III. A SZLENG ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE
----------------------------------
1. A szleng meghatározása és bemutatása
Mielőtt a magyarországi kábítószer-élvezők szlengjének részletesebb
vizsgálatára rátérnék, meg kell ismerkednünk a szleng fogalmával, lehetséges
definícióival, a nyelvváltozatok között elfoglalt helyével, a kategória
nyelvészeti problémáival. Meg kell vizsgálni azt is, hogy a hazai
kábítószer-élvezők (elsősorban a lágy drogokat használók) sajátos
szóhasználata és beszédmódja értelmezhető-e a szleng egyik lehetséges
változataként.
A szleng mint nyelvészeti műszó meglehetősen új keletű fogalom a magyar
szakirodalomban, az 1980-ban kiadott Nyelművelő Kézikönyv nem tartalmaz még
ilyen címszót. A szleng fogalmával jelölt nyelvi jelenségre inkább a
jassznyelv, csibésznyelv, zsargon, ifjúsági nyelv, nagyvárosi nyelv, pesti
nyelv elnevezések voltak használatosak. Ezeknek a kifejezésnek a jelentései
azonban nem pontosan fedik egymást, PÉTER M. vélekedése szerint "a jelölések
egyike sem pontos, sőt a lényegét tekintve valamennyi félrevezető" (Nyr.
104: 273).
Mindegyik kifejezést a szociolingvisztikai kutatások teremtették meg, a
nyelv és a társadalom viszonya, illetve a szavak társadalmi rétegek szerinti
megoszlásának vizsgálata során. Bizonyos osztályok, rétegek nyelvváltozatát
jelölik, amelyek (főként szókincsükben) eltérnek a köznyelvnek nevezett
változattól.
Nem létezett azonban egy olyan általános és összefoglaló terminus
technicus, amely ezen nyelvváltozatok mindegyikét magába foglalná, és így -
ennek a műszónak a segítségével - leírhatóvá tenné. Ezt a kuszaságot PÉTER
M. a szleng szakszóval próbálja feloldani (uo. 275). "PÉTER M. érvei alapján
helyesnek látszik az eddigi pesti nyelv, nagyvárosi nyelv, a tágabb
értelemben használt argó, zsargon, jassznyelv vagy a leginkább idesorolható
ifjúsági nyelv elnevezésének felváltása a szleng szakszóval" - vallja KIS T.
(KatSzl. 10; vö. SIPOS: MnyRét. 867).
Az Értelmező Kéziszótár szerint a szleng a nagyvárosi zsargon, argó. A
fentiekből kiderült, hogy nem azonosíthatjuk ezekkel az elnevezésekkel, a
szleng többet foglal magába. Helyesebbnek látszik ORSZÁGH L. meghatározása,
miszerint a szleng alatt értjük "azokat a többnyire kérészéletű új szavakat
vagy régi szavaknak az új jelentésváltozatait, melyeket a hétköznapi
élőbeszéd a tréfás hangulat keltése vagy a kifejezés színességének
fokozására vagy az újszerűvel való játék öröme vagy a nyomaték kedvéért
használ" (SzóTan. 361; vö. KIS T., i. m. 8-15); vagy a Magyar-angol
szlengszótár definíciója: "Ez a szélesen értelmezett fogalom magába foglalja
az argót (a zsivány vagy jassznyelvet), az ún. ifjúsági csoportnyelvet, de a
társalgási nyelv alsóbb, fesztelen (és sokszor durva, sőt trágár) szókincsét
is; általában mindazokat a szavakat, melyeket sokan használnak, még többen
ismernek, de a közkézen forgó általános szótárak nem tartalmaznak." (ANDRÁS
- KÖVECSES, Magyar - angol szlengszótár.). Ezekkel összefüggésben KISS T.
vélekedése, miszerint a szleng létrejöttének legfontosabb feltétele egy
olyan beszédközösség, amelynek tagjai napi intenzív beszédkapcsolatban
állnak egymással. Ha ez a beszédhelyzet megvan, akkor a nyelvben feltűnnek a
szlengjelenségek. Minél intenzívebb a beszélőközösség tagjainak (beszéd)
kapcsolata, annál gyakoribbak a szlengjelenségek a beszédben. (A szleng
szótárazhatóságának néhány kérdése. Előadás a Magyar nyelvészek VI.
nemzetközi kongresszusán, Egerben).
Az előzőekből kiderült tehát, hogy a szleng pontos definiálása mennyire
nehéz feladat, válaszunk inkább KOLOZSVÁRI GRANDPIERE E. módszerét, vagyis
"utazzuk körül a jelenséget, s ekként ismerkedjünk meg vele" (Utazás az argó
körül: Herder árnyékában. Bp., 1979. 107). KOLOZSVÁRI egyébként ebben a
tanulmányában az argó szót tágabb értelemben használja, jelentése a PÉTERtől
származó, általam is használt jelenséget takarja.
Magyarországon az 1980-as évekig a szleng vizsgálata és leírása csupán az
ifjúság nyelvére korlátozódott, így jelentős szókincsanyagot kizárt kutatási
területei közül, és nem adhatott releváns válaszokat a szleng jelenségének
általános elméleti kérdéseire. Az 1980-as évektől kezdve azonban az erre
irányuló nyelvészeti kutatások tere kitágul, a szlenget teljességében
bemutatni igyekező tanulmányok száma megszaporodik. A szlengnek újabb és
újabb vonásait fedezik fel, KIS T. ezt nyelvi univerzáléként tartja számon,
amely minden beszélt nyelvnek minden korszakában jelen van (A szleng
szótárazhatóságának lehetőségeiről).
Az általános felfogás szerint a szleng köznyelvi jelenségként felfogható
csoportnyelv, amely a köznyelvtől szókincsében és frazeológiájában tér el
(vö. PÉTER: i. h. 275). E problémát KIS T. azonban bonyolultabbnak tartja,
hiszen a szleng nem tekinthető egységes szociolektusnak, "pusztán arról van
szó, hogy a szleng(ek) használatához - mivel a csoportnyelvek vitatatlanul
nyelvi részrendszerek (vö. SEBESTYÉN: MnyRét. 109) - a beszélő hétköznapi
társalgásának nyelvére mint hordozóra van szükség" (KatSzl. 11).
KIS T. KARTTUNEN vélekedését elfogadva három fő csoportba sorolja a
különböző szlengtípusokat: megkülönböztet közszlenget, területi szlenget és
szakszlenget. A közszlengek a "nyelvet beszélők számára általánosan ismert
dolgokat, fogalmakat megnevező országszerte elterjedt szlengjelenségek
összefoglaló neve, a területi szlengek érvényessége területileg korlátozott,
a szakszleng pedig foglalkozás, hobbi, érdeklődés alapján tömörülő
csoportokban alakul ki, és szorosan kapcsolódik az adott szakma
szaknyelvéhez is. Használóinak köre szociológiailag könnyebben leírható, és
a szakmai azonosság miatt sokkal homogénebb is". A magyar ismertebb
szlengfajták legtöbbje a szakszlengek közé sorolható (így a diáknyelv,
sportszleng, katonai szleng, kábítószeresek szlengje stb. is). A területi
szleng megléte pedig a nyelv területi differenciáltságából természetszerűen
következik. A közszleng és a területi szleng viszonya megegyezik a köznyelv
és a nyelvjárások viszonyával (i. m. 10).
Az élő beszédben a különböző szlengváltozatok természetesen egymással
keveredve jelennek meg az egyén és a csoport nyelvében, így a fent említett
szlengtípusok csak elméletben léteznek és különböztethetők meg. (KIS T., uo.
10-11)
Bonyolítja a szleng leírhatóságát az is, hogy egyrészt szó- és
kifejezéskészlet, másrészt nyelvi magatartás: nyelvhasználat és beszédmód. E
két jelenség egymástól elválaszthatatlan, kölcsönösen feltételezik egymást,
de a leírás szempontjából - szükségképpen - el kell őket különítenünk, bár
vizsgálata során nem "izoláltan létező szavakkal kerülünk kapcsolatba, hanem
szituációhoz kötődő nyelvhasználati, kommunikációs kóddal" (SZILÁGYI M.,
Bakaduma : BUKSZ 1992/4: 431). Sőt nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy
a nyelvi magtartás mindig együtt jár egyfajta sajátos viselkedési formával,
gondolkodásmóddal és világszemlélettel (vö. VIDOR ZS., A diák jassznyelv és
jasszmagatartás: Valóság VII [1964]/9: 69-75).
Egy csoport sajátos nyelvváltozatának - azaz a szlengjének -
bemutatásakor figyelembe kell venni azt a nyelvi, szociális és kulturális
kontextust, melyben e nyelvi jelenség létrejön, és amelynek részeként ezt
értelmezhetjük.
A szleng létrejöttének és használatának lehetséges indítékait PARTRIDGE
vizsgálja (magyarul ERDŐS G., Újabb jelentésváltozatok az ifjúsági nyelvben:
Nyr. 112: 143-148). Őt idézi PÉTER (i. h. 275.), és lehetséges okok közül a
következőket emeli ki: játékosság, az elkülönülés vágya, nyelvi klisék
iránti ellenszenv, "bennfentesség" vagy éppen konkretizálás és a képszerű
kifejezésekre való törekvés (vö. SIPOS, i. h. 868). "A jelenség valódi
gyökerét - írja KIS T. -, azonban a legpontosabban minden bizonnyal
pszichológiai oldalról lehetne feltárni". A szlengben beszélők a dolgokat
saját szemszögükből nevezik el, a világot egyfajta érzelmi szűrőn keresztül
szemlélik, ami a szavak emocionális színezetében nyilvánul meg, ennek
leírása pedig stilisztikai minősítéssel és végbemehet, ezért sorolják egyes
szerzők a szlenget a stílusjelenségek közé (i. m. 12; vö. HAJDÚ M., A
csoportnyelvekről. MCsopDolg. Bp., 1980).
A szleng fentiekben tárgyalt jellemzőinek ismeretében nyílik mód arra,
hogy nyelvi megjelenési formáit megvizsgáljuk, megismerkedjünk sajátos
szóalkotási módjaival és ezeket részletesebben tárgyaljuk, ám ez már a
következő (IV.) fejezet feladata.
2. A kábítószer-fogyasztók szlengje
A kábítószer-élvezőket - az őket összekötő közös vonás, azaz valamiféle
kábító hatású anyag használata alapján - szociológiailag csoportnak
nyilváníthatjuk. Nyelvüket tehát nevezhetjük csoportnyelvnek vagy
szociolektusnak, illetve - az előzőekben leírtak alapján - a szleng egyik
változatának tekinthetjük. A Dictionary of American Slang a szubkultúrákhoz
kötődő szlengtípusokban 13 alcsoportot különböztet meg, melyeknek használata
speciális szituációkhoz köthető. Ide sorolja az emigránsok, az egyetemisták,
a baseball- játékosok és a narkósok szlengjét is (i. m. Szerk. H. WENTWORTH
- S. B. FLEXNER. New York 1960. VII).
A KARTTUNEN által felállított csoportosításban a kábítószer-fogyasztók
szóhasználata a szakszlengnek nevezett kategória kritériumaival
jellemezhető. Nem beszélhetünk sem hobbi, sem foglalkozás alapján elkülönülő
csoportokról, mégis használóik köre szociológiailag behatárolható, így
sajátos nyelvhasználatuk egyértelműen a drogkultúrához való tartozást
jelenti (vö. HAJDÚ, i. m. 18-19).
A kábítószeresek szlengje - mint minden más szlengtípus - beszélt nyelvi
forma, és rendkívüli változékonysággal, mobilitással, a szavak és
kifejezések emocionális színezetével jellemezhető. Szókészlete folyamatosan
mozgásban van, szavaik beszivárognak a közszlengbe, elterjedésük ezen
keresztül is történhet, és fordítva: a közszlengből nagyon sok szó és
kifejezés kerül át a narkósok nyelvhasználatába. Másrészt a szlengben
beszélők folyamatosan továbbítják sajátos szóhasználatukat a köznyelvbe,
hiszen a nyelvi rétegek az egyén beszédében csak elméletileg különíthetők el
egymástól.
Az általuk használt szlengszavak és kifejezések nagy része a köznyelvben
is élő és használatos, csupán arról van szó, hogy mivel ezek a szavak a
csoport szlengjeként funkcionálnak, újabb, sajátos jelentéssel is bírnak.
Úgy gondolom azonban, hogy e szlengtípuson belül további differenciálásra
van szükség. A kábítószerek fajtái című fejezetben láthattuk, hogy mennyire
különböző tulajdonságú szerek minősülnek egységesen drognak. A különböző
szerek használatához más-más szokások fűződnek, hatásuk pedig igen eltérő -
sokszor egymásnak ellentmondó is (ld. ópiátok és stimulánsok). A szlengnek
minősülő szavak és kifejezések többségét pedig a használt anyagoknak a
különböző elnevezései, a használatukra vonatkozó kifejezések teszik ki, vagy
éppen a kábítószer okozta állapot leírását szolgálják - mindezekből adódik,
hogy nem beszélhetünk általában a drogfogyasztók szlengjéről, csupán - attól
függően, hogy a csoport milyen fajta drogot fogyaszt - szlengjelenségekről,
szlengtípusokról. (Ezért is tartottam fontosnak a drogoknak részletesebb
bemutatását, és a lágy drogok és hatásuk külön kiemelését, jellemzését.)
Természetesen van a kábítószer-fogyasztók szlengjének - a drogtípustól
független - közös jellemvonása is: például a gazdag szinonimasorok,
kicsinyítő képzős alakok és a származékoknak nagy száma stb.
Problémát okozhat a vizsgálódás során az is, hogy mely szavak,
kifejezések és milyen kontextusban funkcionálnak szlengszóként.
Szlengjelenségek közé sorolom mindazokat a szavakat és kifejezéseket,
amelyek egyrészt: a kábítószer-élvezet aktusához kötődnek. Így a különböző
anyagok megnevezéseit és ezek alakváltozásait (például: morfi, morfium,
kokain, kokó, THC stb.). Ezek a szavak más nyelvi környezetben is
értelmezhetők, a kémiai vagy orvosi szakszókincs részeként. A használatukhoz
vagy az előidézet állapothoz kötődő elnevezéseket és kifejezéseket, melyek
részben a köznyelvi szókincs elemei is, mint például a beáll (itt:
'kábítószer hatása alá kerül'), vagy más réteg nyelvéhez is kötődhetnek,
mint például a beszív 'sok alkoholt fogyaszt' (itt: 'kannabiszszármazékot
tartalmazó cigarettát fogyaszt'). Másrészt mindazokat a kifejezéseket,
amelyek a kábítószer-élvezőktől származnak (például: török-kör) illetve
körükben gyakran használatosak.
Jelentésüket természetesen csak a vizsgált környezetnek megfelelően adom
meg.