Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               A FEKETE HAVAS

   Volt  egyszer  egy király, s annak három deli szép fia. Ennek a királynak
mindig  a  vadászaton  járt az esze, egyebet sem igen tett egész életében. A
fiait  is  mindig  magával  vitte,  s  az apjuk hat havasának nem volt olyan
szege-lika, ahol a fiúk ne vadásztak volna. Volt a királynak még egy havasa,
a  fekete  havas,  de  ide hiába kéredzettek a királyfiak, az apjuk széles e
világért meg nem engedte volna, hogy odamenjenek vadászni.

   Na,  telt-múlt  az  idő,  s  az öreg király meghalt. Ahogy elföldelték, a
három fiú összetanakodott, s a temetés után egybe nekicihelődtek: elindultak
a fekete havasba, hadd lám, mi isten csudája lehet ott, hogy az apjuk mindig
úgy tiltotta arra a vadászást.

   Megérkeztek  szerencsésen  a  fekete  havasba, jártak-keltek, kódorogtak,
leskelődtek, nézelődtek mindenfelé, de még csak egy madarat se láttak.

   Megszólal egyszer a legidősebb királyfi, s azt mondja:

   - Halljátok-e,  többet  ne  kódorogjunk  együtt, hanem itt ezen a  helyen
váljunk  el,  s  menjünk  háromfelé.  Ihol van ni, három nyílása az erdőnek,
álljon belé mindenik egy nyílásba, s menjen, amíg a szeme lát.

   Jól  van,  ebben  megegyeztek.  De  még  azt is elhatározták, hogy valami
haszontalanságra  egyik  se  találjon  lőni, mert a lövésre visszajő a másik
kettő,  s  ha  haszontalanságra  lőtt,  úgy felpofozzák, hogy szikrát hány a
szeme.

   Ebben is megegyeztek, s azzal elváltak. Mentek, mendegéltek, hárman három
irányban. Ahol ni, a legkisebb fiú, még alighogy elvált a bátyjaitól, meglát
egy repülő hollót, akinek a szájában valami fényesség volt.

   "No,  ezt lelövöm - gondolta magában a királyfi -, ki tudja, milyen drága
portéka  lehet  az  a  fényesség." - Fogta a nyilát, célba vette a hollót, s
abban  a minutában le is puffantotta. Szalad hozzá, nézi, mi van a szájában:
hát  egy darabocska acél. A lövésre nagyot csendült az erdő, odaszaladtak az
idősebb királyfik, s már messziről kiabálták:

   - Mit lőttél, te, mit lőttél?

   Mondani  sem  merte  a királyfi. Haj, megmérgelődtek a bátyjai, s erről s
túl jól megpofozták:

   - Hát  te  ilyen haszontalanságra vesztegeted a nyílvesszőt, te  oktondi,
te!

   Nagy  dérrel-dúrral  otthagyták az öccsüket, hanem az egyet gondolt, s az
acélt eltette. Hátha még valahol hasznát veheti ennek a haszontalanságnak.

   Továbbment,   s   amint  ment,  mendegélt,  egy  magas  kőszikla  tetején
megpillant  egy  sólyommadarat. Gondolta, ő bizony lelövi, ez talán nem lesz
haszontalanság.  Célba vette, de a sólymot nem találta, hanem sólyom helyett
egy  darabocska  szikla  pattant  le.  Fut oda, vajon mi lehet az? Hát igazi
jóféle  kova.  No,  zsebre  tette ezt is, hátha hasznát veszi. Hiszen zsebre
tehette,  de  jöttek  a bátyjai is, s amikor megtudták, hogy kovát lőtt, úgy
felpofozták szegény fejét, hogy a szeme csak úgy szikrázott belé.

   Aztán ment ismét mind a három a maga útjára.

   Szomorú  lett  a  kicsi  királyfi,  a könny is patakzott a szeméből. Tőle
ugyan  repülhettek, károghattak, csiripolhattak a madarak, rájuk sem nézett.
Hanem  amint  ment,  mendegélt  nagy  búsan,  egy  magas  fának  az  oldalán
megpillantott egy mókust. Megállt, gondolkozott egy keveset, vajon lelője-e.
Hátha  ez  mégsem  haszontalanság.  Célba  vette,  rálőtt  a mókusra, de nem
találta. A mókus helyett egy nagy tapló esett a földre.

   - No,  ez  nem  sokat  érő, de azért elteszem - mondta a királyfi.  El is
tette,  de szaladtak is a bátyjai, s amikor látták a taplót, úgy felpofozták
a kicsi királyfit, hogy a szeme zöldet, vereset látott.

   Eközben  esteledett,  s  a  királyfiak többet nem is váltak el egymástól,
együtt mentek tovább. Azt mondta a legidősebb, hogy nem ereszti szabadjára a
kicsi királyfit, mert még mind ellődözi oktalanul, ami nyílvesszője van.

   Mentek,  mendegéltek,  egyszerre  csak  meglátnak  egy  őzet. Futott nagy
sebesen az úton keresztül, éppen előttük. No, erre mind a hárman rálőttek, s
el is találták. Fölvették, s vitték magukkal. Gondolták, jó lesz vacsorára.

   Tovább  mentek, mendegéltek, s ím, egy gyönyörűséges szép rétre értek. Ez
a  rét  a  fekete  havasnak éppen a kellős közepén volt. A rét közepén pedig
volt  egy  forrás, a forrás mellett egy rézvályú. Egyben megnyúzták az őzet,
megmosták  a  húsát. Hiszen jól van, de nyersen csak nem ehették meg a húst.
Fa,  az  volt  elég, de tűz mégsem volt, mert nem hoztak hazulról sem kovát,
sem acélt, sem taplót.

   - Látjátok  -  mondta  a  legkisebbik  királyfi  -,  ti   engem   cudarul
felpofoztatok, hogy acélt, kovát, taplót lőttem. Hát most csinálok tüzet, ha
a pofonokat visszaszámlálhatom nektek.

   Az idősebb királyfik nem bánták, ha duplán visszaszámlálja is, csak tüzet
csináljon, mert éhesek voltak erősen.

   De a kicsi királyfinak jó szíve volt, s nem számlálta vissza a pofonokat,
sem  kétszeresen,  sem egyszeresen, hanem hamarosan előszedett acélt, kovát,
taplót,  s  olyan  tüzet  csinált, hogy csak úgy lobogott a láng az ég felé.
Azután  az  őzet fanyársra húzták, a tűz felett megforgatták, megsütötték, s
csak  a  csontja  meg  a  bőre  maradt: a húsát megették egy béfaló falásig.
Vacsora  után  a tűz körül leheveredtek, de a legidősebb mégis meggondolta s
felállott. Azt mondta:

   - Ti  csak  aludjatok,  én ébren maradok reggelig, nehogy valami  csúfság
essék rajtunk.

   Azt bizony jól tette, hogy talpon maradt, mert alig aludtak el az öccsei,
hát  jő  egy  háromfejű  sárkány,  egyenesen  a  rézvályú  felé.  A szájából
háromrőfnyire  szakadt  a  láng  előre,  s  amikor  észrevette  a királyfit,
nekiszaladt, hogy fölfalja, de mindjárt.

   - Hej,  te  -  kiáltott  föl  a  királyfi, azzal kirántotta a kardját,  s
nyissz,  nyissz, lenyisszentette a sárkánynak mind a három fejét, mintha ott
sem lett volna.

   Közmént  legyen mondva, ez a háromfejű sárkány egy ötfejű meg egy hétfejű
társával Feketegyász városán túl lakott egy feneketlen tóban, s onnét jártak
szerte  éjjelenként a forráshoz, s ha jól ittak belőle, ismét visszamentek a
feneketlen  tóba.  Nem  is  igen  járt errefelé sem ember, sem állat, mert a
sárkányok, akit útjukban találtak, felfalták.

   No,  elég  az, hogy a királyfi megölte a háromfejű sárkányt. De annyi vér
folyt  ki  a  testéből, hogy a tűz is elaludt, s reggelre csak egy kicsi égő
üszök  maradt  meg.  Csakhogy ez megmaradt! Ebből istenes tüzet csináltak, s
aztán  ismét  nekicihelődtek, s jártak-keltek, kódorogtak egész nap a fekete
havasban.   Estére   visszamentek  a  tűzhöz,  s  most  a  középső  királyfi
virrasztott.  Bezzeg  hogy  jött  az  ötfejű sárkány! Hiszen ha jött, ott is
maradt,  mert  a  középső  királyfi  sem volt ám olyan tedd el s elő se vedd
legény.  Lenyisszentette  a  sárkánynak mind az öt fejét. De már ebből annyi
vér  folyt,  hogy  a tűzből csak egy pislákoló parázs maradott reggelre, úgy
eloltotta.  De csakhogy maradt egy parázs: ebből megint olyan tüzet csaptak,
hogy csak úgy lángolt, szikrázott.

   Harmadik  este  a  legkisebb  királyfira  jött  az őrzés sora. A bátyjai,
amikor  lefeküdtek,  megmondták neki, hogy ha közeledik a sárkány, felköltse
őket, ha jót akar!

   - Jól  van,  jól,  majd  felköltlek,  csak  aludjatok  -  mondta a  kicsi
királyfi.

   Hát csakugyan! alighogy az idősebb királyfiaknak bekoppant a szemük, jött
a hétfejű sárkány, s a hét szájából szakadt a láng hét rőffel előre.

   - Gyere, csak gyere - mondta a kicsi királyfi -, emberedre találsz!

   Hej, hogy megküzdöttek, hogy megerősödtek, de hogy! Még a föld is rengett
belé,  ahogy össze-összecsaptak, de a kicsi királyfi bizony nem költötte fel
a  bátyjait.  Meggyőzte  ő  egymaga is a hétfejű sárkányt. Hanem ennek aztán
annyi vére folyt ki, hogy csakugyan egy égő szikra sem maradt a tűzből.

   - Hm,  hát  most  mit  csináljak?  tanakodott  a kicsi királyfi.  Az acél
megvolt, de a kovát elejtette: hogy csinál most tüzet?

   Ő  bizony  egyet  gondol,  s  felmászik egy magas fára, hátha lát valahol
tüzet. Majd arra megy aztán, s kér egy szem parázst. Mindjárt fel is mászott
egy  fára,  s  annak  is  a  legmagasabb ágára, onnét széttekintett. Nézett,
nézett  sokáig északra, keletre, nyugotra, délre, de nem látott tüzet sehol.
Messze,  messze,  jó  háromnapi  járóföldre,  egy  rengeteg  havasban mintha
pislákolt  volna  valami  lángocska, no de ezt ugyan reggelig meg nem járja.
Pedig ott bizonyosan nagy tűz lehet - gondolta magában.

   Gondolkozott, tanakodott, s addig gondolkozott, addig tanakodott magában,
hogy  mégiscsak  elmegy  oda, ahol az a tűz van, anélkül nem kerül a bátyjai
elé.

   Ment, mendegélt nagy búsan, s hát alig ment egy jó futamodást, találkozik
az Éjféllel.

   Köszöntötte illendőképpen:

   - Adjon isten jó estét, bátyámuram. Merre tart, ha meg nem sérteném?

   - Én bizony, fiam, a fekete havasnak tartok, az van most soron.

   - Álljon  meg,  édes  bátyámuram,  ne  menjen tovább, amíg én vissza  nem
kerülök - kérte Éjfélt a kicsi királyfi.

   Nagyot kacagott az Éjfél erre a beszédre.

   - No,  hallod-e,  megvénültem, azt sem tudom, hány ezer  esztendeje járom
kerek e világot, de még ezt tőlem nem kívánta senki fia.

   - No,  márpedig  innét  egy tapodtat sem megy, bátyámuram - erősködött  a
kicsi  királyfi, s ahogy ezt mondta, hirtelen jó szíjas héjat hántott le egy
növendékfáról, s az Éjfélt megkötözte egy vastag bükkfához.

   Mérgelődött,  rugdalózott  az  Éjfél,  de  hiába,  nem  tudott  a gúzsból
kiszabadulni.  A  kicsi királyfi pedig továbbment nagy vígan. De alig haladt
egy puskalövésnyire, szembe jő vele a Hajnal.

   Kérte  ezt  is  -  de  milyen  szépen kérte! -, hogy állapodjék meg, amíg
visszakerül, de a Hajnal akkorát kacagott, hogy zengett belé az erdő.

   - No, ha úgy van - mondta a királyfi -, mindjárt megtanítlak  emberségre.
- Megkötötte a Hajnalt is jó erősen, de úgy, hogy mozdulni sem tudott.

   Most  már  mehetett  bátran,  nem félt, hogy megvirrad, amíg ő vissza nem
kerül.  Ment,  ment,  haladott, az idő meg egy helyben maradott. Addig ment,
amíg abba az erdőbe nem ért, ahol a tűz világolt.

   Hej,  de  milyen  tűz  volt  ez!  Rengeteg  erdőnek  a  közepén, egy nagy
tisztáson,  tőből  levágott  fák  ágastul-bogastul  kazalba voltak rakva, de
olyan  magasra,  mint  egy  emeletes  ház,  ezt négy oldalról s négy szegről
meggyújtották.  Ezt  a  rettenetes  nagy  tüzet  látta  a kicsi királyfi egy
pislákoló  lángocskának  a  fekete  havasból.  No, itt volt tűz, volt eleven
parázs,  csak  közelibe  kellett menni. Megállt a királyfi, széttekintett, s
hát a tűz körül huszonnégy erdei tolvaj ült, s valamin erősen tanakodtak.

   "Ha  odamegyek - gondolta magában -, ezek egyszeribe megölnek." - Fogta a
nyilát, a nyílvesszőre rászúrt egy darab taplót, hogy majd azt keresztüllövi
a tűzön, aztán kerülő úton a tüzes tapló után megy, fölveszi, s visszamegy a
fekete havasba.

   Úgy  is  tett, keresztüllőtt a tűzön, s a tapló tüzet is fogott, de hiába
ment  lábujjhegyen,  a  száraz  falevelek  zörögtek,  ropogtak,  s  az erdei
tolvajok észrevették.

   Egyszeribe  felszökdöstek  a  haramiák,  megfogták  a királyfit, akit jól
ismertek, mert mind az ő országából valók voltak.

   - Húzzuk nyársra! - kiáltotta egyik is, másik is.

   - Dobjuk a tűzbe! - kiáltották.

   - Sem  nyársra  nem  húzzuk,  sem  tűzbe  nem dobjuk - mondta a  haramiák
vezére.   -  Hasznát  vehetjük  még  ennek  a  fiúnak.  Tudjátok-e,  hogy  a
Feketegyászváros királyának mért nem tudunk bejutni az udvarába? Azért, mert
a  torony  tetején  az  a  vaskakas  mindig  kukorékol,  ha  a  palota  felé
közeledünk,  s  erről a katonák észrevesznek. Hát csak hagyjuk meg az életét
ennek  a  legénykének.  Ő  majd lelövi a vaskakast, aztán elraboljuk a kicsi
királykisasszonyt meg a királynak minden kincsét.

   Tetszett  ez  a  beszéd  a  haramiáknak,  s meghagyták a királyfi életét.
Nyomban  el  is indultak Feketegyászvárosba. Amikor a városhoz közeledtek, a
királyfit  előreküldötték,  hogy  lője le a vaskakast. Előrement a királyfi,
éppen  a  várfal alá, célba vette a vaskakast, s úgy lelőtte, hogy az többet
nem  kukorékolt  életében.  Erre a haramiák is a vár alá mentek, a királyfiú
kezébe  egy  kötelet  adtak,  azután  föltaszították  a  vár  fokára, hogy a
kötélnél fogva húzza fel őket, a másik oldalon pedig eressze le.

   No hiszen, majd leeresztelek - gondolta a királyfi.

   Mikor  a  vár fokán volt, sorba felhúzta a haramiákat, de amint egyenként
leeresztette,  valamennyinek lenyisszentette a fejét. Most már szépen vissza
is  fordulhatott  volna,  de  ő  bizony  egyet  gondolt, s beugrott a király
udvarába,  föl  egyenest  a  palotába.  Bement az első szobába: ott a király
aludott;  be  a  másodikba: ott a királyné; a harmadikba: ott a király három
leánya.  Mind  a  három  leány  fejénél  egy-egy  szál  gyertya égett, s ő a
gyertyákat  elvette,  s  a  leányok  lábához  tette.  Az idősebb leányok nem
ébredtek  föl,  de  bezzeg  fölébredt a kisebbik, s nagyot sikoltott, amikor
meglátta a királyfit.

   - Ki vagy te? Mi vagy te? Hogy jöttél ide? - kérdezte a királykisassznny.

   - Ne  félj  tőlem  -  mondta  a királyfi -, nem bántalak, szépséges  szép
királykisasszony.  -  Aztán  elmondta,  szép  sorjába,  hogy ki ő s mi ő, mi
mindenen ment keresztül, s hogy került ide.

   Reszketett  eleinte a kicsi királykisasszony, mint a nyárfalevél, de most
már  nem  félt.  Elvezette  a  királyfit  a  szomszéd  szobába,  s  ott  jól
megvendégelte,  vacsora  után  pedig  egy gyűrűt s egy zsebkendőt adott neki
jegybe.  Mert  a királykisasszonynak erősen megtetszett a vitéz királyfi, de
még a királyfinak is a kicsi királykisasszony.

   Bezzeg  szeretett volna most mindjárt itt maradni a királyfi, de neki még
vissza  kellett  mennie  a  bátyjaihoz,  hogy  reggel  tüzet gyújtson nekik.
Elbúcsúzott  jegybéli  mátkájától,  de megígérte, hogy éppen "megy s jön", s
egyszeribe  megtartják  a lakodalmat. Aztán uccu neki az erdőnek, a haramiák
tüzéből  fölkapott  futtában  egy üszköt, s meg sem állott a fekete havasig.
Itt  a  Hajnalt  is, az Éjfélt is eloldozta, jó utat kívánt mind a kettőnek,
ahol  sár  nincs.  No, szaladtak is azok, amikor megszabadulhattak, de olyan
sebesen, hogy amikor a királyfi a testvéreihez ért, már árkon-bokron rég túl
volt az Éjfél is meg a Hajnal is.

   Az idősebb királyfik aludtak, mint a bunda, s mire fölébredtek, pattogott
a  tűz,  amit  az  öccsük  csinált. De bezzeg eltátották szemüket, szájukat,
amikor  a kicsi királyfi elmondta, hogy hol s merre járt az éjjel. Az ám, az
éjjel! Volt az három éj is egyvégben.

   No,  hanem  azt még nem is mondtam, hogy lakott a Feketegyászvárosban egy
híres vitéz, akinek olyan veres volt a haja, mint a veres láng, még annál is
veresebb.  Úgy  is  hítták,  hogy veres vitéz. Ez a veres vitéz korán reggel
kiment a várfal alá, történetesen éppen oda, ahol azok a haramiák feküdtek.

   Tudta  jól,  hogy  kik  s mik voltak ezek; azt is tudta, hogy mi járatban
lehettek.

   Fogta magát, s ment nagy kevélyen a királyhoz, s azt hazudta, hogy ő ölte
meg a huszonnégy haramiát.

   Örült  a  király  erősen,  mert  tudta,  hogy  a huszonnégy haramia régen
fenekedik a kicsi királykisasszonyra meg a drága sok kincsére; nagy örömében
azt mondta a veres vitéznek:

   No, te veres vitéz, nagyot cselekedtél, nem maradok adósod. Három leányom
közül  válaszd  feleségednek, amelyik tetszik, s vele adom az országomnak is
tiszta harmadját.

   Veres  vitéz  bezzeg  hogy a legkisebbet választotta, mert hogy az volt a
legszebb.

   Hívatja a király legkisebb leányát, s mondja neki szép apai szóval:

   - Édes leányom, készülj, férjhez adlak mostan.

   - Kihez, apám, kihez? - kérdezte a királykisasszony.

   - Egy  vitéz emberhez, aki az éjen egy nagy szerencsétlenséget  fordított
el  fejünkről.  Megölt  huszonnégy  haramiát,  akik  tégedet  is  el akartak
rabolni.

   - Akárki  legyen  - mondta a királykisasszony -, szíves örömest leszek  a
felesége, édesapám.

   Úgy  bizony,  mert  a  kicsi  királykisasszony  az  ő  jegybéli mátkájára
gondolt.  Csak  akkor  tudta  meg,  hogy más a vőlegénye, amikor a vendégség
összegyűlt.

   Sírt  a  kicsi  királykisasszony,  patakzott a könny mind a két szeméből,
kétszer  is  földhöz  verte  magát, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal,
mégsem  lesz  a  veres  vitéz  felesége. Hiába illegette, billegette magát a
veres vitéz, a királykisasszony rá sem nézett.

   Egyszerre  csak  kiszaladt  a szobából, otthagyta a vendégséget. Utána az
édesapja,  elfogta  a  leányát,  kérdezi,  faggatja  szépen:  mi  lelte,  mi
fordította meg az akaratját.

   Megmondta  a  királykisasszony, nem teketóriázott. Elmondott mindent úgy,
ahogy történt.

   Nosza,  a  király  mindjárt  előhívatta  a  leggyorsabb kengyelfutóját, s
szalasztotta  a  fekete havasba; fekete havas közepén arra a rétre, ahol egy
rézvályú van, ottan talál három királyfit, hívja meg a vendégségbe.

   A  kengyelfutó  éppen  ott  találta  a  három  királyfit. Most is a kicsi
királyfi  kalandozásáról beszéltek, hát nem is félhetett, hogy másokat talál
meghíni.

   Hiszen  egyéb sem kellett a kicsi királyfinak, csak azt hallja, hogy az ő
jegybéli mátkáját máshoz akarják adni feleségül!

   Indultak  nyomban,  s  meg  sem  állottak  Feketegyászvárosig.  Ezalatt a
királyi  palotában  folyt  a  dínomdánom,  lakodalom.  (Gondolták, hogy majd
visszafordul  ismét  a  királykisasszonynak  az  akaratja,  hát előre ettek,
ittak, vigadoztak.

   Veres  vitéznek  akkora  volt a becsülete, hogy a székire tizenkét párnát
tettek, s úgy ültették a tetejébe.

   Hej,  halljatok  csudát,  mi  történt! Az történt, hogy mikor a királyfik
béjöttek  az udvarra, s ráléptek a palota első garádicsára, veres vitéz alól
kicsúszott  egy  párna.  S ahogy jöttek feljebb-feljebb a garádicson, minden
lépésre  egy  párna  csusszant  ki  veres  vitéz alól; mikor meg a királyfik
beléptek a szobába, a szék is kifordult alóla, s úgy elterült a földön, mint
egy kecskebéka.

   A  kicsi  királyfi ezután elmondotta szép sorjában, ami történt, elejétől
fogvást.  A  királykisasszony  meg,  uccu  neki,  gyorsan a királyfi nyakába
ugrott.

   A  király  is  látta,  hogy  melyik részen van az igazság. A veres vitézt
lófarkára  köttette,  s végighurcoltatta az utcán. Hanem a három leányát még
aznap  a három királyfinak adta, s helyébe csaptak olyan lakodalmat, amilyen
nem  volt  s  nem  is  lesz hét puszta határban. A kicsi királyfi ott maradt
Feketegyászvárosban, az idősebb fiúk pedig hazavitték a feleségüket.

   Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező