Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                              A TALLÉROS KALAP

   Három  diákról  meg  egy  parasztemberről  mondok  mesét.  A  diákok nagy
szakállas  legények  voltak  már mind a hárman, s egyszer mit gondoltak, mit
nem,  elindultak országot, világot látni, szerencsét próbálni. Amint mennek,
mendegélnek,  egy  faluba  érnek. szembe jő velük egy parasztember. Az egyik
diák nagy hetykén megszólítja:

   - Hány hét a világ, bácsi?

   - Mával  is  kevesebb,  uram  - mondotta a paraszt, s  tisztességtudással
megemelintette a kalapját.

   - Hát a jó erkölcs hol terem? - kérdi a diák.

   - Megterem a virág a gazban is.

   - No, ez ügyes felelet volt - mondja a diák. - Még egyet kérdek  kendtől.
Mi van a paraszt kalapja alatt?

   - Jöjjenek be az urak a kocsmába, ott majd megmondom.

   A  diákok  összenéznek,  egy  rézgaras  sem  volt  a  zsebükben, de azért
bementek.  Hanem  a  paraszt előrement, s megsúgta a kocsmárosnak, hogy csak
mérje a bort, ameddig öt forint árát kimér.

   Letelepednek az asztal mellé, a kocsmáros hordja a bort, isznak, jókedvük
kerekedik.  Hanem mikor öt forint árát megittak, a kocsmáros nem hozott több
bort, azt mondta:

   - Most már fizessenek az urak!

   Az  ám,  fizettek  volna,  ha  lett volna miből. Kotorásztak a zsebükben,
kifordították,  befordították:  fordíthatták, egy krajcár nem sok, annyi sem
fordult ki.

   - Hát majd megfizet ez a kalap - mondja a paraszt.

   Azzal  lekapja  fejéről a kalapot, megrázintja, s egy fényes tallér esett
ki belőle.

   - No, látják az urak, ez van a paraszt kalapja alatt.

   Tyű,  nagyot  néztek  a  diákok,  szerették  volna megszerezni a kalapot.
Milyen  nagy  urak lennének, ha övék lenne az a kalap. Csak megrázintanák, s
hullana ki belőle a csengő tallér.

   Közrefogják  a  parasztot,  adja el nekik a kalapot, amit kér, azt kér, a
föld alól is előteremtik az árát.

   - Jól  van  -  mondja a paraszt -, én már úgyis öregember vagyok,  ötszáz
forint elég halálom napjáig, ennyiért az uraknak adom.

   Elmennek a diákok a földesúrhoz, kérnek írásra ötszáz forint, az uraság -
mit  gondolt,  mit  nem  -  adott  is,  s  a  parasztnak lefizették a pénzt.
Továbbmentek nagy örömmel a diákok, s ahogy az első faluba értek, betértek a
kocsmába, rendeltek ételt, italt, ettek, ittak, vígan voltak.

   - Bort ide, kocsmáros, bort!

   Mikor aztán fizetésre került a sor, megrázintották a kalapot, de csak egy
tallér hullott ki a kalapból, pedig ötre volt szükség.

   Hát   most   mit   csináljanak?   Nem  tudtak  fizetni,  ott  maradtak  a
kocsmárosnál,  míg  ledolgozzák  az  adósságot.  Mikor  aztán a kocsmárostól
megszabadultak,  indultak  egyenest  abba a faluba, ahol a parasztembertől a
kalapot  vették. Mennek, mendegélnek, egy nagy erdőbe érnek, s hát éppen ott
dolgozott  a  paraszt.  Ez már jó messziről meglátta a diákokat, s mi jutott
eszébe,  mi  nem,  egy  fűrész  volt  nála,  s  azzal nagy hirtelen egy nagy
tölgyfát elkezdett fűrészelni.

   Aztán elkezdett kiabálni:

   - Hamar  ide,  hamar, segítsenek, mert reám dől ez a fa! - s a vállát  jó
erősen a fának vetette, mintha csakugyan tartaná, nehogy ledőljön.

   Odaszaladnak a diákok, s mondja a paraszt:

   - No, az isten hozta az urakat ide, mert úgy tudják meg, hogy e fa  alatt
kincs  van.  Hogy  könnyebben  kiáshassam,  előbb  le akartam fűrészelni, de
mélyebben találtam befűrészelni, s ha elállok innét, reám dől a fa. Álljanak
ide  az  urak,  tartsák  a fát. Majd kötelet hozok ki a faluból, felmászok a
fára,  a  fa  felső  ágára  rákötöm  a  kötelet, s annál fogvást nyugot felé
döntöm, mert hát a kincs kelet felé van.

   A  diákok  meg  sem  ismerték  a parasztot, mert jóformán meg sem nézték,
nekidőltek a fának, a paraszt meg szaladott be a faluba kötélért.

   Az  ám,  kötélért?  Esze  ágában sem volt, hogy kötelet hozzon. A szegény
diákok vártak ebédig, vártak uzsonnáig, vártak vacsoráig, majd megszakadtak,
úgy kínlódtak, nehogy a fa rájuk essen.

   Hát  nem várhattak ítéletnapjáig, nagy hirtelen elugrottak a fa mellől, s
íme, a fa ott állott szépen, bizony nem dőlt el.

   - Fiúk  -  mondja  az  egyik  diák  -,  nekem  úgy  tetszik, hogy  megint
megcsúfoltak,  mégpedig  az a paraszt csúfolt meg, akitől a talléros kalapot
kaptuk.  Gyerünk  csak be a faluba, majd így meg úgy, megemlegeti a paraszt,
hogy diákokat csúfolt meg.

   Eközben  a paraszt nem találta otthon a helyét, ide bújt, oda bújt, aztán
kerestette  magát  a  feleségével,  vajon  megtalálja-e. De akárhová bújt, a
felesége mindenütt megtalálta.

   Azt mondja az asszony:

   - Hallja-e,  ne bujkáljon kend, jobb, ha úgy tesz, mintha meghalt  volna.
Feküdjék le szépen, én szemfedővel beborítom, akkor aztán jöhetnek a diákok,
holt emberrel semmit sem csinálhatnak.

   - Ez igaz, feleség - mondja a paraszt.

   Mindjárt  el is készítik a nyújtópadot, a paraszt ráfekszik, s a felesége
siratni kezdi keservesen:

   - Jaj, lelkem uram, jámbor uram, mért haltál meg, mért haltál meg!

   Éppen abban a pillanatban jönnek a diákok, kérdik az asszonyt:

   - Hát kend miért sír, néne?

   - Jaj, hogyne sírnék, lelkem uraim, nem látják-e, nyújtópadon fekszik  az
uram. Egyedül maradtam ezen a világon, szomorú özvegységben.

   - Egyet se sirassa kend - mondja az öregebb diák -, nagy huncut volt,  az
isten nyugtassa.

   Hanem  hogy, hogy nem, volt az ajtó sarkában egy pálca, s az öregebb diák
nem állhatta meg, hogy egy kicsit rá ne legyintsen a paraszt hasára.

   - Nesze, huncut, vidd el ezt útravalónak.

   Felugrik a paraszt, letérdel a diákok előtt, s mondja nagy hálálkodással:

   - Ó,  hogy az isten áldja meg kigyelmeteket, nagy jó uraim! No lám,  most
már   csakugyan   hiszem,   hogy  ennek  a  pálcának  csodaereje  van.  Csak
hallgassanak  ide.  Tegnap,  amint  a  kertek  alatt mentem, látom, hogy egy
döglött  kutya hever ottan. Egy kicsit meglegyintem a pálcámmal, s a döglött
kutya  abban a pillanatban felugrik, elszalad. Hm, gondoltam magamban, talán
nem  is volt ez döglött kutya. Megyek az udvarba, a földesúrhoz, s hát éppen
akkor  döglött meg a legszebb paripája. Ezt is meglegyintem, s mit gondolnak
az urak, mi történt? Felugrott a paripa, körültáncolt az udvaron, kutya baja
sem  volt.  No  már  most  látom,  hogy csakugyan csodaereje van a botomnak.
Feleség,  amennyi kincs van a háznál, mind add a diák uraknak, nekem már nem
kell.  Megélek  én  ebből  az  egy  szál botból. Ahol valami nagy úr meghal,
megyek oda, s ezzel a bottal feltámasztom, majd lesz pénz.

   - Nem  oda  Buda!  -  mondották  a  diákok. - Nem kell a pénz, visszük  a
botodat.

   Könyörgött a paraszt:

   - Ne  vigyék  el, drága jó uraim, van itt pénz elég  (pedig dehogy volt),
adok, amennyit elbírnak, csak a botomat hagyják meg.

   - Nem,  nem - mondották a diákok -, kétszer megcsúfoltál, harmadszor  nem
csúfolsz meg, visszük a botot.

   El  is vitték. A paraszt nagyot kacagott, mikor a diákok elmentek. Hiszen
csak vigyétek!

   Mennek  a  diákok  hegyeken,  völgyeken  által, erdőn, mezőn keresztül, s
beérnek  egyszer  egy rengeteg nagy városba. Amint bemennek a város kapuján,
éppen  akkor  jött  kifelé egy hatlovas halottaskocsi, utána tenger gyászoló
nép. Kérdik a diákok, kit temetnek.

   Mondják az emberek:

   - A  grófkisasszonyt.  Ahol ül ni a hintóban az édesanyja meg a  mátkája,
egy herceg.

   A  diákoknak  sem kellett több, mentek az öreg grófnéhoz, s mondták, hogy
csak nyittassa fel a koporsót, ők feltámasztják a grófkisasszonyt.

   Hát  az  öreg grófné hogyne nyittatta volna fel! Ígért a diákoknak tenger
sok  kincset, annyit, hogy egész életükben urak lehetnek, csak támasszák fel
a   leányát.  Felnyitják  a  koporsó  fedelét,  az  öregebb  diák  a  bottal
meglegyinti  a  grófkisasszony  torkát, s halljatok csodát, a grófkisasszony
mindjárt felült a koporsóban.

   Hej,  volt  nagy  öröm.  Temetés helyett nagy lakodalom. Megvendégelték a
diákokat  is,  ehettek,  ihattak, amennyi csak beléjük fért, s kaptak hárman
három  szekér  aranyat.  Mentek vissza a faluba, kifizették a földesúrnak az
ötszáz forintot, aztán mentek a paraszthoz: annak is adtak egy zsák aranyat.
Hanem  több  szerencsét  nem  próbáltak a bottal, mert mégis megtudták, hogy
nincs  annak csodaereje. Szépen visszamentek a kollégiumba, végigtanulták az
iskolákat.

   Így volt, vége volt, igaz volt.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2017
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező