JANKALOVICS
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, a hármas
üveghegyen is túl, volt egy fiatal király s annak szép felesége.
Még egyesztendős házasok sem voltak, a királynak háborúba kellett menni,
s amíg idegen országban hadakoztak, a feleségének két aranyhajú gyermeke
született: fiú volt az egyik, leány volt a másik. Haj, de a királyné meg sem
pillanthatta szívéről szakadt drága gyermekeit, mert az a vén banya, aki a
királyt is dajkálta gyermekkorában, ellopta az aranyhajú gyermekeket, a
helyükre két kopókölyköt tett, a gyermekeket meg ládába zárta, s a ládát a
tengerbe dobta. Mondjam, ne mondjam, hogy miért tette ezt a vén banya? Azért
tette, mert szerette volna, hogy a király az ő leányát vegye feleségül. No
ez úgy is lett, mert ahogy hazajött a király a háborúból, a királynét
bivalybőrbe varratta, a templom előtt földbe ásatta, s szörnyű haragjában
megparancsolta a népnek, hogy mikor elmennek előtte, köpdössék le a
királynét, merthogy őt oly erősen meggyalázta azzal a két kopókölyökkel - s
a vén banya leányát feleségül vette.
Hiszen jól van, majd csak kisüt az igazság fényes napja, hadd lám, mi
történt az aranyhajú gyermekekkel.
Hát a láda csak úszott, úszott csöndesen, hol lemerült, hol felmerült,
mígnem beleakadt egy vén halász hálójába. Hazaviszi a halász a ládát,
felnyitja a feleségével, de bezzeg örültek, mikor meglátták az aranyhajú
gyermekeket! A halásznak nem volt gyermeke, csak akkora sem, mint egy ütés
tapló, örültek hát nekik erősen, édes gyermekükként ápolták, dajkálták az
aranyhajú gyermekeket, s mikor akkorára nevekedtek, iskolába is járatták.
Telt-múlt az idő, egyszer a halászné a kisleányt a kútra küldötte, de
alig indult el, a korsó kiesett a kezéből, s puff! ezer darabba tört. Sírt a
kisleány keservesen, de a halászné nem bántotta, meg sem is dorgálta, hanem
más korsót adott a kezébe. Az ám, elindul ezzel a kisleány, s ámbátor úgy
vigyázott rá, mint a szeme világára, hogy, hogy nem, ez a korsó is kiesett a
kezéből, s eltörött.
Hazamegy a kisleány nagy sírással, rívással, de a halászné most sem
bántotta, csak annyit mondott:
- Na, ha az én leányom volnál, most megvertelek volna!
Ámult-bámult a kisleány, a szava is megfogyott a nagy csudálkozásban,
mert eddig azt hitte, hogy a halászné az ő édesanyja. Este, mikor hazajött a
testvére az iskolából, mondja neki, hogy mit hallott. Csudálkozott a fiú is
erősen, s azt mondta a testvérének:
- Bizony, ha nem apánk a halász, s nem anyánk a halászné, menjünk
világgá, s addig járjunk-keljünk, míg édes szülénket meg nem találjuk.
Egyszeribe elhatározták, hogy világgá mennek, s meg is mondották a
halásznak s a feleségének az akaratjukat.
Hiába kérték az öregek, maradjanak, hiába sírtak, az aranyhajú gyermekek
megköszönték az öregeknek az irántuk való igaz szeretetét, elbúcsúztak
keserves könnyhullatások közt, s világgá eredtek.
A halászné sütött nekik három pogácsát, a halász adott három krajcárt:
ezzel indultak világgá.
Mentek, mendegéltek, de még a falu határából ki sem értek, egy öreg
koldus megállította:
- Jó gyermekek, adjatok valamit isten nevében.
A királyfi kivett a tarisznyájából egy pogácsát s egy krajcárt, a
koldusnak adta, s azzal továbbmentek. De egy puskalövésnyire sem mehettek,
megint egy öreg koldus jött eléjük, s az is kért valamit.
A királyfi ennek is adott egy pogácsát s egy krajcárt.
Tovább mentek, mendegéltek, s hát megint megállítja egy öreg koldus:
- Adjatok, adjatok, amit isten adott.
Már csak egy pogácsa volt meg egy krajcár, s a királyfi ezt is odaadta.
Tovább mentek, mendegéltek. Egyszer megszólal a leányka:
- Jaj, de éhes vagyok, édes testvérem. Nézd meg, hátha van a tarisznyában
egy kis morzsa!
Belenéz a királyfi a tarisznyába, s hát - halljatok csudát! - mind a
három pogácsa ott volt a tarisznyában, de még a három krajcár is!
Leülnek egy fa tövébe, falatozni kezdenek, s egyszerre csak elejbük áll
egy ősz öregember.
- Hát ti mi járatban vagytok? - kérdi az ősz öregember.
Felelt a fiú:
- Édesapánkat s anyánkat keressük, öregapám.
- No, hallottam, hogy három öreg koldussal jót tettetek, hát most jótét
helyébe jót várjatok.
Az ősz öregember félrenézett, s nagyot kiáltott:
- Hé, Jankalovics, gyere elő!
Abban a pillanatban egy kicsi emberke termett ott, akinek földig ért a
szakálla.
- Mit parancsolsz, uram?
- Azt parancsolom, hogy ezt a két gyermeket két lélekért vidd abba a
városba, ahol az apjuk lakik.
Jankalovics keresztülbucskázott a fején - s halljatok ide, aranyszőrű
paripa lett belőle.
- Üljetek a hátamra - mondotta a gyermekeknek.
A gyermekek egyszeribe felültek. Jankalovics pedig hirtelen felszállott a
levegőégbe, repült, mint a gondolat, még annál is sebesebben, s egyszerre
csak leszállott a király városa mellett. Ott Jankalovics ismét
visszaváltozott emberré, hamarosan sátort ütött a város alatt, s azt mondta
a gyermekeknek:
- Menjetek a templomba, de a templom előtt ne tegyétek azt, amit a népek,
hanem csak menjetek be szépen a templomba. Ott lesz a király is, s ha
meglát, vacsorára hí titeket. Nagy szeretetében azt ád nektek, amit a
szívetek kíván, de ti ne kérjetek egyebet, csak akkora helyet a város
mellett, amekkorát a ti inasotok egy fertályóra alatt cigánykerekezve
körülkerít.
Elmennek a gyerekek, s ím, látják, hogy a népek mint köpdösnek a templom
előtt egy asszonyt, aki derékig volt a földbe ásva, de ők szomorúan elmentek
mellette, világ kincséért le nem köpték volna. Ahogy beléptek a templomba,
megvilágosodott a templom, csak úgy fénylett, ragyogott. A király alig
várta, hogy megszólíthassa a gyermekeket:
- Hallottam, hogy ti nem köptétek le a bivalybőrbe varrott asszonyt.
Tudjátok-e, hogy azt én megparancsoltam?
Felelt a fiú:
- Bizony nem tudtuk, mert idegen országból jöttünk, de különben sem
tennők azt, mert nekünk az az asszony nem vétett.
Tetszett a királynak ez a felelet, s mondta mindjárt:
- Gyertek a palotámba, nálam vacsoráltok!
Mentek a gyermekek a királlyal, de bezzeg az nem győzte nézni őket, s
mind csak sóhajtozott magában: "Istenem, istenem, bárcsak az enyém volna ez
a két gyermek!"
No, vacsorához ül a király meg a két gyermek, de közbe legyen mondva, a
királyné s a vén banya nem jött be, mert a vén banyát, mikor meglátta az
aranyhajú gyermekeket, hétszer rázta ki a hideg, de még a leányát is. Jól
van, a király nem bánta, inkább azt gondolta, bárcsak sohase is látná őket.
Vacsora közben jókedve kerekedett a királynak, etette-itatta a gyermekeket,
a legjobb falatokat tette a tányérjukra, s mikor a vacsorának vége volt, azt
mondta nekik:
- No, gyermekek, jókedvemben vagyok, kérjetek akármit, megadom.
A gyermekek nem kértek egyebet, csak amit Jankalovics mondott.
- Nem bánom én - mondotta a király -, ha három óráig cigánykerekezik is,
van föld elég!
Visszamennek a gyermekek Jankalovicshoz, lefeküsznek, alusznak édesen, s
ím, reggel, mire felkeltek, már ott volt a király a feleségével s az
anyósával.
- No, fiam - kérdezte a fiút -, hol az inasod?
A királyfi füttyentett egyet:
- Hé, Jankalovics, gyere elő!
Jankalovics abban a szempillantásban előperdült. Akkor azt mondta a
király:
- Hallod-e, Jankalovics, amit három óra alatt körülcigánykerekezel, az a
föld a te gazdádé lesz! Hát csak neki!
Mondta Jankalovics:
- Elég lesz egy fertályórára való is, felséges uram.
Azzal cigánypurdévá változott, elkezdett cigánykerekezni, forgott, mint
az ördögkerék, aki látta, a szeme is káprázott belé s egy fertályóra alatt
háromszázkilencvenkilenc mérföldet cigánykerekezett körül.
De megijedt erre a vén banya, s súgta leányának:
- Hallod-e, ez a törpe ember eszi meg a te fejedet is s az enyémet is, ha
nem vigyázunk. Azt mondom hát neked, hogy vagy dicsértél meg valakit
világéletedben, vagy nem, dicsérd meg ezt a két gyermeket. Mondjad nekik,
hogy sohasem láttál olyan két szép gyermeket s ilyen szép földet, mint amit
a királytól kaptak, de még csak akkor lenne igazi szép, ha a Forró-tengerek
közül ide hoznák az aranyvárat.
Szóról szóra ezt mondta a királyné a gyermekeknek, s azzal visszamentek a
palotába mind. Mikor elmentek, kérdi Jankalovics:
- Ugyan bizony, mit beszélt a királyné?
Mondja a fiú, hogy mit.
- Ejnye, a beste lelkét - dörmögött, mormogott Jankalovics -, tudom,
miben sántikálnak. El akarnak titeket pusztítani, de későn keltek fel. Még
ma éjjel elhozzuk az aranyvárat!
Amint esteledett, alkonyodott, Jankalovics a fején keresztülbucskázott,
aranyszőrű táltos lett belőle, hátára ültette a királyfit, s egyet ugrott,
kettőt szökött, ott volt a Forró-tengerek közt, az aranyvár mellett, egyet
rúgott a vár kapuján, s abban a pillanatban aranyalma lett a várból.
- Tedd a zsebedbe, kicsi gazdám!
Zsebbe dugta a királyfi az aranyalmát, s reggelre nemcsakhogy
hazakerültek, de ott is tündökölt, ragyogott az aranyvár.
Amint meglátta a vén banya az aranyvárat, hétszer rázta ki a hideg, s
mondta a leányának:
- Hallod-e, az a Jankalovics eszi meg a te fejedet is s az enyémet is.
Eredj oda, s vagy dicsértél meg valakit világéletedben, vagy nem, dicsérd
meg azt a két gyermeket, s mondjad nekik, hogy: szép, szép az aranyvár, de
még szebb lenne, ha előtte állana az a huszonnégy aranyalmafa, amelyik a
Veres-tengerben vagyon.
Elmegy a királyné, s az anyjának minden szavát elmondja háromszor is, s a
királyfinak nem volt többet nyugodalma.
- Sebaj, kicsi gazdám - mondotta Jankalovics -, elhozzuk a huszonnégy
aranyalmafát is, ámbátor huszonnégy sárkány őrzi.
Keresztülbucskázott a fején, aranyszőrű táltos lett belőle, a királyfi
rápattant, s hipp-hopp, ott voltak a Veres-tengerben. A sárkányok tűzlángot
fújtak rá, de Jankalovics altató szelet fújt rájuk, attól egyszeribe
elaludtak, vihették az aranyalmafákat, azt sem mondta senki: nézz vissza,
hé!
Haj, teremtőm, amikor a vén banya meglátta a huszonnégy aranyalmafát,
kirázta a hideg hetvenhétszer, de megint csak feltápászkodott az ágyból az
ördögadta boszorkánya, s mondta a leányának:
- Hallod-e, ez a Jankalovics többet tud, mint én, bizony mondom, megeszi
a te fejedet s az enyémet is. Eredj, próbálj még egyet. Dicsérjed azokat a
kölykeket, hogy a bőr is suvadjon le az arcukról a nagy dicsérettől, s
mondjad nekik, hogy vagy volt szép eddig, vagy nem a földjük, de akkor lesz
csak igazán szép, ha a Fekete-tengerek közül a huszonnégy zengő fáról
elhoznak huszonnégy ágat, s azt a huszonnégy almafára akasztják.
A királyné ezt éppen úgy megmondta, s most már csakugyan nem volt a
királyfinak nyugvása, maradása.
- Hej - mondotta Jankalovics -, nehéz ennek a sora, kicsi gazdám, mert a
zengő fák Világvámján túl vannak, s azon még ember nem ment át elevenen. No,
hanem ezt is megpróbáljuk.
Táltossá változik Jankalovics, ráül a királyfi, repülnek, repülnek
országokon-világokon keresztül, s egyszerre csak leszáll Jankalovics:
- No, kicsi gazdám, szállj le rólam, innét három mérföldre áll
Világvámja, aki, tudd meg, magasabb a legmagasabb hegynél, akinek két szája
van, elöl is, hátul is, s akkora fogai, mint tizenkét vaslapát együtt. Ezen
kell neked keresztülmenned. Hallgass ide. Én most mákszemmé változom, s tégy
a zsebedbe, mert ha tudná, hogy én is veled vagyok, mákszemnél kisebbre,
szetemnyi szemre morzsol téged is, engem is. Ám, hogy téged áteresszen a
száján, dicsérd meg úgy Világvámját, ahogy még senkit világéletedben meg nem
dicsértél.
Ezt mondotta Jankalovics, s tüstént mákszemmé változott. A királyfi jó
gondosan zsebébe tette a mákszemet, s elindult Világvámjához. Hej, látott,
amit látott a királyfi, látott már huszonnégy fejű sárkányt is, de még
Világvámjához hasonló szörnyeteget nem!
No, mindegy, ahogy lesz, úgy lesz, ha megesz, megesz, egy életem, egy
halálom, gondolta a királyfi, s nagy bátran Világvámja elé állott,
köszöntötte illendőképpen:
- Adjon isten jó estét, öregapámuram!
- Hozott a szerencse, fiam.
- Jaj, lelkem öregapám - mondotta a királyfi, s összecsapta a kezét -,
világéletemben sok szép öregembert láttam, de kegyelmedhez hasonlatost nem!
Hej, ha megláthatnám a másik felét is!
Mondta Világvámja:
- Márpedig én nem fordulhatok meg, fiam, hanem mássz fel a szájamhoz, ott
áteresztelek, mert szó, ami szó, én is sok szép ifjút láttam világéletemben,
de hozzád hasonlatos szépet nem!
Azzal egy kicsit meggörbítette a lábát, s az egész testet félig hanyatég
vetette, hogy könnyebben mászhasson fel rá a királyfi. Uccu! a királyfi sem
tétovázott, egy szempillantásra felmászott, be a rettentő nagy szájba,
végigsétált a lapátfogak közt, át a másik szájba, onnét ki, le a másik
oldalon, s mikor vagy három mérföldre szaladt, kiugrott a mákszem, ismét
lóvá lett, a királyfi ráült, s hipp-hopp, ott voltak a Fekete-tenger
partján: Ott lakott Jankalovicsnak a bátyja, akit háromszázkilencven
esztendeje nem látott, mert Világvámján egyik sem tudott keresztülmenni.
- Hát te hogy tudtál idejönni? - kérdezte az öreg.
Ahogy jöttem, úgy jöttem, bátyja, azt most ne kérdezze, hanem hozzon
nekem a huszonnégy zengő fáról egy-egy ágat, mert sietős az utunk
visszafelé.
- Jól van, öcsém, csak feküdj le. Feküdjön le kicsi gazdád is, amíg egy
órát alusztok, elhozom a zengő ágakat.
Azzal beleült egy csónakba, s akkorát lökött azon, hogy a Fekete-tenger
túlsó partján még két mérföldet szaladott a csónak. Ott volt a huszonnégy
zengő fa, huszonnégy sárkány őrzött minden egyes fát, de áldott szerencsére,
a sárkányok aludtak, s csak akkor ébredtek fel, mikor mind a huszonnégy ágat
leszakította, amire megzendült az aranyerdő, zengett-zúgott a tenger is, de
még az ég is.
De bezzeg kiment a sárkányok szeméből az álom, nosza, utána, de mikor
éppen nyomába értek, az öreg beleszökött a csónakába, s akkorát rúgott
rajta, hogy még tizennégy mérföldet csúszott a túlsó parton. Felköltötte az
öccsét s a királyfit, azok meg mindjárt útnak eredtek. De Világvámjától
három mérföldre megint mákszemmé változott Jankalovics, a zsebében vitte
tovább a királyfi. Már messziről mondta Világvámjának:
- No, lelkem öregapám, nagy földet bejártam most is, de olyan szép
öregembert, mint amilyen kegyelmed, igazán nem láttam.
- Jó, jó - mondta Világvámja -, de nem csúfságból mondod-e?
- Dehogy abból, dehogy abból, lelkem öregapám!
- Hát jó, eredj át rajtam, járj békével.
Átmegy a királyfi Világvámján, s mikor három mérföldet haladt, a mákszem
kiugrott a zsebéből, ismét lóvá változott. Ahogy a királyfi ráült, mondta
neki Jankalovics:
- Most nézz vissza, kicsi gazdám, s kiáltsad Világvámjának, hogy sohasem
láttál olyan csúf embert, amilyen ő!
A királyfit nem kellett biztatni, visszafordult:
- Hé, Világvámja! Sohasem láttam hozzád hasonlatos csúf embert!
Hej, megmérgelődött Világvámja, dúlt-fúlt, reszketett, s megfenyegette
Jankalovicsot:
- Hadd el, Jankalovics, hadd el! Hej, ha tudtam volna, hogy szájamban
vagy, ízzé-porrá morzsoltalak volna!
Úgy elöntötte a méreg s a bosszúság, hogy rettentő nagy szél kerekedett
belőle, széllé változott maga is, annak is maradt, s azóta nincs Világvámja.
Reggelre hazaértek, s mire a vén banya felébredt, már zengett a
huszonnégy ág, kicsődült az egész város, csak a vén banya meg a leánya nem
ment oda: kirázta a hideg hetvenhétszer mind a kettőt.
Mondja Jankalovics a királyfinak:
- No, kicsi gazdám, most hívjuk meg a királyt vacsorára egész háza
népével s udvarával.
Azzal megrúgta a konyhán a tűzhely oldalát, s csak kiugrott belőle
huszonnégy szakács, azok miből, miből nem, elég az, hogy főztek-sütöttek
minden jót. Aközben este lett, s jött a király a háza népével, az udvarával,
s Jankalovics mindenkit leültetett a maga helyére. A fő-fő helyre ült a
király, a királyné meg a banya kétfelől, de ahogy le akartak ülni, mind a
kettő alatt nagyot ugrott a szék, s elterültek a földön, hogy még a király
is hasát fogta nevettében.
Mondta Jankalovics:
- Felséges királyom, mindjárt hozok én ide egy asszonyt, aki alatt nem
ugrál a szék!
Szaladt a templom elé, ott az igazi királynét kifejtette a bivalybőrből,
ölébe emelte, úgy vitte az aranyvárba, s leültette a király mellé.
- Ez az asszony tehozzád illendő, felséges királyom! Mert úgy tudja meg
minden ember, hogy nem kopókölykök az ő gyermekei, hanem imhol ez a két
aranyhajú gyermek!
S elmondta szépen, rendjében, mi történt velük. De még csak most rázta ki
cudarul a hideg a vén banyát és a leányát. A király meg szót sem szólhatott
szertelen nagy örömében, Jankalovics keresztülbucskázott a fején,
kecskebakká változott, az egyik szarvára felkapta a banyát, másikra felkapta
a leányát, s azt mondotta: ezt a két lelket nekem ígérték, ez az enyém,
viszem!
Mintha csak a föld nyelte volna el, úgy eltűnt velük, s meg sem állott a
pokol tornácáig: ott bedobta őket.
No, ott éppen jó helyen voltak.
Mire Jankalovics visszajött, állott a vígság, a hejehuja az aranyvárban,
zengett a huszonnégy zengő ág, a fiatalok táncra kerekedtek, döngött a
padló, majd leszakadt, pedig színarany volt a deszkája. Mondjam, ne mondjam,
úgysem hiszitek, én is ott voltam, szívem szerint táncoltam, azzal
hazaszaladtam, s nektek ezt a mesét mondtam.
Holnap a két aranyhajú gyermek legyen a ti vendégetek.