Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                            AZ ARANYGYAPJAS KOSOK

   Egyszer  volt,  hol  nem  volt,  volt egyszer egy gazdag pásztorlegény, s
annak  kilencvenkilenc  juha  s három aranygyapjas kosa. De aztán olyan szép
három állat volt ez a három aranygyapjas kos, hogy még a király nyájában sem
volt  azoknak  párja. Őrizte is a legény, mint a szeme fényét. Aludni is úgy
aludt, mint a nyúl: csak a fél szemét hunyta le, a másikkal mindig a kosokat
nézte.

   Egyszer  csak  elkövetkezett  a  tél, a legény béreked a nyájával, de hát
nagy  volt  a baj, mert nem termett abban az esztendőben elég széna, s drága
pénzért  sem  kapott még egy szálat sem. Mit csináljon? Az a sok drága juh s
azok  a  gyönyörű  kosok most mind egymásra döglenek az éhségtől. Ő bizony -
gondolja  magában - egyet sem bucsálódik, hanem elhajtja valamerre a szegény
állatokat, s addig megy velük, amíg valahol harapnivalót talál nekik.

   Hát  csakugyan  el is indul a juhokkal. Elöl ment a három kos, nagy búsan
bégetve,  mert  már  két  álló napja nem kaptak csak egy harapás szénát sem.
Addig  mennek,  addig  mendegélnek,  hogy  elérnek egy nagy rengeteg erdőbe.
Ennek  az  erdőnek  a  kellős  közepében  volt egy nagy puszta, s hát azon a
pusztán annyi szénaboglya, hogy a szem nem tudta belepni!

   Hej,  megörvend  a  legény,  s azt mondja magában, hogy ő bizony nem megy
tovább  egy  lépést  sem,  ezen  a helyen megtelepedik, s beleáll a szénába,
akárkié legyen.

   Nagy  hirtelen széjjelhányt egy boglyát, s azt egy szempillantásra fel is
szedegették az állatok.

   No!  eltelik  egy nap, egyik boglya fogyott a másik után, s nem is nézett
arra senki lélek.

   De  másnap  virradóra  csak  odajő egy óriás, akkora, hogy a feje az eget
verte, s nagy mérgesen a legényre támad:

   - Hogy mered az én szénámat étetni, te emberizink?

   Aj,  megijed  a  legény  szörnyűségesen!  Az  a  rettentő nagy óriás most
mindjárt kitapodja még a lelkit is! Mondja neki:

   - Ne  haragudjék,  óriás  bátyám  uram, hiszen megfizetem, amit  a juhaim
megettek.

   - Nem  kell  a  pénzed  - mondta az óriás -, hanem most mindjárt ölj  meg
harminchárom  juhot s egy aranygyapjas kost, azokat egyszerre süsd meg, mert
ma még nem früstököltem.

   Mit  csináljon  szegény  feje?  Meg kellett hogy ölje azokat a drága szép
juhokat,  de  még  az  aranygyapjas  kost is. Hej, de szomorú volt a legény,
szinte   megrepedt  a  szíve,  mikor  a  kést  az  aranygyapjas  kos  hasába
akasztotta.  De  már  ennek  meg  kellett  történni.  Előkerít  az óriás egy
rengeteg  nagy  üstöt,  abba  beléhányták a teméntelen sok húst, aztán olyan
tüzet  csaptak alá, hogy még hetedhét országon is túl világolt a lángja. Meg
is  sült  egy  percre annak a harmincnégy állatnak a húsa, s az óriás - akár
hiszitek, akár nem - csak belémerített háromszor az üstbe az ő kanáljával, s
három falásra mind egy befaló falásig bekapta azt a finom tokányt. Azzal azt
sem mondta: hé, legény, cseréljünk pipát - továbbállított.

   - No  -  mondta a legény magában -, én ugyan jó drágán megfizettem azt  a
kicsi  szénát.  -  Tusakodott, vajon ott maradjon-e! Ő bizony ott marad. Nem
bánja  már,  ha ennyiben van, egye meg mind, amennyi juha van, az a nagybelű
óriás.

   Megint csak nekiesett két-három boglyának, széjjelhányta, s jóltartotta a
juhait.  Elkövetkezik  a  másnap  reggel,  s  hát  megint  jő  az óriás. Már
messziről kiáltotta:

   - Hamar, legény, hamar ölj le harminchárom juhot s az aranygyapjas  kost,
mert ma még nem früstököltem.

   Mit volt mit tenni, csak megölt harminchárom juhot s az aranygyapjas kost
is  utána.  Az  óriás  három  falásban  ezeknek  is megette a húsát, s azzal
továbbsétált nagy begyesen.

   Még  éppen  harminchárom juha s egy aranygyapjas kosa volt a legénynek. A
szíve  is  sírt, ha rájuk nézett. Ha még ezeket is megeszi az óriás, elmehet
világgá, úgy marad, mint az ujjam.

   Elkövetkezik a harmadik reggel is, hát csakugyan jő az óriás, s messziről
kiabálja:

   - Hé,  legény,  hé!  Hát  azok  a  juhok   még  élnek?   Mindjárt  megöld
valamennyit, mert különben szörnyű halált halsz!

   Könyörög  a  legény, istenkedik, hogy hagyja meg már azt a keveset, de az
óriás még egy juhfarkát sem engedett.

   - Hallod-e,  hé - mondta a legénynek -, ne huzalkodj nekem sokáig,  hanem
duvazd ki a bőrükből azokat a juhokat, mert különben csúfot látsz.

   Megöli  a  legény  mind  egy szálig a juhokat meg a kost is, beléhányja a
teméntelen  sok  húst  az  üstbe,  s  egy  nagy  rúddal  keveri, keveri nagy
keservesen.

   Egyszerre  az  óriás,  mit  gondolt,  mit nem, leheveredik a tűz mellé, s
elszenderedik.

   - No,  megállj,  te  istentelen - gondolja a legény -, nem eszel  ebből a
húsból,  tudom  azt  az  egyet.  -  Azzal csak kimerített egy kanál jó forró
zsírt,  s az óriás szemére loccsantotta. Szörnyűt bődült az óriás, felszökik
a   tűz  mellől,  tapsant  ide,  tapsant  oda  nagy  lábaival,  ha  valahogy
rátapsinthatna a legényre.

   - No,  te emberizink - ordított az óriás -, kioltottad a szemem  világát,
de vigyázz, hogy a kezem közé ne kerülj, mert erősen megkeserülöd.

   Eleget  innét  is, eleget túl is, kerítgeti mindenféleképpen, de nem volt
annyi lelke s istene, hogy meg tudja fogni a legényt. Gondolja az óriás, ezt
így  soha  meg  nem  fogod,  míg a világ s még két nap, ha szép szerint nem.
Elkezdett a legénynek hízelkedni mindenféle mézesmázos beszédekkel, hogy így
s  hogy  úgy, hogy őt vezesse mindenfelé, ha már megvakította, és bizony nem
bánja meg.

   - Nem én - mondta a legény -, szeretnél, ugye, engemet is megenni?  Abból
nem eszel!

   Azt mondta most az óriás:

   - Látom,  hogy  nem lehet túljárni az eszeden, te pásztorlegény.  Jól van
hát,  járj te is békével. Hanem ha már megettem a juhaidat, nem akarom, hogy
egész  károd  legyen, adok neked egy gyűrűt, azt húzd fel az ujjadra, s nagy
hasznát veszed, bármerre járj ezen a világon.

   Erre az óriás ledobott egy gyűrűt, a legény pedig nagy hirtelen felkapta,
s a kisujjára húzta.

   Hát ahogy felhúzta, az a gyűrű csak elkezd kiabálni:

   - Erre, erre, vak óriás! Erre, erre, vak óriás!

   Haj!  Megijed a legény, mert az óriás csakugyan ment a gyűrű hangja után.
No,  most  mit  csináljon,  mindjárt agyontapossa a vak óriás! Eleget akarja
lehúzni  a  gyűrűt,  de  az úgy az ujjára tapadt, hogy semmiképpen nem tudta
lehúzni.  Mit  volt  mit  tenni, előrántotta a bicsakját, lenyisszentette az
ujját.  Volt  ott  közelibe  egy  feneketlen  tó,  s abba belédobta az ujját
gyűrűstül. A gyűrű pedig a tóban is csak azt kiabálta:

   - Erre, erre, vak óriás! Erre, erre, vak óriás!

   Az  óriás ment is utána, s egyszerre csak belépett a feneketlen tóba. Úgy
elmerült, hogy soha meg nem látta többet az isten áldott napját.

   - No, ettől nem kell többet félnem - mondta a legény -, hanem most már én
is mehetek világgá.

   Elindul  a  legény,  megy,  mendegél  a  nagy  rengetegben.  Amint menne,
találkozik egy szörnyű nagy fekete medvével.

   El akar futni, de a medve megszólal, s azt mondja neki:

   - Állj  meg,  hé,  ne  fuss, mert számadásom van veled. Tudod-e, hogy  ki
vagyok  én?  Én  annak az óriásnak a testvére vagyok, akit te megvakítottál.
Megölhetnélek,  de most meghagyom életedet. Hanem azt mondom neked, hogy meg
ne  merj  házasodni  az  életben,  mert  ha  még  a  világ  végén leszel is,
megtalállak, s szörnyű halált halsz.

   Fogadkozik  a  legény,  hogy  ő  nem  házasodik  meg, hiszen nem is kapna
feleséget,  mikor nincs neki semmije a földkerekségen. Azzal továbbmegy nagy
szomorúan.  Hej,  búsult szegény feje, hogy mit is ér az ő élete, ha meg nem
házasodhatik!

   Megy,  mendegél,  kiér  az  erdőből is, s annak a szélén talál egy házat.
Abban  lakott  egy özvegyasszony egyetlen leányával. Bemegy, köszön, s kérdi
az asszony, hogy mi járatban van.

   - Én   bizony,  édes   nénémasszony,  szolgálatot   keresnék,  ha  valaki
megfogadna - feleli a legény.

   Az  özvegyasszonynak  megtetszik a legény, s befogadja szolgának. Eltelik
egy  esztendő,  eltelik  kettő,  s  a  legény még mindig az özvegyasszonynál
lakott.  Nem  tudott megválni a háztól, mert erősen belé talált habarodni az
özvegyasszony  leányába.  A  leány  is  szerette,  s  a  legény egyszer csak
előállott, s megkérte a kezét az özvegyasszonytól. Az pedig azt mondta, hogy
nem bánja, ásó-kapa válassza el őket, ha szeretik egymást.

   Elfelejtette  a legény erős szerelmében, hogy mit mondott a medve, s nagy
lakodalmat  csapott,  de  amikor a legjavában folyt a mulatság, egyszer csak
szörnyűséges  mormogás  hallatszik  az ajtóban. Aj, megijed a legény! No, ez
bizonyosan  a medve. Az volt csakugyan. Cammogott be, s egyenest a legénynek
tartott.

   Azt mondja a legény a mátkájának:

   - Szívem  szerelme,  nekünk  most  meg kell válnunk. Elfelejtettem,  hogy
nekem  nem  szabad  megházasodnom  soha ez életben. Az a medve, aki amott jő
errefelé, mindjárt megöl.

   Sírt  a  legény,  sírt a leány keservesen, elbúcsúztak egymástól, de hogy
soha  el  ne felejtsék egymást, egy gyűrűt kettétörtek, egy zsebkendőt pedig
kettéhasítottak,  felét  eltette  a  leány,  felét a legény a gyűrűnek is, a
kendőnek is, s úgy indult a legény bujdosásba.

   Azt mondta, hogy éppen a világ végire megy. Hanem a medve utána kiáltott:

   - Most  megmenekedtél,  hanem  vigyázz,  mert megtalállak, ha a föld  alá
bújsz is!

   Megy a legény hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken átal, s talál egy
kicsi  házat.  Bemegy  oda, s hát ott egy olyan ősz öregember lakik, hogy az
orra éppen a térdit veri. Köszön neki:

   - Adjon isten szerencsés jó estét, öregapó.

   - Szerencséd  - feleli az ősz ember -, hogy öregapónak szólítottál,  mert
különben halál fia vagy. Hát hol jársz itt, ahol madár se jár?

   Elmondja  a legény minden búját-baját. Nem tudja, mitévő legyen, szeretne
megházasodni,   de   egy  istentelen,  medve  erőst  fenekedik  az  életire,
mindenfelé kíséri, akármerre menjen.

   Azt mondja az ősz ember:

   - Édes  fiam, én nem tudok ez ellen semmit tenni, hanem adok egy  gyűrűt;
aztán  menj  azzal  tovább. Innét kétnapi járásra lakik egy nálam is öregebb
ember, mondjad neki, hogy mit adtam, talán ő is ad valamit.

   Megköszöni  a  legény  a  gyűrűt,  s továbbindul. Két nap múlva csakugyan
elérkezik,  ahová az ősz ember igazította. De abban a házban olyan ősz ember
lakott, hogy az elsőnek apja lehetett volna.

   Köszön ennek is:

   - Szerencsés jó estét, öregapó!

   - Áldott szerencséd, hogy öregapónak szólítottál. Hát mi szél vetett ide,
édes fiam?

   Mondja  a  legény  a dolgát, s hogy egy ősz ember igazította ide, ha ő is
adna valamit.

   Azt mondja az ősz ember:

   - Egyebet  én  sem adhatok, fiam, gyűrűnél, csak tedd el jól, s menj  még
két  napot, aztán találsz egy házat, abban még nálam is öregebb embert, majd
ád az is valamit.

   Megy  a legény, s meg sem állott, míg ahhoz a házhoz nem ért. Ott ült egy
nagy  karosszékben  az  ősz  ember,  az  ölében egy nagy könyv volt, s abból
olvasgatott. Köszön a legény, az ősz ember fölnéz, s azt mondja:

   - No,  éppen  kerek száz esztendeje, hogy embert nem láttam, hát te  hogy
kerültél ide, te szegény legény?

   Mondja a legény, hogy miben jár.

   - Jól  van,  édes  fiam,  ne búsulj. Adok én is egy gyűrűt neked, tedd  a
többihez.  Aztán  menj  tovább, s addig menj, míg az út kétfelé nem válik. A
két út közt van egy domb, a három gyűrűt tedd le oda, te pedig feküdj rájuk,
s  el  ne  mozdulj reggelig, aludj ott egész éjjel. Mikor reggel megébredsz,
három  nagy  kutya  lesz  melletted  a  három  gyűrű  helyett. Egyet szólíts
Mindentudónak,   egyet   Világonátallátónak,   s   a   harmadikat   szólítsd
Földnehezének. Menj aztán ezekkel, amerre a szemed lát, ne félj a medvétől.

   Megköszöni  szépen  a  legény  a  jó tanácsot, elbúcsúzik, s továbbindul.
Másnap  estére  kelve keresztúthoz ér, s ott meg is állapodik. Hát csakugyan
volt  egy  domb  ott. Leteszi a három gyűrűt, ráfekszik, elalszik, s reggel,
mire  felébred,  akkora  három  kutya  heverészett mellette, mint három nagy
sütőkemence.  Mondja  egymás után a nevüket, s mind a három elejibe szökik a
nevire, s a legény jól megjegyzi, hogy melyik-másik.

   Mármost  szervusz,  világ.  Csak  lássa  meg a medvét, tudom istenem, úgy
széjjelszaggattatja ezekkel a kutyákkal, hogy egy porcikája sem marad.

   Ment  a  legény,  ment hegyeken-völgyeken által, s elért egy kicsi házba.
Ott  lakott  egy  csúnya  vén  boszorkány, s beszegődik ahhoz szolgának. Azt
mondta  neki  a  boszorkány,  hogy nála nem lesz egyéb dolga, csak mindennap
menjen vadászni, s hozzon egy nyulat.

   El  is  ment  a legény már első nap nyulászni, s magával vitte a kutyákat
is.  Amíg  odajárt, csak beállít a medve a boszorkányhoz, s megkérdezi, hogy
egy ilyen s ilyen legényt nem látott-e.

   - De bizony láttam - mondta a boszorkány -, nálam van szolgálatban.

   - No, ha nálad van, bizony meg is ölöm - mondta a medve.

   A  boszorkány  erre azt mondta, hogy tőle ugyan megölheti, mert neki az a
legény senkije, ő bizony kútba nem szökik utána.

   Aztán  elegyeztek,  hogy  a  medve lefekszik az ajtó küszöbén belül. Nagy
hirtelen  vájtak  egy  gödröt,  s abba feküdt, hogy se a legény, se a kutyák
észre  ne vegyék, mert különben mindjárt összetépik, s mikor a legény belép,
csak szökjék a nyakába, s fojtsa meg.

   Befekszik  a  medve  a  gödörbe,  s  aközben  a  legény  is  hazaindul  a
vadászatról  egy nyúllal. Amint jődögélnek, csak összedugja az orrát a három
kutya, s Mindentudó azt mondja:

   - Ti csak maradjatok a gazdámmal, én előrefutok, mert baj van otthon!

   Azzal  megfutamodik,  s  ahogy  hazaért,  egyenest  a  küszöbnek  ment  s
ráfeküdt.  Hazaérkezik  a  legény is a másik két kutyával, be akar menni, de
Mindentudó  nem  mozdult el a küszöbről. Átlépte volna, de akkora volt, mint
egy  sütőkemence.  Eleget  mondta  szépen neki, hogy kuss félre, Mindentudó!
Mindentudó  meg  sem  mozdult. Rúgta, verte, bizony nem mozdult az. Mit volt
mit tenni, az ablakon kellett hogy bemásszék.

   Aztán  beült  a  tűzhely  mellé,  a  nyulat  megsütötte,  a boszorkánnyal
megették,  s  a  medve  meg sem mert moccanni a gödörben. Másnap is elmegy a
kutyákkal vadászni. Mérgelődött, morgolódott a medve, hogy nem ölhette meg a
legényt. Hogy is ölhetné meg, mind azon törte magát.

   Azt mondja a vén boszorkány:

   - Hallod-e,  te  medve,  tudom  én, mit csinálj. Ássunk a katlan alá  egy
gödröt,  feküdj  oda,  s mikor odamegy, hogy a nyulat megsüsse, szökjél ki a
gödörből, s dobd a tűzbe.

   Úgy  is  tesznek.  Gödröt  ásnak  a katlan alá, s a medve belefekszik. De
Mindentudó  azt  is  tudta, s ismét megsuttintotta a társainak, hogy baj van
otthon.  Fogja  magát  Világonátallátó,  beléheveredik egy pocsolyába, azzal
előrefut, otthon egyenest ráfekszik a tűzre, s az mindjárt kialudt.

   Hazaért  a  legény  is, meg akarja sütni a nyulat, de hát Világonátallátó
ott  fekszik  nagy lucskosan, egy szikra tűz sincs; hiába kiabál, neki: kuss
el,  Világonátallátó!  -  hiába üti, veri, el nem mozdult az onnét. A legény
nagy  mérgibe  kiment a házból, lefeküdt a csűrbe, s akkor a kutyák is utána
sompolyogtak.

   De  bezzeg csak most mérgelődött istenigazában a medve koma! Azt mondotta
a vén boszorkánynak, hogy ha holnap el nem pusztíthatja azt a legényt, akkor
őt pusztítja el.

   - Jól  van,  nem  bánom  - esküdözött a boszorkány -, szaggass  hetvenhét
darabra,  ha  holnap meg nem ölheted az istentelent. Feküdj most az ágy alá,
ott  csak  meg nem látnak azok az ördöngös kutyák - mert bizonyosan a kutyák
mesterkednek  ellenünk  -, s amint belép, ugorj ki az ágy alól, s tégy vele,
amit akarsz.

   Elmegy  a  legény  harmadnap,  a  kutyák  is  vele  mennek, a medve pedig
béfekszik  az  ágy  alá.  Hanem  Mindentudó  ezt is jól tudta, s megint csak
összesúgtak-búgtak.  Aj!  megrugaszkodik  erre  Földneheze, s hazáig meg sem
állott.

   Befut  a  házba,  s  egyenest felfekszik az ágyba. De úgy ránehezedett az
ágyra,  hogy  a  medve  meg  sem  tudott  moccanni,  s a legény békességesen
megsüthette  a nyulat, aztán jóllakott, elnyúlt a tűzhely alatt, s úgy aludt
ott reggelig, mint a bunda.

   A  vén  boszorkány  pedig nem találta a helyét, csak hogy ki nem törte az
erős  nyavalya  szörnyű  félelmében.  Vége  az  életének, ha a legény elmegy
hazulról.   Gondolja,   még   próbál   egyet,   hátha  azzal  a  legényt  is
elpusztíthatná, s az ő életét is megmenthetné. Azt mondja a legénynek, mikor
felkészült, hogy vadászni induljon:

   - Minek  is  viszed magaddal azokat a nehéz kutyákat, hiszen azok  úgysem
fogják  el  a  nyulat. Ne fáraszd mindig, inkább rekeszd be a csűrbe, míg te
odajársz.

   A  legény  széles  e  világért  sem  gondolta, hogy a medve a háznál van,
hallgatott  a  boszorkányra,  s  csakugyan  be  is  rekesztette a kutyákat a
csűrbe.  Azzal elment vadászni. Jő haza estefelé, s hát a medve csak elejébe
toppan.  Megijed s legény, uzsgyi neki, vesd el magad! - megfutamodik, hátra
a kertbe, s felmászik egy fára.

   - Mászhatsz!  - kiáltott a medve. - Még az égbe is felmászhatsz, már  meg
nem szabadulsz a körmöm közül!

   Könyörgött  a  legény, kegyelmezzen fiatal életének, de a medve mind csak
azt kiabálta:

   - Szállj le onnét, mert ha nem, én szállítlak le, azt pedig nem  köszönöd
meg.

   - Jól  van  -  mondta a legény -, leszállok, csak engedd meg, hogy  elébb
hármat kiáltsak.

   - Kiálthatsz tizenhármat is, úgyis halál fia vagy.

   Kiált a legény, ahogy csak a torkán kifért:

   - Nye, Mindentudó, nye!

   Hallja ezt Mindentudó, s mondja a többinek:

   - Hé, halljátok-e, a gazdám az én nevemet kiáltotta.

   - Talán  bizony álmot láttál - mondta Világonátallátó s Földneheze,  mert
ők csakugyan nem hallottak semmit.

   Egy kis idő múlva ismét kiált a legény:

   - Nye, Világonátallátó, nye!

   Hallja ezt Világonátallátó, s mondja a másik kettőnek:

   - Nem hallottátok-e? Mintha most engem szólított volna a gazdánk!

   Most    Mindentudó   s   Földneheze   nem   hallotta,   s   azt   mondták
Világonátállátónak, hogy bizonyosan álmot látott.

   Harmadszor kiált a legény, ahogy csak a torkán kifért:

   - Nye, Földneheze, nye!

   Most Földneheze hallotta a kiáltást, s a többi nem.

   - De bizony az én nevemet hallottam szólítani - mondta Földneheze.

   - No,  ha  igen  -  szólott  Mindentudó  -,  menjünk,  mert   a   gazdánk
veszedelemben van.

   Aj!  megrugaszkodnak,  de  közmént  legyen  mondva, a medve rengeteg nagy
kövekkel  s  sziklákkal  körülzárta  volt  a  csűrt,  még  a  fedelét is jól
megnyomta,  hogy  a  kutyák  ki ne szabadulhassanak. Nekiszökik Mindentudó a
csűr  falának,  rúg  egyet  rajta,  csak  megrendül  a  csűr belé; rúg egyet
Világonátallátó,  s  arra  kidőlt  félig;  rúg  egyet Földneheze, s erre úgy
széjjelduvadt az egész csűr, mintha nem is lett volna.

   Ezalatt  a medve felmászott a fára, s éppen meg akarta ragadni a legényt,
hogy megölje. Meglátják ezt a kutyák, szökik egyet Mindentudó, de nem tudott
egy szökésbe ott teremni a medvénél; szökik Világonátallátó, s ez felszökött
a  fának  fele  magasságára;  szökik  most Földneheze, s ez éppen a medvéhez
szökött.  Belecsimpeszkedik  a  medve  torkába,  ránt  egyet  rajta,  s  úgy
leteremti,  hogy  éppen  Világonátallátóig  hengeredett;  rándít egyet rajta
Világonátallátó is, s lehajítja Mindentudóhoz; ez nyakszirten ragadja, s úgy
levágja,  hogy  csak  megnyekkent  a földön. Aló neki! leszökik mind a három
kutya  a  fáról,  közrefogják  a  medvét,  s  úgy  szertetépik,  hogy  még a
hetvenhetedik porcikája is hetvenhét felé szakadt.

   Azt mondja most Mindentudó:

   - No, ezzel készen vagyunk, de még hátra van a vén boszorkány, szaggassuk
össze azt is, mert megérdemli.

   Mindjárt elfutottak, s a boszorkányt is összeszaggatták.

   De bezzeg örvendett a legény, hogy már többet nem kell félnie a medvétől.
Hálálkodott  magában  az  ősz embereknek, hogy neki ilyen áldott hű kutyákat
adtak.   Gondolja,  már  nincs  rájuk  több  szüksége,  visszaviszi,  szépen
megköszöni, s talán elmegy haza, ha ugyan lenne még otthon keresnivalója.

   Megérkezik  a  legöregebb  ősz  emberhez,  elmondja, hol járt, miken ment
által, s vissza akarja adni a kutyákat.

   Azt mondja az ősz ember:

   - Csak tartsd meg magadnál, édes fiam, menj vissza ahhoz a dombhoz,  ahol
egyszer háltál. Hálj ott az éjen is, s reggelre a három kutyából három gyűrű
lesz újra, azokat vidd el magaddal, s nem vallod majd kárát.

   Megköszönte  az  ősz  ember  jóságát,  elbúcsúzott tőle, s meg sem állott
addig  a  dombig.  Ott  lefeküdt a kutyákkal, s hát reggelre csakugyan három
aranygyűrű volt mellette. Elteszi szépen a gyűrűket, s elindul hazafelé.

   Sok  hegyeken-völgyeken  ment  átal,  még  a  haja  is  őszülni kezdett a
rengeteg  nagy  útban,  de  addig ment, addig ment, hogy éppen abba a faluba
ért, ahol az ő mátkája lakott.

   Kérdi az embereket, hogy mi hír a faluban. Mondják neki, hogy nincs semmi
különös változás, csak ez s ez a leány ma mond hitet egy legénynek.

   Hej,  az  éppen  az ő mátkája volt! Fogja magát, koldusgúnyába öltözik, s
elmegy  a  lakodalmas házhoz. Amint ott álldogálna az ajtó megett, odamegy a
menyasszony, s megkínálja egy pohár borral. Azt mondja neki a legény:

   - Iszom, de csak úgy, ha te megiszod a felét.

   A leánynak jókedve volt, s azt mondta:

   - Legyen meg a kend kívánsága.

   Felhajtja  a  legény  félig a bort, s titkon a pohárba veti a fél gyűrűt,
akinek a párját a leánynál hagyta volt. A leány is felhajtja a maradék bort,
s hát, mit lát a pohár fenekén! A gyűrű felét.

   - Hát ezt hol kapta kend?

   - Ott, ahol te a másik felét!

   Közben előveszi a legény a fél zsebkendőt is, s azt mondja:

   - Ha már bort ittam, meg is törülöm a számat.

   - Hát azt hol kapta kend?

   - Ott, ahol te a másik felét!

   Hej!  szalad  a  leány a ládájához, kinyitja, s előveszi a fél gyűrűt s a
fél kendőt. Összeteszik a két fél gyűrűt, a két fél kendőt, s hát úgy talál,
mint a bodosi lakodalom: sem több, sem kevesebb.

   De  lett  is nagy öröm! A leány mindjárt a nyakába borult a régi jegybéli
mátkájának,  s a másiknak azt mondta: jó utat, ahol sár nincs. Csaptak aztán
olyan  lakodalmat,  hogy  sánta  Mihók  bá  ott  törte  ki  a  lábát  a nagy
táncolásban.

   Hát a három gyűrűvel mi lett?

   Azzal  a három aranygyűrűvel az lett, hogy lakodalom után kezébe veszi az
ifiasszony, nézi, nézi, s mondja, hogy milyen jó volna ez a három gyűrű az ő
ujjára.  Még  jól  ki  sem tudta mondani, csak kiesik a kezéből mind a három
gyűrű,  s láss csudát! - olyan gyönyörű három aranygyapjas kos lett azokból,
hogy olyan gyönyörűt még emberi szem nem látott.

   Örvendett  az  ifiember,  hogy  azt  sem  tudta,  melyik lábára álljon, s
esküdözött  égre-földre,  hogy  ezek  a régi kosok, akiket az óriás felfalt.
Alig  mondta  ezt,  bégetni  kezd  a három kos, s hát, mintha csak a földből
termettek volna elő, béomlik az udvarra a kilencvenkilenc juh! Még csak most
lett igazi kedve az ifiembernek.

   Hiszen ez így éppen jól volt. Eleget sanyargott szegény feje.

   Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező