Dimenzió #15

Kábulatban

(drogok, hatásuk, megítélésük, egészség)

                               Stanislav Grof:
                             LSD PSZICHOTERÁPIA

                                 Fordította:
                            Ruzsa Balázs (cellux)
                        E-mail: cellux@vekoll.vein.hu
                   (http://www.vekoll.vein.hu/drogalapok)


                                   Előszó

   Ez  a  könyv először 1980-ban jelent meg. Ennél rosszabb időpontot nem is
választhattam  volna:  eddigre a világ jelentős részében a rendkívül szigorú
törvényi  korlátozások  következtében  felhagytak  a  pszichedelikus terápia
gyakorlatával.   Ezek  a  korlátozások  megnehezítették,  illetve  nagyrészt
lehetetlenné tették a téma további tudományos kutatását. Az LSD-ről alkotott
kép   ma  nem  az  idők  során  felhalmozódott,  kötetekre  rúgó  tudományos
irodalmon,  hanem  a  tömegmédia  által közvetített "szenzációkon" alapul. A
média  pedig  csak  a  felügyelet  nélkül  lefolytatott  önkísérletek  során
bekövetkezett  balesetekről  számolt be, illetve tudományosan megalapozatlan
híreszteléseket  terjesztett  arról, hogy ez az anyag kromoszóma-károsodást,
vagy  genetikai  károsodást  okozna. Ilyen körülmények között úgy tűnt, hogy
könyvem  nem  lesz  több,  mint  a  pszichiátria történetének egy viszonylag
rövid, átmeneti periódusáról szóló izgalmas beszámoló.

   E  helyzetben  célszerű  szót  ejteni  azokról  az  újabb fejleményekről,
amelyek  e  könyv  mostani  kiadását  indokolják. Azt, hogy a pszichedelikus
kutatásból   származó  megfigyeléseinket  mind  a  tudóstársadalom,  mind  a
közvélemény   elé  tárjuk,  leginkább  e  megfigyelések  forradalmi  jellege
indokolja.  Erősen hiszem, hogy ezen eredmények elfogulatlan, rendszerezett
vizsgálata  olyan  mélyre ható és radikális változásokhoz vezethet az emberi
psziché   és  a  valóság  természetéről  alkotott  képünkben,  mint  amilyen
változást a relativitás- és kvantumelmélet hozott a fizikában.

   Ehhez  azonban  feltétlenül meg kell értenünk, és el kell fogadnunk azt a
tényt,  hogy  az LSD és más pszichedelikumok mindössze a pszichés folyamatok
nem  specifikus katalizátorai. Ezt tükrözi az elnevezés is, amelyet Humphrey
Osmond adott az anyagok e csoportjának: a görög eredetű "pszichedelikus" szó
közvetlen  fordításban "tudat-manifesztálót" jelent. Az embereken folytatott
kísérletek során felhasznált dózisok egyetlen klasszikus pszichedelikus szer
(LSD,   pszilocibin,   meszkalin)   esetében  sem  járnak  jól  definiálható
farmakológiai   hatással.   Mindössze   megnövelik   a  psziché  és  a  test
"energianívóját",   és  ezáltal  érzékelhetővé  teszik  (manifesztálják)  az
egyébként látens pszichológiai folyamatokat.

   Megállapíthatjuk  tehát, hogy azok az élmények, amelyeket ezek az anyagok
kiváltanak,  nem  pusztán  e szerek és az agy farmakológiai kölcsönhatásának
eredményei  (azaz  nem  "toxikus  pszichózisokról" van szó), hanem a psziché
olyan  hiteles  megnyilvánulásai,  amelyek  felfedik  előttünk  a tudat azon
szintjeinek működését, melyek normál körülmények között nem figyelhetők meg.
Az  a  személy,  aki  LSD-t  vesz  be,  nem  az  "LSD-élményt" éli át, hanem
kirándulást  tesz  saját pszichéjének mély rétegeibe. Ha a szert ugyanakkora
dózisban,  megegyező  körülmények  között több ember is beveszi, mindegyikük
más  élményt  él  át,  mégpedig  mindegyikük  olyat,  amely  saját pszichéje
sajátságait  tükrözi.  Ezen túl az élmények tartalma az ugyanazon személlyel
lefolytatott kísérletek folyamán is változik, mégpedig jellegzetes fejlődési
trendet követve.

   Mindezeket  figyelembe  véve  nem  elhamarkodott  az  az  állítás, hogy a
pszichedelikumok  -  felelősségteljes  használat  és  kellő elővigyázatosság
mellett  -  azt jelenthetik a pszichiátriának, mint amit a mikroszkóp jelent
biológusnak,  vagy  a  teleszkóp  a csillagásznak. Ezek az eszközök lehetővé
teszik,  hogy  olyan  fontos  folyamatokat  figyeljünk meg, amelyek normális
körülmények  között  nem  vizsgálhatóak.  E könyv első kiadásában azt írtam,
hogy  az  LSD-t  a  legjobb  úgy  felfogni,  mint a pszichológiai folyamatok
nemspecifikus  erősítőjét.  Ha  maradtak  is  volna  kétségeim  e  felől,  a
holotropikus   légzésterápiánk  során  szerzett  tapasztalataink  birtokában
bizonyosan   szertefoszlottak  volna.  A  holotropikus  légzés  egy  hatásos
terápiás  és  önismereti  módszer, amelyet feleségemmel, Christinával együtt
fejlesztettem   ki   az   elmúlt  18  évben,  és  azóta  világszerte  számos
szemináriumon, illetve tanfolyamon használtam fel. A módszer olyan egyszerű,
nem  farmakológiai  alapú  elemekre  épül,  mint  a  felgyorsított légzés, a
meditatív  zene,  továbbá  néhány olyan testi gyakorlatot tartalmaz, amelyek
célja a felgyülemlett érzelmek és a személyiségben rejlő legátlódott fizikai
energiák  felszínre hozása, kieresztése. Mint azt már a módszer elméletét és
gyakorlatát  részletesen  tárgyaló  'The  Adventures of Self-Discovery' című
könyvemben  is  leírtam, a holotropikus légzésterápia során fellépő élmények
spektruma gyakorlatilag megegyezik a pszichedelikus élményekével.

   A  pszichedelikus  és  a holotropikus élmények nem írhatóak le, és nem is
tárgyalhatók   abban   az   akadémiai  pszichiátria  és  pszichológia  által
elfogadott  szűklátókörű,  felületes  modellben,  amely  az egyénnek pusztán
biológiai  adottságaira,  születés utáni élményeire, illetve a freudi egyéni
tudatalattira  szorítkozik.  Az  e  téren  folytatott  elmélyült  tudományos
kutatás  a  pszichének olyan, nagy mértékben kiterjesztett térképét igényli,
amelynek számos területe a hagyományos tudományos kutatás számára fehér folt
maradt.  Ebben  a  könyvben  megismertetem  az  olvasót  az én kutatásaimból
származó  térképpel,  amely  két  további  területtel  egészíti ki a psziché
hagyományos    felfogását:    a   perinatális   (születés   előtti)   és   a
transzperszonális szinttel.

   A    psziché   perinatális   és   transzperszonális   szintjeiről   eredő
megnyilvánulások  magukban  foglalják a pszichológiai halál- és újjászületés
élményét,  az archetipikus létezőkkel való találkozást, a különféle kultúrák
mitologikus  lényeinek  világába  tett  látogatásokat,  az előző inkarnációk
emlékeit, az érzékeken kívüli észlelést, a testen kívüli élményeket, illetve
a  kozmikus,  egyesített  tudatállapotokat.  Ezeket  a jelenségeket úgy kell
értékelnünk, mint az emberi psziché mélyében zajló folyamatok természetes és
normális megnyilvánulásait.

   Számos   ilyen   jellegű   élményről  számolnak  be  a  különféle  sámáni
rítusokról, beavatási szertartásokról, gyógyító eljárásokról, illetve halál-
újjászületés   misztériumokról   szóló   dokumentumok,  de  bőséges  anyagot
szolgáltat  számos keleti spirituális filozófiai rendszer, illetve misztikus
tradíció   hagyománya   is.  Világosan  látszik,  hogy  amennyiben  komolyan
törekszünk  a  spiritualizmus  és a vallás megértésére, akkor nem hagyhatjuk
figyelmen  kívül  a  psziché  perinatális  és transzperszonális dimenzióját.
Minden  olyan  kísérlet,  amely  ezeket a jelenségeket a newtoni-karteziánus
tudomány  által  jelenleg  használt pszichéelmélet szűklátókörű és felületes
kontextusában  kívánja  értelmezni,  szükségszerűen az emberiség spirituális
hagyományának komoly eltorzításához és patologizálásához vezet.

   Ha  ugyanis  ebből  a  perspektívából  vizsgálódunk,  akkor  a világ nagy
vallásainak  alapítói,  csakúgy,  mint a próféták, szentek és más kiemelkedő
tanítók,    akiknek    mind   voltak   látomásos   élményeik,   egytől-egyig
pszichotikusok.  A  sámánokat  e szemlélet szerint ambuláns kezelést igénylő
skizofrénekként,  hisztériás rohamokat átélő, vagy epilepsziás személyekként
kell  számon tartanunk. Ebben a megközelítésben a vallás és a spiritualizmus
nem más, mint babona, gyerekes visszamaradottság, a tanulatlanság eredménye,
amelyet  a  primitív  és  tárgyias  gondolkodás,  vagy  valamilyen  mentális
betegség   jellemez.   A   nyugati   tudósok   korlátolt   pszichéfelfogásuk
következtében  hasonlóképpen betegesnek ítélik a törzsközösségi társadalmak
rituális  szertartásait  és  spirituális  életét,  csak  azért,  mert ezek a
jelenségek az általuk használt modellben nem érthetők meg.

   A  fentieken kívül számos más jelenség is kibújik a redukcionista nyugati
tudomány  értelmezési  kereteiből,  köztük  a  halálközeli élmények, az UFO-
eltérítésekről    szóló    beszámolók,    a    különféle   parapszichológiai
megnyilvánulások, illetve azok az élmények és jelenségek, amelyek a hipnózis
egyes  formáit,  illetve a holotropikus légzésterápián kívüli egyéb hatékony
kísérleti  pszichoterápiás  módszereket  kísérik.  Jó  példa e módszerekre a
biofeedback  tréning,  az  érzékdepriváció,  az  érzékek  túlstimulálása,  a
különféle elektronikus és kinesztetikus eszközök alkalmazása, vagy a tudatos
álmodás.

   Ugyanez  mondható  el  a  pszichés  állapotok  egy jelentős csoportjáról,
melynek  egyes  példáit  a  kortárs pszichiátria funkcionális pszichózisként
diagnosztizálja  és  így  is  kezeli őket, nevezetesen az ismeretlen eredetű
mentális  zavarokról. Ha a psziché felfogásában helyt adunk a perinatális és
a transzperszonális szinteknek, akkor ezek a "betegségek" pszichospirituális
krízisek  vagy  spirituális  vészhelyzetek  alakját  öltik.  Ha  megfelelően
megértettük  őket  és  az őket átélő egyéneket hozzásegítjük élményeik minél
teljesebb   kibontakoztatásához,   akkor   ezek   az  állapotok  érzelmi  és
pszichoszomatikus  gyógyuláshoz,  mély  személyiségváltozásokhoz, és a tudat
fejlődéséhez vezethetnek.

   A  pszichének  ama  kiterjesztett térképe, amelyet e könyvben felvázolok,
eredetileg   az  LSD-vel  és  más  pszichedelikumokkal  végzett  kísérleteim
eredményein alapul, de ugyanúgy alkalmazható a fenti esetek bármelyikére is.
Ez  a  térkép  lehetővé  teszi  számos olyan jelenség rendszerbe foglalását,
amelyet  a  hagyományos  pszichiátria és pszichológia kénytelen elutasítani,
patologizálni,  vagy  felületes  és nem kielégítő magyarázatot tud csak adni
rá.  Az új eredmények azonban sokkal többet kínálnak, mint pusztán a psziché
felülvizsgált  és kiterjesztett elméleti modelljét. A pszichedelikus kutatás
során  elért  eredmények nagy része közvetlen gyakorlati haszonnal bír, és a
feltárt  alapelvek  jól  alkalmazhatóak  a  pszichoaktív  szerek használatát
nélkülöző  terápiás  eljárások  során  is.  Ilyen eredmények az érzelmi és a
pszichoszomatikus  rendellenességek, köztük egyes pszichózisok természetének
és  szerkezetének új, forradalmi megközelítése, egyes új terápiás technikák,
vagy  a  gyógyítás  és  a  személyiségformálás,  illetve az önmegismerés új,
hatékony módszerei.

   A  pszichedelikus  szerek  kiváltotta  tudatállapotok  kutatása két módon
befolyásolja  a  jövőt. Az elért eredmények egyrészt meghatározzák a kutatás
további sorsát, másrészt jelentős elméleti és gyakorlati fontossággal bírnak
az  emberi  psziché  és  a  tudat  természetének  tanulmányozásában.  Hogy a
pszichedelikumok  vissza  fognak-e  térni a pszichiátriába, és ismét részévé
válnak-e  a  terapeuták  eszköztárának,  ez  bonyolult  kérdés, amelyet nagy
valószínűséggel  nem  a  tudományos  kutatás  eredményei,  hanem a különféle
politikai,  jogi, gazdasági és tömegpszichológiai tényezők együttesen fognak
eldönteni.

   Az  eddigi  életem  során  személyesen  levezetett  több,  mint  négyezer
pszichedelikus  kísérlet  során  mély  tisztelet alakult ki bennem e szerek,
illetve  a  bennük rejlő pozitív és negatív lehetőségek iránt. Ezek a szerek
rendkívüli   eszközök,   és   mint   minden   ilyen   eszköz,  használhatóak
intelligensen,  de  helytelenül  és  romboló hatással is. Annak a kérdésnek,
miszerint  az LSD lenyűgöző gyógyszer-e, avagy az "ördög drogja", körülbelül
annyi  értelme  van,  mint  egy  hasonló  kérdésnek a kések pozitív, illetve
negatív   tulajdonságairól.  Nyilván  teljesen  eltérő  választ  kapunk  egy
sebésztől, aki a kések használhatóságát sikeres operációi alapján ítéli meg,
és   mást   mond   a   rendőrfőnök,   aki  véleményét  a  késsel  elkövetett
gyilkosságokra   alapozza.  Hasonlóképpen  az  LSD-ről  kialakított  kép  is
változik  aszerint,  hogy  a  szer  felelősségteljes klinikai és spirituális
használatára,     a     felnövekvő    generációk    naiv    és    felelőtlen
tömegkísérletezésére,   vagy   a  katonaság  és  a  CIA  nyíltan  destruktív
kísérleteire gondolunk.

   A   pszichedelikus   szerek   fogyasztásának  következményeit  rendkívüli
mértékben  meghatározza  a  set és a setting. Amíg e tényezők szerepével nem
vagyunk  tisztában,  addig  semmi reményünk nincs a pszichedelikus drogokkal
kapcsolatos törvényi rendelkezések racionális alapra helyezésére. Én személy
szerint  úgy vélem, hogy megfelelő elővigyázatosság és felkészültség mellett
a   pszichedelikumok  használatából  fakadó  előnyök  messze  felülmúlják  a
lehetséges  veszélyeket.  Ezt  az álláspontomat támasztja alá, hogy sámánok,
gyógyítók,  sőt, teljes kultúrák évszázadok óta használják ezeket a szereket
biztonsággal  különféle  rituális  és  spirituális jellegű célokra. Sajnos a
nyugati   iparosodott   civilizáció   mindeddig  nem  tudta  megállni,  hogy
felfedezéseit  ne  fordítsa  rosszra,  így  nincs  sok  remény  arra, hogy a
pszichedelikumok  elkerülik  ezt a sorsot, hacsak nem jutunk el valamennyien
egy magasabb tudatszintre és érzelmi érettségre.

   Biztató,   hogy   a   nyugati   társadalom  ma  sokkal  könnyebben  képes
asszimilálni   a  pszichedelikus  szerek  használatát,  mint  a  60-as  évek
generációja.  Abban  az  időben,  amikor  a  pszichiáterek és pszichológusok
először  kezdtek  kísérletezni  az  LSD-vel,  a hivatalos álláspont szerinti
pszichoterápia  a  pszichiáterrel  történő  civilizált,  négyszemközt  zajló
beszélgetést,  illetve  a díványon történő "szabad asszociálást" jelentette.
Az  intenzív  érzelmeket  és  az  aktív "lereagálást" mint a terápiát zavaró
jelenségeket  értelmezték.  Ezzel  szemben  a  pszichedelikus  kísérletekben
fölöttébb  gyakoriak voltak a drámai érzelmek, a pszichomotoros izgatottság,
illetve az élénk percepciós változások.

   Egy   pszichedelikus   kísérlet   során   előforduló   jelenségek  a  kor
pszichiáterének  szemében  közelebb  álltak  azokhoz  a  beteges zavarokhoz,
amelyeknek  megszüntetése  és  elkerülése  a  pszichiátria  fő feladata lett
volna,  mint  olyan  állapotokhoz,  amelyeknek  valamiféle  terápiás hasznot
lehetett  volna  tulajdonítani.  Ezt  a  hozzáállást  tükrözik  a  kor által
alkotott  kifejezések:  a  "hallucinogén"  vagy  a "kísérleti pszichózis". A
pszichedelikus  kísérletek rendszerint jobban hasonlítottak a primitív népek
életéből  vett,  antropológiai  filmekből ismert, sámáni rituálékat ábrázoló
jelenetekre, mint egy pszichoanalitikus irodájában zajló higgadt terápiára.

   Ráadásul, a pszichedelikus terápia során tett megfigyelések között számos
olyan  van,  amely alapvetően megkérdőjelezi azt a képet, amelyet a newtoni-
karteziánus  tudomány  az  emberi pszichéről és az univerzumról alkotott, és
amelyet  ma  az  "objektív  valóság"  pontos  és  jól  definiált  leírásának
tartanak.  A  pszichedelikus terápiában részt vevő személyek más emberekkel,
állatokkal, vagy a természet egyéb aspektusaival való egyesülésről számoltak
be,  és  ennek  során  olyan  információkhoz  jutottak hozzá, amelyekről nem
rendelkezhettek  korábbi  tapasztalatokkal.  Ugyanez  mondható  el  az  ősök
életébe,   illetve   a  faji,  kollektív  vagy  karmikus  emlékekbe  történő
alámerülésekről.

   Alkalmanként  az  új információk olyan élményekből származtak, amelyekben
archetípusok, a világ különféle kultúráinak mitologikus lényei jelentek meg.
A kísérleti alanyok testen kívüli élményeik során gyakran számoltak be olyan
távoli  helyeken  zajló eseményekről, amelyek kívül estek az érzékeik körén.
Míg az ilyen és ehhez hasonló jelenségek a hagyományos materialista tudomány
nézőpontjából  nem  lehetségesek, a pszichedelikus kísérletek során nap mint
nap   előfordulnak.   Ezek  a  jelenségek  természetesen  komoly  dilemmákat
állítanak  a  hagyományos képzést kapott kísérletezők elé. Ilyen körülmények
között  sok  hivatásos  kutató  döntött úgy, hogy inkább távol marad ettől a
területtől,  hogy  megőrizhesse kialakított tudományos világképét, illetve a
józan eszét.

   Az  elmúlt  három  évtizedben  számos olyan forradalmi változás történt a
pszichoterápia  világában,  amely  jelentősen  kihatott  a  lélek kutatóinak
általános   gondolkodásmódjára.   A   humanista   és   a   transzperszonális
pszichológia olyan hatékony kísérleti módszereket dolgozott ki, amelyek nagy
hangsúlyt  fektettek  a  mély  regresszióra,  az intenzív érzelmek közvetlen
kifejezésére,   és   a   fizikai  energiák  felszabadítását  szolgáló  testi
gyakorlatokra.  Ezen  új terápiák gyakorlati alkalmazása során fellépő belső
tapasztalatok  és külső megnyilvánulások, illetve maguk a terápiás módszerek
nagy  hasonlóságot  mutatnak  a  pszichedelikus  terápiával.  Mint  azt  már
korábban   a   holotropikus   légzésterápiával  kapcsolatban  említettem,  e
drogmentes  módszerek  esetében  is  a  pszichedelikus  élményekhez  hasonló
tapasztalatok  és  fogalmi  nehézségek  lépnek fel. Azon terapeuták számára,
akik   a  pszichiátria  e  területein  dolgoznak,  a  pszichedelikus  szerek
bevezetése  nem a jelenlegi gyakorlatuk drámai megreformálását, hanem sokkal
inkább a logikus következő lépést jelenti.

   A  newtoni-karteziánus  világszemléletet,  amely a 60-as években még nagy
népszerűségnek  és  tekintélynek  örvendett,  mára  a számos területen elért
megdöbbentő  eredmények  mélyen  aláásták.  A  hagyományos  gondolkodásmód e
megrendülése  olyan  méreteket öltött, hogy ma számos tudós sürgős szükségét
érzi   egy   teljesen   eltérő   világkép,   egy   új  tudományos  paradigma
kialakításának.  A  kvantumfizika,  David  Bohm  holokinézis-elmélete,  Karl
Pribram  holografikus  agyelmélete,  Ilya  Prigogine  disszipatív  struktúra
elmélete,  Rupert Sheldrake morfogenetikus mezőelmélete vagy Gregory Bateson
brilliáns  antropológiája  és  pszichológiája csak néhány kiemelkedő példája
ennek  a  változásnak.  Bátorító,  hogy  mindezen  új  elméletek,  amelyek a
hagyományos  tudományos  világképpel  feloldhatatlan ellentmondásban vannak,
nagyon  jól  illeszkednek  a  modern  tudatkutatás  és  a  transzperszonális
pszichológia eredményei mellé.

   Gyakorlati  szempontból  megemlítendő,  hogy  Svájcban  ismét elkezdték a
pszichedelikus  szerekkel  folytatott törvényes kísérletezést, és az USA-ban
is  számos  új kutatási projekt indult útjára a közelmúltban. Ám az ígéretes
fejlődés  ellenére  a  pszichedelikus terápia jövője egyelőre bizonytalannak
tűnik.  Más  a  helyzet,  ha  a pszichedelikus terápia által a psziché és az
emberi tudat természetének kutatásában elért forradalmi eredményeket nézzük;
ezen  eredmények pszichiátriára és pszichológiára gyakorolt hatása független
a konkrét terápiás módszer sorsának alakulásától. Mióta világossá vált, hogy
a  szóbanforgó  jelenségek a psziché olyan sajátos megnyilvánulásai, amelyek
számos,   a   pszichoaktív  szerek  használatát  nélkülöző  szituációban  is
jelentkeznek,  azóta  ezeket  a  jelenségeket  az emberi psziché megértésére
irányuló minden komoly törekvésnél számításba kell venni.

   Amennyiben  a  pszichedelikus terápia során megfigyelhető jelenségek mind
toxikus  "mérgezés"  tünetei volnának, a hivatásos tudósok joggal hagyhatnák
figyelmen  kívül  azt,  ami  ezen  a  területen történik. Bárki lehet kiváló
kutató  a  saját  területén,  anélkül,  hogy  információkkal  rendelkezne  a
pszichoaktív  szerek egy egzotikus csoportjának farmakológiai hatásairól. Ám
egészen  más a helyzet, ha azokat a megfigyeléseket hagyjuk figyelmen kívül,
vagy  értelmezzük félre, amelyek az ősi keleti spirituális gyakorlatokból, a
természeti  népek  rituáléi  során fellépő transzállapotokból, a halálközeli
élményekből,  a  különféle nem farmakológiai alapú kísérleti pszichoterápiás
eljárásokból, vagy a pszichospirituális krízisekből származnak. E jelenségek
figyelmen  kívül  hagyása már makacs ragaszkodást jelent a psziché felületes
és    nem   kielégítő   modelljéhez,   és   inkább   hasonlít   a   vallásos
fundamentalizmushoz, mint az igazi tudományos szemlélethez.

   Az  egész  problémakör  legkritikusabb  pontját  a  hagyományostól eltérő
tudatállapotok  ontológiai  státusza  jelenti - úgy tekintünk-e ezekre, mint
patologikus állapotokra, amelyeket kivétel nélkül el kell nyomni, vagy pedig
mindennapi   tudatállapotunk   alternatíváiként   kezeljük   őket,   amelyek
hozzájárulhatnak pszichénk megértéséhez és rendkívüli gyógyító lehetőségeket
rejtenek  magukban. Az első álláspontot az eddig létrejött emberi közösségek
közül  egyedül  a mi nyugati iparosodott civilizációnk tette magáévá. Az ősi
természeti  társadalmak  mindegyike  nagy  becsben tartotta a hagyományostól
eltérő    tudatállapotokat,    és   számos   célra   használta   fel   őket:
diagnosztizálásra,  gyógyításra,  rituális, spirituális vagy vallásos célra,
érzékfeletti észlelésre, vagy művészi inspirációra. Ezek a kultúrák jelentős
időt  és  energiát fordítottak arra, hogy különféle módszereket fejlesszenek
ki  ezen  állapotok  előidézésére, köztük számos olyat is, amely nélkülözi a
pszichedelikus növények használatát.

   Michael  Harner,  a jól ismert antropológus, aki maga is átesett a sámáni
beavatáson az amazóniai őserdőben végzett terepmunkája során, azt írja, hogy
a   nyugati   pszichológia   és   pszichiátria   két  alapvető  előítélettel
rendelkezik.  Egyrészt etnocentrikusak, azaz saját álláspontjukat minden más
kulturális  közösségénél  magasabbra tartják, és minden olyan tevékenységet,
viselkedést  betegesnek  ítélnek,  amely  saját fogalmi rendszerükbe nem fér
bele. Harner a második jelentős előítéletnek a kognicentrikusság nevet adta,
jóllehet  a  pragmacentrikusság talán megfelelőbb fogalom lenne. Ezalatt azt
érti,  hogy  a  nyugati  akadémikus  pszichológia  és pszichiátria elméletei
kizárólag    a   hagyományos   tudatállapotban   tett   tapasztalatokra   és
megfigyelésekre  épülnek  (az  egyetlen  kivételt talán az álmok képezik). A
hagyományostól   eltérő   tudatállapotokból  származó  bármely  bizonyítékot
szisztematikusan figyelmen kívül hagynak vagy betegesnek minősítenek.

   Itt   válik   nyilvánvalóvá   a   pszichedelikus  terápia  révén  feltárt
ismeretanyag fontossága. Ezek a kutatások a legszélsőségesebb és legdrámaibb
példáját  nyújtják  annak  a  kihívásnak,  amelyet  a  hagyományostól eltérő
tudatállapotok  vizsgálata  a  tradicionális,  newtoni-karteziánus  tudomány
számára  jelent.  Az  e  műben  összefoglalt  bizonyítékok  rendszerezett és
elfogulatlan  tanulmányozása arra ösztönöz, hogy alapjaiban vizsgáljuk felül
az   emberi   pszichére   és   a   tudat   természetére  vonatkozó  alapvető
elméleteinket.  Ez pedig az érzelmi és pszichoszomatikus betegségek, továbbá
a  terápiás  eljárások  és  az  önmegismerés gyakorlatának gyökeresen eltérő
szemléletéhez  vezet.  A  hagyományostól eltérő tudatállapotok vizsgálatából
leszűrt   tapasztalatok  némelyike  nem  csak  az  emberi  pszichére,  hanem
általában  a valóság természetére vonatkozó hiedelmeink felülvizsgálatára is
kötelez.  Egy  jellemző  példa, hogy a halál közelébe került emberek képesek
érzékeik  felhasználása  nélkül pontosan észlelni nemcsak azt, ami közvetlen
környezetükben,  hanem  azt  is,  ami különféle távoli helyeken történik. Az
ilyen    jellegű    megfigyelések   komolyan   megkérdőjelezik   a   nyugati
tudományfilozófia alapvető metafizikai feltételezéseit.

   A   fentiek   tükrében   ez   a   könyv   jóval   több,  mint  pusztán  a
pszichedelikumokra  és  a  használatukra vonatkozó információk forrása. Ez a
könyv  minden  bizonnyal  érdekelni  fogja  azokat  a  terapeutákat,  akik a
felelőtlen  önkísérletezés áldozatait kezelik, illetve azokat, akik maguk is
szeretnének  a  jövőben  pszichedelikus  terápiát folytatni. Szintén hasznos
lehet    azok    számára,   akik   már   megismerkedtek   a   pszichedelikus
tudatállapotokkal,  de  el  akarják  mélyíteni  ide  vonatkozó ismereteiket,
továbbá  haszonnal  forgathatják  a  téma  iránt  érdeklődő  laikusok is. Ám
jelentősége  túl  megy  ezen:  ez  a  könyv  leírást  ad  az  emberi psziché
legmélyebb  folyamatairól  és  e folyamatok külső megnyilvánulásairól, amint
azok   a   számtalan   különféle,   hagyományostól   eltérő  tudatállapotban
manifesztálódnak. Az e könyvben összegyűjtött tapasztalatok és megfigyelések
messzire  ható  következményekkel  bírnak  a  tudat,  az  ember és a valóság
természetének felfogására. Ezért e könyv anyaga hozzáférhetővé kellene, hogy
váljék mindazok számára, akik érdeklődőek és nyitottak iránta.

                        Stanislav Grof, November 1993

                           Az én példányom adatai:

                           Stanislav Grof, M. D.:
       LSD Psychotherapy - Exploring the Frontiers of the Hidden Mind
          Hunter House Inc., P.O. Box 2914, Alameda, CA 94501-0914
                       ISBN 0-89793-166-1 (hardcover)
                       ISBN 0-89793-158-0 (paperback)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.