Dimenzió #15

Kábulatban

(drogok, hatásuk, megítélésük, egészség)

                            DROG, HÁBORÚ ÉS BÉKE

       (Forrás: Budapesi Könyvszemle, 8. évfolyam 4. szám, 1996. Tél)

  (Fifth International Semmelweis Symposium on the Problems of Drug-Abuse,
                           September 26-27, 1996.)

   Az   Orvostovábbképző   Szemle  1994  nyarán  azzal  a  kéréssel  fordult
olvasóihoz,  hogy  mint  szakemberek  nyilvánítsanak  véleményt az országban
folyó  vitával  kapcsolatban:  egyetértenének-e  azzal,  hogy Magyarországon
törvényesen  is hozzáférhetővé váljon a marihuána. A lap 1995. januári száma
közölte az olvasói válaszokat.

   Az  Orvostovábbképző Szemle nem originális közleményeket hozó élvonalbeli
tudományos  lap,  hanem  a mindennapos orvosi gyakorlat szempontjából fontos
kérdésekről  közöl  rövid  áttekintő  tanulmányokat.  Mint  ilyen,  az egyik
legolvasottabb és legnépszerűbb - ha nem a legolvasottabb és legnépszerűbb -
magyarországi orvosi folyóirat.

   A  lap  szerkesztői válogatást közöltek a beérkezett, jellemzőnek tartott
olvasói  levelekből:  a  körkérdésre  válaszoló  orvosok  túlnyomó  többsége
egyértelműen   elutasította  és  csupán  egyetlen  hozzászóló  helyeselte  a
marihuána  legalizálását. Függetlenül attól azonban, hogy a levélíró orvosok
hogyan  foglaltak  állást,  meghökkentő volt a közölt válaszok színvonala. A
hozzászólások  teljes egészében nélkülözték egy orvosi, szakmai lap esetében
egyébként természetes árnyalt, diszkusszív és mérlegelő problémafelvetést, a
kérdés tudományos irodalmára való hivatkozásokat, adatok elemző értékelését,
vagy  a  probléma különböző megoldási lehetőségeinek előnyeit és kockázatait
tárgyaló   összevetéseket.   A   válaszok   a  drogkérdés  orvosi-tudományos
irodalmában  való  nagyfokú  járatlanságot,  az  informáltság súlyos hiányát
tükrözték.  Mindazonáltal  a hozzászólók többsége, sokszor csupán szakmai és
morális előítéletekre támaszkodva, kétely nélkül nyilvánított véleményt.

   A   helyzet  visszásságát  mutatta,  hogy  a  lap  szerkesztői  vélhetően
megfelelő  színvonalú  hozzászólások  híján  olyan véleményeket is közöltek,
melyek  hangütése merőben idegen egy orvosi szakmai lapban, és sokkal inkább
a  populista  sajtó  gondolkodási  mintáira  emlékeztet: "...a kábítószerrel
összefüggő  betegségek, balesetek gyógyszerkezelése ne legyen térítésmentes.
Miért  a  becsületes  társadalom  fizesse  a  narkósok  kezelését? Senki sem
kötelezi    őket    a    narkózásra",    vagy   a   marihuána   legalizálása
"természetellenes,  erkölcsromboló, embertelen, gazdaságromboló, felesleges,
nemzetpusztító.  A  kérdés  felvetése  maga  is  a  jelen  beteg, öngyilkoló
civilizációk zavarodottságának intellektuális szellemi váladéka."

   A  marihuána legalizálásáról szóló kiterjedt vita éles fénybe állította a
magyarországi   drogkérdés  számos  problémáját.  Nyilvánvalóvá  vált,  hogy
miközben  az  az  általános  érzület,  hogy  az  alkohol-  és  a  drogkérdés
országunkban  egyre súlyosabbá válik, orvosaink képzettsége ezen a területen
igen hiányos, és sokan közülük a megalapozott és átgondolt szakmai véleményt
előítéleteik és indulataik megfogalmazásával tévesztik össze. Kiderült, hogy
az  egyetemi  orvosképzésben  ez  a  terület egészen mostanáig nem vagy csak
minimális  mértékben  kapott  teret,  hogy a posztgraduális képzés is súlyos
szervezeti  problémákkal  küzd,  csakúgy,  mint  a  drogbetegek  ellátásával
foglalkozó  maroknyi speciális intézmény. Különösen aggasztó, hogy kitűnt, a
drogfogyasztás  problémáival  foglalkozó  szakembereink száma a néhánynál is
kevesebb.

   Másrészt világossá vált, hogy az országnak nincs kialakított és átgondolt
drogpolitikája.  Ezt  a  helyzetet  akár ígéretesnek is tekinthetnénk, abban
bízva,  hogy  a  drogpolitika  hamarosan  kialakítandó  stratégiai  elvei  a
probléma kezeléséhez hosszú távra kedvező viszonyokat teremthetnek. Az ezzel
kapcsolatos érdemi munka azonban csak nem akar megindulni, és ahelyett, hogy
más  országok  sikereiből és kudarcaiból tanulva autonóm és racionális elvek
születnének,   különböző   munka-  és  határozatképtelen  bizottságok  lázas
tétlenkedése  mellett  az  ország  drogpolitikája egyre inkább a legkönnyebb
ellenállás  irányába,  a  prohibicionista  elvek átgondolatlan másolása felé
csúszik.

   A  Nemzetközi  Semmelweis  Symposiumot  évente  rendezik  meg a budapesti
orvosegyetemen,  témája mindig más, a tudományos érdeklődés előterében álló,
aktuális  és  fontos  kérdés.  Az egyetem tudományos bizottsága úgy döntött,
hogy  ebben  az  évben  a szimpózium tárgya a kábítószerhasználat problémája
legyen.  A  szimpóziumhoz közvetlenül csatlakozott a Goethe Intézet egynapos
rendezvénye, mely a kérdés társadalmi vonatkozásait vizsgálta.

   Mivel   a  kábítószer-abúzussal  kapcsolatos  problémák  jelentősége  sok
szempontból  túlnő  egy  tudományos  részkérdés  jelentőségén,  és  mivel  e
területen  a  magyar  orvosok  informáltsága  az  optimálistól  távol áll, a
szimpózium  tudományos  koordinátoraként  tudatosan igyekeztem a rendezvényt
olyanná   formálni,   hogy   a  problémának  inkább  szélesebb  spektrumával
foglalkozzon.  A  kérdéskör  több különböző aspektusának tárgyalását ebben a
helyzetben   fontosabbnak   éreztem,   mint   bármely   részterület  kiemelt
diszkusszióját.

   A   három  nap  alatt  huszonkilenc  előadás  hangzott  el,  többségük  a
kábítószerhasználat biológiai, farmakológiai, klinikai és terápiás kérdéseit
tárgyalta, de néhány előadás a probléma szociális és politikai aspektusaival
foglalkozott.    Szó    esett    a    marihuánáról,    az    ópiátokról,   a
pszichostimulánsokról, a benzodiazepinekről és az alkoholról egyaránt.

   Az  előadások  többségét  kiváló  külföldi  szakértők, világszerte ismert
tudósok  tartották.  Közülük  nyolcan  az  Egyesült  Államokból,  a  többiek
Angliából,     Hollandiából,    Franciaországból,    Svájcból,    Izraelből,
Olaszországból, Japánból, Németországból vagy Ausztriából érkeztek.

   Tudományos  koordinátorként  olyan  tudósok  meghívását is szorgalmaztam,
akik   a  drogprobléma  kezelésének  más  rendszerét  javasolják,  mint  ami
országunkban  jól ismert. Nem tartottam elfogadhatónak az olyan - főként nem
egyetemi, hanem adminisztratív körökből jövő - álláspontot, hogy "helytelen"
véleményt  képviselő  tudósokat  nem  szabadna meghívnunk, mert ha meghívjuk
őket,  a  "helyes" véleményt képviselők nem fognak eljönni. Ezt az önmagában
is  abszurd  vélekedést a valóság nem igazolta: a szimpózium szervezői által
felkért összes tudós elfogadta a meghívást.

   A megnyitón a belügyminiszter és a mentálhigiénés kormánybiztos egyaaránt
úgy   fogalmazott,   hogy   az   ország   drogpolitikájának  formálásában  a
konferencián  elhangzottakat hasznosítani kívánják. Ebből a szempontból több
előadás is igen figyelemre méltó volt.

   Ethan  Nadelmann, a drogpolitikai kérdések egyik legismertebb elemzője és
kutatója  a  tiltó  módszerek  alternatívájáról,  a drogok kontrolljának, az
ártalmak csökkentésének ún. harm-reduction elveiről beszélt. Ethan Nadelmann
a   New   York-i   Open  Society  Institute-hoz  tartozó  Lindesmith  Center
igazgatója.  Az  intézetet  Alfred Lindesmithről nevezték el, ő volt az első
amerikai  tudós,  aki  a  konvencionális  drogpolitika  kritikai  elemzésére
vállalkozott.

   A   tiltó   drogpolitika  a  kábítószerekkel  kapcsolatos  problémákat  a
társadalom betegségtüneteinek tekinti, és radikális, "sebészi" módszerekkel
akarja  gyógyítani.  Célja,  hogy  a  drogok  előállításának,  birtoklásának
szigorú  törvényi  tiltásával,  rendőrségi  módszerekkel csökkentse a drogok
forgalmát,  nehezítse  a kábítószerekhez való hozzájutást, azaz a büntetőjog
eszköztárát  felhasználva  oldja  meg,  de legalábbis mérsékelje a drogokkal
kapcsolatos   problémákat,   szüntesse   meg,  de  legalábbis  csökkentse  a
drogfogyasztást.  Ebben  a  gondolati  körben  a  drogok  mint a társadalmat
veszélyeztető  ellenség jelennek meg, tehát hadat kell viselni ellenük. Ez a
háború,  a  "War  on  Drugs"  évtizedek óta hol csendesebben, hol hevesebben
folyik az Egyesült Államokban.

   A   harm-reduction  elvét  vallók  másként  közelítik  meg  a  problémát:
természetes társadalmi jelenségnek tekintik a pszichoaktív anyagok, a drogok
használatát.  Olyan  jelenségnek, amely súlyos problémákat okozhat ugyan, de
ezeket  a  drogok okozta ártalmak csökkentésével, és nem elsősorban a tiltás
és az üldözés módszereivel kell mérsékelni.

   Mindig  minden  kultúrában  használtak  és  minden  mai  társadalomban is
használnak  erős  pszichoaktív  szereket.  Nadelmann  úgy látja, hogy vannak
olyan  drogok,  melyek  jól integrálódnak a helyi kultúrába, vannak olyanok,
melyeket  medicinális  csatornákon  át  sikeresen  szabályoznak,  és vannak,
amelyeket démonizálnak és tiltanak.

   Nadelmann  szerint  a  XX.  században  az  Egyesült  Államok  kormányának
erőteljes támogatásával a drogtilalom globális rezsimje jött létre. A tiltás
politikája  azonban  nem  tudta elérni célját, hiszen sok országban a drogok
forgalma  nagyobb,  a  velük  kapcsolatos  problémák pedig súlyosabbak, mint
valaha  is  voltak.  Meg kell érteni és el kell fogadni, hogy a drogokat nem
lehet  kiküszöbölni  az  emberi  társadalmakból,  és olyan megoldásokat kell
keresni,   melyek   egyaránt  mérséklik  a  drogfogyasztásból  és  a  drogok
tilalmából származó veszélyeket.

   Nadelmann   szerint   a  prohibíciós  politika  sikerének  esélyei  eleve
korlátozottak.  A  termőterület,  amely  az  Egyesült Államok egész piacának
drogellátáshoz  szükséges,  viszonylag  kicsi.  A  határokat  az eddigieknél
jobban  ellenőrizni szinte lehetetlen, így a drogszállítmányok csak igen kis
hányadának  felderítésére  van  mód.  Az  érdekeltségek a drogüzletben pedig
óriásiak,  hiszen  adott  súlyú kokain és heroin többet ér, mint ugyanakkora
súlyú  arany.  A tilalom politikájának irányítói 1995-re drogmentes Amerikát
ígértek.  E  politika  azonban nemcsak hogy nem tudja elérni célját, nemcsak
hogy  költségei  milliárddolláros  nagyságrendűek  évente,  de  számos olyan
következménnyel is jár, amelyek több kárt okoznak, mint a drogok önmagukban.


   Az állam által elköltött milliárdoknál vélhetően még nagyobb az illegális
drogüzletből  származó  haszon: évente 10-50 milliárd dollárra becsülik. Nem
kétséges, hogy a drogkereskedelemmel kapcsolatos bűnözés az összes bűnesetek
számottevő  hányadát  teszi  ki, míg az, hogy az illegális drogok önmagukban
agresszív  viselkedést váltanának ki, nem igazolható. A tiltott drogok magas
ára   miatt   lopásra,   betörésre   és  erőszakra,  rablásra,  útonállásra,
prostitúcióra kényszerülhetnek a szerek használói, jórészt a legszegényebbek
és legelesettebbek. De azok a polgárok is, akik akár csak alkalmi fogyasztói
valamely   drognak,  bűnelkövetőkké  és  megbélyegzetté  válnak;  a  tilalmi
politika   az   Egyesült   Államokban   polgárok   millióinak   viselkedését
kriminalizálja:  az  évente  egymillió  drogokkal  kapcsolatos letartóztatás
negyede   a   marihuána   puszta   birtoklása  miatt  történik.  Mindezekkel
összefüggésben   és   következményeként   a   rendőrségi  akciók  hajlamosak
korlátaikat  veszteni, és súlyosan sérül a polgárok személyes szabadságjoga,
a demokrácia fontos és alapvető értéke.

   A  drogkérdés  kriminalizálásának  Nadelmann  szerint  súlyos medicinális
kockázatai  is  vannak.  A  relatíve  veszélytelen,  de nagy tömegű és ezért
jobban  ellenőrizhető  marihuána  helyett a drogok piacán jelentősebb helyet
kapnak  a  veszélyesebb,  de  könnyebben  elrejthető  szerek.  Ezen a piacon
nincsen  minőségkontroll:  a  drogok  fogyasztásával kapcsolatos medicinális
problémák  nagy  része  a  forgalmazott  szerek  szennyezettségével, a dózis
bizonytalanságával  kapcsolatos.  Így  a  drogfüggő  emberek élete forrásaik
megbízhatóságán  múlik.  Ezért  kétséges  siker  egy drogkereskedő lebukása:
vásárlóinak  egy  része  forrás  híján  orvosi  segítséget keres majd, mások
azonban új helyen vásárolnak, és a szer alkalmatlansága életükbe kerülhet. A
legtöbb országban nehezítik a fecskendőhöz és tűhöz való hozzájutást is, ami
az   intravénás   kábítószerhasználók  között  az  AIDS  gyors  terjedéséhez
vezetett.

   Mindezeken  túl  jelentős  probléma  Nadelmann  szerint  az  is,  hogy  a
drogkérdés   kriminalizálása   súlyosan  akadályozza  a  drogbetegek  orvosi
kezeléshez jutását és érdekvédelmét, mivel félnek segítséget kérni, tartanak
-  sokszor  okkal  - az esetleges rendőri, jogi következményektől. Nadelmann
rámutatott  arra  is,  hogy  a  prohibíció politikája magával hozza az egész
kérdéskör  hisztérikus,  szenzációhajhász  megjelenítését  a  médiában,  ami
nehezíti  a  problémák  józan  megbeszélését és mérlegelését, másrészt azt a
hamis  illúziót  kelti,  mintha  csak  az illegális drogok fogyasztása volna
kockázatos, a legális drogoké viszont jórészt ártalmatlan.

   A  harm-reduction  politika elsősorban a drogfogyasztók védelmét jelenti.
Ezt  szolgálhatják  a  betegek részére anonimitást biztosító centrumok, ahol
tiszta  tűt  és  biztonságos,  állapotuknak  megfelelő  drogot  kaphatnak. A
methadonprogramok  esetében  is erről van szó: a methadon a morfin szájon át
szedhető   szintetikus   analógja,   de   annál  hosszabb  hatástartalmú  és
biztonságosabb  drog.  De  elképzelhető,  ahogyan  Németországban,  Svájcban
gyakorlat  is,  hogy  jól  képzett  általános orvosok írjanak fel drogokat a
rászoruló     betegeknek.     Stephan    Quensell,    a    brémai    egyetem
kriminológiaprofesszora  szerint  a  harm-reduction  azt  is  jelenti,  hogy
elfogadva  azt  a  tényt,  hogy  a  drogok  használata  a  kultúra része, az
embereket   tanítani   és  informálni  kell  a  drogok  veszélyeiről,  de  a
kockázatcsökkentő,  kulturált  használat  lehetőségeiről  is.  Azaz a drogok
használatát  a  kriminalitás  alvilágából  a kultúra világába kell emelni. A
drogháborút  váltsa  fel  béke, ez hatékonyabb és humánusabb esélyt teremt a
drogokkal kapcsolatos problémák és konfliktusok kezelésére.

   Nadelmann  és Quensell szerint a harm-reduction nemcsak a drogfogyasztók,
hanem  a társadalom védelmét is jelenti. Megfelelő, fokozatos lépéseket téve
a  drogfogyasztás  dekriminalizálásának  irányába,  a  tilalom politikájának
számos káros következménye felszámolódik: a drogokkal kapcsolatos bűnözés és
egészségkárosodás   mértéke   drasztikusan   csökkenne.   A   harm-reduction
természetesen nem jelenti a drogok használatának támogatását: a prohibícióra
fordított   hatalmas   összegeket   a  megelőzésre,  illetve  a  drogbetegek
kezelésére  lehetne költeni. A drogok forgalmának ésszerű korlátozása, amely
megszorítások  -  a reklám tilalma, az ellenreklám támogatása, a forgalmazás
helyének  és  idejének  korlátozása,  a  kiszolgálható mennyiség megszabása,
életkorhoz  kötöttség,  nyilvános  helyen  történő fogyasztás tilalma stb. -
ugyanúgy vonatkoznának a jelenleg legális drogokra is.

   A    drogok   forgalmának   dekriminalizálása   Nadelmann   szerint   sem
kockázatmentes  politika.  Az  Egyesült  Államokban  is, a népesség egészére
vonatkoztatva,  a  drogok okozta egészségkárosodások aránya és költsége csak
csekély  hányada  az  alkohol  és  a  dohányzás  okozta  egészségkárosodások
arányának   és   költségének.   Vannak,   akik   attól   tartanak,   hogy  a
dekriminalizálással  a  jelenleg  illegális  drogok okozta problémák hasonló
nagyságrendűvé   válhatnak.   Bár  vélhetően  a  jelenleg  illegális  drogok
használati  aránya  megnőhet,  számos  tényező  szól  amellett,  hogy  ez  a
növekedés nem lesz jelentős, és a dekriminalizálással járó haszon lényegesen
felülmúlja  a  belőle  származó kárt. A hollandiai tapasztalatok a marihuána
szabályozott forgalmával kapcsolatban ezt egyértelműen megerősítik.

   Lester Grinspoon, a Harvard Egyetem pszichiátriaprofesszora évtizedek óta
vizsgálja   a   marihuánával  összefüggő  kédéseket.  Könyvei,  a  Marihuana
Reconsidered  és  a  James  Bakalarral  közösen írt Marihuana, the Forbidden
Medicine  világszerte érdeklődést keltettek. Előadásában a marihuána orvosi,
terápiás alkalmazásának lehetőségeivel foglalkozott.

   A   marihuánaellenes   háború  egyik  legtragikusabb  következményének  a
cannabis   orvosi   kiátkozását  tartotta.  Véleménye  szerint  a  marihuána
figyelemre  méltóan  biztonságos,  és  bár  nem teljesen ártalmatlan, sokkal
kevésbé  toxikus  és jóval biztonságosabb, mint a legtöbb gyógyszer, amit az
orvosok  naponta  felírnak:  a  cannabis terápiás dózisban nem zavarja meg a
fiziológiás  működéseket,  és  nincsen  jelentős  szervkárosító  hatása sem.
Szomatikus  dependenciát  és  toleranciát  csak  igen kis mértékben okoz. Az
egyetlen egyértelműen bizonyított probléma a dohányzással kapcsolatos légúti
és  tüdőkárosodás  lehet,  amely  ugyanolyan  jellegű, mint amit a nikotinos
cigaretták  okoznak.  Viszont  marihuánából napi két cigaretta elszívása már
ritkán  előforduló  intenzív  használatot jelez, míg a legerősebb függőséget
okozó  szer,  a nikotin esetében a napi húsz-negyven cigaretta elszívása sem
ritka. A tüdőkárosodás kockázata pedig arányos a dózissal.

   Grinspoon  rámutatott,  hogy  amennyiben  a  marihuánában  rejlő terápiás
lehetőségeket  kihasználnák, a cannabis az egyik legolcsóbb gyógyszer lenne.
Ha  mint  hányáscsillapító forgalomban volna, a vele közel azonosan hatékony
jelenlegi  gyógyszerek  árának  századrészébe kerülne. Grinspoon sorra vette
azokat  az  eseteket,  ahol a cannabis terápiás hatékonyságát bizonyították,
illetve   ahol  a  terápiás  alkalmazhatóság  felmerült.  A  legismertebb  a
marihuána  hányáscsillapító hatása. A rák kemoterápiás kezelésekor a betegek
közel  felénél  jelentkezik  intenzív  és gyötrő hányás, mely az általánosan
használt  hányáscsillapítókkal  az esetek 30-40 százalékában nem szüntethető
meg.  Viszont  az ilyen betegek majd 80 százalékát a marihuána tünetmentessé
teheti.   A   marihuána  fő  hatóanyaga,  a  9-Á-tetrahydrocannabinol  (THC)
szintetikusan   előállítható,   és   tabletta  formájában  hozzáférhető,  de
viszonylag  lassan  szívódik  fel. A tabletta ráadásul nagyon drága, továbbá
alkalmazása hányó betegeknél problematikus. A marihuána elszívásakor viszont
a tüdőn át gyorsan és könnyen a vérbe jut a terápiás hatékonyságot biztosító
mennyiségű THC.

   Az   AIDS   kezelésekor   is   olyan  gyógyszereket  alkalmaznak,  melyek
mellékhatásként  hányingert  és  hányást  váltanak  ki.  Itt  is  hatékony a
marihuána,    sőt    étvágyfokozó   hatása   az   AIDS-betegek   progresszív
testsúlycsökkenését is gátolja, azaz meghosszabbíthatja életüket.

   Komoly  esély  van  arra,  hogy  a marihuánát sikerrel lehetne alkalmazni
nyílt  szemzugú  glaukóma kezelésére, mert dózisfüggő módon csökkenti a szem
belnyomását.  Vannak  adatok,  melyek azt mutatják, hogy hatékony görcsgátló
lehet   epilepsziában,   másrészt  felmerült  alkalmazása  fájdalommal  járó
állapotokban  és  affektív betegségekben is. Számos anekdotikus eset ismert,
mikor  a  marihuána  terápiás  értékűnek  bizonyult  például  migrén, Crohn-
betegség vagy tinnitus kezelésében.

   Vannak,  akik  azt  mondják,  hihetetlen,  hogy egy anyag ennyi különféle
állapotban  hatékony legyen. Pedig ha egy gyógyszer a test különböző részein
előforduló  receptoriális  rendszeren  hat,  a hatások sokféleségét hozhatja
létre, és a terápiás alkalmazás is igen sokrétű lehet. Az aszpirin, az egyik
leggyakrabban  használt  gyógyszer  ilyen  módon  csökkenti a fájdalmat és a
lázat,   mérsékli   a   gyulladásos   reakciókat,   gátolja  a  thrombocyták
összecsapzódását, így thromboembóliás betegségek prevenciójára és kezelésére
egyaránt  alkalmas, de használható újszülöttekben a Botallo-vezeték zárására
is.

   Újabban   vált   ismertté,   hogy  az  emberi  szervezetben  a  marihuána
hatóanyagait  kötő  receptorok  is  vannak.  Ezeket  a központi idegrendszer
különböző  területein, de a test más részein is, például az immunrendszerben
mutatták  ki.  Sőt  olyan endogén anyagokat is felfedeztek, melyek ezekhez a
receptorokhoz  képesek  kötődni.  Raphael  Mechoulam,  a  jeruzsálemi  Héber
Egyetem professzora, aki elsőként állította elő a THC-t, előadásában ezekről
az  endogén  anyagokról  beszélt. Roger Pertwee, az aberdeeni egyetem tanára
pedig úgy fogalmazott, hogy bár még nem ismert a cannabinoid receptorok és a
hozzájuk  kötődő  endogén  ligandok  fiziológiai és patofiziológiai szerepe,
valószínű,  hogy  a  cannabis  feltételezett  kedvező  terápiás hatásai ezen
receptoriális  szisztémán  át  jönnek  létre. Pertwee jó esélyt látott arra,
hogy  ezen  receptorokhoz kötődő agonisták, inverz agonisták és antagonisták
közül némelyik hatékony gyógyszerré váljon.

   Grinspoon  szerint,  ha bármely más anyag a marihuánához hasonló terápiás
reményeket  mutatna, azonnal vizsgálatok sokasága kezdődne vele. Az Egyesült
Államok  kormánya ezzel szemben tovább folytatja a drogok elleni háborút, és
ennek  keretében  gátolja  a  marihuána  orvosi felhasználásával kapcsolatos
vizsgálatok  megindulását. A propagandakiadványok továbbra is démonizálják a
marihuánát,  és  rendre  olyan  vizsgálatok eredményeire hivatkoznak, melyek
metodikai szempontból komolyan bírálhatók, nem reprodukálhatók vagy klinikai
szignifikanciájuk  nincsen. Az olyan vizsgálatok eredményeit pedig, melyek a
szer  toxicitását nem tudták bizonyítani, figyelmen kívül hagyják. Grinspoon
rámutatott,   hogy   míg   a   morfin  és  a  kokain,  melyek  kétségtelenül
veszélyesebbek,  mint  a  marihuána,  gyógyszerként felhasználhatók, addig a
marihuána  nem  az.  Minden  eddigi  indítványt,  mely  a  marihuána  orvosi
felhasználásának  engedélyezését javasolta, elutasítottak. E hajthatatlanság
mögött Grinspoon a következő okokat tételezi fel:

   Az Egyesült Államok kormánya közel hetven éve eltúlozza és felnagyítja az
élvezeti szerként használt marihuána veszélyeit. Attól tartanak, hogy minden
engedékeny lépés a rendszer alapjait érintheti. Sok millió dollárt költöttek
arra, hogy a tiltást a szer legalábbis valamiféle ártalmával igazolják. 1967
óta  több mint tízmillió amerikai állampolgárt ítéltek el marihuánaügyekben.
Karrierek  szakadtak  meg,  családok  demoralizálódtak  és  mentek anyagilag
tönkre   az   ügyvédi  díjak  kifizetésével.  Kétségtelenül  nehéz  volna  a
kormánynak szétnézni, és azt mondani: bocsánat, tévedtünk.

   Az   évtizedek  óta  tartó  háború  felépítette  azokat  a  bürokratikus,
"oktatási",  rendőri,  jogi  szervezeteket,  melyek  alapvetően érdekeltek e
háború   fenntartásában,   mert   e  háborúból  élnek.  Ezen  érdekviszonyok
ténylegesen  a  hidegháború  katonai-ipari  komplexumának  érdekviszonyaihoz
hasonlíthatók. Míg a gyógyszeripar a drogok egyre kifinomultabb kimutatására
kifejlesztett  tesztjeiből jut hatalmas megrendelésekhez és profithoz, mások
olyan  technikákat  fejlesztenek  ki,  melyekkel  éppen  e  teszteket  lehet
megzavarni.  Azaz a rendszer fenntartásában jelentős emberi erők és hatalmas
tőkeforrások  érdekeltek. Végezetül a marihuána a szabad beszéd és a polgári
jogok  kiteljesedésének  szimbólumává  vált,  amit  sokan egy élő demokrácia
izgalmas  és  természetes  megnyilvánulásának,  mások  viszont  a társadalom
kontrollvesztésének tartanak. A hatalom rájátszik ezen utóbbi félelmekre, és
a  marihuána  veszélyeinek  aránytalan  eltúlzásával  használóit  deviánsnak
minősíti.

   A  drogpolitikai  kérdésekkel foglalkozó szekció előadója volt Oakley Ray
is,  a  Vanderbilt  Egyetem pszichológia- és farmakológiaprofesszora, akinek
könyve,  a  Drugs,  Society  and  Human Behavior tudományos bestseller lett.
Előadásában  a  megelőzés  kérdéseivel  foglalkozott.  Számba vette azokat a
feltevéseket,  melyekre  alapozva  a  droghasználat  prevenciója az Egyesült
Államokban nem sok sikert hozott az elmúlt évtizedekben. Így ő is alapvetően
tévesnek  ítélte  a  "War on Drugs" ideológiáját: a prevenciót nem háborúnak
tartja,   amit   négycsillagos   tábornokok  hadvezetésével  megnyerni  vagy
elveszíteni  lehet,  inkább a gondos kertész munkájához hasonlította, akinek
állandó  tevékenysége  rendben  tartja  a kertet. Ő is bizonyítottnak látta,
hogy   tilalmakkal   és   rendőrségi  módszerekkel  a  drogok  forgalmát  és
használatát  nem  lehet lényegesen csökkenteni. Téves feltételezésnek mondta
azt  is,  hogy  a  droghasználat  morális  vagy  hitbeli  kérdés  lenne,  és
olyasfajta  buzdító  kampányokkal,  mint  a "Just Say No!" bármifajta érdemi
eredményt lehetne elérni. Nem tartotta a droghasználatot elsődlegesen orvosi
vagy  kriminalisztikai kérdésnek sem. Véleménye szerint is nyilvánvaló, hogy
a   drogokkal  kapcsolatos  bűnözés  nagyrészt  megszűnne,  ha  a  kormányok
engedélyeznék  a drogok szabad forgalmát. Úgy becsülte, hogy a direkt orvosi
problémák   legalább   90   százalékkal   csökkennének,  ha  a  gyártást,  a
minőségkontrollt  és  a  forgalmazást  szabályozottan  kézben  tartanák,  és
legálisan  lehetne  tiszta  tűhöz,  jó  minőségű,  ismert hatóanyag-tartalmú
droghoz  jutni.  Ray  véleménye  szerint a drogok elleni fellépés elsősorban
orvosi  és  kriminalisztikai  okokkal nem igazolható. Alapvető fontosságúnak
tekinti a tiszta és átgondolt választ arra a kérdésre: akkor miért legyünk a
drogok ellen, miért ne tanúsítsunk toleranciát?

   Oakley  Ray  mégis  a  droghasználat és a drogokkal kapcsolatos törvények
liberalizálása  ellen foglalt állást. Úgy érvelt, hogy mivel a drogok okozta
kielégülés  és  élvezet üres, a társadalom nem támogathatja a reménytelenség
és  perspektívátlanság  állapotának  fennmaradását  azzal,  hogy szabad utat
enged  a  drogoknak.  Ehelyett  a társadalomnak a drogok tiltásával azt kell
üzennie  az  embereknek,  hogy  van  remény  és  lehetőség  tartalmasabb  és
humánusabb  életre.  A  droghasználat  nem  epiphenomena, hanem a társadalom
integráns   része,   és   így   érdemben   csak   a   társadalmi   viszonyok
megváltoztatásával  befolyásolható.  A  társadalmaknak  és kormányoknak arra
kell  választ  adniuk,  mi  az,  amit  a drogok helyett ajánlani tudnak. Ray
szerint  a  legjobb  prevenció  nem is említi a drogokat, hanem jövőt mutat,
esélyt és támogatást nyújt az embereknek, hogy reményeik beteljesedhessenek.

   Érdekes   volt  hallgatni,  hogy  Ray  és  Nadelmann  mindamellett,  hogy
helyzetelemzésük  alapjaiban  hasonló,  következtetéseikben  igencsak eltérő
álláspontot képviseltek. Ray javaslata a drogkérdés megoldására a társadalom
kedvező irányú megváltoztatása. Mindazonáltal nem világos, hogy miközben Ray
nem  helyesli  a  "War on Drugs" ideológiáját, hogyan akar békét teremteni a
tilalom fenntartása mellett.

   Megfontolandó  azonban,  amit Ray az amerikai DARE (Drug Abuse Resistance
Education)    programmal    kapcsolatban   mondott,   mivel   Kuncze   Gábor
belügyminiszter  megnyitó  beszédében  említette,  hogy  e program mintájára
oktatási program kezdődött a magyar iskolákban is.

   A  DARE program keretében rendőrtisztek tartottak iskolákban előadásokat.
1988-ban  már  több  mint  ötszáz  program  futott,  harmincnyolc szövetségi
államban  évente  legalább  másfél  millió  diák vett benne részt. Két évvel
később  már  az  összes államban volt ilyen program, és mindenütt sikeresnek
ítélték  őket.  Érdekes,  hogy  a  jelentős költségigény ellenére sokáig nem
történt  érdemi  vizsgálat  arról,  ténylegesen  mekkora  is  a DARE program
hatékonysága  a  droghasználat  megelőzésében.  Végre  1994-ben két jelentős
felmérést  indítottak.  Mindkét  vizsgálat azt igazolta, hogy a programokban
részt  vevő,  illetve  részt  nem vevő diákok droghasználata között nem volt
érdemi különbség. A program sikerét valójában tehát nem hatékonysági mutatók
támasztották alá, hanem pusztán különböző önkormányzatok, iskolák, hivatalok
és    hivatalnokok   aktivitásigényének   kielégüléséből   származott.   Ray
rámutatott,  hogy  energiát,  időt,  pénzt  jóval  hatékonyabban is el lehet
költeni, mint az a DARE program esetében történt.

   Annál  is  inkább,  mert  a  háború  hívei  között  vannak,  akik  a harc
fenntartása  mellett  kevesebb  figyelmet  szándékoznak fordítani a sérültek
ellátására. Jerome Jaffe professzor, a drogok világszerte ismert szakértője,
aki  egy  időben  a National Institute of Drug Abuse megbízott igazgatója és
számos  vezető  pozíció  betöltése  mellett  az  Egyesült  Államok elnökének
tanácsadója  is  volt,  a  drogfüggőség kezelésének hatékonyságáról beszélt.
Egyre több tény mutatja, mondta, a drogfüggőség kezelésének hatékonyságát és
gazdaságosságát, de sok politikus, aki a források fölött diszponál, továbbra
is  szkeptikus  a  kezelés  eredményességével  kapcsolatban,  újabb és újabb
bizonyítékát  kéri  a  kezelés  hatékonyságának  és  a ráfordított költségek
hasznosságának.  Ezt  a  kérdést vizsgálta a Jaffe professzor által vezetett
intézet, s nyolcvanöt drogbetegek kezelésével foglalkozó centrumban összesen
hatezer  hatszáz  beteg  komplex  kezelésének  eredményességét értékelték. A
vizsgálók  minden beteggel személyesen beszélgettek a kezelés indulásakor, a
kezelés  közben,  végül  egy  év  elmúltával. Azt vizsgálták, van-e hatása a
terápiának    a    betegek    drogfogyasztására,    szociális    helyzetére,
munkavállalására, bűnelkövetésére és egészségi állapotára. Az előadás adatok
halmazával  bizonyította,  hogy  a  kezelés  eredményes és hatékony lehet, a
ráfordított összegek sokszorosan megtérülnek.

   Jaffe  adatai  nemcsak  az  amerikai  drogpolitikusok  számára figyelemre
méltók,  hanem  a hazaiak számára is. Hiszen az utóbbi időben egyre többször
lehetett  hazai,  drogokkal  foglalkozó  hivatalnokoktól  is hallani, hogy a
drogbetegek  kezelésének  fejlesztésére  talán  felesleges  is az adófizetők
pénzét  költeni,  mert az úgysem vezethet sikerhez, ezért helyesebb inkább a
megelőzéssel  foglalkozni.  A  megelőzés pedig ebben a kontextusban a drogok
elleni háború eszkalációját jelenti.

   A hetvenéves háború már régóta túllépte az Egyesült Államok határait. Sok
más  ország  is  a  szövetséges  hadviselő  felek  között van. Mégis, néhány
európai  országban  lépéseket  tettek a drogbéke irányába. Németországban és
Svájcban  a  harm-reduction  elveit kezdik alkalmazni a joggyakorlatban és a
praxisban, más európai államokban pedig - ellentétben a hazai gyakorlattal -
nem  büntetik  a  drogok  fogyasztását. Ezen az úton kétségtelenül Hollandia
ment  a  legtovább:  bizonyos  megkötésekkel  szabaddá  tették  a  marihuána
árusítását  és  birtoklását.  A háborút folytató országok droghivatalnokai a
"hollandiai  kísérletről"  többnyire  nem  érdeklődő  figyelemmel beszélnek,
inkább  azt várják, mikor tér "jobb belátásra" a holland drogpolitika, véget
vetve az eredménytelen "kísérletnek". Ez a "kísérlet" azonban immár húsz éve
folyik,  és  a  holland  kormány rendületlenül kitart az 1976-ban bevezetett
szabályok   és   elvek   mellett.   Ronald  Knibbe,  a  maastrichti  egyetem
orvosszociológa-professzora  előadásában  többek  között rámutatott arra is,
hogy  a drogprobléma hollandiai kezelésének módja azt is eredményezi, hogy a
környező  országokból  a  drogbetegek  menedékért,  a  droghasználók  könnyű
forrásokért gyakorta Hollandiába mennek, és ez nem könnyíti meg helyzetüket.
A problémák kezelésében az önkormányzatok helyi jogokat gyakorolhatnak, hogy
a  közösségek  érdekeit  megvédjék.  A  konfliktusok  sokszor  élesek,  de a
megoldási  módokat  elősegíti  a  tolerancia és a racionalitás. Knibbe külön
kiemelte az orvostársadalom szerepét a drogproblémák kezelésében. Az orvosok
felvállalják   a   drogproblémákkal  való  foglalkozást,  képzettek  ezen  a
területen,  és  érdeklődéssel  fordulnak a drogkérdésekkel kapcsolatos újabb
tudományos eredmények és kezelési módszerek felé.

   Sajnos nálunk ez egyelőre nem így van. Sok orvosunk nem szívesen kezeli a
drogbetegeket,  és nemcsak azért nem, mert kevéssé ért a dologhoz. Ráadásul,
bár  sokan  osztják azt a véleményt, hogy a drogkérdés súlyosan érintheti az
országot,  a  valós  érdeklődés,  úgy  tűnik, a kérdéskör iránt minimális. A
Semmelweis  Symposiumon  nemcsak  a  drog-abúzus  itt  röviden  összefoglalt
kérdéseiről,   hanem   a   probléma   orvosi,   farmakológiai   és  terápiás
vonatkozásairól  is  kitűnő  előadások  hangzottak el. Mindamellett azonban,
hogy  a  szimpóziumon való részvétel nem a külföldön szokásos nyolcszáz-ezer
dollárba   került,  hanem  ingyenes  volt,  és  a  szervezők  sokféle  módon
informálták  az  érdekelteket a rendezvényről, az orvosegyetem több száz fős
előadótermében  jó, ha kéttucatnyi hallgatósága volt az egyes előadóknak. Az
orvosegyetem  sok  ezer  orvosát,  kutatóját,  a  külön értesített több száz
pszichiátert  nem  érdekelte  a  szimpózium. Ez az érdektelenség veszélyesen
ragályos:  közelebb  járok  az  igazsághoz,  ha azt mondom, hogy a több ezer
medikus  közül  egy sem volt ott, mintha azt mondanám, hogy öt. Nyilvánvaló,
hogy  az érdektelenség okai igen mélyek, és alapvetően arról van szó, hogy a
magyar  egészségügyi  rendszer  krónikus betegsége nemcsak a kórházak falait
repeszti meg, hanem az orvosok viselkedését, nyitottságát és érdeklődését is
súlyosan befolyásolja.

   Az   Orvostovábbképző   Szemle   olvasói   a   marihuána  legalizálásával
kapcsolatos   kérdést   többnyire  bűnnek  vagy  viccnek  tartották.  Lester
Grinspoon  évtizedek  óta  foglalkozik  a  problémával. Előadása végén utalt
arra,  hogy  Semmelweis  megfigyelése,  miszerint  a  gyermekágyi  láz  és a
szepszis  kóroka  azonos,  hány  nő  életét  menthette volna meg, ha korának
orvosi  elitje nem áll ellen oly mereven érveinek, ha nem ragaszkodnak koruk
tudományának  vélt  axiómáihoz.  Sajnálatos, hogy a Semmelweisről elnevezett
egyetemen oly kevesen voltak kíváncsiak Grinspoon érveire.
                                                                Sándor Gábor
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.