Dimenzió #15

Kábulatban

(drogok, hatásuk, megítélésük, egészség)

                         ELVESZTETTÜK A DROGHÁBORÚT

       (Forrás: Budapesti Könyvszemle, 8. évfolyam 4. szám, 1996. Tél)

   Az   Amerikai   konzervatív  National  Review  szimpóziumot  rendezett  a
kábítószer elleni háború következményeiről, és a legalizálás mellett foglalt
állást.   Tavaly   nyáron   a  New  York  Bar  Association  felkérte  a  lap
főszerkesztőjét,  William F. Buckley Jr.-t, a neves konzervatív publicistát,
hogy  az  ügyvédek  fóruma  előtt tegyen nyilatkozatot a drogkérdésről. Ez a
meggyőző  érvekkel  alátámasztott, világosan megfogalmazott legalizáláspárti
állásfoglalás  nyitja  meg  a  vitát.  A  hozzászólók,  Ethan  A.  Nadelmann
tudományos   kutató   (Princeton,   Political  Science  Department,  majd  a
kábítószerpolitika-kutató   Lindesmith  Center  igazgatója);  Kurt  Schmoke,
Baltimore  polgármestere;  Joseph  Mc  Namara  volt  rendőrfőnök (jelenleg a
Hoover  Intézet  kutatója); Robert W. Sweet volt ügyész, jelenleg szövetségi
bíró;  Thomas  Szasz  pszichiáter és Steven B. Duke jogászprofeszsor (Yale).
Saját  szakterületük  felől megvilágítva a kérdést, mind egyetértenek abban,
hogy ezt a sokat dicsőített háborút Amerika elvesztette és hogy itt az ideje
olyan   megoldásokat   találni,   amelyek   összeegyeztethetőek  egy  szabad
társadalommal. Buckley és Duke felszólalását a National Review 1996. február
12-i számából hozzuk.

   Egy  olyan  kórról  van  szó,  amelynek évi közköltségét hetvenötmilliárd
dollárra  becsülik, amely évi hetvenmilliárdot von el a fogyasztóktól, amely
az   amerikai   bebörtönzöttek  közel  felét  teszi  ki,  amely  bíróságaink
peridejének  közel  felét  és  négyszázezer  rendőr munkaidejét rabolja el -
mégsincs rá gyógymód, sem kéznél, sem a tarsolyunkban.

   Talán  megbocsátják,  hölgyeim  és  uraim, ha itt a Bar Association előtt
felidézem  a  drogpolitikában  eddig  bejárt  utamat.  Amikor  a  New York-i
polgármester-választáson  indultam,  a  politikai  verseny  vidám volt, de a
város   problémáit   mindegyik   fél   komolyan  vette.  Droggal  foglalkozó
felszólalásomban  és  a  választások után megjelent könyvemben a drogembargó
fenntartása  mellett  foglaltam  állást,  ámbár  szokatlan megokolással. Azt
olvastam  ugyanis  -  és  úgy  gondolom,  hogy  ebben  a  tények továbbra is
megerősítenek  -,  hogy  a  drogfogyasztás  társas  foglalatosság.  Ebből az
következik,  érveltem, hogy egy drogfüggő társaságot keres, tehát másokat is
rá  akar  szoktatni  a  drogra.  Eszerint  pedig  a drogfogyasztás járványos
betegségnek   tekinthető,   és   ennek  megfelelően  a  szokásos  megszorító
intézkedéseket  kell  vele  szemben  foganatosítani,  akár  csak a tífusszal
szemben. Álláspontomat néhány szabadelvű - köztük Milton Friedman professzor
-  kifigurázta,  mondván, mit szólnék hozzá, ha kihívnák a rendőrséget, mert
bebizonyosodna,  hogy  a  velem való összejövetel ragályos természetű. Azért
idézem  fel  mindezt,  hogy meggondolásaimnak filozófiai perspektívát adjak.
1965-ben  is  tisztelettel  adóztam  annak  a  szabadelvű felfogásnak, amely
ellenzi,  hogy  törvényen kívül helyezzenek bármely cselekedetet, ami csupán
elkövetője  számára  jelent potenciális ártalmat. John Stuart Millt idéztem,
és  rá hivatkozva mondtam: nem vagyunk feljogosítva arra, hogy megköveteljük
a motorbiciklistától, hogy bukósisakot viseljen. Kerestem, és úgy gondoltam,
meg  is  találtam  a  drogkérdésben  azt  az  érvet,  amelynek  segítségével
kikerülhettem  az  állami beavatkozást ellenző logikát. Tíz évvel később egy
másik  meggondolás,  nem  az  állami  intervenció  elutasítása vezetett. Egy
konzervatívnak   mindig   mérlegelnie   kell   egy   törvényes   megszorítás
érvényesíthetőségét.  Például  azokban  az államokban, amelyek törvénykönyve
mindmáig  tiltja  a szodómiát, e törvény, minthogy végrehajthatatlan, csupán
nyomtatott   szöveg   marad.   Arra  a  következtetésre  jutottam,  hogy  az
úgynevezett  drogháború  nem  eredményes  és  nem is lesz eredményes egészen
addig,   amíg   alapvetően   meg   nem   változtatjuk   azokat   a   polgári
szabadságjogokat,  amelyekhez  hozzászoktunk,  és  amelyekhez  mint  értékes
hagyományunkhoz ragaszkodunk. És amennyiben a drogháború nem eredményes, meg
kell  vizsgálnuk  a  hatását, mérlegre kell tennünk a háborús veszteségeket.
Ezek a megfontolások vezettek az utilitárius elvekhez: a drogok betiltásából
következő szenvedés és öröm benthami kalkulusához.

   Körülbelül  egy  évvel  ezelőtt jutottam arra a gondolatra, hogy mérleget
vonok,  de  hamarosan  rájöttem, hogy akármilyen hozzávetőlegesen kalkulálok
is,  olyan károkat kell dollárban mérnem, amelyek nem kvantifikálhatók. Jobb
híján  azonban  a  törvény  támogatja az efféle kvantifikációt, mint például
abban  az  esetben,  amikor  arra szólítják fel a bíróságot, hogy fejezze ki
dollárban  a  felperes  jobb  karjának az értékét, amelyet egy elromlott gép
vágott  le a gyárban. Vállalkozásom jellegénél fogva allegorikus - nem tudok
pontos  mérleget  vonni  -,  de úgy vélem, a modell hasznosnak bizonyulhat a
perspektívák tisztánlátásához.

   Steven  Duke,  a Yale Egyetem jogászprofesszora az America's Longest War:
Rethinking  Our  Tragic Crusade against Drogs című értékes könyvében és Drug
Prohibition:  An  Unnatural  Disaster  című  tanulmányában  arra hívja fel a
figyelmet,  hogy  nem az illegális drog fogyasztása okoz problémát, hanem az
illegális  drogokkal  való  visszaélés.  Elismert  tény,  hogy  több  millió
amerikai  (nyolcvanötmilliós  adatot láttam) fogyasztott már egyszer-kétszer
illegális drogot. De a felmérésekre feljogosított szövetségi szerv hivatalos
becslése  szerint  nincs  több,  mint  egymillió  kokainista,  vagyis  olyan
személy,   aki   az  elmúlt  héten  legalább  egyszer  fogyasztott  kokaint.
Megbízható becslések szerint ötmillió amerikai szív rendszeresen marihuánát,
míg  hetvenmillióra  tehető  azoknak  a  száma,  akik  valamikor  néhányszor
kipróbálták.  Azok  az  amerikaiak, akik visszaélnek a droggal, amit itt úgy
definiáltunk,  hogy  függőségbe kerültek vagy rászoktak a kábítószerre, csak
kis  százalékát  képezik  azoknak a drogfogyasztóknak, akik úgy használják a
drogot,  hogy  életükben  és  karrierjükben  semmiféle  káros elváltozás nem
figyelhető   meg.  A  többség  azokhoz  az  amerikaiakhoz  hasonlatos,  akik
fogyasztanak alkoholt, de nem lesznek alkoholisták. A kíváncsiság arra hajt,
hogy  feltegyük  a  kérdést,  vajon  hány  illegális  drogfogyasztó  hal meg
valójában  drog  következtében.  A kérdés bonyolult, mivel a marihuána hozzá
van  csapva  a  heroinhoz  és  a  kokainhoz,  noha még soha senki nem talált
senkit,  aki  a marihuánafogyasztásba halt bele. A kokain okozta halálesetek
felmérése  is  nehéz  az  anyag  tisztátalansága miatt. Mint ahogy nem volna
értelme  az alkoholra vonatkozóan abból a tényből következtetéseket levonni,
hogy  1931-ben  ezer  amerikai  halt bele az alkoholfogyasztásba, minthogy a
halálesetek   több  mint  a  fele  az  alkoholhoz  adagolt  mérgező  anyagok
következménye  volt.  Amikor  az alkohol illegális volt, a fogyasztó sohasem
tudhatta,  hogy  többé-kevésbé ártalmatlan alkoholt kap-e - amilyeneket ma a
boltban  vásárolhatunk  -,  avagy  a csempész valami bénító pancsot adott el
neki. Az illegális heroin vagy kokain beszerzője sem tudhatja, hogy klinikai
tisztaságú   drogot   fogyaszt-e.   Tisztában  vagyok  a  nehézségekkel,  de
megkockáztatom   az   állítást,   hogy  több  ember  hal  meg  a  drogháború
következtében,   mint  abban,  amit  általában  túladagolásnak  nevezünk.  A
drogháború   áldozatai   közé   kell  számítanunk  ugyanis  az  egymással  a
területekért  harcban  álló  kereskedőket  és azokat az embereket is, akiket
rablás  közben  megölnek  a  kétségbeesett  szenvedélybetegek,  hogy pénzhez
jussanak,  és  hogy  beszerezhessék  az  anyagot.  Itt  a leghelyesebb talán
megemlíteni,  hogy  a  kokain  és  a  heroin előállítási költsége csak a két
százalékát  teszi  ki az utcai áruknak. Minthogy egy kokainistának heti ezer
dollárba  kerül az adagja, valahonnan be kell szereznie ezt az ezer dollárt.
A  lopott  holmik  túladásán  átlagosan  nyolcvan  százalék a veszteség, így
emberünknek  ahhoz,  hogy  ezret  szerezzen,  ötezer  dollár értékű ékszert,
autót,  egyebet  kell  lopnia.  Szabad  piaci  körülmények  között heti húsz
dollárból  is kijönne a kokainista, akinek háborús körülmények között ezerre
van szüksége.

   Azután figyelmemet a járulékos kiadások, más szóval járulékos szenvedések
felé  fordítottam.  Bűnözési  statisztikánk,  bármilyen  nagydobra verjük is
tavalyi   enyhe   javulását,  folytatja  évszázados  növekedését.  A  súlyos
bűntények  száma négyszáznyolcvan százalékkal nagyobb, mint 1965-ben. Noha a
korreláció nem teljesen egyértelmű, mégis jelentős: a bűntények száma a rend
és  a  törvény  alkalmazott  érvényesítőinek,  magyarán  a rendőrök számának
arányában  csökken.  A  beharangozott  új  büntető  törvény,  amelyet tavaly
fogadtak  el,  és  amelyet  Clinton elnök melegen üdvözölt, százezerrel több
rendőrt  biztosít, igaz, hogy csak korlátozott időre. De négyszázezer rendőr
állhatna   a   bűnüldözés   rendelkezésére,   ha  a  drogárusok  üldözésétől
felszabadulnának,  mivel a drogokat különösebb haszon nélkül árulnák mondjuk
a  gyógyszertárban.  Megkísérelhetjük  felbecsülni  a  kábítószeresek  által
lopott  javak  értékét is. Duke professzor ezt tízmilliárdra teszi. Ehhez az
anyagi  veszteséghez  azonban  mindenképpen hozzá kell számolni az áldozatok
nem  anyagi  jellegű  kárát  is.  Ha valakinek éjszaka betörnek a házába, és
fegyvert  fognak  rá,  míg elrabolják a pénzét, ékszerét, egyebét, indokolt,
hogy  magasabb  "árat"  számoljunk, mint az ellopott javak puszta értéke. Ha
szerények  vagyunk, méltányosan, bár önkényesen ezer dollárt számolhatunk az
áldozat szenvedésére. Egy esetleges testi sérülést vagy pszichikai traumát a
bíróság tízszer vagy százszor ennyire becsülne. Ezenkívül más tényezőkkel is
számolnunk  kell,  amelyek  ugyancsak nehezen kvantifikálhatók, de nagyon is
kézzel  foghatók.  Ötven évvel ezelőtt éjszaka végigsétálni a Central Parkon
nem volt nagyobb kaland, mint manapság végigmenni a Fifth Avenue-n. Manapság
csak  a  Matternhorn  megmászóihoz  fogható  vakmerők merészkednek éjszaka a
parkba.   Nem   volna-e   helyénvaló   felszámolni   az  elveszett  kellemes
lehetőséget?  Ha  bezárnák a Metropolitan Museumot, vajon nem úgy ítélnénk-e
meg teljes joggal, hogy értéktől fosztottak meg bennünket? És milyen értéket
számoljunk  fel  a nyugodt álomért, ami odalett, minthogy éjszaka attól kell
rettegnünk, nem jön-e betörő, hogy drogra váltsa pénzünket, ékszereinket?

   Tovább  folytatva  kalkulációnkat,  fel  kell tennünk a kérdést: melyek a
relatív  költségei  a szenvedélybetegek orvosi és pszichológiai kezelésének,
illetve  a  kábítószeres  törvénysértők bebörtönzésének? Az derül ki, hogy a
kezelés  hétszer  olyan  költségkímélő.  Ez  azt  jelenti, hogy minden egyes
kezelésre fordított dollár hétszer olyan hatékonyan csökkenti a visszaszokás
valószínűségét,  mint a börtön. Más oldalról megvilágítva: a kezelés ma csak
a  rászorulók  felének  áll rendelkezésére. Mégis egyre több börtönt akarunk
építeni a kábítószeresek elrekesztésére, noha a börtönépítés és -fenntartás,
valamint  a  drogosok  üldözésének,  letartóztatásának, vád alá helyezésének
költségéből  összehasonlíthatatlanul  hatékonyabb  orvosi  és  pszichológiai
gondozást   finanszírozhatnánk.   Megkímélem   önöket  kutatásaim  számokban
kifejezhető  végeredményétől,  minthogy ilyen végeredmények nincsenek is, de
az eddig felsorolt adatok jól mutatják: a drogháború minden tekintetben több
szenvedéssel  jár,  mint  a  drogok engedélyezése, ha az engedélyezést kellő
felvilágosító  oktatás  kíséri  a  nem  fogyasztók  és  a fogyasztók számára
egyaránt. A dohányfogyasztás is lényegesen csökkent az utóbbi harminc évben,
és  nem  azért,  mert  a dohányt betiltották volna, hanem mivel a problémára
érzékennyé  vált  közösség  tagjai  egyre  nagyobb számban látták be, milyen
egészségkárosító  hatása  van  a dohánynak, mint ahogy az AIDS korában egyre
több  amerikai  tartózkodik  a  nem  biztonságos szextől vagy a fertőzött tű
használatától.   Ha  nyolcvanmillió  amerikai  tud  kísérletezni  a  droggal
anélkül,  hogy  rászokna, joggal remélhetjük, hogy a mindenkinek nyilvánosan
rendelkezésre  álló információk birtokában ugyanennyien ellen fognak állni a
drogvásárlás   kísértésének,   még  ha  a  kábítószer  az  előállítási  áron
beszerezhető  lesz  is  a  gyógyszertárban.  Mindehhez  még hozzávehetjük az
állampolgári    igazságosság    szempontját.   Viseljék   a   drogfogyasztás
következményeit  azok,  akik  visszaélnek  vele.  Ez nem azt jelenti, hogy a
társadalom  mentesülne  a  segítségnyújtás  kötelezettsége alól. Csupán azt,
hogy  a  kábítószert  nem  fogyasztók - és ez a többség - élete, szabadsága,
tulajdona  ne kerüljön veszélybe a kisebbség által keresett drogok betiltása
miatt.

   És  akkor  még  nem  is szóltam a társadalomnak okozott kárról, amelyet a
rendőrök  és  az ügyészek kezébe került döbbenetes jogi fegyverek okoznak: a
törvénysértések  büntetéseképpen bevezetett vagyon- és házelkobzásról, amely
a  drogháborút  van hivatva előmozdítani, de mint egy hozzáértő tanácsadótól
tudom,  jogosan  alkalmazható a háziállat elhanyagolásáért járó büntetésként
is.  És  itt  abba is hagyom azzal, hogy gyalázatos és felháborító egy olyan
társadalomban  élni,  amelyben  a törvények megengedik, hogy fiatalembereket
életfogytiglan  börtönre  ítéljenek  csak  azért,  mert pár uncia marihuánát
termesztettek  vagy  árultak.  Remélem, létfontosságú szakmájuk jó hivatalai
legalább  e  My  Lai-i  mészárláshoz hasonló háborús túlkapások ellen minden
erejükkel tiltakozni fognak. És talán abba az irányba hatnak, hogy a legtöbb
drog legálisan hozzáférhető legyen - a kiskorúakat kivéve - bárkinek.

                                                      William F. Buckley Jr.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.