem mehettek,
megint egy öreg koldus jött eléjük, s az is kért valamit.

   A királyfi ennek is adott egy pogácsát s egy krajcárt.

   Tovább mentek, mendegéltek, s hát megint megállítja egy öreg koldus:

   - Adjatok, adjatok, amit isten adott.

   Már csak egy pogácsa volt meg egy krajcár, s a királyfi ezt is odaadta.

   Tovább mentek, mendegéltek. Egyszer megszólal a leányka:

   - Jaj, de éhes vagyok, édes testvérem. Nézd meg, hátha van a tarisznyában
egy kis morzsa!

   Belenéz  a  királyfi  a  tarisznyába,  s hát - halljatok csudát! - mind a
három pogácsa ott volt a tarisznyában, de még a három krajcár is!

   Leülnek  egy  fa tövébe, falatozni kezdenek, s egyszerre csak elejbük áll
egy ősz öregember.

   - Hát ti mi járatban vagytok? - kérdi az ősz öregember.

   Felelt a fiú:

   - Édesapánkat s anyánkat keressük, öregapám.

   - No,  hallottam, hogy három öreg koldussal jót tettetek, hát most  jótét
helyébe jót várjatok.

   Az ősz öregember félrenézett, s nagyot kiáltott:

   - Hé, Jankalovics, gyere elő!

   Abban  a  pillanatban  egy kicsi emberke termett ott, akinek földig ért a
szakálla.

   - Mit parancsolsz, uram?

   - Azt  parancsolom,  hogy  ezt  a két gyermeket két lélekért vidd  abba a
városba, ahol az apjuk lakik.

   Jankalovics  keresztülbucskázott  a  fején  - s halljatok ide, aranyszőrű
paripa lett belőle.

   - Üljetek a hátamra - mondotta a gyermekeknek.

   A gyermekek egyszeribe felültek. Jankalovics pedig hirtelen felszállott a
levegőégbe,  repült,  mint  a gondolat, még annál is sebesebben, s egyszerre
csak   leszállott   a   király   városa   mellett.   Ott  Jankalovics  ismét
visszaváltozott  emberré, hamarosan sátort ütött a város alatt, s azt mondta
a gyermekeknek:

   - Menjetek a templomba, de a templom előtt ne tegyétek azt, amit a népek,
hanem  csak  menjetek  be  szépen  a  templomba.  Ott lesz a király is, s ha
meglát,  vacsorára  hí  titeket.  Nagy  szeretetében  azt  ád nektek, amit a
szívetek  kíván,  de  ti  ne  kérjetek  egyebet,  csak akkora helyet a város
mellett,  amekkorát  a  ti  inasotok  egy  fertályóra  alatt cigánykerekezve
körülkerít.

   Elmennek  a gyerekek, s ím, látják, hogy a népek mint köpdösnek a templom
előtt egy asszonyt, aki derékig volt a földbe ásva, de ők szomorúan elmentek
mellette,  világ  kincséért le nem köpték volna. Ahogy beléptek a templomba,
megvilágosodott  a  templom,  csak  úgy  fénylett,  ragyogott. A király alig
várta, hogy megszólíthassa a gyermekeket:

   - Hallottam,  hogy  ti  nem  köptétek le a bivalybőrbe varrott  asszonyt.
Tudjátok-e, hogy azt én megparancsoltam?

   Felelt a fiú:

   - Bizony  nem  tudtuk,  mert  idegen  országból jöttünk, de különben  sem
tennők azt, mert nekünk az az asszony nem vétett.

   Tetszett a királynak ez a felelet, s mondta mindjárt:

   - Gyertek a palotámba, nálam vacsoráltok!

   Mentek  a  gyermekek  a  királlyal, de bezzeg az nem győzte nézni őket, s
mind  csak sóhajtozott magában: "Istenem, istenem, bárcsak az enyém volna ez
a két gyermek!"

   No,  vacsorához  ül a király meg a két gyermek, de közbe legyen mondva, a
királyné  s  a  vén  banya nem jött be, mert a vén banyát, mikor meglátta az
aranyhajú  gyermekeket,  hétszer  rázta ki a hideg, de még a leányát is. Jól
van,  a király nem bánta, inkább azt gondolta, bárcsak sohase is látná őket.
Vacsora  közben jókedve kerekedett a királynak, etette-itatta a gyermekeket,
a legjobb falatokat tette a tányérjukra, s mikor a vacsorának vége volt, azt
mondta nekik:

   - No, gyermekek, jókedvemben vagyok, kérjetek akármit, megadom.

   A gyermekek nem kértek egyebet, csak amit Jankalovics mondott.

   - Nem bánom én - mondotta a király -, ha három óráig cigánykerekezik  is,
van föld elég!

   Visszamennek  a gyermekek Jankalovicshoz, lefeküsznek, alusznak édesen, s
ím,  reggel,  mire  felkeltek,  már  ott  volt  a  király a feleségével s az
anyósával.

   - No, fiam - kérdezte a fiút -, hol az inasod?

   A királyfi füttyentett egyet:

   - Hé, Jankalovics, gyere elő!

   Jankalovics  abban  a  szempillantásban  előperdült.  Akkor  azt mondta a
király:

   - Hallod-e, Jankalovics, amit három óra alatt körülcigánykerekezel, az  a
föld a te gazdádé lesz! Hát csak neki!

   Mondta Jankalovics:

   - Elég lesz egy fertályórára való is, felséges uram.

   Azzal  cigánypurdévá  változott, elkezdett cigánykerekezni, forgott, mint
az  ördögkerék,  aki látta, a szeme is káprázott belé s egy fertályóra alatt
háromszázkilencvenkilenc mérföldet cigánykerekezett körül.

   De megijedt erre a vén banya, s súgta leányának:

   - Hallod-e, ez a törpe ember eszi meg a te fejedet is s az enyémet is, ha
nem  vigyázunk.  Azt  mondom  hát  neked,  hogy  vagy  dicsértél meg valakit
világéletedben,  vagy  nem,  dicsérd meg ezt a két gyermeket. Mondjad nekik,
hogy  sohasem láttál olyan két szép gyermeket s ilyen szép földet, mint amit
a  királytól kaptak, de még csak akkor lenne igazi szép, ha a Forró-tengerek
közül ide hoznák az aranyvárat.

   Szóról szóra ezt mondta a királyné a gyermekeknek, s azzal visszamentek a
palotába mind. Mikor elmentek, kérdi Jankalovics:

   - Ugyan bizony, mit beszélt a királyné?

   Mondja a fiú, hogy mit.

   - Ejnye,  a  beste  lelkét  - dörmögött, mormogott  Jankalovics -, tudom,
miben  sántikálnak.  El akarnak titeket pusztítani, de későn keltek fel. Még
ma éjjel elhozzuk az aranyvárat!

   Amint  esteledett,  alkonyodott, Jankalovics a fején keresztülbucskázott,
aranyszőrű  táltos  lett belőle, hátára ültette a királyfit, s egyet ugrott,
kettőt  szökött,  ott volt a Forró-tengerek közt, az aranyvár mellett, egyet
rúgott a vár kapuján, s abban a pillanatban aranyalma lett a várból.

   - Tedd a zsebedbe, kicsi gazdám!

   Zsebbe   dugta   a   királyfi   az  aranyalmát,  s  reggelre  nemcsakhogy
hazakerültek, de ott is tündökölt, ragyogott az aranyvár.

   Amint  meglátta  a  vén  banya az aranyvárat, hétszer rázta ki a hideg, s
mondta a leányának:

   - Hallod-e,  az  a Jankalovics eszi meg a te fejedet is s az enyémet  is.
Eredj  oda,  s  vagy dicsértél meg valakit világéletedben, vagy nem, dicsérd
meg  azt  a két gyermeket, s mondjad nekik, hogy: szép, szép az aranyvár, de
még  szebb  lenne,  ha  előtte állana az a huszonnégy aranyalmafa, amelyik a
Veres-tengerben vagyon.

   Elmegy a királyné, s az anyjának minden szavát elmondja háromszor is, s a
királyfinak nem volt többet nyugodalma.

   - Sebaj,  kicsi  gazdám  - mondotta Jankalovics -, elhozzuk a  huszonnégy
aranyalmafát is, ámbátor huszonnégy sárkány őrzi.

   Keresztülbucskázott  a  fején,  aranyszőrű táltos lett belőle, a királyfi
rápattant,  s hipp-hopp, ott voltak a Veres-tengerben. A sárkányok tűzlángot
fújtak  rá,  de  Jankalovics  altató  szelet  fújt  rájuk,  attól egyszeribe
elaludtak,  vihették  az  aranyalmafákat, azt sem mondta senki: nézz vissza,
hé!

   Haj,  teremtőm,  amikor  a  vén banya meglátta a huszonnégy aranyalmafát,
kirázta  a  hideg hetvenhétszer, de megint csak feltápászkodott az ágyból az
ördögadta boszorkánya, s mondta a leányának:

   - Hallod-e, ez a Jankalovics többet tud, mint én, bizony mondom,  megeszi
a  te  fejedet s az enyémet is. Eredj, próbálj még egyet. Dicsérjed azokat a
kölykeket,  hogy  a  bőr  is  suvadjon  le az arcukról a nagy dicsérettől, s
mondjad  nekik, hogy vagy volt szép eddig, vagy nem a földjük, de akkor lesz
csak  igazán  szép,  ha  a  Fekete-tengerek  közül  a huszonnégy zengő fáról
elhoznak huszonnégy ágat, s azt a huszonnégy almafára akasztják.

   A  királyné  ezt  éppen  úgy  megmondta,  s most már csakugyan nem volt a
királyfinak nyugvása, maradása.

   - Hej - mondotta Jankalovics -, nehéz ennek a sora, kicsi gazdám, mert  a
zengő fák Világvámján túl vannak, s azon még ember nem ment át elevenen. No,
hanem ezt is megpróbáljuk.

   Táltossá  változik  Jankalovics,  ráül  a  királyfi,  repülnek,  repülnek
országokon-világokon keresztül, s egyszerre csak leszáll Jankalovics:

   - No,  kicsi  gazdám,  szállj  le  rólam,  innét   három  mérföldre   áll
Világvámja,  aki, tudd meg, magasabb a legmagasabb hegynél, akinek két szája
van,  elöl is, hátul is, s akkora fogai, mint tizenkét vaslapát együtt. Ezen
kell neked keresztülmenned. Hallgass ide. Én most mákszemmé változom, s tégy
a  zsebedbe,  mert  ha  tudná, hogy én is veled vagyok, mákszemnél kisebbre,
szetemnyi  szemre  morzsol  téged  is, engem is. Ám, hogy téged áteresszen a
száján, dicsérd meg úgy Világvámját, ahogy még senkit világéletedben meg nem
dicsértél.

   Ezt  mondotta  Jankalovics,  s tüstént mákszemmé változott. A királyfi jó
gondosan  zsebébe  tette a mákszemet, s elindult Világvámjához. Hej, látott,
amit  látott  a  királyfi,  látott  már  huszonnégy fejű sárkányt is, de még
Világvámjához hasonló szörnyeteget nem!

   No,  mindegy,  ahogy  lesz,  úgy lesz, ha megesz, megesz, egy életem, egy
halálom,   gondolta  a  királyfi,  s  nagy  bátran  Világvámja  elé  állott,
köszöntötte illendőképpen:

   - Adjon isten jó estét, öregapámuram!

   - Hozott a szerencse, fiam.

   - Jaj,  lelkem  öregapám - mondotta a királyfi, s összecsapta  a kezét -,
világéletemben  sok szép öregembert láttam, de kegyelmedhez hasonlatost nem!
Hej, ha megláthatnám a másik felét is!

   Mondta Világvámja:

   - Márpedig én nem fordulhatok meg, fiam, hanem mássz fel a szájamhoz, ott
áteresztelek, mert szó, ami szó, én is sok szép ifjút láttam világéletemben,
de hozzád hasonlatos szépet nem!

   Azzal  egy kicsit meggörbítette a lábát, s az egész testet félig hanyatég
vetette,  hogy könnyebben mászhasson fel rá a királyfi. Uccu! a királyfi sem
tétovázott,  egy  szempillantásra  felmászott,  be  a  rettentő nagy szájba,
végigsétált  a  lapátfogak  közt,  át  a  másik szájba, onnét ki, le a másik
oldalon,  s  mikor  vagy  három mérföldre szaladt, kiugrott a mákszem, ismét
lóvá  lett,  a  királyfi  ráült,  s  hipp-hopp,  ott  voltak a Fekete-tenger
partján:   Ott  lakott  Jankalovicsnak  a  bátyja,  akit  háromszázkilencven
esztendeje nem látott, mert Világvámján egyik sem tudott keresztülmenni.

   - Hát te hogy tudtál idejönni? - kérdezte az öreg.

   Ahogy  jöttem,  úgy  jöttem,  bátyja,  azt most ne kérdezze, hanem hozzon
nekem   a  huszonnégy  zengő  fáról  egy-egy  ágat,  mert  sietős  az  utunk
visszafelé.

   - Jól  van, öcsém, csak feküdj le. Feküdjön le kicsi gazdád is, amíg  egy
órát alusztok, elhozom a zengő ágakat.

   Azzal  beleült  egy csónakba, s akkorát lökött azon, hogy a Fekete-tenger
túlsó  partján  még  két mérföldet szaladott a csónak. Ott volt a huszonnégy
zengő fa, huszonnégy sárkány őrzött minden egyes fát, de áldott szerencsére,
a sárkányok aludtak, s csak akkor ébredtek fel, mikor mind a huszonnégy ágat
leszakította,  amire megzendült az aranyerdő, zengett-zúgott a tenger is, de
még az ég is.

   De  bezzeg  kiment  a  sárkányok szeméből az álom, nosza, utána, de mikor
éppen  nyomába  értek,  az  öreg  beleszökött  a csónakába, s akkorát rúgott
rajta,  hogy még tizennégy mérföldet csúszott a túlsó parton. Felköltötte az
öccsét  s  a  királyfit,  azok  meg mindjárt útnak eredtek. De Világvámjától
három  mérföldre  megint  mákszemmé  változott Jankalovics, a zsebében vitte
tovább a királyfi. Már messziről mondta Világvámjának:

   - No,  lelkem  öregapám,  nagy  földet  bejártam  most is, de olyan  szép
öregembert, mint amilyen kegyelmed, igazán nem láttam.

   - Jó, jó - mondta Világvámja -, de nem csúfságból mondod-e?

   - Dehogy abból, dehogy abból, lelkem öregapám!

   - Hát jó, eredj át rajtam, járj békével.

   Átmegy  a királyfi Világvámján, s mikor három mérföldet haladt, a mákszem
kiugrott  a  zsebéből,  ismét lóvá változott. Ahogy a királyfi ráült, mondta
neki Jankalovics:

   - Most nézz vissza, kicsi gazdám, s kiáltsad Világvámjának, hogy  sohasem
láttál olyan csúf embert, amilyen ő!

   A királyfit nem kellett biztatni, visszafordult:

   - Hé, Világvámja! Sohasem láttam hozzád hasonlatos csúf embert!

   Hej,  megmérgelődött  Világvámja,  dúlt-fúlt, reszketett, s megfenyegette
Jankalovicsot:

   - Hadd  el,  Jankalovics,  hadd el! Hej, ha tudtam volna, hogy  szájamban
vagy, ízzé-porrá morzsoltalak volna!

   Úgy  elöntötte  a méreg s a bosszúság, hogy rettentő nagy szél kerekedett
belőle, széllé változott maga is, annak is maradt, s azóta nincs Világvámja.

   Reggelre  hazaértek,  s  mire  a  vén  banya  felébredt,  már  zengett  a
huszonnégy  ág,  kicsődült az egész város, csak a vén banya meg a leánya nem
ment oda: kirázta a hideg hetvenhétszer mind a kettőt.

   Mondja Jankalovics a királyfinak:

   - No,  kicsi  gazdám,  most  hívjuk  meg  a királyt vacsorára egész  háza
népével s udvarával.

   Azzal  megrúgta  a  konyhán  a  tűzhely  oldalát,  s csak kiugrott belőle
huszonnégy  szakács,  azok  miből,  miből nem, elég az, hogy főztek-sütöttek
minden jót. Aközben este lett, s jött a király a háza népével, az udvarával,
s  Jankalovics  mindenkit  leültetett  a  maga helyére. A fő-fő helyre ült a
király,  a  királyné  meg a banya kétfelől, de ahogy le akartak ülni, mind a
kettő  alatt  nagyot ugrott a szék, s elterültek a földön, hogy még a király
is hasát fogta nevettében.

   Mondta Jankalovics:

   - Felséges  királyom,  mindjárt hozok én ide egy asszonyt, aki alatt  nem
ugrál a szék!

   Szaladt  a templom elé, ott az igazi királynét kifejtette a bivalybőrből,
ölébe emelte, úgy vitte az aranyvárba, s leültette a király mellé.

   - Ez  az asszony tehozzád illendő, felséges királyom! Mert úgy tudja  meg
minden  ember,  hogy  nem  kopókölykök  az ő gyermekei, hanem imhol ez a két
aranyhajú gyermek!

   S elmondta szépen, rendjében, mi történt velük. De még csak most rázta ki
cudarul  a hideg a vén banyát és a leányát. A király meg szót sem szólhatott
szertelen   nagy   örömében,   Jankalovics   keresztülbucskázott   a  fején,
kecskebakká változott, az egyik szarvára felkapta a banyát, másikra felkapta
a  leányát,  s  azt  mondotta:  ezt a két lelket nekem ígérték, ez az enyém,
viszem!

   Mintha  csak a föld nyelte volna el, úgy eltűnt velük, s meg sem állott a
pokol tornácáig: ott bedobta őket.

   No, ott éppen jó helyen voltak.

   Mire  Jankalovics visszajött, állott a vígság, a hejehuja az aranyvárban,
zengett  a  huszonnégy  zengő  ág,  a  fiatalok táncra kerekedtek, döngött a
padló, majd leszakadt, pedig színarany volt a deszkája. Mondjam, ne mondjam,
úgysem   hiszitek,  én  is  ott  voltam,  szívem  szerint  táncoltam,  azzal
hazaszaladtam, s nektek ezt a mesét mondtam.

   Holnap a két aranyhajú gyermek legyen a ti vendégetek.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.