Stanislav Grof:
LSD PSZICHOTERÁPIA
Fordította:
Ruzsa Balázs (cellux)
E-mail: cellux@vekoll.vein.hu
(http://www.vekoll.vein.hu/drogalapok)
Előszó
Ez a könyv először 1980-ban jelent meg. Ennél rosszabb időpontot nem is
választhattam volna: eddigre a világ jelentős részében a rendkívül szigorú
törvényi korlátozások következtében felhagytak a pszichedelikus terápia
gyakorlatával. Ezek a korlátozások megnehezítették, illetve nagyrészt
lehetetlenné tették a téma további tudományos kutatását. Az LSD-ről alkotott
kép ma nem az idők során felhalmozódott, kötetekre rúgó tudományos
irodalmon, hanem a tömegmédia által közvetített "szenzációkon" alapul. A
média pedig csak a felügyelet nélkül lefolytatott önkísérletek során
bekövetkezett balesetekről számolt be, illetve tudományosan megalapozatlan
híreszteléseket terjesztett arról, hogy ez az anyag kromoszóma-károsodást,
vagy genetikai károsodást okozna. Ilyen körülmények között úgy tűnt, hogy
könyvem nem lesz több, mint a pszichiátria történetének egy viszonylag
rövid, átmeneti periódusáról szóló izgalmas beszámoló.
E helyzetben célszerű szót ejteni azokról az újabb fejleményekről,
amelyek e könyv mostani kiadását indokolják. Azt, hogy a pszichedelikus
kutatásból származó megfigyeléseinket mind a tudóstársadalom, mind a
közvélemény elé tárjuk, leginkább e megfigyelések forradalmi jellege
indokolja. Erősen hiszem, hogy ezen eredmények elfogulatlan, rendszerezett
vizsgálata olyan mélyre ható és radikális változásokhoz vezethet az emberi
psziché és a valóság természetéről alkotott képünkben, mint amilyen
változást a relativitás- és kvantumelmélet hozott a fizikában.
Ehhez azonban feltétlenül meg kell értenünk, és el kell fogadnunk azt a
tényt, hogy az LSD és más pszichedelikumok mindössze a pszichés folyamatok
nem specifikus katalizátorai. Ezt tükrözi az elnevezés is, amelyet Humphrey
Osmond adott az anyagok e csoportjának: a görög eredetű "pszichedelikus" szó
közvetlen fordításban "tudat-manifesztálót" jelent. Az embereken folytatott
kísérletek során felhasznált dózisok egyetlen klasszikus pszichedelikus szer
(LSD, pszilocibin, meszkalin) esetében sem járnak jól definiálható
farmakológiai hatással. Mindössze megnövelik a psziché és a test
"energianívóját", és ezáltal érzékelhetővé teszik (manifesztálják) az
egyébként látens pszichológiai folyamatokat.
Megállapíthatjuk tehát, hogy azok az élmények, amelyeket ezek az anyagok
kiváltanak, nem pusztán e szerek és az agy farmakológiai kölcsönhatásának
eredményei (azaz nem "toxikus pszichózisokról" van szó), hanem a psziché
olyan hiteles megnyilvánulásai, amelyek felfedik előttünk a tudat azon
szintjeinek működését, melyek normál körülmények között nem figyelhetők meg.
Az a személy, aki LSD-t vesz be, nem az "LSD-élményt" éli át, hanem
kirándulást tesz saját pszichéjének mély rétegeibe. Ha a szert ugyanakkora
dózisban, megegyező körülmények között több ember is beveszi, mindegyikük
más élményt él át, mégpedig mindegyikük olyat, amely saját pszichéje
sajátságait tükrözi. Ezen túl az élmények tartalma az ugyanazon személlyel
lefolytatott kísérletek folyamán is változik, mégpedig jellegzetes fejlődési
trendet követve.
Mindezeket figyelembe véve nem elhamarkodott az az állítás, hogy a
pszichedelikumok - felelősségteljes használat és kellő elővigyázatosság
mellett - azt jelenthetik a pszichiátriának, mint amit a mikroszkóp jelent
biológusnak, vagy a teleszkóp a csillagásznak. Ezek az eszközök lehetővé
teszik, hogy olyan fontos folyamatokat figyeljünk meg, amelyek normális
körülmények között nem vizsgálhatóak. E könyv első kiadásában azt írtam,
hogy az LSD-t a legjobb úgy felfogni, mint a pszichológiai folyamatok
nemspecifikus erősítőjét. Ha maradtak is volna kétségeim e felől, a
holotropikus légzésterápiánk során szerzett tapasztalataink birtokában
bizonyosan szertefoszlottak volna. A holotropikus légzés egy hatásos
terápiás és önismereti módszer, amelyet feleségemmel, Christinával együtt
fejlesztettem ki az elmúlt 18 évben, és azóta világszerte számos
szemináriumon, illetve tanfolyamon használtam fel. A módszer olyan egyszerű,
nem farmakológiai alapú elemekre épül, mint a felgyorsított légzés, a
meditatív zene, továbbá néhány olyan testi gyakorlatot tartalmaz, amelyek
célja a felgyülemlett érzelmek és a személyiségben rejlő legátlódott fizikai
energiák felszínre hozása, kieresztése. Mint azt már a módszer elméletét és
gyakorlatát részletesen tárgyaló 'The Adventures of Self-Discovery' című
könyvemben is leírtam, a holotropikus légzésterápia során fellépő élmények
spektruma gyakorlatilag megegyezik a pszichedelikus élményekével.
A pszichedelikus és a holotropikus élmények nem írhatóak le, és nem is
tárgyalhatók abban az akadémiai pszichiátria és pszichológia által
elfogadott szűklátókörű, felületes modellben, amely az egyénnek pusztán
biológiai adottságaira, születés utáni élményeire, illetve a freudi egyéni
tudatalattira szorítkozik. Az e téren folytatott elmélyült tudományos
kutatás a pszichének olyan, nagy mértékben kiterjesztett térképét igényli,
amelynek számos területe a hagyományos tudományos kutatás számára fehér folt
maradt. Ebben a könyvben megismertetem az olvasót az én kutatásaimból
származó térképpel, amely két további területtel egészíti ki a psziché
hagyományos felfogását: a perinatális (születés előtti) és a
transzperszonális szinttel.
A psziché perinatális és transzperszonális szintjeiről eredő
megnyilvánulások magukban foglalják a pszichológiai halál- és újjászületés
élményét, az archetipikus létezőkkel való találkozást, a különféle kultúrák
mitologikus lényeinek világába tett látogatásokat, az előző inkarnációk
emlékeit, az érzékeken kívüli észlelést, a testen kívüli élményeket, illetve
a kozmikus, egyesített tudatállapotokat. Ezeket a jelenségeket úgy kell
értékelnünk, mint az emberi psziché mélyében zajló folyamatok természetes és
normális megnyilvánulásait.
Számos ilyen jellegű élményről számolnak be a különféle sámáni
rítusokról, beavatási szertartásokról, gyógyító eljárásokról, illetve halál-
újjászületés misztériumokról szóló dokumentumok, de bőséges anyagot
szolgáltat számos keleti spirituális filozófiai rendszer, illetve misztikus
tradíció hagyománya is. Világosan látszik, hogy amennyiben komolyan
törekszünk a spiritualizmus és a vallás megértésére, akkor nem hagyhatjuk
figyelmen kívül a psziché perinatális és transzperszonális dimenzióját.
Minden olyan kísérlet, amely ezeket a jelenségeket a newtoni-karteziánus
tudomány által jelenleg használt pszichéelmélet szűklátókörű és felületes
kontextusában kívánja értelmezni, szükségszerűen az emberiség spirituális
hagyományának komoly eltorzításához és patologizálásához vezet.
Ha ugyanis ebből a perspektívából vizsgálódunk, akkor a világ nagy
vallásainak alapítói, csakúgy, mint a próféták, szentek és más kiemelkedő
tanítók, akiknek mind voltak látomásos élményeik, egytől-egyig
pszichotikusok. A sámánokat e szemlélet szerint ambuláns kezelést igénylő
skizofrénekként, hisztériás rohamokat átélő, vagy epilepsziás személyekként
kell számon tartanunk. Ebben a megközelítésben a vallás és a spiritualizmus
nem más, mint babona, gyerekes visszamaradottság, a tanulatlanság eredménye,
amelyet a primitív és tárgyias gondolkodás, vagy valamilyen mentális
betegség jellemez. A nyugati tudósok korlátolt pszichéfelfogásuk
következtében hasonlóképpen betegesnek ítélik a törzsközösségi társadalmak
rituális szertartásait és spirituális életét, csak azért, mert ezek a
jelenségek az általuk használt modellben nem érthetők meg.
A fentieken kívül számos más jelenség is kibújik a redukcionista nyugati
tudomány értelmezési kereteiből, köztük a halálközeli élmények, az UFO-
eltérítésekről szóló beszámolók, a különféle parapszichológiai
megnyilvánulások, illetve azok az élmények és jelenségek, amelyek a hipnózis
egyes formáit, illetve a holotropikus légzésterápián kívüli egyéb hatékony
kísérleti pszichoterápiás módszereket kísérik. Jó példa e módszerekre a
biofeedback tréning, az érzékdepriváció, az érzékek túlstimulálása, a
különféle elektronikus és kinesztetikus eszközök alkalmazása, vagy a tudatos
álmodás.
Ugyanez mondható el a pszichés állapotok egy jelentős csoportjáról,
melynek egyes példáit a kortárs pszichiátria funkcionális pszichózisként
diagnosztizálja és így is kezeli őket, nevezetesen az ismeretlen eredetű
mentális zavarokról. Ha a psziché felfogásában helyt adunk a perinatális és
a transzperszonális szinteknek, akkor ezek a "betegségek" pszichospirituális
krízisek vagy spirituális vészhelyzetek alakját öltik. Ha megfelelően
megértettük őket és az őket átélő egyéneket hozzásegítjük élményeik minél
teljesebb kibontakoztatásához, akkor ezek az állapotok érzelmi és
pszichoszomatikus gyógyuláshoz, mély személyiségváltozásokhoz, és a tudat
fejlődéséhez vezethetnek.
A pszichének ama kiterjesztett térképe, amelyet e könyvben felvázolok,
eredetileg az LSD-vel és más pszichedelikumokkal végzett kísérleteim
eredményein alapul, de ugyanúgy alkalmazható a fenti esetek bármelyikére is.
Ez a térkép lehetővé teszi számos olyan jelenség rendszerbe foglalását,
amelyet a hagyományos pszichiátria és pszichológia kénytelen elutasítani,
patologizálni, vagy felületes és nem kielégítő magyarázatot tud csak adni
rá. Az új eredmények azonban sokkal többet kínálnak, mint pusztán a psziché
felülvizsgált és kiterjesztett elméleti modelljét. A pszichedelikus kutatás
során elért eredmények nagy része közvetlen gyakorlati haszonnal bír, és a
feltárt alapelvek jól alkalmazhatóak a pszichoaktív szerek használatát
nélkülöző terápiás eljárások során is. Ilyen eredmények az érzelmi és a
pszichoszomatikus rendellenességek, köztük egyes pszichózisok természetének
és szerkezetének új, forradalmi megközelítése, egyes új terápiás technikák,
vagy a gyógyítás és a személyiségformálás, illetve az önmegismerés új,
hatékony módszerei.
A pszichedelikus szerek kiváltotta tudatállapotok kutatása két módon
befolyásolja a jövőt. Az elért eredmények egyrészt meghatározzák a kutatás
további sorsát, másrészt jelentős elméleti és gyakorlati fontossággal bírnak
az emberi psziché és a tudat természetének tanulmányozásában. Hogy a
pszichedelikumok vissza fognak-e térni a pszichiátriába, és ismét részévé
válnak-e a terapeuták eszköztárának, ez bonyolult kérdés, amelyet nagy
valószínűséggel nem a tudományos kutatás eredményei, hanem a különféle
politikai, jogi, gazdasági és tömegpszichológiai tényezők együttesen fognak
eldönteni.
Az eddigi életem során személyesen levezetett több, mint négyezer
pszichedelikus kísérlet során mély tisztelet alakult ki bennem e szerek,
illetve a bennük rejlő pozitív és negatív lehetőségek iránt. Ezek a szerek
rendkívüli eszközök, és mint minden ilyen eszköz, használhatóak
intelligensen, de helytelenül és romboló hatással is. Annak a kérdésnek,
miszerint az LSD lenyűgöző gyógyszer-e, avagy az "ördög drogja", körülbelül
annyi értelme van, mint egy hasonló kérdésnek a kések pozitív, illetve
negatív tulajdonságairól. Nyilván teljesen eltérő választ kapunk egy
sebésztől, aki a kések használhatóságát sikeres operációi alapján ítéli meg,
és mást mond a rendőrfőnök, aki véleményét a késsel elkövetett
gyilkosságokra alapozza. Hasonlóképpen az LSD-ről kialakított kép is
változik aszerint, hogy a szer felelősségteljes klinikai és spirituális
használatára, a felnövekvő generációk naiv és felelőtlen
tömegkísérletezésére, vagy a katonaság és a CIA nyíltan destruktív
kísérleteire gondolunk.
A pszichedelikus szerek fogyasztásának következményeit rendkívüli
mértékben meghatározza a set és a setting. Amíg e tényezők szerepével nem
vagyunk tisztában, addig semmi reményünk nincs a pszichedelikus drogokkal
kapcsolatos törvényi rendelkezések racionális alapra helyezésére. Én személy
szerint úgy vélem, hogy megfelelő elővigyázatosság és felkészültség mellett
a pszichedelikumok használatából fakadó előnyök messze felülmúlják a
lehetséges veszélyeket. Ezt az álláspontomat támasztja alá, hogy sámánok,
gyógyítók, sőt, teljes kultúrák évszázadok óta használják ezeket a szereket
biztonsággal különféle rituális és spirituális jellegű célokra. Sajnos a
nyugati iparosodott civilizáció mindeddig nem tudta megállni, hogy
felfedezéseit ne fordítsa rosszra, így nincs sok remény arra, hogy a
pszichedelikumok elkerülik ezt a sorsot, hacsak nem jutunk el valamennyien
egy magasabb tudatszintre és érzelmi érettségre.
Biztató, hogy a nyugati társadalom ma sokkal könnyebben képes
asszimilálni a pszichedelikus szerek használatát, mint a 60-as évek
generációja. Abban az időben, amikor a pszichiáterek és pszichológusok
először kezdtek kísérletezni az LSD-vel, a hivatalos álláspont szerinti
pszichoterápia a pszichiáterrel történő civilizált, négyszemközt zajló
beszélgetést, illetve a díványon történő "szabad asszociálást" jelentette.
Az intenzív érzelmeket és az aktív "lereagálást" mint a terápiát zavaró
jelenségeket értelmezték. Ezzel szemben a pszichedelikus kísérletekben
fölöttébb gyakoriak voltak a drámai érzelmek, a pszichomotoros izgatottság,
illetve az élénk percepciós változások.
Egy pszichedelikus kísérlet során előforduló jelenségek a kor
pszichiáterének szemében közelebb álltak azokhoz a beteges zavarokhoz,
amelyeknek megszüntetése és elkerülése a pszichiátria fő feladata lett
volna, mint olyan állapotokhoz, amelyeknek valamiféle terápiás hasznot
lehetett volna tulajdonítani. Ezt a hozzáállást tükrözik a kor által
alkotott kifejezések: a "hallucinogén" vagy a "kísérleti pszichózis". A
pszichedelikus kísérletek rendszerint jobban hasonlítottak a primitív népek
életéből vett, antropológiai filmekből ismert, sámáni rituálékat ábrázoló
jelenetekre, mint egy pszichoanalitikus irodájában zajló higgadt terápiára.
Ráadásul, a pszichedelikus terápia során tett megfigyelések között számos
olyan van, amely alapvetően megkérdőjelezi azt a képet, amelyet a newtoni-
karteziánus tudomány az emberi pszichéről és az univerzumról alkotott, és
amelyet ma az "objektív valóság" pontos és jól definiált leírásának
tartanak. A pszichedelikus terápiában részt vevő személyek más emberekkel,
állatokkal, vagy a természet egyéb aspektusaival való egyesülésről számoltak
be, és ennek során olyan információkhoz jutottak hozzá, amelyekről nem
rendelkezhettek korábbi tapasztalatokkal. Ugyanez mondható el az ősök
életébe, illetve a faji, kollektív vagy karmikus emlékekbe történő
alámerülésekről.
Alkalmanként az új információk olyan élményekből származtak, amelyekben
archetípusok, a világ különféle kultúráinak mitologikus lényei jelentek meg.
A kísérleti alanyok testen kívüli élményeik során gyakran számoltak be olyan
távoli helyeken zajló eseményekről, amelyek kívül estek az érzékeik körén.
Míg az ilyen és ehhez hasonló jelenségek a hagyományos materialista tudomány
nézőpontjából nem lehetségesek, a pszichedelikus kísérletek során nap mint
nap előfordulnak. Ezek a jelenségek természetesen komoly dilemmákat
állítanak a hagyományos képzést kapott kísérletezők elé. Ilyen körülmények
között sok hivatásos kutató döntött úgy, hogy inkább távol marad ettől a
területtől, hogy megőrizhesse kialakított tudományos világképét, illetve a
józan eszét.
Az elmúlt három évtizedben számos olyan forradalmi változás történt a
pszichoterápia világában, amely jelentősen kihatott a lélek kutatóinak
általános gondolkodásmódjára. A humanista és a transzperszonális
pszichológia olyan hatékony kísérleti módszereket dolgozott ki, amelyek nagy
hangsúlyt fektettek a mély regresszióra, az intenzív érzelmek közvetlen
kifejezésére, és a fizikai energiák felszabadítását szolgáló testi
gyakorlatokra. Ezen új terápiák gyakorlati alkalmazása során fellépő belső
tapasztalatok és külső megnyilvánulások, illetve maguk a terápiás módszerek
nagy hasonlóságot mutatnak a pszichedelikus terápiával. Mint azt már
korábban a holotropikus légzésterápiával kapcsolatban említettem, e
drogmentes módszerek esetében is a pszichedelikus élményekhez hasonló
tapasztalatok és fogalmi nehézségek lépnek fel. Azon terapeuták számára,
akik a pszichiátria e területein dolgoznak, a pszichedelikus szerek
bevezetése nem a jelenlegi gyakorlatuk drámai megreformálását, hanem sokkal
inkább a logikus következő lépést jelenti.
A newtoni-karteziánus világszemléletet, amely a 60-as években még nagy
népszerűségnek és tekintélynek örvendett, mára a számos területen elért
megdöbbentő eredmények mélyen aláásták. A hagyományos gondolkodásmód e
megrendülése olyan méreteket öltött, hogy ma számos tudós sürgős szükségét
érzi egy teljesen eltérő világkép, egy új tudományos paradigma
kialakításának. A kvantumfizika, David Bohm holokinézis-elmélete, Karl
Pribram holografikus agyelmélete, Ilya Prigogine disszipatív struktúra
elmélete, Rupert Sheldrake morfogenetikus mezőelmélete vagy Gregory Bateson
brilliáns antropológiája és pszichológiája csak néhány kiemelkedő példája
ennek a változásnak. Bátorító, hogy mindezen új elméletek, amelyek a
hagyományos tudományos világképpel feloldhatatlan ellentmondásban vannak,
nagyon jól illeszkednek a modern tudatkutatás és a transzperszonális
pszichológia eredményei mellé.
Gyakorlati szempontból megemlítendő, hogy Svájcban ismét elkezdték a
pszichedelikus szerekkel folytatott törvényes kísérletezést, és az USA-ban
is számos új kutatási projekt indult útjára a közelmúltban. Ám az ígéretes
fejlődés ellenére a pszichedelikus terápia jövője egyelőre bizonytalannak
tűnik. Más a helyzet, ha a pszichedelikus terápia által a psziché és az
emberi tudat természetének kutatásában elért forradalmi eredményeket nézzük;
ezen eredmények pszichiátriára és pszichológiára gyakorolt hatása független
a konkrét terápiás módszer sorsának alakulásától. Mióta világossá vált, hogy
a szóbanforgó jelenségek a psziché olyan sajátos megnyilvánulásai, amelyek
számos, a pszichoaktív szerek használatát nélkülöző szituációban is
jelentkeznek, azóta ezeket a jelenségeket az emberi psziché megértésére
irányuló minden komoly törekvésnél számításba kell venni.
Amennyiben a pszichedelikus terápia során megfigyelhető jelenségek mind
toxikus "mérgezés" tünetei volnának, a hivatásos tudósok joggal hagyhatnák
figyelmen kívül azt, ami ezen a területen történik. Bárki lehet kiváló
kutató a saját területén, anélkül, hogy információkkal rendelkezne a
pszichoaktív szerek egy egzotikus csoportjának farmakológiai hatásairól. Ám
egészen más a helyzet, ha azokat a megfigyeléseket hagyjuk figyelmen kívül,
vagy értelmezzük félre, amelyek az ősi keleti spirituális gyakorlatokból, a
természeti népek rituáléi során fellépő transzállapotokból, a halálközeli
élményekből, a különféle nem farmakológiai alapú kísérleti pszichoterápiás
eljárásokból, vagy a pszichospirituális krízisekből származnak. E jelenségek
figyelmen kívül hagyása már makacs ragaszkodást jelent a psziché felületes
és nem kielégítő modelljéhez, és inkább hasonlít a vallásos
fundamentalizmushoz, mint az igazi tudományos szemlélethez.
Az egész problémakör legkritikusabb pontját a hagyományostól eltérő
tudatállapotok ontológiai státusza jelenti - úgy tekintünk-e ezekre, mint
patologikus állapotokra, amelyeket kivétel nélkül el kell nyomni, vagy pedig
mindennapi tudatállapotunk alternatíváiként kezeljük őket, amelyek
hozzájárulhatnak pszichénk megértéséhez és rendkívüli gyógyító lehetőségeket
rejtenek magukban. Az első álláspontot az eddig létrejött emberi közösségek
közül egyedül a mi nyugati iparosodott civilizációnk tette magáévá. Az ősi
természeti társadalmak mindegyike nagy becsben tartotta a hagyományostól
eltérő tudatállapotokat, és számos célra használta fel őket:
diagnosztizálásra, gyógyításra, rituális, spirituális vagy vallásos célra,
érzékfeletti észlelésre, vagy művészi inspirációra. Ezek a kultúrák jelentős
időt és energiát fordítottak arra, hogy különféle módszereket fejlesszenek
ki ezen állapotok előidézésére, köztük számos olyat is, amely nélkülözi a
pszichedelikus növények használatát.
Michael Harner, a jól ismert antropológus, aki maga is átesett a sámáni
beavatáson az amazóniai őserdőben végzett terepmunkája során, azt írja, hogy
a nyugati pszichológia és pszichiátria két alapvető előítélettel
rendelkezik. Egyrészt etnocentrikusak, azaz saját álláspontjukat minden más
kulturális közösségénél magasabbra tartják, és minden olyan tevékenységet,
viselkedést betegesnek ítélnek, amely saját fogalmi rendszerükbe nem fér
bele. Harner a második jelentős előítéletnek a kognicentrikusság nevet adta,
jóllehet a pragmacentrikusság talán megfelelőbb fogalom lenne. Ezalatt azt
érti, hogy a nyugati akadémikus pszichológia és pszichiátria elméletei
kizárólag a hagyományos tudatállapotban tett tapasztalatokra és
megfigyelésekre épülnek (az egyetlen kivételt talán az álmok képezik). A
hagyományostól eltérő tudatállapotokból származó bármely bizonyítékot
szisztematikusan figyelmen kívül hagynak vagy betegesnek minősítenek.
Itt válik nyilvánvalóvá a pszichedelikus terápia révén feltárt
ismeretanyag fontossága. Ezek a kutatások a legszélsőségesebb és legdrámaibb
példáját nyújtják annak a kihívásnak, amelyet a hagyományostól eltérő
tudatállapotok vizsgálata a tradicionális, newtoni-karteziánus tudomány
számára jelent. Az e műben összefoglalt bizonyítékok rendszerezett és
elfogulatlan tanulmányozása arra ösztönöz, hogy alapjaiban vizsgáljuk felül
az emberi pszichére és a tudat természetére vonatkozó alapvető
elméleteinket. Ez pedig az érzelmi és pszichoszomatikus betegségek, továbbá
a terápiás eljárások és az önmegismerés gyakorlatának gyökeresen eltérő
szemléletéhez vezet. A hagyományostól eltérő tudatállapotok vizsgálatából
leszűrt tapasztalatok némelyike nem csak az emberi pszichére, hanem
általában a valóság természetére vonatkozó hiedelmeink felülvizsgálatára is
kötelez. Egy jellemző példa, hogy a halál közelébe került emberek képesek
érzékeik felhasználása nélkül pontosan észlelni nemcsak azt, ami közvetlen
környezetükben, hanem azt is, ami különféle távoli helyeken történik. Az
ilyen jellegű megfigyelések komolyan megkérdőjelezik a nyugati
tudományfilozófia alapvető metafizikai feltételezéseit.
A fentiek tükrében ez a könyv jóval több, mint pusztán a
pszichedelikumokra és a használatukra vonatkozó információk forrása. Ez a
könyv minden bizonnyal érdekelni fogja azokat a terapeutákat, akik a
felelőtlen önkísérletezés áldozatait kezelik, illetve azokat, akik maguk is
szeretnének a jövőben pszichedelikus terápiát folytatni. Szintén hasznos
lehet azok számára, akik már megismerkedtek a pszichedelikus
tudatállapotokkal, de el akarják mélyíteni ide vonatkozó ismereteiket,
továbbá haszonnal forgathatják a téma iránt érdeklődő laikusok is. Ám
jelentősége túl megy ezen: ez a könyv leírást ad az emberi psziché
legmélyebb folyamatairól és e folyamatok külső megnyilvánulásairól, amint
azok a számtalan különféle, hagyományostól eltérő tudatállapotban
manifesztálódnak. Az e könyvben összegyűjtött tapasztalatok és megfigyelések
messzire ható következményekkel bírnak a tudat, az ember és a valóság
természetének felfogására. Ezért e könyv anyaga hozzáférhetővé kellene, hogy
váljék mindazok számára, akik érdeklődőek és nyitottak iránta.
Stanislav Grof, November 1993
Az én példányom adatai:
Stanislav Grof, M. D.:
LSD Psychotherapy - Exploring the Frontiers of the Hidden Mind
Hunter House Inc., P.O. Box 2914, Alameda, CA 94501-0914
ISBN 0-89793-166-1 (hardcover)
ISBN 0-89793-158-0 (paperback)